Az Ujság, 1911. április/1 (9. évfolyam, 77-89. szám)
1911-04-01 / 77. szám
Előfizetési árek. Egész évre__... 28 k. — 1. Félévre........... 14 » — » Negyedévre ... ^ 7 » — » Egy hóra _ ... 2 * 40 » Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér. Budapest, 1911. IX. évfolyam. AZ UJ Szombat, április 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi út 54. u. Telefon 162—63 is 58—03. Regjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: Szó sincs róla, ha a belügyi tárczához két héten át szólnának, nem volna elvesztegetett idő, mert két héten keresztül sokat lehet pertraktálni, anélkül, hogy minden belügyi kérdésre sor kerülne. És mégis, jó volna, ha a képviselő urak ezúttal sem pakolnák ki mindazt, ami a gyomrukat nyomja, de csak az országnak fáj. Mert egészen nyilvánvaló, hogy minden csak szó marad, még az is, amit a belügyi kormány kijelentene. Ki van zárva, hogy az idén valami történjék belügyi téren, mert ezen a téren kellene megnyilatkoznia a nemzeti munkának, szemben azzal a politikával, melynek helyébe lépett. Községek, városok, közigazgatás, közegészség, még ha csakugyan leszorulna is a véderőreform a műsorról, az így nyert időt nem a belügyi reformok foglalnák le. Egyszerűen azért, mert nincs kész munka, sőt nincs is kész terv, de sőt még nincs is elgondolt programm sem. A közelfekvő feladatok nálunk mindig csak a messze jövőbe tolt fogadkozások, éppen csak arra jók, hogy a miniszterek kijelentéseket tegyenek róluk. Hát inkább ne legyen szükség indemnitásra, s legyen nekik hosszú a húsvéti vakáció. * Inzultus a képviselővel szemben — véli Szterényi József, ha a tisztviselők kényszerítenék a képviselőket, hogy a fizetésrendezés dolgában váltsák be ígéretüket. Hát ebben igazsága lehet Szterényinek, de igazán olyan szörnyűség az, ami inzultus a képviselővel szemben ? Ha nem mandátumos emberen reklamálják az ígéret beváltását, akkor az nem inzultus? Ellenkezőleg, mi azt hiszszük, hogy ilyen értelemben képviselőt jogosabban lehet inzultálni, mint magánembert, mert ígérete fejében szavazatokat kapott. A magánember, ha nem tudja ígéretét beváltani, visszaadhatja, amit érte kapott, de a képviselő nem adhatja vissza a tisztviselők szavazatait. Azaz volna mód erre is, ha leteszi mandátumát. De ilyesmire, ugye, gondolni sem szabad, mert ez még súlyosabb inzultus ? * Bethman-Hollweg kanczellár nagyon józanul s roppant ridegen kijelentette, hogy ő bizony nem szerel le. Most már értjük, hogy Khuen-Héderváry most mondta ugyanezt Olaszországgal szemben. De ahogy a Khuen ekadatolását nem értettük, annyira értjük a német kanczellárét. Khuen azt mondta, hogy Anglia tehet ilyen propozícziót Németországnak, mert ellenfelek, de mi nem tehetjük ugyanezt Olaszországnak, mert jó barátunk. A kanczellár ellenben azt mondja, hogy nem lehet ilyen egyezségbe belemenni, mert mindenki, akivel egyezkedni kellene, nyerni akar az egyezségen. Ez okos beszéd, de hogy ilyen okosan beszélt, az a német kancellártól sem volt okos. Mert még nyílt háborúban is az államok azt akarják kimutatni, hogy a másik kezdte. Mert kezdi hát Németország, pláne béke idején ? Vízkereszt. — Új betanulással előadták a Nemzeti Színházban 1911 márczius 31-én. — Sokszor próbálgattam úgy magamban mérlegelni, hogy melyik a Shakespeare legeslegszebb darabja. Sohsem tudtam elhatározni. De még azt sem tudnám minden bizonyossággal megmondani, hogy melyek a legszebb darabjai. Akárhogy ítélnék ebben, mindig szívesen engednék teret az ellenkező véleményeknek. Egyet azonban — és mily kevés ez ! — biztosan tudok, azt, hogy a Vízkereszt egyike Shakespeare legszebb vígjátékainak. Erre meg mernék esküdni, sőt talán még fogadni is , mert azt hiszem, hogy ebben mindenki igazat adna. De persze , ha mindenki igazat adna, akkor ki fogadna velem ? Képzelhetik tehát, mily nagy örömmel vettem a hírt, hogy e szép darabot emigt meg ennyi évi szünet után újra előadják. Vízkereszt, vagy : amit akartok ! A mit akarunk ? Hát ezt akarjuk, a Vizkeresztet. Éljen a derék Orsino, illyriai herczeg, kit talán helyesebben lyrai herczegnek mondhatnánk; az örökké szomjas Böffen Tóbiás, kiről ugyan nem tudjuk, hogy a neve mért Böffen, de tudjuk, hogy mért iszik ; és az ideálisan gyáva Andor urfi; az imádandóan ostoba udvarmester Malvolio, ki, midőn mosolyog, oly szépen pislog, mint a miskolczi kocsonya ; meg az ifjúság minden bájában ragyogó Viola kisasszony és örökké jókedvű, széles hahotájú komornája, a furfangos Mária! Éljen a rajongó szerelem és a szívekre rózsaszínű derűt hintő bohóság! És ünnepi dicsőség a jó Szigeti bácsi, a kedves Halmi, a drága Vízvári emlékének, valamint Ujházynak és Márkus Emíliának, kiknek fényes művészetében Shakespeare szelleme elfelejthetetlenül diadalmaskodott ! örültünk tehát, ujjongtunk, édesegtünk a jövendő gyönyörűségekben. Egyszer-másszor azonban kissé vakargattunk fejünket, különösen mikor az újabb hírek érkeztek, hogy így-úgy újra berendezték, fölvonásokra szabdalták, különös módon beállították és szemkápráztató fénynyel kiállították a darabot. Kiállítás, beállítás, cziczomázás, pompáztatás ; egy Shakespeare-darabnak; megfejelése, megtalpalása, kilubiczkolása egy remekműnek ! Mire való mindez ? Ezek a fránya színházi doktorok nem rettennek vissza semmitől. Hogy görbüljön meg a dikicsük ezeknek a sok irodalmi fáblyaművészeknek ! Mit fontoskodnak, mit okoskodnak, mit nagyképüsködnek örökké ? Mit nyírnak, szabnak, műtősködnek mindig azon, ami egészséges, tökéletes és szép ! Mit másznak mindig föl a világirodalom óriásainak vállaira, hogy őket, törpéket is meglássák! Mégis csak furcsa, hogy mikor Shakespeare-t akarom látni, akkor mindig egy színfalakkal vemhes rendezőcske szörnyeteg kinszülötteit mutogassák. Ezek a gondolatok kissé lelohasztották lelkesedésünket. Dehát vaktában nem szabad ítélkezni. Vártuk tehát türelemmel, habár nem minden aggodalom nélkül, az előadást. És megtartották az újonnan berendezett, újonnan kidíszített Vízkereszt előadását. Megvalljuk, hogy a déli főpróbából kínos érzéssel tértünk haza. És egyetlen csekély vigaszunk az volt, hogy a kitűnő báránypörköltet, melyet az asztalra tettek, nem a Nemzeti Színház főzte. Bizonyosan sárgarépát csinált volna belőle. Ezt pedig ki nem állhatom. A Nemzeti Színház Vizkeresztje nem Shakespeare Vizkereszt je. Egész más valami. Furcsa, pompázó, lármás és egyes részeiben — különösen elején — unalmas darab, melyben elnyomja az ember lelkét az ordináré látványosság, és melyben semmi sincs meg az érzelmi nemességből és válogatott ízlésből, mely ezt a darabot háromszáz esztendőn át az olvasók és nézők kegyében megtartotta. Nem, így előadva ez a darab semmiben sem igazolja eddig rendíthetetlenül állt hírnevét. Ha így fogták volna föl, ha így adták volna elő az első nagy német fordítók korában, melytől Shakespeare hírnevének újraéledését számítjuk, ez a darab nem érte volna el azt a föltétlen becsülést, azt a babonás szeretetet, melylyel szívünk és elménk mai nap is hódol neki. Egy dolog : a Nemzeti Színház emez előadásában Shakespeare csoda párbeszédének minden igéző bája és minden korbeli különössége eltompul, észrevétlenné válik. Teljesen agyonüti a sok rikító, vakító külsőség, a sok idétlen lárma és ficzánkolás, mely a színpadot megtölti. A mi belőle, mert megölhetetlen, megmarad, azt teljesen élvezhetetlenn teszi a sok karatyolás, dadogás, hebegés és dunnyogás, melybe a színészek belefojtják és mely, — a lacrimae rerum ! — úgy látszik, az újkori realista játéknak jelleges színezetét adja Tisztviselők. A tisztviselőt... megkívánjuk, hogy a munkáját pontosan és okosan végezze ; megkívánjuk tőle, hogy a törvényhez ragaszkodjék, de mindig figyeljen az élet követelményeire is ; megkívánjuk tőle az abszolút hozzáférhetetlenséget, de megköveteljük tőle az állásához méltó életmódot is ; a kormánynyal szemben legyen független és bátor, de a közönség szeszélyeivel és a leghatalmasabb helyi klikkel is merjen szembeszállni; a hivatali tekintélyével vissza ne éljen, de ott legyen a társadalom vezetői között; respektáljon minden érzékenységet, de állandóan őrködjék a nemzeti állam érdekei felett; egyszóval: legyen pedáns és legyen liberális, legyen munkás és legyen harczos, legyen szolga és legyen nagyúr, legyen türelmes és legyen hős, legyen tökéletes, legyen félisten, — de fizetést, azt minél kevesebbet kérjen tőlünk. Ha valami baj van, akkor méltatlankodva szidjuk a közigazgatást, amiben egyébként bizonyosan igazunk is van. De sem amikor baj van, sem amikor általánosságban és filozóf nyugalommal beszélgetünk a közigazgatásról, nem jut eszünkbe, hogy a jó közigazgatásnak mégis csak a legeslegelső feltétele a jól fizetett és megelégedett tisztikar, amely feledékenységben azután igazán nincs igazunk. A képviselőházban ma hangos méltatlankodás kísérte a komáromi tisztviselőknek a városok képviselőihez intézett hadüzenetét, amelyet Szterényi József — szintén méltatlankodva — olvasott fel. A méltatlankodás nem érthetetlen; a hadüzenetek még akkor is fel szokták borzolni az érzékeny idegeket, ha törvényes keretek között folytatandó harczot helyeznek kilátásba, de különösen alkalmasak az ingerlékenység felkeltésére akkor, ha elmulasztott kötelességeket, régi fogadalmakat, beváltásra váró ígéreteket juttatnak az ember eszébe. Hadüzenet szelíd felirat helyett, követelőzés kérés helyett, harsány kiáltás szelíd kapacitálás helyett: nem, ez csakugyan nem illedelmes, nem előkelő, nem méltóságos de- Lapunk oldal, BUDAPEST