Az Ujság, 1911. január (9. évfolyam, 1-13. szám)
1911-01-08 / 7. szám
Vasárnap, 1911. január 8. AZ ÚJSÁG LX. A férfi egy pillanatig gyámoltalanul nézett rá. — Szerencsétlen ember, — folytatta halk szóval az asszony — hát már hazudni sem tudsz? Vagy már arra sem tartasz érdemesnek, hogy bármily együgyűen is, de mentegetődzni próbálj előttem? — Nem, — szólt Barna — nem fogok hazudni, sőt ha akarod, hajlandó vagyok ott folytatni, ahol elhagytam, úgy, mintha te itt sem volnál. Látom, e színpadra illő helyzetet kéjes gyönyörrel szemléled. Nos, nem zavarom mulatságodat, sőt igyekszem, hogy mennél jobban megjátszszam nehéz szerepemet. A végén még talán hálás tapsot is kapok, — és most már fölényesen mosolygott — de nagyon kérlek, ne zavarj , most egy kissé türtőztesd magad, mondanivalóidat hagyd későbbre, nagyon nehéz szerepem lesz! A kedvedért megpróbálok meghódítani egy nőt. Hanem, ha segítségemre akarsz lenni, szépen félrevonulsz, oda ama lefüggönyözött ablak mögé, ahonnan láthatsz és hallhatsz mindent, csak egy kissé kukucskálnod, meg egy kissé hallgatóznod kell, fiacskám. S az asszony tágra nyílt szemekkel reménykedve hallgatta férje nyugodt szavait, már érezte, hogy le van győzve. Szemrehányó pillantást vetett a győzelmi mámorban úszó Markovics-párra, de az asszonyi kíváncsiság, a Markovicsné szemének biztató sanditásai, végül pedig az idegen női zubbony férje kezében és a besütött pezsgő mind arra ösztönözték, hogy szó nélkül engedelmeskedjék férjének. Markovicsék is elvonultak, az ügyvéd egyedül maradt. Akkorra már a vöröshajú idegen is elunta a zongorázást s félénken megnyomta belülről Stefi szobájának kilincsét, az ajtó kissé kinyílt, mire Barna jól tetetett bizalmas hangon és hangosan mondta, hogy az asszony ott a függönyös ablak mögött tisztán hallhatta: — Itt a zubbony, kitisztítottam, ki is szárítottam, szóval most már csak ki kell fizetni. — Igazán nagyon kedves, uram, — hangzott egy hálás női hang — nem is tudom, hogyan hálálom majd meg a fáradságát — és ismét kinyúlt egy fehér kar a keskeny ajtónyitáson, hogy a kalandos ruhadarabot végre visszaszerezze gyönyörű tulajdonosának. Az ügyvéd most egészen az ajtóhoz lép s a kissé kinyílt ajtószárnyat húzza kifelé. Az asszony megrémül. — Uram!? Mit akar? Akaszsza a kilincsre a zubbonyt, majd elveszem ! — s erőszakosan behúzza az ajtót. — Ohé, kedvesem, nem addig van az ! Hát a fizetség? Csak ígérünk, de nem adunk semmit? Majd magam viszem be s egyben jutalmamat is átveszem. De ha úgy tetszik, szíveskedjék ide fáradni, — avatatlan szemek itt sem tapadnak márványkebledre, bársony nyakadra, s a leáldozó nap vörös sugarai hadd csókolják buja testvérüket, illatos hajadat. Velük megosztozom királyi élvezetemben. Félénken és tiltakozólag hallatszik az ajtó mögül: — Megőrült, uram? ... — Megőrülök, ha még várat... — Tisztességes asszony vagyok s ön csapdájába terített... — Esküszöm, hogy senki sem hallhatja, mit beszélünk, mire való hát a tetetés? Vagy kegyetlen gyönyörrel csak kínozni akar? .. . Stefi szinte félálomban, túlfeszített idegzettel, a lélegzetét is visszafojtva hallgatta és bámulta e jelenetet. Mind kíváncsibb lett a pillanatra előtűnő gyönyörű kar s ama bizonyos vörös haj titokzatos tulajdonosára, ám moccsanni sem mert. — Gyorsan, gyorsan .. . kulcsot ráfordítani... így... így... most már védem magam utolsó lehelletemig. — Nem kívánhatod tőlem, hogy el ne veszítsem türelmemet, mikor egy olyan asszony várat magára, mint az én aranyhajú tündérem ! Vagy azért rendeltem a legédesebb pezsgőt, hogy egyedül igyam meg? Rajta, angyalom ! Sohase szégyeld vakító vállaidat, mondtam, senki sem látja!... —s hogy hallotta csattanni a zárt, bátran megnyomja a kilincset. Az ajtó nem enged, s most vadul az öklével üt rá. A megkínzott asszony bomlottan sikolt föl s a másik asszony egyszerre világosan lát mindent. Kirohan leshelyéről, a fogolyasszony ajtaja elé áll és siránkozó, hízelgő hangon kérleli, hogy ne féljen . . . Már meg is nyugtatja a bezárt ajtón át, hogy itt borzasztó tévedés történt. .. hogy ő a hibás .. . s a nehéz félelemből a női hangra boldogan fellélegző szép asszonytól, miután az ajtót nyit, mindjárt bocsánatot is nyer. Az ügyvéd észrevétlenül eltávozik, s a vöröshajú szép asszonyra maga Stefi segíti fel bűntudatos hízelgéssel a zubbonykát, s a két boldog asszony kölcsönös magyarázata nem tart tíz percig sem. A mosolyogva belépő Barna az Orpington-tyúkok kiváló tulajdonságáról mesélő kis feleségének csak annyit jegyez meg: — Látod, fiacskám, kár volt félbeszakítanod az édesanyád névnapi ünnepségét — s csak annak örvend, hogy most ez egyszer férfi hűségének bizonyítására egyetlen mentegető szót sem kellett vesztegetnie. Polgári, fehér párnák közül egy vöröshaju nőnek a félelemtől és kétségbeeséstől majdnem siró arcza kandikált elő. Stefi előtt egyszerre minden világos lett. Tudta, hogy férje már évek óta megcsalja ezzel a nővel és érezte, hogy mint tódul minden csepp vére az agyába s mint pattan meg egyik ér és ideg a másik után. Tulajdonképpen pedig a felvetett ágy és benne az idegen nő mit sem jelentett, mert nem történt semmi, csak az ismeretlen nő a sikoltástól, a mit egy idegen házban hallott, a vöröshaju nők ösztönszerü gondolkodásánál fogva, félelmében az ágyba menekült. Stefinek görcsös fájdalom nyilatt meg a szivén keresztül s azután eszméletlenül terült el a földön ... Ezután sokáig volt beteg. Heteken, hónapokon keresztül egy előkelő fővárosi szanatórium idegbetegosztályán feküdt. Mikor azután magához tért, újra a régi szép Stefi volt, azzal a különbséggel, hogy féltékenységi rohamok többé nem emésztették és semmire sem emlékezett, ami vele és körülötte ama rettenetes napon történt. Az óriási idegrázkódtatás következtében ugyanis anemniába esett, mely betegség teljesen kitörli az agyból mindannak az emlékét, ami a betegnek csak valaha is az agyába rögződött. Nem emlékezett semmire sem. Újból kellett tanulnia még írni és olvasni is. A vöröshaju nő teljesen kitörlődöttemlékezetéből. Szerette urát az imádásig, mintha mi sem történt volna. Még azt is elfelejtette, hogy valaha énekesnő volt s midőn ezt férje észrevette, megragadta az első alkalmat, hogy Markovicsnét, ki családi boldogságának csaknem megrontója volt, kiröpitse a házból. A mi pedig a családi béke szempontjából valóban tiszta nyereség volt mindkettőjükre. Tiszalök. Harsányi Sárika, LXI. — Semmit! — felelt a férj. S mivel tudta, hogy a féltékeny asszony előtt sem Iga is, sem pedig hazug mentegetőzéseivel ezért nem érhet, otthagyta őket és elment a válópert megindítani. W. J. LXII. Stefi asszony nem állott meg az ajtóban. Sőt! A férje elképzelhetetlen rémületére éppen a felé a szoba felé tartott, melyben a vöröshajú ismeretlen még az imént zongorázott. Végigfutott a szobákon, minden ajtónál egy retteneteset sikoltva, míg utána Barna rohant kétségbeesve, mert az alatt a pár lépés alatt, ami Stefit még elválasztotta a vöröshajú szobájától, szeretett volna mindent megmagyarázni. Hiába! Stefi rátette kezét a kilincsre. Egy utolsót sikoltott, melyre bentről a szobából halk mozgás és suhogás hallatszott. Az ajtó most felnyílt. Stefi benézett. A legrosszabbra volt elkészülve, de annál is többet látott. A szobában felhányt ágy, a csipkés LXIV. — Ne mentsd magad, nem akarom hallani. Nem akarok hallani semmit! — rikácsolta a férj mentegetődzésétől feldühödtem az izgatottságtól kivörösödve Stefi. — A melle zihált, a két szeme vérben forgott s kereste a helyet, ahová leájulhat. Markovicsné, aki igen meg volt elégedve a dolgok ilyetén folyásával, megértette a helyzetet, annak magaslatára emelkedett s két karját kiterjesztő volt s leendő művésznőjének, a ki féláléltan, de irigylendő kiszámítási képességgel hullott volt s talán leendő impreszáriója feleségének éppen e czélra rendkívül alkalmas, terjedelmes kebelére. Markovicsné tudta, mi a kötelessége és keservesen zokogni kezdett s könyer árját megereszté. Több nem kellett az exdivának ! Mikor az első vastag cseppek szegény, 60s vízhez nem szokott homlokát megkopogtatták, úgynevezett velőtrázó sikoltással igyekezett a jelenetet nagyszerűvé tenni. És ez határozottan sikerült neki. A jelenet egyszerűen felséges volt. A két rikítóan különböző, egymásba olvadt asszonyi test, Markovics, aki most azt kérdezné meg valakitől, hogy ilyenkor várjon mit szokás tenni, de minthogy ezt nem teheti, izgatottságában az asztalhoz megy, szivart kap fel és gyufa után lát; és végül a mindent némán szemlélő szegény férj, Barna ügyvéd úr, aki a már megszáradt blúzt még mindig a kezében tartja. Ott belül pedig blúz nélkül, meztelen karokkal veri tovább az Elvált asszonyt a minden bajok kútforrása. De ahol thon phthoneros eisin«, az istenek irigyek. A jelenetet csúf kocsizörgés szakitá meg, mely épp a ház előtt hallgatott el. Semmi kétség ! — a közjegyző, gondolá a férj s rohan ki, hogy valamiképp feltartóztassa. A tornéczon keresztül futva veszi csak észre, hogy kezében van még a blúz. Az asztalra dobja a pezsgős üveg és hideg felvágottak közé. Ez alatt a vendég az udvarra ért s szembe találkozik az ügyvéddel, a ki azt sem tudja, hová legyen, mikor a vendégben ő exczellencziáját ismeri föl. — Még csak ez kellett! — gondolta. — Kegyelmes uram ! — mondotta oly hangsúlyozással, mely a körülményeknél fogva természetes volt, de a mely a kegyelmes urban szunnyadó gyanút csak növelte. — Hol a fiam? Adja ki a fiamat! — ezzel köszöntött az elnök úr. — Hallottam, hogy ide jött azzal a. . . azzal a czédával. Tanuk vannak rá, ügyvéd úr. Adja ki a fiamat! — De kegyelmes uram, itt valami óriási tévedés ... — tovább nem beszélhetett, mert a kegyelmes ekkor észrevette a terített asztalt és rajta a blúzt. — Hah, fiskális úr, ön itt... maga itt orgiákat rendez? ... Itt mulattak együtt. .. s már itt vetkőződtek... Itt a corpus delicti. S maga itt őrködik addig ... Lám. Megáll Stefi asszony a szoba közepén. És, mint a paradicsom lángpallost tartó angyala mutat az ajtó felé: — Ki innen, alávaló, festetthaju, festett arczu vén csábító, azonnal takarodjon ! A meglepett vöröshaju hölgy egy lépéssel előre rohan s mint gátját lerombolt ár zudul ajkáról a szó: — Micsoda hang ez ? Hát mit gondol maga, ki vagyok én ? Én a Michigan-állam száritotthús-kiviteli részvénytársaság alapítójának, igazgatójának, főrészvényesének özvegye vagyok. Nemhiába intett megboldogult férjem : »Amália, sohase lépj Európa nyomorult földjére !« És én eljövök, elhozom millióimat, hogy azt itt a még gyermekkorában látott öcsém ölébe rakjam s egy kis családias meleget kérjek érte cserébe. S az első pár lépés után, mit e földön teszek, egy záptojás repül mellemre. És az első házban, hová belépek, ilyen inzultust kell elszenvednem. Már most követelem, hogy hívják ide tüstént az öcsémet, Barna ügyvédet. Meg akartam ugyan lepni őket, de hívják ide, ő majd megvédelmez engem és reménytem, a felesége nem hasonlít ehhez az őrült fúriához, ő pedig e szájtátó mamlaszhoz, mert ha úgy volna, a legközelebbi vonat a kikötőbe repít, hogy örökre itthagyjam ezt a barbár országot s még csak egy lyukas dollárt sem ejtek kiaszott földjére. Tabló ! Várjon sikerül-e kiengesztelni a vöröshajú amerikai nagynénit, vagy vérig sértve viszi millióit vissza Amerikába ? A megoldást az olvasóra bízom és kérem, hogy azt leírva, újévi ajándékképpen Az Újság szerkesztőségéhez 1975 deczember 31-ig beküldeni szíveskedjék ; a legérdekesebb befejezést e lap közölni fogja — a Herczeg Ferencz megoldásával együtt. Áldja Isten!t Dohnálné Jósa Vilma, Pfuj ! — és már felugrott a kegyelmes úr, felkapta a blúzt és épp be akart ugrani az ajtón. De ugyanabban a pillanatban megjelent a vöröshajó, ki közben — meghallván a lármát — otthagyta a zongorát, valami alkalmas ruhadarabot kapott magára és igyekezett kimenekülni az oldalajtón. Több se kellett a kegyelmes urnak. Vad káromkodásba tört ki és már neki is rontott volna, ha a szegény ügyvéd meg nem kapja. — Hát még most is tagadja, amikor itt van velem szemben ez a préda? Még most is tévedés van? Nos, kiváncsi vagyok, miféle hazugságokat kell most végighallgatnom ? Az olvasó (a türelmes) itt félbeszakítja a meséjét s egyenesen a türelmetlen hóhoz fordul. — Az ártatlan férj eddig nem menekült meg, sőt az ügyetlen olvasó még szaporította a veszedelmes szellemek számát. — Igen ám, de később mégis megmenekül a férj s rendbe jön minden- Hogy hogyan, azt már nem merem részletesen elmondani, igy csak röviden beszélem el. A kegyelmes úr fia párjával az után összevész, mire a művésznő mindjárt a következő állomáson , Kisponoron kiszáll. — Az elnök úr, ki a következő vonattal ment a szerelmesek után, minden állomáson kérdezősködött a pár után ; igy tudta meg, hogy Kisponoron kiszállt a nő. (Ő ugyan azt hitte, hogy a fia is kiszállt.) Itt azután megtudni, hogy hová ment a nő, még ő exczellencziájának sem volt nehéz. A szegény hölgynek Kisponoron aztán kellemetlen afférja támad, minek folytán a legközelebbi vonattal nem tud visszautazni s kénytelen Barna ügyvéd házába bejönni. Ez tehát a mi vörös hajunk. A fenti találkozás után azonban minden kiderül, természetesen lassan-lassan. A feleség pedig ünnepélyesen megköveti szegény, ártatlanul meghurczolt urát és kettősben fogyasztják el a pezsgőt stb. — A kegyelmes ur meg viszi vissza a megszökött dívát, csupán azért, hogy valami bolondot ne csináljon s ne akarjon a fia után menni. Mindezt pedig azért írom ilyen bizonyossággal, mert éppen az időben Barna dr. ügyvéd úr irodájában jogászkodtam Kisponoron és igy mindennek szem- és fültanuja voltam. Hogy ha tehát az igen tisztelt iró úrnak máskép mondotta el Kisponor országgyűlési képviselője, azt ne méltóttassék elhinni, mert ő belőle — pardon ! — egy kis rosszakarat beszélt. Neki tudniillik nincs olyan szép felesége és oly nagyszámú klientélája, mint Barna ügyvéd urnak, ő tehát elfogult, mig én már csak azért sem vagyok az, mert időközben Kisponorról elköltöztem s most vagyok Békéscsabán, 1910. deczember 30. Domokos József joghallgató. LXV. Barnáné a helyzethez méltóan, nagy lármát csap, melyhez mellékbolygója, Markovicsné hűségesen asszisztál. Inzultálja a vöröshajú hölgyet és vakmerő hazugságnak nyilvánítja a tojásos tragédiát. Végre midőn az ilyen alkalmakkor szokásos ájuldozásából magéhoz tért, kijelenti, hogy elválik urától és távozni készül. Anyjához akar visszatérni azzal a gépkocsival, melylyel megérkezett. Midőn a kocsiban elhelyezkedett, az előbbi tojást dobó fiú most már nem hazafias felbuzdulásból, hanem előbbi sikere által bátorítva egy tojást dob Barnáné felé oly eredményesen, hogy a haragvó asszonyt oly helyzetbe hozta, mint előbb a vörös szépséget. A tojás nemcsak megsárgította, hanem le is hűtötte a féltékeny asszonyt, aki most már lakásába volt kénytelen visszatérni. A kölcsönös kimagyarázások után megszégyenülve borult férje keblére, ezzel lehetetlenné téve ennek kifogástalan szabású szmokingját. Hátra van még a pezsgő ! Miért ne ihatnék most meg a békepoharat hármasban, vagy esetleg négyesben, ha azalatt a közjegyző úr is megkerül ? Gervasinszkyné Benes Rózsi LXVL Barna úr az első pillanatban szóhoz sem jutott, aztán zavartan hebegett: »De ... de . .. kedvesem ...« »Semmi kedvesem« — rivált rá őnagysága — »itt vannak a rongyai, vigye be annak a fehérnépnek !« A szegény férj betámolygott a szobába, de közben mentőgondolata támadt, s mikor a blúzt a szégyenkező hölgynek átadta, a fülébe súgta: »Hagyjon mindent helyben, amit mondani fogok !« A következő pillanatban Stefi asszony már benn termett a szobában. De mielőtt neje kis haragos száját kinyithatta volna, Barna úr édeskés hangon kérdezte tőle: »De, kedvesem, hét nem is kiváncsi az új kalapjára ?« »Micsoda kalapra ?« kérdő tágra nyitott szemmel Stefi asszony. »Hét arra«, — felelte fölényes mosolylyal férje — »a melyet ez a hölgy hozott le rendelésemre Pestről.« Az asszony összecsapta kezét és hangos sikolylyal férje nyakába ugrott: »Hiszen akkor maga a világ legjobb embere !« A vöröshaju hölgy és Markovicsné tanácstalanul bámultak maguk elé. Barnáné sietett bocsánatot kérni a hölgytől s ekkor »kiderült«, hogy a sárga foltot a frissen festett bútorok okozták. Persze Markovicsné, amint észrevette a váratlan fordulatot, kisompolygott a szobából, a jó férj pedig elsietett a kalapért a mélyen megsértett »kalaposlánynyal« együtt, de száz forinttal szegényebben. Ennyibe került ugyanis az a kalap, melyet őnagysága két szezonon át viselt közirigységre. A pezsgős vacsoráról persze sohasem kérdezősködött az asszony, mert ami abból megmaradt, azt egyedül fogyasztotta el. Hanem a színésznő terveivel teljesen felhagyott s Markovicsnétól úgy félt ezentúl, mint a tűztől, Faludi István, LXYTI. Tegyük fel, hogy én lennék a Barnáné, aki férjét a leírt körülmények között lepi meg. Hát kérem, az első impresszióm alatt, férjem kezében corpus delicti, páros, pezsgős teríték ; azután — no ez már borzasztó ! libabőrös leszek a gondolattól — egy bűnös Éva leánya az én zongorám előtt, szerelmes akkordokkal bódítja az én uramat! Hát igen. Ebben a pillanatban, a megcsalatás tudatában, egy szerelmes asszony veszett sakálként ront neki annak a vörös hajnak. Az ügyvéd-férj az összecsapás 53