Az Ujság, 1911. január (9. évfolyam, 1-13. szám)

1911-01-08 / 7. szám

Vasárnap, 1911. január 8. AZ ÚJSÁG LX. A férfi egy pillanatig gyámoltalanul nézett rá. — Szerencsétlen ember, — folytatta halk szóval az asszony — hát már hazudni sem tudsz? Vagy már arra sem tartasz érdemesnek, hogy bármily együgyűen is, de mentegetődzni próbálj előttem? — Nem, — szólt Barna — nem fogok hazudni, sőt ha akarod, hajlandó vagyok ott folytatni, a­hol elhagy­tam, úgy, mintha te itt sem volnál. Látom, e színpadra illő helyzetet kéjes gyönyörrel szemléled. Nos, nem zava­rom mulatságodat, sőt igyekszem, hogy mennél jobban megjátszszam nehéz szerepemet. A végén még talán hálás tapsot is kapok, — és most már fölényesen mosolygott — de nagyon kérlek, ne zavarj , most egy kissé türtőztesd magad, mondanivalóidat hagyd későbbre, nagyon nehéz szerepem lesz! A kedvedért megpróbálok meghódítani egy nőt. Hanem, ha segítségemre akarsz lenni, szépen félrevonulsz, oda ama lefüggönyözött ablak mögé, a­hon­nan láthatsz és hallhatsz mindent, csak egy kissé kukucs­kálnod, meg egy kissé hallgatóznod kell, fiacskám. S az asszony tágra nyílt szemekkel reménykedve hallgatta férje nyugodt szavait, már érezte, hogy le van győzve. Szemrehányó pillantást vetett a győzelmi mámor­ban úszó Markovics-párra, de az asszonyi kíváncsiság, a Markovicsné szemének biztató sanditásai, végül pedig az idegen női zubbony férje kezében és a bes­ütött pezsgő mind arra ösztönözték, hogy szó nélkül engedelmeskedjék férjének. Markovicsék is elvonultak, az ügyvéd egyedül maradt. Akkorra már a vöröshajú idegen is elunta a zongo­rázást s félénken megnyomta belülről Stefi szobájának kilincsét, az ajtó kissé kinyílt, mire Barna jól tetetett bizalmas hangon és hangosan mondta, hogy az asszony ott a függönyös ablak mögött tisztán hallhatta: — Itt a zubbony, kitisztítottam, ki is szárítottam, szóval most már csak ki kell fizetni. — Igazán nagyon kedves, uram, — hangzott egy hálás női hang — nem is tudom, hogyan hálálom majd meg a fáradságát — és ismét kinyúlt egy fehér kar a keskeny ajtónyitáson, hogy a kalandos ruhadarabot végre visszaszerezze gyönyörű tulajdonosának. Az ügyvéd most egészen az ajtóhoz lép s a kissé kinyílt ajtószárnyat húzza kifelé. Az asszony megrémül. — Uram!? Mit akar? Akaszsza a kilincsre a zub­bonyt, majd elveszem ! — s erőszakosan behúzza az ajtót. — Ohé, kedvesem, nem addig van az ! Hát a fizet­ség? Csak ígérünk, de nem adunk semmit? Majd magam viszem be s egyben jutalmamat is átveszem. De ha úgy tetszik, szíveskedjék ide fáradni, — avatatlan szemek itt sem tapadnak márványkebledre, bársony nyakadra, s a leáldozó nap vörös sugarai hadd csókolják buja testvérüket, illatos hajadat. Velük megosztozom királyi élvezetemben. Félénken és tiltakozólag hallatszik az ajtó mögül: — Megőrült, uram? ... — Megőrülök, ha még várat... — Tisztességes asszony vagyok s ön csapdájába terített... — Esküszöm, hogy senki sem hallhatja, mit beszé­lünk, mire való hát a tetetés? Vagy kegyetlen gyönyör­rel csak kínozni akar? .. . Stefi szinte félálomban, túlfeszített idegzettel, a lélegzetét is visszafojtva hallgatta és bámulta e jelenetet. Mind kíváncsibb lett a pillanatra előtűnő gyönyörű kar s ama bizonyos vörös haj titokzatos tulajdonosára, ám moccsanni sem mert. — Gyorsan, gyorsan .. . kulcsot ráfordítani... így... így... most már védem magam utolsó lehelletemig. — Nem kívánhatod tőlem, hogy el ne veszítsem türelmemet, mikor egy olyan asszony várat magára, mint az én aranyhajú tündérem ! Vagy azért rendeltem a legédesebb pezsgőt, hogy egyedül igyam meg? Rajta, angyalom ! Sohase szégyeld vakító vállaidat, mondtam, senki sem látja!... —­s hogy hallotta csattanni a zárt, bátran megnyomja a kilincset. Az ajtó nem enged, s most vadul az öklével üt rá. A megkínzott asszony bomlottan sikolt föl s a másik asszony egyszerre világosan lát mindent. Kirohan leshelyéről, a fogoly­asszony ajtaja elé áll és siránkozó, hízelgő hangon kérleli, hogy ne féljen . . . Már meg is nyugtatja a bezárt ajtón át, hogy itt borzasztó tévedés történt. .. hogy ő a hibás .. . s a nehéz félelem­ből a női hangra boldogan fellélegző szép asszonytól, miután az ajtót nyit, mindjárt bocsánatot is nyer. Az ügyvéd észrevétlenül eltávozik, s a vöröshajú szép asszonyra maga Stefi segíti fel bűntudatos hízelgéssel a zubbonykát, s a két boldog asszony kölcsönös magyará­zata nem tart tíz perc­ig sem. A mosolyogva belépő Barna az Orpington-tyúkok kiváló tulajdonságáról mesélő kis feleségének csak annyit jegyez meg: — Látod, fiacskám, kár volt félbeszakítanod az édesanyád névnapi ünnepségét — s csak annak örvend, hogy most ez egyszer férfi hűségének bizonyítására egyetlen mentegető szót sem kellett vesztegetnie. Polgár­i, fehér párnák közül egy vöröshaju nőnek a félelemtől és kétségbeeséstől majdnem siró arcza kandikált elő. Stefi előtt egyszerre minden világos lett. Tudta, hogy férje már évek óta megcsalja ezzel a nővel és érezte, hogy mint tódul minden csepp vére az agyába s mint pattan m­eg egyik ér és ideg a másik után. Tulaj­don­képpen pedig a felvetett ágy és benne az idegen nő mit sem jelentett, mert nem történt semmi, csak az ismeretlen nő a sikoltástól, a mit egy idegen ház­ban hallott, a vöröshaju nők ösztönszerü gondolkodásá­nál fogva, félelmében az ágyba menekült. Stefinek görcsös fájdalom nyilatt meg a szivén ke­resztül s azután eszméletlenül terült el a földön ... Ezután sokáig volt beteg. Heteken, hónapokon keresztül egy előkelő fővárosi szanatórium idegbeteg­osztályán feküdt. Mikor azután magához tért, újra a régi szép Stefi volt, azzal a különbséggel, hogy féltékeny­­ségi rohamok többé nem emésztették és semmire sem emlékezett, a­mi vele és körülötte ama rettenetes napon történt. Az óriási idegrázkódtatás következtében ugyanis anemniába esett, mely betegség teljesen kitörli az agyból mindannak az emlékét, a­mi a betegnek csak valaha is az agyába rögződött. Nem emlékezett semmire sem. Újból kellett tanulnia még írni és olvasni is. A vöröshaju nő teljesen kitörlődött­­emlékezetéből. Szerette urát az imádásig, mintha mi sem történt volna. Még azt is el­felejtette, hogy valaha énekesnő volt s midőn ezt férje észrevette, megragadta az első alkalmat, hogy Markovics­­nét, ki családi boldogságának csaknem megrontója volt, kiröpitse a házból. A mi pedig a családi béke szempontjá­ból valóban tiszta nyereség volt mindkettőjükre. Tiszalök. Harsányi Sárika, LXI. — Semmit! — felelt a férj. S mivel tudta, hogy a féltékeny asszony előtt sem Iga is, sem pedig hazug mentegetőzéseivel ezért nem érhet, otthagyta őket és elment­­ a válópert megindítani. W. J. LXII. Stefi asszony nem állott meg az ajtóban. Sőt! A férje elképzelhetetlen rémületére éppen a felé a szoba felé tartott, melyben a vöröshajú ismeretlen még az imént zongorázott. Végigfutott a szobákon, minden ajtónál egy retteneteset sikoltva, míg utána Barna rohant két­ségbeesve, mert az alatt a pár lépés alatt, a­mi Stefit még elválasztotta a vöröshajú szobájától, szeretett volna mindent megmagyarázni. Hiába! Stefi rátette kezét a kilincsre. Egy utolsót sikoltott, melyre bentről a szobából halk mozgás és suhogás hallatszott. Az ajtó most fel­nyílt. Stefi benézett. A legrosszabbra volt elkészülve, de annál is többet látott. A szobában felhányt ágy, a csipkés LXIV. — Ne mentsd magad, nem akarom hallani. Nem akarok hallani semmit! — rikácsolta a férj mentege­­tődzésétől feldühödtem az izgatottságtól kivörösödve Stefi. — A melle zihált, a két szeme vérben forgott s ke­reste a helyet, a­hová leájulhat. Markovicsné, a­ki igen meg volt elégedve a dolgok ilyetén folyásával, megértette a helyzetet, annak magas­latára emelkedett s két karját kiterjesztő volt s leendő művésznőjének, a ki féláléltan, de irigylendő kiszámítási képességgel hullott volt s talán leendő impreszáriója fele­ségének éppen e czélra rendkívül alkalmas, terjedelmes kebelére. Markovicsné tudta, mi a kötelessége és keser­vesen zokogni kezdett s könyer árját megereszté. Több nem kellett az exdivának ! Mikor az első vastag cseppek szegény, 60s vízhez nem szokott homlokát megkopogtat­ták, úgynevezett velőtrázó sikoltással igyekezett a jele­netet nagyszerűvé tenni. És ez határozottan sikerült neki. A jelenet egyszerűen felséges volt. A két rikítóan külön­böző, egymásba olvadt asszonyi test, Markovics, a­ki most azt kérdezné meg valakitől, hogy ilyenkor várjon mit szokás tenni, de minthogy ezt nem teheti, izgatott­ságában az asztalhoz megy, szivart kap fel és gyufa­ után lát; és végül a mindent némán szemlélő szegény férj, Barna ügyvéd úr, a­ki a már megszáradt blúzt még min­dig a kezében tartja. Ott belül pedig blúz nélkül, mezte­len karokkal veri tovább az Elvált asszonyt a minden bajok kútforrása. De ahol thon­ phthoneros eisin«, az istenek irigyek. A jelenetet csúf kocsizörgés szakitá meg, mely épp a ház előtt hallgatott el. Semmi kétség ! — a közjegyző, gondolá a férj s rohan ki, hogy valamiképp feltartóztassa. A tornéczon keresztül futva veszi csak észre, hogy kezében van még a blúz. Az asztalra dobja a pezsgős üveg és hideg felvágottak közé. Ez alatt a ven­dég az udvarra ért s szembe találkozik az ügyvéddel, a ki azt sem tudja, hová legyen, mikor a vendégben ő exczel­­lencziáját ismeri föl. — Még csak ez kellett! — gondolta. — Kegyelmes uram ! — mondotta oly hangsúlyozással, mely a körülményeknél fogva természetes volt, de a mely a kegyelmes urban szunnyadó gyanút csak növelte. — Hol a fiam? Adja ki a fiamat! — ezzel köszön­tött az elnök úr. — Hallottam, hogy ide jött azzal a. . . azzal a czédával. Tanuk vannak rá, ügyvéd úr. Adja ki a fiamat! — De kegyelmes uram, itt valami óriási tévedés ... — tovább nem beszélhetett, mert a kegyelmes ekkor észrevette a terített asztalt és rajta a blúzt. — Hah, fiskális úr, ön itt... maga itt orgiákat rendez? ... Itt mulattak együtt. .. s már itt vetkőződ­­tek..­­. Itt a corpus delicti. S maga itt őrködik addig ... Lám. Megáll Stefi asszony a szoba közepén. És, mint a paradicsom lángpallost tartó angyala mutat az ajtó felé: — Ki innen, alávaló, festetthaju, festett arczu vén csábító, azonnal takarodjon ! A meglepett vöröshaju hölgy egy lépéssel előre rohan s mint gátját lerombolt ár zudul ajkáról a szó: — Micsoda hang ez ? Hát mit gondol maga, ki va­gyok én ? Én a Michigan-állam száritott­hús-kiviteli rész­vénytársaság alapítójának, igazgatójának, főrészvényesé­nek özvegye vagyok. Nemhiába intett megboldogult fér­jem : »Amália, sohase lépj Európa nyomorult földjére !« És én eljövök, elhozom millióimat, hogy azt itt a még gyermekkorában látott öcsém ölébe rakjam s egy kis családias meleget kérjek érte cserébe. S az első pár lépés után, mit e földön teszek, egy záptojás repül mellemre. És az első házban, hová belépek, ilyen inzultust kell elszen­vednem. Már most követelem, hogy hívják ide tüstént az öcsémet, Barna ügyvédet. Meg akartam ugyan lepni őket, de hívják ide, ő majd megvédelmez engem és reménytem, a felesége nem hasonlít ehhez az őrült fúriához, ő pedig e szájtátó mamlaszhoz, mert ha úgy volna, a legközelebbi vonat a kikötőbe repít, hogy örökre itthagyjam ezt a bar­bár országot s még csak egy lyukas dollárt sem ejtek ki­aszott földjére. Tabló ! Várjon sikerül-e kiengesztelni a vöröshajú amerikai nagynénit, vagy vérig sértve viszi millióit vissza Amerikába ? A megoldást az olvasóra bízom és kérem, hogy azt leírva, újévi ajándékképpen Az Újság szerkesztőségéhez 1975 deczember 31-ig beküldeni szíveskedjék ; a legérde­kesebb befejezést e lap közölni fogja — a Herczeg Ferencz megoldásával együtt. Áldja Isten!­t Dohnálné Jósa Vilma, Pfuj ! — és már felugrott a kegyelmes úr, felkapta a blúzt és épp be akart ugrani az ajtón. De ugyanabban a pilla­natban megjelent a vöröshajó, ki közben — meghallván a lármát — otthagyta a zongorát, valami alkalmas ruha­darabot kapott magára és igyekezett kimenekülni az oldalajtón. Több se kellett a kegyelmes urnak. Vad károm­kodásba tört ki és már neki is rontott volna, ha a sze­gény ügyvéd meg nem kapja. — Hát még most is tagadja, a­mikor itt van ve­lem szemben ez a préda? Még most is tévedés van? Nos, kiváncsi vagyok, miféle hazugságokat kell most végig­hallgatnom ? Az olvasó (a türelmes) itt félbeszakítja a meséjét s egyenesen a türelmetlen hóhoz fordul. — Az ártatlan férj eddig nem menekült meg, sőt az ügyetlen olvasó még szaporította a veszedelmes szellemek számát. — Igen ám, de később mégis megmenekül a férj s rendbe jön minden- Hogy hogyan, azt már nem merem részletesen elmon­­dani, igy csak röviden beszélem el. A kegyelmes úr fia párjával az után összevész, mire a művésznő mindjárt a következő állomáson , Kispono­­ron kiszáll. — Az elnök úr, ki a következő vonattal ment a szerelmesek után, minden állomáson kérdezősködött a pár után ; igy tudta meg, hogy Kisponoron kiszállt a nő. (Ő ugyan azt hitte, hogy a fia is kiszállt.) Itt azután meg­tudni, h­ogy hová ment a nő, még ő exczellencziájának sem volt nehéz.­­ A szegény hölgynek Kisponoron aztán kellemetlen afférja támad, minek folytán a legközelebbi vonattal nem tud visszautazni s kénytelen Barna ügyvéd házába bejönni. Ez tehát a mi vörös hajunk. A fenti találkozás után azonban minden kiderül, természetesen lassan-lassan. A feleség pedig ünnepélyesen megköveti szegény, ártatlanul meghurczolt urát és kettős­ben fogyasztják el a pezsgőt stb. — A kegyelmes ur meg viszi vissza a megszökött dívát, csupán azért, hogy valami bolondot ne csináljon s ne akarjon a fia után menni. Mindezt pedig azért írom ilyen bizonyossággal, mert éppen az időben Barna dr. ügyvéd úr irodájában jogász­­kodtam Kisponoron és igy mindennek szem- és fültanuja voltam. Hogy ha tehát az igen tisztelt iró úrnak másk­ép mondotta el Kisponor országgyűlési képviselője, azt ne méltóttassék elhinni, mert ő belőle — pardon ! — egy kis rosszakarat beszélt. Neki tudniillik nincs olyan szép fele­sége és oly nagyszámú klientélája, mint Barna ügyvéd urnak, ő tehát elfogult, mig én már csak azért sem va­gyok az, mert időközben Kisponorról elköltöztem s most vagyok Békéscsabán, 1910. deczember 30. Domokos József joghallgató. LXV. Barnáné a helyzethez méltóan, nagy lármát csap, melyhez mellékbolygója, Markovicsné hűségesen asszisztál. Inzultálja a vöröshajú hölgyet és vakmerő hazugságnak nyilvánítja a tojásos tragédiát. Végre midőn az ilyen alkalmakkor szokásos ájuldozásából magéhoz tért, ki­jelenti, hogy elválik urától és távozni készül. Anyjához akar visszatérni azzal a gépkocsival, melylyel megérke­zett. Midőn a kocsiban elhelyezkedett, az előbbi tojást dobó fiú most már nem hazafias felbuzdulásból, hanem előbbi sikere által bátorítva egy tojást dob Barnáné felé oly eredményesen, hogy a haragvó asszonyt oly helyzetbe hozta, mint előbb a vörös szépséget. A tojás nemcsak megsárgította, hanem le is hűtötte a féltékeny asszonyt, a­ki most már lakásába volt kénytelen visszatérni. A kölcsönös kimagyarázások után megszégyenülve borult férje keblére, ezzel lehetetlenné téve ennek kifogás­talan szabású szmokingját. Hátra van még a pezsgő ! Miért ne ihatnék most meg a békepoharat hármasban, vagy esetleg négyesben, ha azalatt a közjegyző úr is megkerül ? Gervasinszkyné Benes Rózsi LXVL Barna úr az első pillanatban szóhoz sem jutott, aztán zavartan hebegett: »De ... de . .. kedvesem ...« »Semmi kedvesem« — rivált rá őnagysága — »itt vannak a rongyai, vigye be annak a fehérnépnek !« A szegény férj betámolygott a szobába, de közben mentőgondolata támadt, s mikor a blúzt a szégyenkező hölgynek átadta, a fülébe súgta: »Hagyjon mindent helyben, a­mit mon­dani fogok !« A következő pillanatban Stefi asszony már benn termett a szobában. De mielőtt neje kis haragos száját kinyithatta volna, Barna úr édeskés hangon kérdezte tőle: »De, kedvesem, hét nem is kiváncsi az új kalapjára ?« »Micsoda kalapra ?« kérdő tágra nyitott szemmel Stefi asszony. »Hét arra«, — felelte fölényes mosolylyal férje — »a melyet ez a hölgy hozott le rendelésemre Pestről.« Az asszony összecsapta kezét és hangos sikolylyal férje nyakába ugrott: »Hiszen akkor maga a világ legjobb embere !« A vöröshaju hölgy és Markovicsné tanácstalanul bámultak maguk elé. Barnáné sietett bocsánatot kérni a hölgytől s ekkor »ki­derült«, hogy a sárga foltot a frissen festett bútorok okoz­ták. Persze Markovicsné, a­mint észrevette a váratlan fordulatot, kisompolygott a szobából, a jó férj pedig elsietett a kalapért a mélyen megsértett »kalaposlánynyal« együtt, de száz forinttal szegényebben. Ennyibe került ugyanis az a kalap, melyet őnagysága két szezonon át viselt közirigységre. A pezsgős vacsoráról persze sohasem kérdezősködött az asszony, mert a­mi abból megmaradt, azt egyedül fogyasztotta el. Hanem a színésznő­ terveivel teljesen felhagyott s Markovicsnétól úgy félt ezentúl, mint a tűztől, Faludi István, LXYTI. Tegyük fel, hogy én lennék a Barnáné, a­ki férjét a leírt körülmények között lepi meg. Hát kérem, az első impresszióm alatt, férjem kezében corpus delicti, páros, pezsgős teríték ; azután — no ez már borzasztó ! liba­bőrös leszek a gondolattól — egy bű­nös Éva leánya az én zongorám előtt, szerelmes akkordokkal bódítja az én uramat! Hát igen. Ebben a pillanatban, a megcsalatás tudatában, egy szerelmes asszony veszett sakálként ront neki annak a vörös hajnak. Az ügyvéd-férj az összecsapás 53

Next