Az Ujság, 1912. április/1 (10. évfolyam, 79-90. szám)

1912-04-02 / 79. szám

ROVÁS. Azt a lemondási drámát illik megcáfolni, noha éppen a cáfolatból kapjuk a megerősítését. Nem kell keresni az indiszkrét mesemondót, sem Khuen, sem más beavatott nem volt kénytelen indiszkrétnek lenni, hiszen megtudtunk mindent a királyi kéziratból. Ez világosan megmond mindent. Mikor a lehetőségét kéri, hogy két feladatot lelkiismerete szerint teljesíthessen, azzal megmondja, ha ezt a lehetőséget sem kapja meg, akkor nem tudja megoldani. Tehát ? Jöjjön" más a helyébe. De cáfolni a szóval kifejezett eshetőséget mégis kell, mert úgy illik, mert a koronát a nagy nyilvánossággal szemben fedezni kell, mikor egy pillanatig megszűnt megingathatatlannak mutatkozni. Ezért tán politikusabb lett volna nem annyit mesélni róla, de viszont az újságok nem miniszterek. Nekik muszáj mesélni. * A jó öreg Kossuth Ferencz már megint visszanyerte a szabad kezét, s már megint nem tudja, mit csináljon vele. Beszél a végsőig menő ellentállásról és küzdelemről, de óvatosan körülhatárolja ezt a végsőséget a törvényes és parlamentáris megengedhetőséggel. Mi ez ? A vita elején a technika is az volt, a paktumnál már csak az alapos vita volt az. Nem kell félni, majd megtudja Kossuth Ferencz, mit csináljon a szabad kezével, ha majd a gyámjai ismét megkötik. Andrássy Gyula ma inkonzekvens volt, számba ette a konkrét tényeket az elvont okoskodás mellett. Nem szokta tenni. Az ő módszere mindig az volt, hogy azt mondta: szép, szép, de mmi közöm hozzá. Igaz, hogy nem lesz, semmiit sem elérni, de ez annak baj, akitől keszelem, hogy valamit elérjen. Ma végre leereszkedett a gyakorlati talajra, s exponálta magát: Khuen helyében ő is így cselekedett volna. Ebből is látható, milyen súlyos volt a helyzet nyomása, de ha Andrássy Gyulának ekkora nyomások kellenek, akkor csak óhajtjuk , bár ne lenne többé oka enynyire eltérni rendes stílusától! Budapest, 1912. X. évfolyam. 79. szám. Kedd, április 2. Előfizetési iraki Egész in* _ _ „ 28 k. — f, Félévre 14 » — » Negyedévre „ 7 » — » Egy hóra » _... 240 » Egyes számára helyben és vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSEI: Budapest, Rákóczi-út 54.03. Telefon 56—IS. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. 07. Telefon 162—63 és 58—03. Mertelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. A szimikiif király. (Egy szkeptikus feljegyzései.) Irta Vér Mátyás. .. Mindig irigyeltem azon embereket, kik bizonyosan tudják magukról, hogy kicsodák, kiknek öntudatát a nevük, a születésük helye, a környezetük, a foglalkozásuk olyan kemény burokkal tartja össze, hogy soha, pillanatra sem fogja el őket a kétség, hogy valóban a maguk életét élik-e végig, s csakugyan azok-e, kiknek magukat hiszik. Nálam hiányzik a vak hitből vert ama szilárd pillér, melyre életemet, a magam egyéniségét rátámaszthattam volna, s ifjúkorom óta bizonytalanságban lebegek a világűrben és a sokféle kétség között, melyeket a világ szemlélete támasztott bennem, legjobban megkínozta életemet az a kérdés, hogy voltaképpen ki vagyok ? Kezdetben nekem sem tűnt fel e dolog. Mint a legtöbb ember, én is a környezetemtől tanultam meg, hogy ki vagyok, s vak bizalommal adtam tovább mindazoknak, kikkel összejöttem, s minthogy senkiben sem támadt fel a legkisebb gyanakvás sem, egyre szilárdabban kristályosodott ki bennem személyiségem tudata. Később azonban bonyolulni kezdett a dolog. Ha valami fontosabb ügyben, melyhez mások érdeke is fűződött, került szóba a személyem, már nem hittek a puszta szavamnak, s egyre több és többi bizonyítékot követeltek tőlem, hogy igazoljam, ki vagyok. Ez már megdöbbentett, de addig, míg csak a külsőségekre, a nevemre, a származásomra szorítkozott a gyanakvó kérdés, még nem ingott meg bennem a személyem felől belém nevelt hit. Mikor azonban kiléptem az életbe, észrevettem, hogy a gyanakvás, a kételkedés nemcsak a külsőségekre, hanem a lényegre, a gondolataimra, az érzelmeimre, a jellememre is kiterjed, s a hány emberrel összekerülök, valamennyinek szemében fellobban az alattomos, gyanakvó, kutató kétség, hogy az vagyok-e, kinek látszom, amilyennek magamat mutatom ? Ez meglazította a magamban való hitet. Ösztönszerűen kémlelni kezdtem én is magamat, s nem a régi bizonyossággal, hanem egyre növekvő kétséggel kezdtem vizsgálgatni, hogy az vagyok-e hát, kinek magamat hiszem ? És amint az évek mentek, egyre ingatagabbá, bizonytalanabbá vált bennem a régi hit magam felől. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy időről-időre más és más vagyok, hogy nem egyetlen, hanem száz és száz ember él bennem, kiknek egymáshoz semmi közük, kik egymással nem azonosak, kik egymástól mit sem tudnak, kiknek más az ízlésük, a gondolkozásuk, a vérmérsékletük. Melyik vagyok én hát igazán a sok közül ? S melyikre mondhatom, én ez vagyok ? S a tömérdek kétséghez, melyeket magam felől évek óta táplálok, az éjjel egy újabb sorakozott, amely most már bizonyossá teszi előttem, hogy anélkül fogok meghalni, hogy valaha megnyugtató feleletet kapjak kétségeimre. Az elmúlt éjjel, éjféltájban, hirtelen felriadtam álmomból. Az este, mikor hosszú, fárasztó utazás után megszálltam ebben a kis, határszéli fogadóban, olyan fáradt és kimerült voltam, hogy ruhástól dobtam magam az ágyra, s olyan mélyen elaludtam, hogy amint hirtelen felébredtem, hamarjában azt sem tudtam, hol vagyok. Szemeim már nyitva voltak, de agyam olyan kábult volt, hogy nem tudtam mindjárt megérteni, hogy mi ébreszthetett fel. Mikor kissé eszmélni kezdtem, észrevettem, hogy a szobában világosság van, holott jól emlékeztem, hogy mikor lefeküdtem, sötétben botorkáltam az ágyamig. Kissé körülnéztem, s egyszerre megpillantottam ágyam végénél egy magas, egyenruhába öltözött alakot, ki tiszteletteljesen hajtotta meg előttem fejét, mikor rávetettem csodálkozó szemeimet. Mögötte egy sötét libériába öltözött öreg szolga állott, magasra tartva kezében egy háromágú, nehéz ezüstből vert gyertyatartót. Rájuk bámultam, de nem szóltam egy hangot sem. Nem vagyok kiváncsi természetű ember, s vártam, hogy azok beszéljenek. Az idegen várt egy darabig, de azután közelebb lépett s megszólalt: — Bocsánat, felség, hogy megzavartam, de már éjfél van. Most már felültem az ágyban, s minthogy a kábulat teljesen elszállt fejemből, hirtelen megértettem, hogy valakivel összecserélnek, s leszállva az ágyról, odaléptem az idegenhez. — Eltévesztette az ajtót, uram. Én Lóth István vagyok. Nem az vagyok, akit ön keres. Az idegen elmosolyodott. — Bocsánat, felség, előttem fölösleges ez óvatosság. Én Valmont ezredes vagyok, felséged híveinek egyike, ki parancsot kaptam, hogy tudtára adjam felségednek, hogy odalenn a teremben várják összes főemberei, hogy átvegyék a végső parancsokat. Mindnyájan együtt vannak, s alattvalói hűséggel és lelkesedéssel várják felségedet, hogy részt vegyen az utolsó tanácskozáson. Kissé keményebb hangon feleltem: — De mondom, hogy tévedésben van, uram. Ismétlem, én Lóth István vagyok, s nem ismerem a Valmont nevet. Az idegen újból elmosolyodott s meghajolt. — Boldog vagyok, hogy látom, hogy felséged milyen elővigyázó. De ismétlem, ez óvatosság most teljesen fölösleges. A lakáj felséged Istenben boldogult atyjának legrégibb szolgája, s felséged teljesen megbizhatik hüló- A bemutatkozás. A Khuen-kormány erősebb fantázia nélkül is előre tudhatta, mi vár rá bemutatkozásakor a képviselőházban. Kikerülhetetlen volt a kézenfekvő igazságok, szintén bután jogosult kritikák közt való vesszőfutása. Lehet-e valaki még oly hitvány és ostoba, hogy ne lenne igaza, mikor fölfedezi, hogy a Khuen-kormány pont az ellenkezőjével jött annak, amivel ment ? Hogy a kormánynak a koronát keljen fedezni, s íme, a korona levelével fedezi önmagát ? Hogy gyönge föntartása az eddigi álláspontnak az, mikor ellenjegyzésével látja el azt a kéziratot, melyben a király éppen az ellenkezőjét deklarálja ? Hogy hiba volt belemenni a rezolucziós kalandba, mikor ennek következménye az a komoly dilemma lehetett, mely egész Európát konsternálta volna. S könnyű mindenkinek a kormánynyal és pártjával szemben erény tulajdonosnak, jellemnek, sőt spártainak lenni. Hiszen éppen abban látjuk az iljonnan kinevezett Khuen-kabinetnek expiáló önfeláldozását, hogy olyan könynyű vele szemben igazságokkal vagdalódzni. Hogy elébe megy ezeknek az olcsó, de találó támadásoknak, s ha védekezik, a rideg formák szerint minden döntő, elhatározó motívum csak enyhítő körülményszámba mehet, s maga sem állíthatja magáról, hogy ez volt a czélja, s amikor győz, akkor nincsen megverve. Ezekkel a támadó kritikákkal szemben csak egyet tehetnek, s ezt Tisza István tette meg tegnap : bevallani, hogy csakugyan letértek álláspontjukról, s nem azzal elégednek meg, amit a maguk számára kikötöttek. Szól ez a vitára. De kiemelve a képviselőházbeli rosszhiszeműségből s kurtára fogott igaz átlátásból, a kormány nem szorul védelemre, s ezt átérzi majd az országban mindenki, aki hivatalosan " lekötve a félig gondolkozáshoz,, azt, ami a kormányra döntőleg hatott, egészen végig meri gondolni. Igenis, arról volt szó, hogy királyunk lemond, s a nemzet tele van aggodalommal és — mondjuk ki egészen — bizalmatlansággal azok iránt az idők iránt, melyek azután következnek. Na- Lapunk mai száma 42 oldal-