Az Ujság, 1912. július/1 (10. évfolyam, 155-166. szám)
1912-07-02 / 155. szám
Budapest, 1912. X évfolyam. 155. szám. Kedd, július 2. Kifizetési árak: évre... . ... 28 k. — 1. Félévre ... ... ... ... 14 » — » Negyedévre „ 7 » — » Egy hóra ....... 240 * Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54.62» Telefon 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Tek'toji 162-63 és 58-03. JEegtelen hétfő távszelével Bauda a nap, ünoji Uh ROVÁS. »Éljen a köztársaság« — zúgja a tömeg és »ebbe már nem mehetek bele« — feleli haragosan Apponyi. Elhihetjük neki, hogy ebbe már nem mehet bele, de kettejük közül a tömegnek van igaza, amikor belemegy, és nem neki, a mikor egyszerre méltatlankodni kezd. A tömeg hibátlan logikával azt gondolja, hogy ha egyszer a királyi szentesítés semmilt, akkor éljen a köztársaság, és Apponyi egyszerre érzelmeit és reménységeit teszi a logika helyébe, amikor a mesteri bizonyításnak ezt a végső követ ' '' egelőre nem akarja levonni. Azzal „ ,_10. 1 szemben, a melyen Apponyi egykor felfelé akart csúszni, most itt van az a lejtő, a melyen lefelé kell csúszni : a tömeg már lent van és joggal csodálkozik, hogy Apponyi egyelőre görcsösen kapálódzik a végső lecsúszás ellen. * A főrendiház nem nevez ki minisztereket és államtitkárokat és a főrendiház dolgában nem is félnek már az urak a könyörtelen logikától. Ha a főrendiház nem szavazta volna meg a véderőreformot, akkor szükség lett volna rá. Megszavazta, feltöltendő. Hiszen lehet, hogy eltörlendő, de ha ezért törlendő el, akkor a tömegnek tökéletesen igaza van, mikor ezen az alapon mindjárt a királyságot is el akarja törölni. * Désy Zoltán még csak az imént ígérte meg a büntetést és a jutalmazást, és már itt is van a büntetések és jutalmazások kiosztására megalakuló nagy szövetkezet , az egyesült ellenzék egységes pártja, a javított és bővített új koalíció. Ha nem volna olyan drága a próba, azt mondanék, lássuk, hogyan kormányoznak ezek, ha még egyszer együtt lesznek : Kossuth és Justh, Apponyi és Molnár apát. De az ország még most is minden tagjában érzi a koalicziós gazdálkodást, és így inkább azt mondjuk : egyszer kibírta a koalicziót az ország, de ha ezek megint elkezdenek büntetni és jutalmazni, abba tönkremegyünk. A v@r@$ nyakkendő. írta Kenedi Géza. A tanár tovább faggatta a szerencsétlen Zapruzsinszky Árpádot : — És mit tett akkor II. Lajos király, amikor látta, hogy minden el van veszve ? — Elszaladt. •— No hála Istennek ; legalább ezt eltalálta. És mi történt azután vele ? — Egészen hazáig szaladt. — Oh ti arkangyalok és szent seregek ! Hallottatok valaha ilyent hatezer esztendő alatt. Meghalt, boldogtalan Fajankó, meghalt. Hogyan halt meg ? — Mérgezett fügét adtak neki enni. A tanárát üldözik : — Ugye maga disznópásztornak készül ? Nem ? Ne akkor menjen hauszknechtnek. Annak nem kell tudni a különbséget Mátyás és II. Lajos között. Mondtam ugye, hogy rossz vége lesz annak a szép vörös nyakkendőnek. A híres Spanga is azon kezdte és kötélen végezte. Vigyázzon maga is. Most pedig lóduljon a helyére. Lássuk a másik vörös nyakkendős urat. Mányoky Márton »úr« ki a placozni! Az, aki a helyére ment, úgy tizenhat esztendős kamasz lehetett. A kabátja kissé lomposan állott rajta és a szemén vöröses karikák mutatkoztak, jelei a rendetlen életnek. A mellénye egészen új volt és rikító piros selyem nyakkendője kifogástalanul volt megkötve. A pajtásai azzal gyanúsították, hogy valamelyik primadonna kötötte meg hajnalban, az éjjeli kávéházban, foltüró haját önérzettel borzolta hátra és olyan nyugodtan ült le a helyére, mintha legalább is jelesre felelt volna. Mindenki tudta, hogy ellumposodott golyhó, de senki sem tudott rajta segíteni. Azok közül a szegény fiúk közül való volt, akik megfogadják a nagy nemzeti paradoxont és szegénységük mellett nagyon is jól élnek. Miből, hogyan, nem tudta senki. A másik : Mányoky Marcsi kisebb termetű, de egészen rendes fiúnak látszott. A ruhája kétségkívül előkelő szabóműhelyben készült. Meglátszott rajta, hogy otthon jó nevelésben részesült. A vörös nyakkendő volt az egyetlen feltűnő rajta. Idegesen igazgatta, mialatt a tanár elé állott. A tanár összehúzta a szemét. — Hallja maga Mányoky, magáért kár. Minek viseli azt a hi homoki nyakkendőt. Az rosszat jelent. Eddig amennyi vörös nyakkendős diákon volt az osztályomban, az mind rosszul végezte. Az egyiket becsukták kabátlopás miatt, a másik belefuladt az ördögárokba, éjjel, részegen. A harmadikat halva találták az utczán. A negyedik színész lett. . . A fiú hirtelen közbeszólt : — Kérem, tanár úr, ne tessék a színészeket sértegetni. A színészet művészet- és nemes élethivatás. A tanár nagy szemeket meresztett előbb Zapruzsinszkyra, azután Mányokyra és csak egy kis tétovázás után szedte magát össze. ----- Mond valamit. Ebben igaza lehet. De tudja-e, milyen színész lett a maga vörös nyakkendős elődje ? Olyan, aki a színlapokat csirizel föl a falra. Mert a színésznek is tanulnia kell, érti . Az sem terem úgy , mint a vadrózsa az árok partján. Most pedig mondja meg, mi lett II. Lajos királylyal a mohácsi csata után ? Vállrántás. — Hát meghalt. — Ezt már hallottuk. Látja, én még segítek is magának, — pedig II. Lajosnak, szegénynek, nem segített senki. Mert megfulladt . . . Mányoky Marczi kapott a szón : — Igen, belefulladt . . . — No látja ? Mibe is fulladt bele ? — A Dunába. — No nézze, magának határozottan szerencsétlensége van. Maga sem találja el. Ez is a vörös nyakkendőtől van. Figyeljen. Segítek még egy kicsit ... A király nem a Dunába, hanem valami patakba fulladt bele. Noha ennek a pataknak a nevét eltalálja, minden meg van bocsájtva. Mányoky Marczi úgy tett, mintha mélyen gondolkodna, azután hirtelen földerült az arcza és kivágta : — A Rákos-patakba fűlt bele. A tanárt mélyen elszomorította a Rákospatak. Szó nélkül beirt valami nagyon rosszat a jegyzőkönyvbe s azután legyintett egyet a czeruzájával. — Elmehet maga is a helyére. Jegyezze meg, hogy II. Lajos király a Csele patakjába fulladt bele. Maga pedig vigyázzon, hogy valami sokkal rosszabbá ne fulladjon bele. A Mányoky-gyerek is kedvetlenül czammogott a helyére és leült kebelbarátja, Zapruzsinszky Árpád mellé. Az öreg professzor pedig tovább keresgélte a jegyzőkönyvében, hogy kit Kallmarunka. Okos és hasznos dolog, hogy az iskolaév bezárása után tanítók és tanárok egybegyűlnek, hogy megvitassák a különböző pedagógiai kérdéseket s közben a maguk ügyesbajos dolgaira is rátereljék a közfigyelmet. A pedagógusok nagyhete, amely most kezdődik, tartalmában, anyagában és kihatásaiban is jelentősebb és értékesebb, mint a politikai hajszáknak még mindig le nem járt korszaka. S tán kedvező jelnek tekinthetjük a jövőre, hogy a sivár küzdelmek, a dűlőre juttatott katonai kérdések után, most a kultúra jegyében indul meg a nemzeti munka. Ne feledjük egy pillanatra sem, hogy Magyarország sorsa és jövője kultúrfejlődésétől függ, nem pedig efemer jelszavaktól, meddő és erőt sorvasztó párttülekedésektől. Sok iskola, megbecsült, kellőn kielégített tanerők és lehetőleg kevés analfabéta, ez a legideálisabb, de egyben a legreálisabb czél is, amely felé törekednünk kell. A tudatlanság, a babona, s a nyomukban járó gonosz ösztönök és indulatok az első féket az iskolában kapják, s az iskola az, melytől az emberek javulását, humánusabb életfelfogást, a köz iránt való kötelességek felismerését, áldozatkész hazafiságot, egyszóval a primitív embernek kultúrlénynyé alakulását várjuk. Különösen Magyarországon, amelynek a magyarság szupremácziája szempontjából egy pillanatra sem szabad lesiklatnia vezető kulturális helyzetéből, mert hiszen, amint eddig a magyarság a maga nagyobb kultúrájával tudta biztosítani a magyar állam egységét, a jövőben fokozott mértékben kell magát felszerelnie kulturelemekkel, hogy a nemzetiségi feszítő erőket lebírja s azokat okos és előrelátó politikával a maga javára hasznosítsa. A magyar tanító és tanár kezében van tehát Magyarország jövője. Illő, hogy teljes figyelemmel hallgassuk meg őket, ha tanácskoznak, s a legnagyobb szeretettel és áldozatkészséggel iparkodjunk nekik megadni mindazt, amire felelősségteljes és nagy feladatok sikeres teljesítésére szükségük van. Mindenekelőtt az emberséges megélhetést, a biztosított jövőt, a kellő függetlenséget s azt a megbecsülést, amely nélkül tekintélyüket fentartani s e réven az ifjúságra hatni nem tudnak. Véget kell vetni azoknak a szégyenletes állapotoknak, hogy a tanító sok helyen nem a kultúra zászlóvivője, hanem üldözött és megalázott rabszolgája, akivel kenyéradója, fölebbvalója s minden tényezője az iskolának kénye-kedve szerint bánhat el. Évek hosszú sora óta hangzanak panaszok, újulnak meg sérelmek a tanítóság ajkain. Itt a legfőbb ideje,hogy meghallgattatásra találjanak, s hogy állam, község és felekezet egyaránt a legnagyobb komolysággal és áldozatkészséggel álljon a tanító mellé, támogatván anyagi és erkölcsi erejével azt a kultur-