Az Ujság, 1911. május (9. évfolyam, 103-114. szám)

1911-05-03 / 103. szám

Szerda, 1911. május 3. AZ UCSÁG . A román görög-keleti egyházi zsinatok ülése­zése. Nagyszebenben, Aradon és Karánsebesen vasárnap nyílt meg a rendes évi zsinat. Nagysze­benben Metianu János metropolita beszédében megemlékezett a népiskolai törvény hatásáról és a nagy áldozatkészségről, melyet a román nép iskolái fentartása érdekében tanúsít. A múlt év­ben 631.000 korona gyűlt össze magánadakozás útján, ebből Stroesku 100.000 koronát adott, azonkívül 150.000 koronás kulturális alap létesült, melynek kamatait a román iskolák segélyezésére fordíthatják. Aradon a zsinaton Pap János püspök hálával emlékezett meg a kormány intézkedéseiről a ro­mán nép iskoláival szemben. . . — A hírlapok — mondotta — az utóbbi idő­ben félreverik a harangokat, hogy százszámra vesz­tettük el iskoláinkat. Meg kell jegyeznem, hogy az úgynevezett nemzetiségi sajtó e cselekedetével a legrosszabb szolgálatot teszi az ügynek. Kétség­telen, hogy az állam minden esetben megtette s megteszi most is kötelességét, hogy a népoktatási törvényt betartsák az összes felekezetek és iskola­­fentartók ; de az is kétségtelen, hogy ennek a gon­doskodásnak megvan a maga jótékony hatása népoktatásunk eddigi eredményeiben. Bár a tör­vény határozott , bár az állam és közegei a leg­nagyobb szigorúsággal ellenőrzik annak végre­hajtását, eleddig egyetlenegy iskolánkat sem csuk­ták be. Az a pár iskola, melynek működését beszün­tették, alapjában már olyan volt, hogy csak az iskolák számát szaporította és csak névleg állott fenn. Minthogy ezek az iskolák a kellő támogatás­ban nem részesültek, egyikében-másikában éve­ken keresztül nem tanítottak, vagy tanítók hiá­nyában a lelkészek oktattak. E községek hívei, belátván teljes tehetetlenségüket az 1893. évi törvényben megállapított minimális tanítói fize­tés előteremtésére és az iskolaépületnek olyan jó­karba helyezésére, h­ogy állami, segélyre számít­hassanak, kényszerülve voltak az iskolákat beszün­tetni. Az egyházmegye anyagi helyzete szintén nem engedte meg, h­ogy támogatásukra siessen, ennélfogva kénytelen volt tudomásul venni, hogy ezek az iskolák­­ megszüntették működésüket. Nagy veszedelem zúdult volna tehát egyházunkra, ha az állami támogatást nem vettük volna igénybe. Ez állami támogatás kiutalványozása elé egyik­másik közigazgatási bizottság akadályokat gör­dített,­ de annál nagyobb jóindulatra találtunk a magas kormánynál, a­mely egyházunkkal szem­ben igaz jóakarattal viselkedik, s a­mely sokkal előzékenyebb velünk szemben a hivatalos ügyke­zelésben és barátságosabb a személyes érintkezés­Klári és a kocsija. Azt tologatta ezredes úr Kozsibrák, nem a maga karrierjét. Egyszer mégis csak jött a vezérőrnagyság. Tábornok lett Kozsibrák ezredes úr. De csak prímzeres. Jött mindjárt a nyugdíjazás is. Kozsibrák úr nem is mérgelődött. Nevetett. — Elég volt a katonáskodásból. Nem neve­lem tovább a más gyerekeit, csak a magamét. És tolni kezdte az aranyszegélyes, csipkés fehér gyerekkocsit .­­—­ Gyi te fakó, gyi te sárga. Megyünk Pensionopolisba. Elől megy a papuka, vele meg a Klárika. Tófityi, nófityi, csiri-biri-csári. A kis baba nagyot nevetett a bölcsőben. III. A­kit kitoltak az életből. Nem is olyan rossz dolog a nyugdíjas álla­pot katonáéknál. Pláne, ha már valaki tábor­noki sorban van, a­mikor a nyugdíjból köny­­nyebb megélni egyszerűen, mint a fizetésből nagyszerűen. Hátha valakinek még dolga is van hozzá, fontos, nagy, komoly dolga. Akkor valósággal gyöngyállapot a nyugdíjas állapot. Már­pedig Kozsibrák Vendel nyugalmazott vezérőrnagy úrnak több dolga volt, mint bár­kinek Pensionopolis városában. Hogyne. Tolo­gatni a kocsit eleinte és nevelgetni a kicsit utóbbacskán. Tanítgatni minden szépre, min­den jóra. Nem kicsi dolog az. Mondogatta is az apja százszor is, nem egyszer . A legnagyobb jót tették velem, a­mikor nyugdíjba kergettek. Mi lett volna ebből a töré­keny virágszálból, ha­nem az apai szem mele­gében növekedik nagyra. Hitvány kis penész­virág lett volna belőle. És nézzétek meg most. Hát csakugyan, meg kellett nézni Kozsi­brák Klárát. És gyönyörűség volt ránézni. Szép, nagy, erős, okos, jó. És mi mindent tudott! Többet, mint egy püspök. Mert minden megtanulható tudományon kívül tudott tor­nászni, úszni, evezni, korcsolyázni, vívni, lova­golni, a­mihez a püspökök mégse nagyon érte­nek. És beszélt vagy öt nyelven és valamennyin okosan beszélt. És úgy tánczolt, mintha elefánt­­csontból lett volna a lába és úgy énekelt, mintha gyémántból lett volna a gégéje. Tökéletes leány volt a Kozsibrák vezérőrnagy Klárija. Kérője is akadt volna nem egy, talán száz is. Mégis pártán maradt Kozsibrák Klára. Az egyik neki volt kevés ember, a másiknak ő volt szegény leány, az apának pedig nem volt hozzá méltó férfi senki a világon. Lett volna Anto­nius és Darius egy személyben, Kozsibrák Vendel vezérőrnagy akkor is ráfogta volna a pisztolyt, mint mindenkire, a­ki megkérte. Valamelyikre rá is sütötte Kozsibrák úr, a füle mellett sivított el a golyó. Még ma is nagyot hall tőle. Aztán szép lassacskán elmaradtak a kérők. A legritkább ember szereti, ha czélba lövöldöz­nek rá, a­mikor leánykérőbe megy. Klárika pedig elkezdett száradni és fonnyadni. A szeme szegletében apró ránczocskák ültek körbe, a szája két csücske pedig lefelé kezdett hajla­dozni. A vezérőrnagy semmit se látott ebből. Az ő szemében Klári a fiatalság volt, a szépség, a tökély. Még mindig az ölébe ültette esténként és eljátszott a fölbontott hajával. És a­hogy simogatja, simogatja, egyszer mintha valami ezüstöt látna benne. És még egyet és újra egyet. — Te Klári! Mivel mosod a hajadat ?­­— Vízzel, apus. Szappanos vízzel. — Az nem lehet. Hiszen némelyik egészen szinehagyott. A lány szomorúan mosolygott. — De apus, hisz az ősz haj. Mit akarsz, hiszen már harminc­két éves vagyok. Az öreg felhördült, mint a vadkan. Azután lefordult a székéről. Három nap, három éjjel feküdt mozdulat­lanul, némán, mint egy darab fa. Akkor hoztak neki egy nagy tolókocsit, abba tették. Keze, lába, féloldala béna volt. A szeme mereven nézett maga elé, nem bírta mozgatni. Alig hal­lott. Beszélni nem tudott, csak motyogni. Valami olyasmit, hogy : — Tófityi, nófityi. Klára legalább erre értette. Lehetett más is. Szegény, szép okos Klárika. Már nem tán­czolt többet soha, nem is énekelt gyémántos hangján. Semmit se csinált, csak szomorúan tologatta azt a nagy, merev embert abban a nagy, fekete kocsiban. Meddig tologatta ? Már nem is olvasta a heteket, a hónapokat, az éveket. És nem is beszélt senkivel. És nem is ment sehová. És öregedett, ránczosodott, hervadt. És tologatta az öreget és csitítgatta, mint egy gyereket. Kozsibrák Vendel nem mozdult meg hosszú éveken. Csak feküdt, feküdt és nézett. Minden ize merev és mozdulatlan és halott, csak a két szeme él és néz. Oda tapad ez a két nagy fekete szem a leányra és szerető gonddal kiséri minden mozdulatát. Ha csak egy pillanatra is elmegy mellőle a leány, a két szem ijesztően forogni kezd s meg nem áll, a­mig csak újra meg nem pillantja gondozó őrét. Vájjon miket lát ez a két szem ? Egy halott embernek eleven két szeme. Látja-e vájjon a romlást és pusztulást, a­mit idő és gond, keserűség és szomorúság végbevitt a teremtés koronáján ? Vájjon ebben a két szem­ben is öreg, töpörödött, vén anyóka lett-e a világszép Klárikából ? Ott ült Klári most is a fekete tolószék előtt és simogatja a beteg embert. A két szem pedig nézi, nézi­ ben, mint az előző kormány. Ha javunkra for­dítjuk a jobb időknek e biztató jeleit, megszabadu­lunk ama töméntelen nehézség súlyától a melyek­kel küzdenünk kell.­­ A kölségvetési provizórium. Az Országos Tör­vénytár most kiadott számában teszi közzé az 1911. év elős négy hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1916. évi XIX. t.-cz. hatályának az 1911. év junius végéig való kiterjesztéséről szóló ujo­­nan szentesített 1911. évi X. törvényczikket.­­ Változás a főrendek névjegyzékében. A főrendi­ház április 29-éit tartott XII. ülésében az igazoló-bizott­­ság jelentése alapján Cziráky Béla gróf és id. Forgách Károly gróf örökösjogú főrendiházi tagok, továbbá Bende Imre nyitrai püspök neveit elhalálozás folytán a főrendek névjegyzékéből törölte, Csernoch János dr. Csanádi püs­pök, és Széchenyi Miklós gróf győri püspök nevét, mint ilyeneket törölte s az előbbiét mint kalocsai érsekét, az utóbbiét mint nagyváradi püspökét beiktatta. Barcsay Domokos, Bernáth Géza dr., Herzog Péter báró és Klobu­­siczky János élethossziglan kinevezett főrendiházi tagok neveit a főrendiház tagjainak jegyzékébe beiktatták.­­ Kérvények. A képviselőház kérvényi bizottsága május negyedikén, szerdán, délután öt órakor ülést tart, a­melyen a beérkezett kérvényeket tárgyalja. Agrárius reformok. — A képviselőház ülése. — A május elsejei szünet, úgy látszik, csöp­pet sem fokozta a képviselők munkakedvét. Ma még jóval kevesebben érdeklődtek a föld­művelésügyi költségvetés tárgyalása iránt, mint eddig. Azt bátran meg lehet állapítani, hogy annyi reformeszmét — jót, rosszat vegyest — talán egyetlenegy tárczánál sem vetnek föl, mint éppen a földművelésinél. A mai szónokok is szinte vetekedtek a különféle agrárius re­formok ajánlgatásában. Telegdy József okos fejtegetések s­orán, meggyőző érvekkel sürgette a legelő- és az erdőtörvény reformját. Herczeg Sándornak a gazdasági tudósítói intézmény és az alsófokú gazdasági oktatás megjavítása dolgában vol­tak reformgondolatai. Latinovics Pálnak -­­maga nagybirtokos lévén — a nagybirtokon való gazdálkodás ellen voltak súlyos kifogásai és a kisbérlet érdekében kardoskodott. Ezt annál őszintébb meggyőződéssel tehette, mert nagybirtokát is igen jövedelmező módon apró bérletekbe szokta kiadni. Ő maga dicsek­edett el ezzel a kellemes dologgal. Az utolsó szónok Baross János volt, a­ki a hitbizományi jog helyes megreformálásának szükségét fejtegette-Részletes tudósításunk itt következik ! (Jelentések.) Berzeviczy Albert elnök : Bemutatja a horvát országgyűlés alelnökének levelét, a­melylyel ez Neuman Károly horvát országgyűlési elnök el­hunyta alkalmából a magyar országgyűlés kép­viselőháza részéről kifejezett részvétért köszö­netet mond; bemutatja a függőben lévő indít­ványok és interpellácziók jegyzékét. (A földmivelési költségvetés.) Telegdy József: Miháli Tivadarnak szombati, több tekintetben tárgyilagos beszéde itt-ott rekti­­fikác­ióra szorul. Nem mondhatni, hogy a föld­­mivelési tárc­a a nép érdekeit figyelemben nem részesíti, hiszen a legnagyobb tételek úgyszólván mind a kisgazdák és a földmives nép érdekeit szolgálják. A bürokratizmus vádjával pedig éppen a földművelési kormányzat nem illethető. A magyar állami erdészetnek a külföld is elismeréssel adózik, s azért, hogy az erdőtörvény hibás, a törvény meg­tartásáért nem lehet az erdőtisztviselők ellen vádat emelni. Revideálni kell az erdőtörvényt. Sürgeti az öntözés amerikai, úgynevezett dry­­farming-rendszerének megvalósítását, a­melyre mint szárazsággal küzdő, de folyóvízzel ellátott országnak nagy szükségünk van. Javasolja, hogy a miniszter az állami birtokokon tegyen erre nézve kísérleteket. Mil­ák­ Tivadar hasinségről beszélt, holott hüsinség nincsen, csak fokozottabb hússzükséglet van, mert hiszen a­kinek van pénze, az kap húst s Miháli ezt a depekorácziónak tulaj­donítja. Az bizonyos, hogy ha kevesebb lett is az állat, kvalitásában nagyon emelkedett. A hús­­szükséglet fokozódásának nagyobb oka az, hogy a jobb kereseti viszonyok jobb módot adtak a munkásembernek is arra, hogy hússal táplálkozzék. A magyar gazdáknak már most kötelességük elő­állítani azt a húst, a­mit táplálék gyanánt az ország kíván. Több húst kell a fogyasztás rendel­kezésére bocsátani. Ez pedig csakis a legelők gyarapítása útján történhetik. Ma alig van legelő. Felszántottak mindent. Ebben a kormányok hibá­sak, a­melyek ezt megengedték. Azonban ezen 3

Next