Az Ujság, 1911. május (9. évfolyam, 115-127. szám)
1911-05-17 / 115. szám
Félévre ______ 14 » - * MM |» M M R ifTM flf| Telefon_5*16. Negyedévre ....... 7 » - » tg H Mf || g§ §g JI « gf KIADÓHIVATAL: Budapest, 1911. IX. évfolyam. 115. szám. Szerda, május 17« Előfizetési árak: sr SZERKESZTŐSÉG: Egész évre... _ _ 28 k. f. fH MW KM II /HOM ÜK Budapest, Rákóczi-út 54.8*. Egy hóra ____ 2 » 40 » 10. .111 V 18 10 ««..1» SS M&M Budapest, Rákóczi út 54. sz. JNPJwJm jgy _ _ . 111 Sgg 111 . vgSfc Iga fM Telefon 162-63 és £3-03. Egyes szám ára helyben JSIl—.JHjBBL Jjw ^fpten .aJK |$SI ff* v8fk, §M Megjelen hétfő kivételével ROVÁS. A kereskedelmi tárczát — igaza van Batthyány Tivadarnak — meg lehetne vitatni azért, hogy nincs végleges miniszter. Mert végleges kereskedelmi politikának azért kellene lennie s valószínűleg van is. Azonfelül Lukács László nem is annyira laikus a maga ideiglenességében, hogy egyéni kiméletre szorulna. De hát mit nyer a kereskedelmi ügy, ha megvitatják, s mit veszít, ha nem vitatják meg ? Meg lesz szavazva úgy, ahogy van, előbb vagy utóbb , csak ez a kérdés. S attól sem kell tartani, hogy a vita elmaradása megfosztja az országot néhány termékeny eszméitől. A földmivelést heteken tárgyalták, ehhez többet is értenek, de melyik ház az az értékes gondolat, mely a vita elmaradása esetén eltemetve maradt volna ? Úgy van, ahogy sejtettük : a kormány nem titkolja, hanem maga sem tudja, mikor állhat elő a véderőjavaslatokkal. Hogy a honvédelmi vitát várja be, csak ürügy volt, mert íme, ez a vita elmúlt, s a minisztertanács még mindig nem tudja, mikor léphet ki a javaslatokkal. Talán nem taktikáztak, hanem remélték, hogy addig tudni fogják. Most megint arról van szó, hogy be kell várni az osztrák választásokat. Ami azt jelenti, hogy annak idején a magyar kormány elérte azt, hogy nem kell várnia, s az osztrák kormány most elérte, hogy muszáj várnia. Ezt az ügyet tárgyalhatja a minisztertanács, de eldönti a korona, vagy a trónörökös, vagy Bienerth. * A »hazafias« sajtó próbálja megpengetni a régi harczi lantot a véderővita körül, de csak nem sikerül. Harczot emlegetnek, nagy összefogását az összes ellenzéki pártoknak, ellenállást a végsőig, de maguk sem hisznek sem a harczban, sem az összefogásban, sem az ellenállásban. Hiába, a létszámemelés ma is súlyos csapás, de az utczát nem fogják többé megmozgatni, nemzeti ellenállást nem fognak többé szervezni. Kilőtt patronnal töltögetik a puskát. Ők ugyan készek még egyszer elhitetni a nemzettel, hogy különbek a Deákné vásznánál, de a nemzet nem hiszi többé el. Akiket hadihajókon láttunk pezsgőzni, azok hiába mondják, hogy nemzeti színre szomjaznak. Czenczi szemi ir többet. írta Kálnoki Izidor. A papiros tetejére az volt írva, hogy »Budapest, október 9.« Vakarás is volt a papiroson, s látszott rajta, hogy a dátum kijavítódott, október 13-ra. Most megint finom pengéjű késsel a kezében ült le Czenczi levelet írni. A hármast kivakarta és hatost tett a helyébe. De az agyongyötört papiroson szétfolyott a tenta. Egy nagy malacz támadt a kelet helyén. — így nem illik levelet írni! — gondolta Czenczi. S tiszta levélpapiros után nyúlt. Utóbb meggondolta : — Minek a papírpazarlás. Úgy se küldöm el. Mit árt egy kis szépséghiba az olyan levélen, amely sohase kerül idegen kézbe ? Folytatta hát az összevakart papiroson : Budapest, október 16. Furcsa és szinte megmagyarázhatatlan emberi dolgokat tapasztalunk néhanapján, kedves barátom. Én például sohase tudtam megérteni, hogy miképp fajulhat némelyeknél bizonyos kedvtelés, passzió vagy sport ellenállhatatlan szenvedélylyé ? Én napokig nevettem az emberi gyarlóságokon, ha láttam okos, műveit urakat és hölgyeket, akik lázasan ragasztgattak és rendezgettek régi és elhasznált levélbélyegeket tiszta papirosokra, vagy akik heteken és hónapokon keresztül valóságos hajszát indítottak ismertebb vagy kevésbé ismert előkelőségek névaláírása után. Minek az a bélyeg, a mely egy hiábavaló rongy, s minek az az autogramm, a melyen nincsen semmi különös mondás ? Komikusnak tartottam azt is, ha valaki félve és remegve korcsolyát köt a lábára, s ügyetlenül, ezer tréma között bukdácsol a jégen, hogy aztán néhány hét múlva betegje legyen a korcsolyázás szenvedélyének, s napokig boldogtalannak érezze magát, mert a jég végre is olvadni kezd. A kártyázó, a lóversenyező, az ivó embereket lelkem mélyéből megvetettem. Utáltam azokat, akiket ilyen értéktelen szenvedély is rabokká tudott tenni. Ma már nem vagyok ilyen szigorú. Meg tudom érteni az embereket, akiknél a kedvtelés uralkodó szenvedélylyé növekedik. Írtam már róla a minap, hogy ez a látszólag ügyetlen, szeleburdi, mindenbe belebotló fiatalember, — ejnye, hogy is hívják csak, nem jut hamarosan az eszembe — igaz is, Skerliszky Abrisnak hívják — vállalkozott rá, hogy megtanít fotografálni. Én szívesen belementem a dologba, egyfelől mert nagy mértékben érdekelt, másfelől mert meggyőzött róla, hogy a fotografálás szükség esetén szép és nemes pálya és élethivatás is ehet. Másnap már jött is Skerliszky Abris úr, két géppel a hóna alatt. Amíg az egyiket kibontotta, az alatt a másikat leejtette a földre. Szerencsére nem tört el, semmi baja se történt, csak amíg fölvette, az asztalra tette égő czigarettáját, s lyukat égetett az abroszba. Mire azt mondta, hogy : — Pardon ! Azután szétszedte, újra összerakta, ismét szétszedte és közben magyarázgatta a fotografáló gép szerkezetét. Gyönyörű dolog. Egy mesterségesen csinált élő emberi szem. Még annyiban tökéletesebb is az emberi szemnél, hogy hosszabb időre, jóformán az örökkévalóságig terjed a memóriája. — Tudnillik az ember szeme, — magyarázza Skerliszky Abris úr szakszerűen — az ember szeme tudniillik úgy van berendezve, hogy fölveszi az eléje táruló képeket, de rémes gyorsasággal egymásután, hogy úgy mondjam, megszakítás nélkül. Moziképeket gyárt a szem, hogy úgy mondjam. A fotografáló masina ellenben csukott szemmel jár-kél, s nem néz se jobbra, se balra. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor figyelmeztetik rá, hogy valami szépet fog látni. Erre aztán kinyitja a szemét, s alaposan megnézi, ami látnivaló. Tudniillik ez a fotografálás. . Kissé zavarosnak ítéltem az előadást, de megértettem. S alig hogy félig-meddig tisztába jöttem a fotografálás körül szükséges eljárással, máris szenvedélylyel fotografáltam. Gyönyörű dolog is ez. Egy kép van előttem, ami megkap. S én rögtön örökkévalóvá teszem a képet. Embereket, állatokat, helyzeteket, formákat, pillanatnyi hangulatokat, letagadható poltokat képes vagyok megörökíteni ezzel az ördöngös kis géppel. A kinek a szomorúsága vagy a vidámsága érdekel, a kinek a mozdulatai vagy a mozdulatlansága valami nyomot hagy a lelkemben, az mind képtárgy a számomra s mielőtt még észreveszi a tervemet, vagy rágondol, hogy változtasson a helyzetén, vagy arcakifejezésén, már ott van a kis kamarámban, visszavonhatatlanul. Egy hét alatt mi mindent csináltunk, szinte mese. Lefotografáltuk a piktort, amikor dolgozott, a modelleket, amikor ültek, az egész csoportot, amikor egymást figyelték, a nézőket, akik a szemeket tátották, közben Bent és kint. Az ország — mondjuk mi is — apatikus és nem törődik a politikával. Mindegy neki, mit csinálnak a képviselő urak, miket ígér a kormány és mi nem történik abból, amit ígérgetnek. Bankkérdés ? Roppant fontos, de vigye az ördög. A kormány és a képviselőház úgy intézhette el, ahogy neki tetszett. Volt nagy birkózás Bécsben a perrendtartás nyelve dolgában. A miniszterelnök izgult, a sajtó ugratott, az ország rá sem hederített. Dreadnoughtok háromszáz milliója ? Oly mindegy, hogy Dreadnought, vagy más. Az ország fizet és hallgat. S az apostolok most végigrobognak népgyűlésileg az országon az általános titkos szavazati jog jelszavával. Nagyon izgató dolog, ahogy a képviselő urak ezen összevesznek, de maga az ország nem izgul rajta. Valamikor a véderő reformja biztos háborúságot és háborgást jelentett. Most a képviselő urak lármáznak, hogy nem hajlandók nyáron izzadni, de az ország ezt sem bánja. Az ország nem bán semmit. Beadta derekát, lenézi a politikát, nem hisz senkinek. A jelenségek félreismerhetetlenek, mégis mintha az értelmezésükben tévedtünk volna. Mintha az ország mégsem volna apatikus, mégis politizálna, mégis akarna és akarata mellett síkra is szállna, de ami kint az országban politikai erő, az bent a képviselőházban nem találja meg képviseletét. Az utolsó napok rikító eseményei irányítják figyelmünket erre a szempontra. Az Achim véres esete magában álló. De fajulhat-e apatikus néphangulat mellett ennyire az összeütközés ? Mert akármilyen lett légyen a személyes viszony az összeütköző felek között, bármennyire a magánbecsületet kezdte ki a parasztvezér, az ok, a miért tette, a düh, mely ennyire vitte, s a másik oldalon hasonló elvadultságot provokált, politikai, sőt osztálypolitikai természetű. S a vigadóbeli antiszemita gyűlés. Ezt sem becsüljük túl a liberalizmus érzékenységével, de ezt sem kicsinyelhetjük le a liberalizmus elbizakodottságával. Antiszemitizmus? Nemkell melléje állani, nem kell vele szembe szállani, de a mi szempontunkból ezúttal fontos a megismerés, hogy ez a szimptóma kitört mint olyan irányzat, mely az ország egyes rétegeiben eleven erőként él. A képviselőházban vannak antiszemiták és túlnyomó részt vannak filoszemiták. Lapunk mai száma 32 oldal.