Az Ujság, 1912. június/1 (10. évfolyam, 130-142. szám)

1912-06-01 / 130. szám

Budapest, 1912, X. évfolyam. 130. szám; filefizetési árak a Egész évre__.„ 28 k. — f, Félévre........... 14­0 — » Negyedévre „ „ 7 * — » Egy Mr*­­ _ 2 » 40 » Egye* szám ára helyben ás vidéken ló fillér. junius 1. ITŐSÉG: ,kóczi-út 54,81) Iron 56—16. 1ADÓHIVATAI.: Budapest, Rákóczi-út 54, B& Telefon 162-63 és 68-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. — Megegyeztünk! — hirdetik örömmel s mindenki szivesen örülne velők. Ám ugyan­akkor feltűnő szkepszissel, mely már biztos tudatnak is beválik, nyilatkoznak jobbról is, balról is arról, várjon a kormánynyal is lehet­séges lesz-e a megegyezés. Már­pedig a béke csak úgy ér valamit, ha a hadakozó felek között kötődik meg, nem pedig az egyik fél csapatai között. Igazuk van-e a szkeptikusok­nak ? A világért sem szólnánk hozzá, sem az auspic­iumhoz, sem az eddig ismertetett béke­föltételekhez. Ha meg akarnak egyezni, ne hall­janak kifogást, mely ebben akadályozza őket. Ha nem akarnak megegyezni, ne kapjanak segítséget a ravasz és orv szándékhoz. Nekünk béke kell az országban, minden egyéb mellékes. Ha ezt nem csinálják meg, akkor — sajnos — az is fontossá lesz, hogy mit tartottak ők értékesebbnek a békénél. T * Egy kicsit sok a jóból az, hogy a köve­tendő taktikában is megegyeztek. Taktika ? Nem értjük. Jobban mondva, nem tudjuk, hogyan értjük. Szeretnék azt érteni alatta, hogy megegyeztek abban is, hogy a kikiáltási árból mennyit fognak engedni. De muszáj ezt úgy érteni, hogy meg nem egyezés esetén miképpen fognak össze az újabb obstrukc­ió­­hoz, számbavéve Tisza István elnökségét. Ez a taktikai megegyezés kissé korai, mert ma, mikor a másik fél egy kukkot sem szólt még, az ő érzésük szerint a megállapított föl­tételeknek olyanoknak kell lenniök, hogy újabb harcz eshetőségét kizártnak tekintik. De mihelyt már nekik is az a véleményük, hogy e föltételekből aligha lesz béke, hát mit szól­jon hozzájuk a kormány és pártja ? * Valami nagyon emelkedett hangulat nem lehetett Apponyi lakomáján, noha alig van ember az országban, a­ki egyénileg nem a legjobbat kívánná neki születése napján. De a születésnapi lakoma politika is volt, a hir­telen született elhatározás, hogy ismét tisz­tességes embereknek fogják egymást tekin­teni, hozta össze Apponyi tiszteletére azokat, a­kik a politikai fordulat nélkül nem igen ültek össze és nem túlságosan tisztelték Apponyit. S jellemző a hangulatra, hogy az ünnepi szónok úgy érezte, hogy Apponyit nem magasztalni, hanem védelmezni kell. Dehogy is, mondotta, tekintjük mi Apponyit kerékkötőnek, dehogy is akarunk tőle szaba­dulni, dehogy is nézzük őt fekete grófnak. Majd hogy azt nem mondja : dehogy sajnál­juk, hogy itt kell lennünk! A fogadósáé. (Goldoni vígjátéka, előadták a Nemzeti Színházban 1912. május 31 én.) La Locandiera egyike Goldoni azon cse­kély számú vigjátékainak, melyeket Olasz­országban el-elvétve még mai nap is lehet látni a színpadon. Nem csupán azért kedvelik e darabot százötven esztendő óta, mert ked­ves, érdekes, mulatságos, hanem azért is, mert egy-egy kitűnőbb olasz színésznő fölveszi »sze­mélyes műsorába« és aztán az Itáliában divó vándor­rendszer követelményeihez képest ma­gával együtt megsétáltatja hazájának kiválóbb városaiban. A darabnak eredetében már meg volt csírája annak a rendeltetésnek, hogy virtuóz mutatványa legyen a jelentőség második fokán álló színésznőknek, és hogy a legkitűnőbb művésznők is egyszer-másszor, mintegy jó­kedvükben, engedékenyen leszálljanak a ked­velt »szállásadónő«, vagy, mint mondani szok­tuk, a »szobaasszony« szerepéhez, így a Duse is, mikor végigjátszotta valahol »nagy« mű­sorát, végül egy kis száj édesítő tréfául elő­adja a Locandierá-t. Az a másodrangú színésznő, kinek szá­mára komponálta, kinek »testére irta« Goldoni a locandiera szerepét, a velenczei színművészet történetében jónevű Corallina volt. Furcsa fejezet az Goldoni életében, mely e darab ke­letkezésének történetét adja. Ha e történetet mondjuk el, talán hálásabbak lesznek érte ol­vasóink, mint ha Goldoni színműírói érdemeit dicsőítenék, melyek különben is eléggé isme­retesek. Történt tehát 1746-ban, mikor Goldoni, már akkor is hírneves vígjátékiró ügyvéd volt Pisában. A fiatal író, megunván a színész­­társulatok szomszédságában folytatott czigány­­életet, megházasodott , és hogy nejének a meg­élhetést biztosítsa, visszatért eredeti hivatásá­hoz ; ügyvédi irodát nyitott Pisában. Praxisa nagyon jól folyt. Szerették a finom modorú fiatal jogi doktort. Egy pár híres perben köz­el ismert sikere is volt. De bármily jól érezte magát, szívében ott sajgott a visszavágyódás a hűtlenül elhagyott irodalomhoz. Themis el­tartotta, de nem kárpótolta a Múzsáért. Másfél évet töltött így ügyvédeskedve, mikor Pisában meghalt egy öreg ügyvéd, ki­nek közintézményeknél, kereseti társaságoknál, egyházi és világi alapítványok körül igen jó és biztosan jövedelmező állásai voltak. A meg­üresedett állásokba igyekeztek a pisai ügy­védek. El is éték czéljukat, elfoglalták a helyeket. A pisaiak helyi hazafisága folytán csupa honiak jutottak a kövér hivatalokhoz : húsz ily jó állás közül egyetlen egy sem jutott az »idegennek«, a Venezianó­nak. Ez nagyon elkedvetlenítette Goldonit. De hát jó ember volt, szelíd és nemeslelkű ; nem panaszkodott, csak sóhajtozott, reménykedett és esténként, csöndben, titokban vázolgatta a fejében forgolódó színdarabokat. Egy napon, mikor a bánatos hangulat erőt vett lelkén, beállít hozzá egy szélesvállú, szálas nagy mahomet ember, vastag spanyol náddal az egyik és angol módra szabott kalap­pal a másik kezében. A bevezető bókok után a következő párbeszéd fejlődött ki az ügyvéd és az idegen ember között: — Uram, — kezdő az idegen — nem híze­leghetek magamnak azzal, hogy engem ismer. De apámat és bátyámat bizonyosan ismeri. Én alázatos szolgája Darbes vagyok. — Hogyan, il signor Darbes '! — szóla föl az író. — A friauli posta igazgatójának fia ? Az, kit elveszettnek hittek, kit oly soká kerestek és oly keservesen megsirattak ? — Az én vagyok, uram. És családom nem is fog engem viszontlátni, mig babér nem övezi homlokomat, che gloriosamen­to cinto di alloro. — De hát mi önnek a foglalkozása ? Erre az idegen fölegyenesedett, kezével gyomrára csapott és a büszkeség és bohócz­­ság egybevegyült kifejezésével monda : — Színész vagyok. Én vagyok a jelenleg Livornóban működő színésztársulatnak Pan­­talonéja. És sikerrel is dicsekedhetem : a kö­zönség dűl a színházba, mikor játszom. Igaz­gatóm, Medebac úr száz mértföldet járt, hogy engem fölfedezzen. Tisztességesen töltöm be hivatásomat. És dicsekvés nélkül mondhatom : ha megha­lt a nagy Garelli, helyébe lépett a Darbes­ . Goldoni gratulálni akart neki, de a szí­nész oly komikus magatartásba helyezkedett, hogy a költőből kitört a nevetés. Úgy nevetett, hogy nem tudott szólni. A színész meg volt elégedve hatásával és folytatá : — Most pedig szükségem van önre. — Reám ? — Igenis önre. Megígértem színésztár­­saimnak, hogy szerzek nekik egy Goldoni­­darabot. Tudom, hogy ön épp oly finomlelkű ember, mint a­mily ügyes író, tehát nem fogja kérésemet visszautasítani. — De annyi a dolgom . .. — Tisztelem az ön teendőit, de írja meg darabomat, a­mikor ráér, a­mikor tetszik. Darbes az asztalon heverő burnótszelencze után nyúlt, egy szippantást csípett és néhány A kötekedő szomszéd. Odaát Ausztriában valakinek, vagy valakiknek perverz örömük telik abban, hogy valahányszor Magyarországon sú­lyos politikai bonyodalmak teszik vál­ságossá a helyzetet, felkavarnak minden­féle államjogi koty­való­kat, napirendre czibálnak abszolúte nem aktuális kérdé­seket, s lehető és lehetetlen kolonczokat dobnak elénk, hogy a helyzetet bonyo­lítsák, a kibontakozást nehezítsék. Nem első ízben mutatunk rá erre a sajátszerű jelenségre, de tán soha annyi okvetetlen­­kedést, ugratást és uszítást nem tapasz­taltunk osztrák részről, mint most a véderőválság folyamán. Hiszen csak az Auffenberg-, majd a Stürgkh-nővérekre kell utalnunk, hogy az osztrákok be­avatkozási prepotenc­iájának, kötekedő és kellemetlenkedő hajlandóságának bi­zonyítékait szolgáltassuk. A legújabb okvetetlenkedést ma pat­­tantották ki Bosznia és Herczegovina államjogi helyzetének bolygatásával. Pont ebben a pillanatban, a­mikor a magyar politikai és parlamenti nehéz­ségek valamicskét enyhülni látszanak s a normális állapotok visszatérésére nyílik némi kilátás, kívánkozott ki Redlich professzorból, a Reichsrath bosnyák ügyeinek előadójából, egy terjedelmes jelentés az annexió közjogi folyományai­ról. A véderőjavaslat amúgy is tele van közjogi csapdákkal, gát- és árokakadá­lyokkal, a­miken az ellenzék szeretné nyakát töretni a kormánynyal. Most még beledobni a bosnyák közjogi vitát, annak kacskaringós, a két államjog szem­pontjából kényes vonatkozásait feltárni s a törvényszövegek különböző voltának kiélesítésével akartá tenni egy lappangó konfliktust, szinte azt a látszatot kelti, hogy odaát mindenáron a magyar poli­tikai zavarokat akarják tetézni s az osztrák gyűlöletet erőszakosan kiváltani. Magyarország a monarchia érdekének, az uralkodóháznak tett hálára és elis­merésre méltó szolgálatot, a­mikor az annexióhoz hozzájárult, mielőtt az an­­nektált tartományok hovatartozásának kérdését tisztázta volna. Magyarország deferált a külpolitikai konstellácziónak, s ezzel tanújelét adta elsőrendű érzéke- Lapunk mai száma 32 oldal.

Next