Az Ujság, 1911. április/1 (9. évfolyam, 77-89. szám)

1911-04-01 / 77. szám

Előfizetési árek. Egész évre__... 28 k. — 1. Félévre........... 14 » — » Negyedévre ... ^ 7 » — » Egy hóra­­ _ ... 2 * 40 » Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér. Budapest, 1911. IX. évfolyam. AZ UJ Szombat, április 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. u. Telefon 162—63 is 58—03. Regjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: Szó sincs róla, ha a belügyi tárczához két héten át szólnának, nem volna elvesztege­tett idő, mert két héten keresztül sokat lehet pertraktálni, a­nélkül, hogy minden belügyi kérdésre sor kerülne. És mégis, jó volna, ha a képviselő urak ezúttal sem pakolnák ki mindazt, a­mi a gyomrukat nyomja, de csak az országnak fáj. Mert egészen nyilvánvaló, hogy minden csak szó marad, még az is, a­mit a belügyi kormány kijelentene. Ki van zárva, hogy az idén valami történjék belügyi téren, mert ezen a téren kellene megnyilat­koznia a nemzeti munkának, szemben azzal a politikával, melynek helyébe lépett. Köz­ségek, városok, közigazgatás, közegészség,­­ még ha csakugyan leszorulna is a véderő­reform a műsorról, az így nyert időt nem a belügyi reformok foglalnák le. Egyszerűen azért, mert nincs kész munka, sőt nincs is kész terv, de sőt még nincs is elgondolt pro­­gramm sem. A közelfekvő feladatok nálunk mindig csak a messze jövőbe tolt fogadkozá­sok, éppen csak arra jók, hogy a miniszterek kijelentéseket tegyenek róluk. Hát inkább ne legyen szükség indemnitásra, s legyen nekik hosszú a húsvéti vakác­ió. * Inzultus a képviselővel szemben — véli Szterényi József, ha a tisztviselők kényszerí­­tenék a képviselőket, hogy a fizetésrendezés dolgában váltsák be ígéretüket. Hát ebben igazsága lehet Szterényinek, de igazán olyan szörnyűség az, a­mi inzultus a képviselővel szemben ? Ha nem mandátumos emberen rek­lamálják az ígéret beváltását, akkor az nem inzultus? Ellenkezőleg, mi azt hiszszük, hogy ilyen értelemben képviselőt jogosabban lehet inzultálni, mint magánembert, mert ígérete fejében szavazatokat kapott. A magánember, ha nem tudja ígéretét beváltani, visszaadhatja, a­mit érte kapott, de a képviselő nem adhatja vissza a tisztviselők szavazatait. Azaz volna mód erre is, ha leteszi mandátumát. De ilyes­mire, ugy­e, gondolni sem szabad, mert ez még súlyosabb inzultus ? * Bethman-Hollweg kanczellár nagyon jó­zanul s roppant ridegen kijelentette, hogy ő bizony nem szerel le. Most már értjük, hogy Khuen-Héderváry most mondta ugyanezt Olaszországgal szemben. De a­hogy a Khuen ekadatolását nem értettük, annyira értjük a német kanczellárét. Khuen azt mondta, hogy Anglia tehet ilyen propozícziót Németország­nak, mert ellenfelek, de mi nem tehetjük ugyanezt Olaszországnak, mert jó barátunk. A kanczellár ellenben azt mondja, hogy nem lehet ilyen egyezségbe belemenni, mert min­denki, a­kivel egyezkedni kellene, nyerni akar az egyezségen. Ez okos beszéd, de hogy ilyen okosan beszélt, az a német kanc­ellártól sem volt okos. Mert még nyílt háborúban is az államok azt akarják kimutatni, hogy a má­sik kezdte. Mert kezdi hát Németország, pláne béke idején ? Vízkereszt. — Új betanulással előadták a Nemzeti Színházban 1911 márczius 31-én. — Sokszor próbálgattam úgy magamban mér­legelni, hogy melyik a Shakespeare legesleg­szebb darabja. Sohsem tudtam elhatározni. De még azt sem tudnám minden bizonyos­sággal megmondani, hogy melyek a legszebb darabjai. Akárhogy ítélnék ebben, mindig szívesen engednék teret az ellenkező vélemé­nyeknek. Egyet azonban — és mily kevés ez ! — biztosan tudok, azt, hogy a Vízk­ereszt egyike Shakespeare legszebb vígjátékainak. Erre meg mernék esküdni, sőt talán még fogadni is , mert azt hiszem, hogy ebben mindenki igazat adna. De persze , ha min­denki igazat adna, akkor ki fogadna velem ? Képzelhetik tehát, mily nagy örömmel vettem a hírt, hogy e szép darabot emigt meg ennyi évi szünet után újra előadják. Víz­­kereszt, vagy : a­mit akartok ! A mit akarunk ? Hát ezt akarjuk, a Vizkereszt­et. Éljen a derék Orsino, illyriai herczeg, kit talán helyesebben lyrai herczegnek mondhatnánk; az örökké szomjas Böffen Tóbiás, kiről ugyan nem tud­juk, hogy a neve mért Böffen, de tudjuk, hogy mért iszik ; és az ideálisan gyáva Andor urfi; az imádandóan ostoba udvarmester Malvolio, ki, midőn mosolyog, oly szépen pislog, mint a miskolczi kocsonya ; meg az ifjúság minden bájában ragyogó Viola kis­asszony és örökké jókedvű, széles hahotájú komornája, a furfangos Mária! Éljen a ra­jongó szerelem és a szívekre rózsaszínű derűt hintő bohóság! És ünnepi dicsőség a jó Szi­geti bácsi, a kedves Halmi, a drága Vízvári emlékének, valamint Ujházynak és Márkus Emíliának, kiknek fényes művészetében Sha­kespeare szelleme elfelejthetetlenül diadalmas­kodott ! örültünk tehát, ujjongtunk, édesegtünk a jövendő gyönyörűségekben. Egyszer-másszor azonban kissé vakargat­­tunk fejünket, különösen mikor az újabb hírek érkeztek, hogy így-úgy újra berendez­ték, fölvonásokra szabdalták, különös módon beállították és szemkápráztató fénynyel ki­állították a darabot. Kiállítás, beállítás, czi­­czomázás, pompáztatás ; egy Shakespeare-da­­rabnak; megfejelése, megtalpalása, kilubicz­­kolása egy remekműnek ! Mire való mindez ? Ezek a fránya színházi doktorok nem retten­nek vissza semmitől. Hogy görbüljön meg a dikicsük ezeknek a sok irodalmi fáblya­­művészeknek ! Mit fontoskodnak, mit okos­kodnak, mit nagyképüsködnek örökké ? Mit nyírnak, szabnak, műtősködnek mindig azon, a­mi egészséges, tökéletes és­­ szép ! Mit másznak mindig föl a világirodalom óriásainak vállaira, hogy őket, törpéket is meglássák! Mégis csak furcsa, hogy mikor Shakespeare-t akarom látni, akkor mindig egy színfalakkal vemhes rendezőcske szörnyeteg kinszülötteit mutogassák. Ezek a gondolatok kissé lelohasztották lelkesedésünket. Dehát vaktában nem szabad ítélkezni. Vártuk tehát türelemmel, habár nem minden aggodalom nélkül, az előadást. És megtartották az újonnan berendezett, újonnan kidíszített Vízkereszt előadását. Megvalljuk, hogy a déli főpróbából kínos érzéssel tértünk haza. És egyetlen csekély vigaszunk az volt, hogy a kitűnő bárány­pörköltet, melyet az asztalra tettek, nem a Nemzeti Színház főzte. Bizonyosan sárgarépát csinált volna belőle. Ezt pedig ki nem állhatom. A Nemzeti Színház Vizkereszt­­je nem Shakespeare Vizkereszt­ je. Egész más valami. Furcsa, pompázó, lármás és egyes részeiben — különösen elején — unalmas darab, mely­ben elnyomja az ember lelkét az ordináré látványosság, és melyben semmi sincs meg az érzelmi nemességből és válogatott ízlésből, mely ezt a darabot háromszáz esztendőn át az olvasók és nézők kegyében megtartotta. Nem, így előadva ez a darab semmiben sem igazolja eddig rendíthetetlenül állt hírnevét. Ha így fogták volna föl, ha így adták volna elő az első nagy német fordítók korában, melytől Shakespeare hírnevének újraéledését számítjuk, ez a darab nem érte volna el azt a föltétlen becsülést, azt a babonás szeretetet, melylyel szívünk és elménk mai nap is hó­dol neki. Egy dolog : a Nemzeti Színház emez elő­adásában Shakespeare csoda párbeszédének minden igéző bája és minden korbeli különös­sége eltompul, észrevétlenné válik. Teljesen agyonüti a sok rikító, vakító külsőség, a sok idétlen lárma és ficzánkolás, mely a szín­padot megtölti. A mi belőle, mert megölhetet­len, megmarad, azt teljesen élvezhetetlenn teszi a sok karatyolás, dadogás, hebegés és dunnyogás, melybe a színészek belefojtják és mely, — a lacrimae rerum ! — úgy látszik, az újkori realista játéknak jelleges színezetét adja Tisztviselők. A tisztviselőt...­­ megkívánjuk, hogy a munkáját pontosan és okosan végezze ; megkívánjuk tőle, hogy a törvényhez ra­gaszkodjék, de mindig figyeljen az élet követelményeire is ; megkívánjuk tőle az abszolút hozzáférhetetlenséget, de meg­követeljük tőle az állásához méltó élet­módot is ; a kormánynyal szemben legyen független és bátor, de a közönség szeszé­lyeivel és a leghatalmasabb helyi klikkel is merjen szembeszállni; a hivatali tekin­télyével vissza ne éljen, de ott legyen a társadalom vezetői között; respektáljon minden érzékenységet, de állandóan őr­ködjék a nemzeti állam érdekei felett; egyszóval: legyen pedáns és legyen libe­rális, legyen munkás és legyen harczos, legyen szolga és legyen nagyúr, legyen türelmes és legyen hős, legyen tökéletes, legyen félisten, — de fizetést, azt minél kevesebbet kérjen tőlünk. Ha valami baj van, akkor méltatlankodva szidjuk a köz­­igazgatást, a­miben egyébként bizonyo­san igazunk is van. De sem a­mikor baj van, sem a­mikor általánosságban és filozóf nyugalommal beszélgetünk a köz­­igazgatásról, nem jut eszünkbe, hogy a jó közigazgatásnak mégis csak a leges­legelső feltétele a jól fizetett és megelége­dett tisztikar,­­ a­mely feledékenység­­ben azután igazán nincs igazunk. A képviselőházban ma hangos mél­tatlankodás kísérte a komáromi tisztvi­selőknek a városok képviselőihez intézett hadüzenetét, a­melyet Szterényi József — szintén méltatlankodva — olvasott fel. A méltatlankodás nem érthetetlen; a hadüzenetek még akkor is fel szokták borzolni az érzékeny idegeket, ha törvé­nyes keretek között folytatandó harczot helyeznek kilátásba, de különösen alkal­masak az ingerlékenység felkeltésére ak­kor, ha elmulasztott kötelességeket, régi fogadalmakat, beváltásra váró ígéreteket juttatnak az ember eszébe. Hadüzenet szelíd felirat helyett, követelőzés kérés helyett, harsány kiáltás szelíd kapac­itá­­lás helyett: nem, ez csakugyan nem ille­delmes, nem előkelő, nem méltóságos de- Lapunk oldal, BUDAPEST

Next