Az Ujság, 1911. február/2 (9. évfolyam, 40-50. szám)

1911-02-16 / 40. szám

Budapest, 1911« Előfizeted iraki Egész érte - - „ 28 k. — f. Félévre „ ____ 14 * — » Negyedévre ...... 7 * — » Egy hóra­­..... 2 * 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. IX. évfolyam. 40. szám. Csütörtök, február 16. SZERKESZTŐSÉG­: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 86—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon 162-63 és 88-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS.. Valami sejtelmünk -­­s van róla, hogy Lukács László, ez a halvérű politikus, még­sem boszúságában ragadtatta magát a titkos jegyzőkönyv­ leleplezésére. Ma ugyanis már nyilvánvaló, hogy Justhék nem esküsznek többé Kossuth Ferencz bankbéli szeplőtlen­­ségére, hanem az akta szövege alapján csúfosan megcsalatottaknak tudják magukat. Már­pedig a bankvita az önálló bank szent nevében összehozta a két testvért­ábort, s már arról volt szó, hogy Kossuth Ferencz ismét nagy­nevű apja fia, s a két pártból ismét egy lehet. Az obstrukczió folyamán ez a lehetőség mind nyert valószínűségében, s egy egységes obstruk­­cziós tábor mégis csak kellemetlenebb, mint kettő, a­kik egymásra sandán néznek. Nos, a titkos akta ügye alaposan megállította a testvéresülési proc­esszust, s a mai kezdet után ugyancsak van kilátás rá, hogy holnap a függetlenségi vezérek üstöke ismét kézben lesz. Ezt mi csak most látjuk, de Lukács László alighanem tudta már eleve, hogy mit akar. ... . « Érdemes, sőt nagyon is érdemes elolvasni Hazai Samu honvédelmi miniszternek a pro­­grammbeszédét. Politikusok szempontjából naiv, mert igazakat beszél, s az igazságot azon az alapon keresi, mely ma politikailag nincsen adva. Voltaképpen épp úgy szól a kormány ellen, mint az ellenzék ellen, mivel kikel a párt­keretekből s aperte kimondja, hogy ezek a pártkeretek nem fedik a vélemény- és erő­megoszlások igazi arányát. A munkapártnak az ellenzéke ma nem lehet a függetlenségi párt, hanem egy másik munkapárt, mely más fel­adatokat akar megoldani. Hogy inkább agrá­riusok és merkantilisták vagyunk, mint munka­pártiak és függetlenségiek, s a pártkeretek összeszorítanak heterogén elemeket, s elválasz­tanak rokonokat. Ez a gondolatmenet világos és érdekes, s a­mennyire nem aktuális, a­meny­nyire naiv, annyira komoly perspektívája a jövendőnek, mely meg fogja hozni azokat a pártviszonyokat, a­melyek csakugyan abból a szempontból osztályozzák az embereket, a­me­lyek szerint az eleven élet igazodik. * Hiteles statisztika szerint a mostani ellen­zék, szólásszabadság- és házszabályőrzők kor­mánya és parlament­ vezetése alatt csekély száz­­nyolc­van esetben vonták meg a szónoktól a szót. Nem egyszer pusztán azzal a megokolás­­sal, hogy a­mit a szónok mond, azt előtte már többször kifejtették mások, s így az ország nem veszít semmit, ha újból nem hallja. S ugyancsak a horvátok és nemzetiségiek szen­vedtek e szigorú regula alatt, a­kiknek most Justhék igazat adnak. Nem azon csodálkozunk, hogy ekkora házvezetési produkczió után a most ellenzéki urak mért zúgnak föl mégis minden elnöki megszorítás ellen, éppen ellen­kezőleg , hogy a mostani elnökök mért nem tanultak többet minta-elődeiktől. Idegen világban. írta Váradi Antal. Mikor a kárászt partra vetik és szárazon marad, vagy mikor a majom a vízbe esik és csuromvíz lesz, mind a kettő vadonat idegen elementumba kerül, megijed és elveszti a fejét. Akárcsak mi magyar fiuk, mikor ide­genbe kerültünk. Nem úgy értem az »idegent«, hogy Fehér­várról Győrbe, vagy ne adj Isten, Pozsony­ból Kolozsvárra... Nem. Ez nem idegen, csak vidéki. Hanem mikor úgy nagyhirtelen Budapestről Párisba cseppen az ember, az a partra tett kárász és vízbe esett majom szo­morú históriája. Szegény édes­anyám a világon mindenre akart taníttatni. A­mi szegénységétől tellett, azt rám ruházta, és én iparkodtam is neki­feküdni a külföldi nyelvek, a rond­izás, a fleurette-vivás és egyéb ilyen exotikus tudo­mányoknak, uram bocsá’, még a táncziskolába is jártam, — de az eszem nem fogott igazán. Valami szegről-végről atyafiságban vol­tunk a régi polgármesterrel, de ő ugyan nem nagyon tartotta az atyafiságot. Nagyon csekély emberkék voltunk neki. Hanem a név mégis megvolt s engem is bevettek a »colonne«-ba, holott jól tudták, hogy a szegény özvegy­asszony fia vagyok. Mák ben ak. Meg vagyon azonban írva, hogy az özvegy­asszony fillére kedvesebb az Úr előtt, mint a gazdag farizeusok siklusai. Mert ő mindenét odaadta, a mije volt... Sugározzék rá az örök üdvösség !... Teljes szimpátiával gratulálunk a négy úriembernek, a­hogy a szereplő politikusokat ad hoc elnevezték, ahhoz a szerencsés és emberbaráti ötlethez, melylyel magukat az afférból kihúzták. A kérdés félelmetesen kétélű volt s azt mondta: nézzétek meg, ki hazudott, Lukács-e, vagy Kossuth Ferencz ?­­ Én pedig feljővén Pestre, vagyhamar nekiestem a tudományoknak és felfaltam azt a keveset, a­mit akkor itt árultak, hamarjá­ban — mert minden hamarjában ment akkor — leraktam minden vizsgálatot, a­mi csak a filozófián kigondolható volt, lettem doktor, lettem professzor és tanítottam az akkori Hal-téren levő minta-gimnáziumban, és akkori tanítványaim közül nem egy ezredes, főispán 63 hitközségi elnök köszönt az utczán azzal a jól ismert bonomiával, a­mi a régi tanárnak dukál, hogy : — Szervusz , nem félek ám már tőled !... Greguss Ágoston barátsága valamiképpen egy Moliére-fordításhoz juttatott, a­melyet el is végeztem valahogyan és máról-holnapra francziának kezdtem magamat érezni. Ez mintha előérzés lett volna, mert egy szép napon egy nagyon kedves tanárom azzal áll elém, hogy nagy beszédje van velem, valami külföldi dologban ... Nem voltam még húsz esztendős és már két diploma nyomta az oldalamat. Szörnyen meg voltam elégedve magammal. Tudtam, hogy az én professzorom valami állást ajánl, de hogy mifélét, azt még álmodni sem mer­tem ... Egy párisi bankár budapesti leányt vett el, a­ki azt akarta, hogy a gyerekei magyarul tudjanak és olvassanak. Keres tehát egy fiatal tanárt, a­ki azonban végzett ember legyen, francziául tudjon és kimenjen Párisba ne­velőnek. Ez voltam én. Akkorában még Pécstől Mohácsig tartó világutazáson kívül legfeljebb szekéren jártam A négyes döntés, felelet pedig azzal terhelte négy gentle­man lelkét, hogy hóhérja legyen akár az egyiknek, akár a másiknak. Érthető, hogy erre a szerepre nem vállalkoztak, s hasznos az országra nézve is, hogy nem tették. Hanem megegyeztek abban, hogy ama titkos szerződés csakugyan fenn akarta tartani a bankbéli szabad kezet, de a szövegezés olyan, hogy az ellenkezőjét is lehetett belőle megérteni, így tehát Lukács jóhiszeműen tévedett, a koalícziós urak pedig nem csaltak, csak rosszul fogalmaztak. Ezzel az ügy formaliter be volna fejezve, s a privát döntvény még csak arra szorul, hogy az érdekelt felek any­­nyira respektálják az illető fejeken levő vajakat, hogy a parlament napjába nem vitetik magukat sütkérezni. Ezt óhajtjuk is, de mint kívül álló tényezők, a­kiknek azonban megvan a magunk jól meg­termett informác­iónk és meggyőződé­sünk a bankkérdés koalíc­iós stádiumáról, nem tartozunk velük játszani. A fejek és becsületek meg vannak mentve, most már ki lehet mondani azt is, a­mit a négyes bizottság ha kimond, bizony a glória csúfosan megtépődik. Mindenekelőtt félreismerhetetlen, hogy a négyes döntés nem egyhangú vélemény, nem referáda a tapasztaltak­ról, hanem kompromisszum, melyet nem a látlelet, hanem a politikai raison dik­tált és okolt meg. Az okmányok homá­lyosan vannak szövegezve ? Sajnos, köz­ben az okmányok napvilágra kerültek ? szövegezésük éppenséggel nem homályos. Ellenben a vizsgáló írnak az írott doku­mentum mellett számbavették a szere-Baranyából Bácskába. Most azonban paulli majora canamus, azaz­­ három napi útra indulok. Édesanyám megsiratott, megáldott, el­látott jó tanácsokkal és adott az útra egy kis aprópénzt, mivel­ a jegyen kívül vajmi kevés előleget kaptam, s megindított a Richelieu városa felé. Büszkén és bátran mentem, mert én tud­tam francziául. Útközben, persze, meg is állottam egy néhány nagyobb város megtekintése czéljából. Teszem föl azt, Münchent, Karlsruhét, Strass­­burgot meg kellett néznem, legalább futtában. Karlsruhéban aztán egy boltajtón azt találom kiírva, hogy : lei on parle ... már tetszik tudni, hogy francaia... Ez nekem való hely. Ide bemegyek. Hangos franczia üdvözlettel rontok be és kezdek beszélni a gallusok nyelvén. Bámulnak rám a keztyüs­ kisasszonyok módfelett. Megunom aztán a magános franczia szó­noklást, a melyre sehonnan sem jön válasz és németre fordítom a beszédet. — Hát ki az istennyila parth­oz itt »fran­­cais« ? ... Wer spricht hier französisch ? ... Az egyik német virágszál szégyenkezve mondja: — Meistens die Fremden !... Megint tanultam valamit. De elhatároz­tam, hogy Párisig nem nyitom ki a számat franczia nyelven. Mihamarább odaértem. Gyönyörű feje­delmi lakásba vezettek és megmutatták az én szobámat, mely egy kis utczára nyitott, de a Parc Monceau szomszédságában. Onnét Lapunk mai száma 32 oldal

Next