Az Ujság, 1912. június/1 (10. évfolyam, 130-142. szám)
1912-06-01 / 130. szám
Budapest, 1912, X. évfolyam. 130. szám; filefizetési árak a Egész évre__.„ 28 k. — f, Félévre........... 140 — » Negyedévre „ „ 7 * — » Egy Mr* _ 2 » 40 » Egye* szám ára helyben ás vidéken ló fillér. junius 1. ITŐSÉG: ,kóczi-út 54,81) Iron 56—16. 1ADÓHIVATAI.: Budapest, Rákóczi-út 54, B& Telefon 162-63 és 68-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. — Megegyeztünk! — hirdetik örömmel s mindenki szivesen örülne velők. Ám ugyanakkor feltűnő szkepszissel, mely már biztos tudatnak is beválik, nyilatkoznak jobbról is, balról is arról, várjon a kormánynyal is lehetséges lesz-e a megegyezés. Márpedig a béke csak úgy ér valamit, ha a hadakozó felek között kötődik meg, nem pedig az egyik fél csapatai között. Igazuk van-e a szkeptikusoknak ? A világért sem szólnánk hozzá, sem az auspiciumhoz, sem az eddig ismertetett békeföltételekhez. Ha meg akarnak egyezni, ne halljanak kifogást, mely ebben akadályozza őket. Ha nem akarnak megegyezni, ne kapjanak segítséget a ravasz és orv szándékhoz. Nekünk béke kell az országban, minden egyéb mellékes. Ha ezt nem csinálják meg, akkor — sajnos — az is fontossá lesz, hogy mit tartottak ők értékesebbnek a békénél. T * Egy kicsit sok a jóból az, hogy a követendő taktikában is megegyeztek. Taktika ? Nem értjük. Jobban mondva, nem tudjuk, hogyan értjük. Szeretnék azt érteni alatta, hogy megegyeztek abban is, hogy a kikiáltási árból mennyit fognak engedni. De muszáj ezt úgy érteni, hogy meg nem egyezés esetén miképpen fognak össze az újabb obstrukcióhoz, számbavéve Tisza István elnökségét. Ez a taktikai megegyezés kissé korai, mert ma, mikor a másik fél egy kukkot sem szólt még, az ő érzésük szerint a megállapított föltételeknek olyanoknak kell lenniök, hogy újabb harcz eshetőségét kizártnak tekintik. De mihelyt már nekik is az a véleményük, hogy e föltételekből aligha lesz béke, hát mit szóljon hozzájuk a kormány és pártja ? * Valami nagyon emelkedett hangulat nem lehetett Apponyi lakomáján, noha alig van ember az országban, aki egyénileg nem a legjobbat kívánná neki születése napján. De a születésnapi lakoma politika is volt, a hirtelen született elhatározás, hogy ismét tisztességes embereknek fogják egymást tekinteni, hozta össze Apponyi tiszteletére azokat, akik a politikai fordulat nélkül nem igen ültek össze és nem túlságosan tisztelték Apponyit. S jellemző a hangulatra, hogy az ünnepi szónok úgy érezte, hogy Apponyit nem magasztalni, hanem védelmezni kell. Dehogy is, mondotta, tekintjük mi Apponyit kerékkötőnek, dehogy is akarunk tőle szabadulni, dehogy is nézzük őt fekete grófnak. Majd hogy azt nem mondja : dehogy sajnáljuk, hogy itt kell lennünk! A fogadósáé. (Goldoni vígjátéka, előadták a Nemzeti Színházban 1912. május 31 én.) La Locandiera egyike Goldoni azon csekély számú vigjátékainak, melyeket Olaszországban el-elvétve még mai nap is lehet látni a színpadon. Nem csupán azért kedvelik e darabot százötven esztendő óta, mert kedves, érdekes, mulatságos, hanem azért is, mert egy-egy kitűnőbb olasz színésznő fölveszi »személyes műsorába« és aztán az Itáliában divó vándorrendszer követelményeihez képest magával együtt megsétáltatja hazájának kiválóbb városaiban. A darabnak eredetében már meg volt csírája annak a rendeltetésnek, hogy virtuóz mutatványa legyen a jelentőség második fokán álló színésznőknek, és hogy a legkitűnőbb művésznők is egyszer-másszor, mintegy jókedvükben, engedékenyen leszálljanak a kedvelt »szállásadónő«, vagy, mint mondani szoktuk, a »szobaasszony« szerepéhez, így a Duse is, mikor végigjátszotta valahol »nagy« műsorát, végül egy kis száj édesítő tréfául előadja a Locandierá-t. Az a másodrangú színésznő, kinek számára komponálta, kinek »testére irta« Goldoni a locandiera szerepét, a velenczei színművészet történetében jónevű Corallina volt. Furcsa fejezet az Goldoni életében, mely e darab keletkezésének történetét adja. Ha e történetet mondjuk el, talán hálásabbak lesznek érte olvasóink, mint ha Goldoni színműírói érdemeit dicsőítenék, melyek különben is eléggé ismeretesek. Történt tehát 1746-ban, mikor Goldoni, már akkor is hírneves vígjátékiró ügyvéd volt Pisában. A fiatal író, megunván a színésztársulatok szomszédságában folytatott czigányéletet, megházasodott , és hogy nejének a megélhetést biztosítsa, visszatért eredeti hivatásához ; ügyvédi irodát nyitott Pisában. Praxisa nagyon jól folyt. Szerették a finom modorú fiatal jogi doktort. Egy pár híres perben közel ismert sikere is volt. De bármily jól érezte magát, szívében ott sajgott a visszavágyódás a hűtlenül elhagyott irodalomhoz. Themis eltartotta, de nem kárpótolta a Múzsáért. Másfél évet töltött így ügyvédeskedve, mikor Pisában meghalt egy öreg ügyvéd, kinek közintézményeknél, kereseti társaságoknál, egyházi és világi alapítványok körül igen jó és biztosan jövedelmező állásai voltak. A megüresedett állásokba igyekeztek a pisai ügyvédek. El is éték czéljukat, elfoglalták a helyeket. A pisaiak helyi hazafisága folytán csupa honiak jutottak a kövér hivatalokhoz : húsz ily jó állás közül egyetlen egy sem jutott az »idegennek«, a Venezianónak. Ez nagyon elkedvetlenítette Goldonit. De hát jó ember volt, szelíd és nemeslelkű ; nem panaszkodott, csak sóhajtozott, reménykedett és esténként, csöndben, titokban vázolgatta a fejében forgolódó színdarabokat. Egy napon, mikor a bánatos hangulat erőt vett lelkén, beállít hozzá egy szélesvállú, szálas nagy mahomet ember, vastag spanyol náddal az egyik és angol módra szabott kalappal a másik kezében. A bevezető bókok után a következő párbeszéd fejlődött ki az ügyvéd és az idegen ember között: — Uram, — kezdő az idegen — nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy engem ismer. De apámat és bátyámat bizonyosan ismeri. Én alázatos szolgája Darbes vagyok. — Hogyan, il signor Darbes '! — szóla föl az író. — A friauli posta igazgatójának fia ? Az, kit elveszettnek hittek, kit oly soká kerestek és oly keservesen megsirattak ? — Az én vagyok, uram. És családom nem is fog engem viszontlátni, mig babér nem övezi homlokomat, che gloriosamento cinto di alloro. — De hát mi önnek a foglalkozása ? Erre az idegen fölegyenesedett, kezével gyomrára csapott és a büszkeség és bohóczság egybevegyült kifejezésével monda : — Színész vagyok. Én vagyok a jelenleg Livornóban működő színésztársulatnak Pantalonéja. És sikerrel is dicsekedhetem : a közönség dűl a színházba, mikor játszom. Igazgatóm, Medebac úr száz mértföldet járt, hogy engem fölfedezzen. Tisztességesen töltöm be hivatásomat. És dicsekvés nélkül mondhatom : ha meghalt a nagy Garelli, helyébe lépett a Darbes . Goldoni gratulálni akart neki, de a színész oly komikus magatartásba helyezkedett, hogy a költőből kitört a nevetés. Úgy nevetett, hogy nem tudott szólni. A színész meg volt elégedve hatásával és folytatá : — Most pedig szükségem van önre. — Reám ? — Igenis önre. Megígértem színésztársaimnak, hogy szerzek nekik egy Goldonidarabot. Tudom, hogy ön épp oly finomlelkű ember, mint amily ügyes író, tehát nem fogja kérésemet visszautasítani. — De annyi a dolgom . .. — Tisztelem az ön teendőit, de írja meg darabomat, amikor ráér, amikor tetszik. Darbes az asztalon heverő burnótszelencze után nyúlt, egy szippantást csípett és néhány A kötekedő szomszéd. Odaát Ausztriában valakinek, vagy valakiknek perverz örömük telik abban, hogy valahányszor Magyarországon súlyos politikai bonyodalmak teszik válságossá a helyzetet, felkavarnak mindenféle államjogi kotyvalókat, napirendre czibálnak abszolúte nem aktuális kérdéseket, s lehető és lehetetlen kolonczokat dobnak elénk, hogy a helyzetet bonyolítsák, a kibontakozást nehezítsék. Nem első ízben mutatunk rá erre a sajátszerű jelenségre, de tán soha annyi okvetetlenkedést, ugratást és uszítást nem tapasztaltunk osztrák részről, mint most a véderőválság folyamán. Hiszen csak az Auffenberg-, majd a Stürgkh-nővérekre kell utalnunk, hogy az osztrákok beavatkozási prepotenciájának, kötekedő és kellemetlenkedő hajlandóságának bizonyítékait szolgáltassuk. A legújabb okvetetlenkedést ma pattantották ki Bosznia és Herczegovina államjogi helyzetének bolygatásával. Pont ebben a pillanatban, amikor a magyar politikai és parlamenti nehézségek valamicskét enyhülni látszanak s a normális állapotok visszatérésére nyílik némi kilátás, kívánkozott ki Redlich professzorból, a Reichsrath bosnyák ügyeinek előadójából, egy terjedelmes jelentés az annexió közjogi folyományairól. A véderőjavaslat amúgy is tele van közjogi csapdákkal, gát- és árokakadályokkal, amiken az ellenzék szeretné nyakát töretni a kormánynyal. Most még beledobni a bosnyák közjogi vitát, annak kacskaringós, a két államjog szempontjából kényes vonatkozásait feltárni s a törvényszövegek különböző voltának kiélesítésével akartá tenni egy lappangó konfliktust, szinte azt a látszatot kelti, hogy odaát mindenáron a magyar politikai zavarokat akarják tetézni s az osztrák gyűlöletet erőszakosan kiváltani. Magyarország a monarchia érdekének, az uralkodóháznak tett hálára és elismerésre méltó szolgálatot, amikor az annexióhoz hozzájárult, mielőtt az annektált tartományok hovatartozásának kérdését tisztázta volna. Magyarország deferált a külpolitikai konstellácziónak, s ezzel tanújelét adta elsőrendű érzéke- Lapunk mai száma 32 oldal.