Az Ujság, 1911. november/2 (9. évfolyam, 272-284. szám)

1911-11-16 / 272. szám

g __________________________ maságok ürügyén megzsarolt és kiját­szott bennünket. Ha az osztrák miniszter­­elnök a jövendő gazdasági kiegyezésre keresi a hangulatot, mi még mindig a leg­utóbbi kiegyezés hangulatát érezzük, a­melynél darabonként tépték ki húsúnkat lojalitást fitogtató osztrák testvéreink. Mi nem tudjuk elfelejteni, hogy a már kész Széll—Körber-kiegyezés helyébe mi­ként erőszakolták a Wekerle—Kossuth— Beck-féléte, a legrosszabbat, a­melyet 1867 óta kötöttünk. Bezzeg akkor nem néz­ték a lojalitást és nem számoltak a han­gulatokkal. S még kevésbé számoltak azzal az ide bekövetkezett lehetőséggel, hogy a szerződési megállapodások vala­mely pontja nekik is fájhat. Minden el­ismerés nélkül, szárazon és ridegen kon­statáljuk, hogy Stürgkh gróf a legelemibb kötelességét teljesítette, a mikor az osz­trák parlamentnek nyíltan megmondta, hogy nem szegi meg a Magyarországgal kötött szerződést. Ha az osztrák Reichs­­rath megalázónak tartja magára nézve, ha miniszterelnöke előre kijelenti, hogy jogi meggyőződésével ellenkező határo­zatot nem fog respektálni, ezt esetleg sajnálhatjuk általános alkotmányjogi szempontból, de hát az osztrák alkot­mányt nem mi csináltuk, bár mi juttat­tuk hozzá Ausztria népeit. Ha ők nem tudtak bele lelket és tartalmat önteni, az ő hibájuk s nekünk igazán nem felada­tunk az ő alkotmányos botlásaikat kor­rigálni, így látván a kiegyezés viszonylatait, indokolatlanul gőgösnek tartjuk Stürgkh gróf hangulatpolitikáját. Nekünk telje­sen közönyös, hogy a gróf úr micsoda hangulatokból micsoda előjeleket érez le, mert a jövő gazdasági kiegyezés tisztán attól függ, megtaláljuk-e számadásunkat az egész vonalon, vagy sem. Reméljük ugyanis, hogy mire az 1917-iki új kiegye­zés előkészítésére kerül a sor, oly magyar kormány fogja azokat megtenni, a­mely formalitás okáért nem hajlandó a lénye­get feladni s frázisokért milliókat fizetni. Sőt elvárjuk, hogy a legutóbbi kiegyezés­nek reánk hátrányos elalkuvásait vissza­­szerzi és a lojalitást a magyar érdekek szempontjából fogja mérlegelni. Tegnap az osztrák képviselők azt kiáltották Stürgkh gróf felé, hogy Ma­gyarország szolgája. Ha ők szolgaságnak érz­ik a szerződési kötelezettség becsüle­tes betartását, akkor Magyarországnak ezer oka van nem bízni az osztrák lojali­tásban és tápot nem adni annak a han­gulatnak, a­melyet az osztrák miniszter­­elnök most ki akar tapasztalni. S a ma­gyar kormánynak a legridegebben ra­gaszkodnia kell ahhoz az állásponthoz, hogy Ausztriának ingyen semmit. Ha az osztrákok oly éhesek az argentinai húsra, fizessék meg annak az árát, a­midőn viszontszolgálatul megadják, a­mire ne­künk van szükségünk. Mi nem kutatjuk, valóban oly nagyon áhítják-e a bécsiek az argentinai húst, bár láttuk, hogy tonnaszámra hevertették a raktárakban, a­mikor megehették volna. Azt sem bán­juk, hogy a magyar kormány immár har­madszor kész alkudozásokba bocsátkozni az osztrákkal. De ahhoz nagyon is van közünk, hogy az osztrákok a lojalitási és hangulatfrázisokból végleg kiábrán­duljanak s a maguk kárán tanulják meg a magyar közjogot, mely nem ismer sem Ausztriában magyar, sem Magyarorszá­gon osztrák szolgát s nem tekinti tribu­­táriusnak azt a független és szuverén államot, a­melylyel mint egyenjogú fél­lel szerződési viszonyba lép. Legfőbb ideje már megértetni osztrák szomszé­dainkkal, hogy mi igenis tanultunk és nem felejtettünk. BELFÖLD:­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap délelőtt tíz órakor ülést tart. A költségvetést tárgyalja. Sztörényi József szólal fel, ezután Lukács László pénzügyminiszter válaszol a vita során el­hangzott észrevételekre.­­ Az Igazságügyi biz­ottság ügse. A képviselő­ház igazságügyi bizottsága ma délután öt órakor Székely Ferencz igazságügyminiszter részvételével idősb Erdély Sándor elnöklete alatt ülést tar­tott. Kenedi Géza előadó ismertette Gömör- Kishont és Udvarhely vármegyék feliratait és a baksai választókerület kérvén­yét a képviselőház tárgyalásánál a horvát nyelv használatának a kor­látozása tárgyában. E feliratokat és a kérvényt még a múlt országgyűléshez intézték, de mivel akkor nem intézték el, mosste foglalkozott vele a bizottság és Blanár Béla­, Váradi Zsigmond és Kelemen Samu hozzászólása, után az előadó javas­latára elhatározták, hogy­ mivel a horvát nyelv használatának módját elnöki enuncziácziók útján közmegnyugvással elintézték, a feliratoknak és kér­vényeknek, mint tárgytalannak, tárgyalásába nem bocsátkozván, irattárba­ helyezi őket. A főrendiház 1910. évi január 24-én tartott ülésének jegyző­­könyvi kivonatát és az ennek alapján kelt átiratot Kenedi Géza előadó ismerteti. Ezen az ülésen a jelenlegi kormány­ kinevezésére vonatkozó királyi leiratnak a kihirdetés után a képviselőház által való visszatartását tett­ük szóvá és a főrendiház nagy­többséggel elfogadta Tisza István gróf javaslatát, melynek értelméiben a főrendiház óvást emel a kihirdetett királyi leirat visszatartása, illetve az ellen, hogy azt «a képviselőházban való kihirdetés napján nem kerülték át a főrendiházhoz. Felhívták tehát a főrendiház elnökségét, hogy érintkezésbe lépve az illetéékes tényezőkkel, a jövőre nézve oly eljárási mód­ján állapodjon meg, a­mely a hasonló és a főrendi­dház alkotmányos jogkörét sértő eljárás ismétlődését)­ megakadályozza. A bizottság Kele­men Samu­, Darvay Fülöp, Blanár Béla és Váradi Zsigmond­ felszólalása és Székely Ferencz igazság­­ügyminiszter felvilágosítása után elhatározta, hogy az előadó javaslatát a bizottság tagjai között szét­oszlatja, és érdemileg később fog az előadói javas­latról határozni. A­z egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabál­yok módosításáról szóló törvényjavaslatot Várad­i Zsigmond előadó ismertette. Koszivák Imre kiemeli, hogy a javaslat meg­felelő ideiglenes intézkedéseket tartalmaz* de az ügyvédi pálya szoc­ziális bajai sokkal nagyobbak* hogy sem a végleges és radikális reform sokáig el­odázható lenne. Nem akarja a kevésbé vagyonos egyéneket az ügyvédi pályától elzárni és ezért nem javasolja a na numerus klauzustc, de a nyugat mintá­jára a gyakorlati idő meghosszabbításai, már a jogi oktatás hiánya miatt is kívánatosnak tartja. Ez okból hét évi gyakorlati időt tartana helyesnek. Nézete szerint az ügyvédi pálya megnehezítése a társadalom érdeke, mert az értelmi proletár­­osztály a legveszedelmesebb támogatója a szocziális elég­ületlenségnek, kevéssé az enyém, mint az a sok, melyet a buda­pesti detektívek oly buzgón hajszoltak fel és kínáltak nekem. Továbbá­ ez az eset arra terelte gondola­taimat, hogy egy élet folyamán hányszor csípi meg az ember valamely esetnek, kalandnak, sőt regénynek csak az egyik csücskét. Már fogja, nézi, érdeklődésre kap iránta, szeretné megismerni az egészet, de a csücsök egyszerre kisiklik a kezéből és a vége. De aztán vala­mikor utóbb, néha éppen sokkal később, s valahol egészen másutt, a meglepetésekben gazdag véletlen megint a kezébe ad egy afféle másik csücsköt, melyről szentül azt hiheti, hogy amahhoz a kisiklotthoz tartozik, — annak amazzal összefüggő másik vége. Mondjuk, ha nem papírra irt, hanem valóságos életbéli re­gényről van szó, — hogy a vége annak a regény­nek, mely egykoron előttünk talányos befeje­zetlen részlet, meg nem érthető töredék maradt. Ilyen töredék­ regény számtalan van em­lékeim között, de egy sem érdekel jobban, mint annak idején Reed Amelie regénye. Reed Amelie a legszebb és legvonzóbb úrhölgyek egyike volt, a­kit világéletemben láttam. Pedig, mikor láttam és megismertem, már jól túlhaladt a negyvenen és még mindig leány volt. Aztán sem ment férjhez soha, holott még aztán is akárhányszor módjában lett volna. Hát még azelőtt! Nagyon fiatal ember voltam, mikor ő egy csinos kis vidéki városban először vonult végig előttem az utczán. Bájos kis süldőleány­­unokahugát gardírozta, a­kit, bár igen nagy partré hírében állott, hozzá képest vajmi je­lentéktelennek néztem. Nem is­ sokat néztem a kis leányt, mindig csak őt, a nagyot, a koro­sat, a gyönyörűét, a fenségeset. Ki ez, mi ez? Ez a nem mai divatú, d­e roppant előkelő violabarna bársonyjelmez betű tovavonuló nagyszerű tünemény? . . . Hogyato, — ez is leány még ? .. . És miért az ? . . .­­Efon nagyon szegény? ... Tán nagyon kiállhat­at­­lan? . . . Tán beteg? . .. Vagy tán valami re­génye volt ? . . . Mind e kérdésre a válaszok a következők voltak . Ez az öreg Keöd Miklós királyi taná­csos urnak, a város és vidéke leggazdagabb, legműveltebb és legtudósabb emberének leánya. Azért és csakis azért leány még min­dig, mert nem akart és nem akar soha férjhez menni. Hozománya százezrekre rúgna. A leg­kedvesebb, legszelidebb jóságos angyal. Tel­jesen ép, egészséges. Ebben a kis városban minden nőről temérdek regényt tud, költ, vagy hazudik a pletyka, csak éppen Reed Amelie­­ről egyetlen egyet sem. Az egy sérthetetlen szent, noha nincs benne semmi kondor szentes­kedés. Sőt nemes komolysága mellett is egé­szen természetes, sőt nyájas, szinte vidám. Tisztelegtem a nagyságos királyi tanácsos úri házánál. Igazán finom, nyugodt, előkelő háznak találtam azt. Az öreg úr már hetvenöt éves volt, de még mindig sokat olvasgatott szép könyvtárában. Bájos kis süldőleány - unokája, a­kinek az anyja már nem élt, vígan csicsergett a napfényes nagy lakásban, foly­tonosan körüludvarolva jól megválogatott, úri ifjaktól. Amelie kisasszony a nagysága ellen­ben, rendkívüli méltósággal,, de unokahugocs­­kája fiatal és apja agg korának teljes megérté­sével, biztosan, jóságosan és kedvesen király­­nősködött az egész háznéjp felett. Én nem versengtem fel vidéki ifjú urakkal a bájos kis jelentéktelenek kegyeiért, hanem egészen Amelie kisasszony ő nagysága hódolat­teljes megudvarolásának szenteltem minden figyelmemet. Ő érdekelt engem végtelenül. Azt hiszem, bele is szerettem, s hogy e kép­telenséggel sok szelíd lenéző mosolyát érde­meltem ki. Hanem azt a bizalmát, melynél fogva csak egy szót is megtudhattam volna, az ő hajadlonul maradásának okaiból, vagyis élete regényéből, nem sikerült kiérdemelnem. Én tudnillik, az egész város és vidék daczára is szentül meg voltam győződve, hogy Amelienek igenis volt valamely regénye. Regény nélkül az ilyen leány nem marad leány. Végre is életem útja elvezetett abból a kis városból. A­mikor eljöttem, Reed Amelia regényéből semmivel sem tudtam többet, mint az első napon, mikor ő az utczán először vo­nult el szemem előtt. Harmincz esztendővel utóbb, mikor már Reed Amelie gyönyörű emlékét is rég eltemet­tem szivembe,­­ egy poroszországi tavon, a hajófedélen egy daliás öreg úrral ismerked­tem meg. Fekete polgári ruhája daczára ne­kem az lett volna meglepetés, ha nem sült volna ki róla, hogy magasrangú katonatiszt. Persze, hogy nyugalmazott porosz tábornok volt,­­még­pedig jól megvagdalt és keresztül­­kasul lődözött. Istes, mikor ez a daliás öreg bácsi meg­tudta tőlem, hogy én magyarországi vagyok, nagy­ob felizgult s menten rá elandalodott. — Magyarország, — monda­l­ad Magyar­­ország ! Életem legszebb emléke fűz engem Magyarországhoz. A hatvanhatodda hadjárat­ban, mint fiatal vezérkari tiszt, ott vereked­tem a pozsonyi ütközetben. Valami parancsot vittem a Lamacson túl terjeszkedett jobb szárnynak, mikor egy magyar huszár-patrouille _____________AZ ÚJSÁG______________ Csütörtök, *1911. november 16.

Next