Az Ujság, 1912. szeptember/2 (10. évfolyam, 220-231. szám)
1912-09-17 / 220. szám
Budapest, 1912. ütöűzetési iraki Egész évre _ „ ... 25 k. — f, Félévre _ _...... 14* — » Negyedévre ...... r » ' — » Egy hóra .. „. ... 240 , Egyes szem é* helyben és vidékem in fillér* X. árfolyam. 220. számú Kedd, szeptember 17. SZERKESZTŐSÉGI Budapest, Rákóczi-utc 51 Oh Telel«» 16—II. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. SZ. Tablon 162—6S és 58-08. Mag-Jelen hétfi kivételével minden nap, Ünnep után is. ROVÁS. — Jelentem alásaF1’ fel ’pfek’tört r \ '1i , Vf,i a hétéves háború — szó; , * 1P0 v Nagy Frigyeshez, a ki Potsdam’tagolt. Szakasztott ilyen módon nekik, hogy holnap kitör a mi hétéves háborúnk. Fölvonulás, konventikulum, haditanács, taktikai czélból hamis híresztelések — szóval az ügy erkölcsi tartalmához méltó fontoskodás jellemzi az ütközet előestéjét. S mégis, bármilyen operettszerűek is az emberek, mégsem tréfa, amit művelnek. Színpadjuk az ország komoly háza és gyékényük az ország érdeke, melyen gyalog és négy lábon tapodni fognak. Négyszáztizenhárom ember lefoglalta magának Magyarországot, s közülök százötvenen elhatározták, hogy csúffá teszik a familiát. Bizony szomorú, hogy nevetni kell őket ! * A pártközi konferenczia eszméjét unisone csak akkor tartják praktikusnak, ha már fölöslegessé vált. Ez az értelme minden ellenzéki nyilatkozatnak. Mert ők csak akkor tárgyalnak a többséggel, ha Lukács már lemondott, de ha Lukács már lemondott, akkor már nincs is mit megtárgyalni a többséggel. Szakasztott ugyanaz a fölfogás, melyben az ellenzék eddigelé is megcsökönyösödött, mindig mondván, hogy dehogy is akarnak ők a többségnek diktálni, csak azt akarják, hogy a többség tegye azt, amit ők akarnak. S mihelyt az ő föltételeiket a többség elfogadta, akkor majd meglátja a világ, hogy milyen koncziliánsok lesznek ők !* A jó öreg párisi Temps — valljuk be négyszemközt — bizonyos honorárium fejében lenyomtat mindent, amit nála le akarnak nyomtatni. Így esett meg, hogy a Tempsban Széll Kálmán idejében a jog, törvény, igazság uralkodott, a koalíczió idején Kossuth Ferencz volt a legszebb magyar, s most az ellenzéknek nincs igaza. A jó öreg Temps-t éltesse az Isten, de mostani czikkénél nem szabad elfelejteni, hogy azt sem az ő redakciójában írták, hanem valahol minálunk, a megrendelőnél. És ezt tudván, meg kell hökkennünk az olyan nézeten, hogy ha magunk nem csinálunk rendet, akkor esetleg a korona fog rendet csinálni. Ez Tissotiáda, ha franczia írja, de vájjon mi az, ha a magyar miniszterelnökség sajtóirodájában fogalmazzák ? Moji ás Lafargne. írta Pásztor Árpád. A hatalmas, sárga tokiói villamos elhagyta a Hybia-parkot. Jobbkéz felől a vastag, ferde, évszázados falakkal körülövezett császári kert, előtte négy és széles vizesárok, karcsú, ivett hidak vezetnek a zárt kapukhoz, ahol mereven posztól egy-egy katona. Messze a kertből mélyzöld fák köszöntenek, mint fecskefészek az eresz alatt asintor pagodák fehérlenek felénk a dombos háttérből, azután elmarad a kőfal, el a kert, az egész császári miszticzizmus, s a kocsi fut tovább nagyszerű parkok, sétányok között. Talán ez Tokió legszebb része. Itt tanyáznak az idegen hatalmasságok nagykövetségei, az árboczon ott leng a kertek pázsitjából büszkén kiemelkedő angol, amerikai lobogó ; hidakon zugunk keresztül, alagutakon világítunk át, míg csak az udvarias, mosolygóan kedves és alázatos kalauz hozzám nem lép ezzel a figyelmeztetéssel . — Kudan, Czélnál vagyok. A híres tokiói hadi múzeumot akarommegnézni... És ebben a pillanatban, mikor régi feljegyzéseimben kutatok, mikor írások és papírlapok között keresem a legendás halálú Nogit, mikor csak mint álomköd él mögöttem Japán, mikor csak tünedező, foszló emlék a tenger csodálatos képe Kobe magaslatáról. Nagoya kastélya csak egy tornyos, fehérfalu, hajlított tetejű fantom, s emlékezetemben egyetlen, szines folttá olvad össze az egész távol Kelet, — ebben a pillanatban eleven és rettenetes erővel támad fel agyamban a hadi múzeum, másképpen a Jushu- Kwan, a Kudan déli oldalán. Ez az épület megtanít a háború rémes tiszteletére. Itt van kiállítva az orosz-japán háború legtöbb emléke. Üvegszekrények alatt orosz tengerészuniformisok , matrózoké és tiszteké. Úgy, ahogy a vízből kihalászták őket. A kék szöveten nagy, sós foltok, megalvadt vér, leülepedett, rozsdás bizonytalanság, melyet a tenger vize sem tudott kimosni; az egyik tiszti kabát mellében alig észrevehető luk, puskagolyó ütötte, azt amott kartács szakította föl, itt egy kard nyílegyenes vágása, ott egy letépett ujj . . . Emberek hordták ezeket a ruhákat, erre a mellre sírva borult valahol utoljára egy öregasszony, abban a vörös nadrágban erős, vidám lépésű, tánczos czombok feszengtek, — most véres, sós, átluggatott múzeumi tárgyak Tokióban. Amott negyven-ötven sipka, csákó ! Csinos koszorúban vannak a falra akasztva, minden típusból egy-egy, ahogy a havezmezőn találták őket. Némelyiket átlőve, némelyiket épen. Hol rothadnak a fejek, a melyeken utoljára hetykélkedtek ezek a csákók, sipkák, hová homályosultak a szemek, amelyek utoljára csillantak ki a fényes lakkellenző alól ? Hadihajók keresztüllőtt kéményei, áttört hajópánczélok, elsülyesztett és kiemelt csónakok és orosz generálisok véres ruhái , bennük viaszfigurák. Rettenetes, borzalmas kép. Eredetileg mindegyik ruhában annak a tábornoknak hű viaszképe volt, a ki életében is hordta, de ez ellen a fehér diplomáczia fellázadt, tiltakozott s igy semleges figurák kerültek oda. A japánok pedig mosolyogtak. Mert félnek az európaiak, mitől borzadnak ? Gúnyosan gondoltak arra, hogy fáj a fehérnek a halál, — és megvetették, megvetik érte. Borzalmas és undorító érzések között hagytam el a Jushu-Kwant. Odakünn ragyogó ég és levegő, élet, nyüzsgő zaj. El akarok menni, mikor Chibasannal, jó ismerősömmel találkoztam. — Oh ! . . . Oh ! . . . — üdvözölt alázatosan — ha már itt van, jöjjön át, nézze meg a Jasukuni Jinját. — Mi az ? — Japán legdicsőségesebb és legszentebb helye. Matshuhito, a mikádó építette. Ez a templom örök forrása és biztosítéka a japán hazafiságnak és hősi erkölcsnek. Mert ez a templom van, azért küzdtek fiaink olyan halálos elszántsággal Mukdennél, Port-Arthúrnál, Liao Jangnál, mert ez a templom van, azért legyőzhetetlen a japán hadsereg és azért édes és boldogító meghalni a csatatéren a nikádéért. Babonás félelemmel tekintettem a fekete vasráccsal körülvett templomra, melybe az egyszerű és ismert sinto kapu vezet, mely hasonló egy óriási japán fabelűihöz. — Lássa, — folytatta Chibasan — idegennek ide belépni nem szabad, másképpen Shokonshának is hívják, mert a mikádó emelte ama katonák emlékére, akik érte haltak meg. Minden év május és november hónapjában a mikádó, az egyetlen látható isten, eljön ide és imát mond az érte elhullt katonákért. A templom száz- és százezer boldog lélekkel van tele és a lelkek fala erősebb minden kőfalnál, minden dreadnought-pánczélnál. Idegen nem győzheti le. Akik tehát a messze mukdeni síkon hullottak el, régi kinai sírok vögére rogyva, utolsó perczükben bizonyára arra A közös jelvények. A hadsereg és a többi közösügy szülés jelvény-kérdéseinek kibogozását Széll Kálmán kezdte 1902-ben. Folytatta az úgynevezett kilenczes-bizottság 1903-ban, amikor határozatai első pontjává tette, hogy az ország közjogainak meg nem felelő közös hadseregbeli jelvényeket rendezni kell. Végre 1907 novemberében a koalíczió vette a kezébe, de ezt is aző bal kezébe. Tárgyalást kezdett a közös és osztrák miniszterekkel a kilenczes bizottság ama határozatának megvalósítása végett. Sikerült is neki Ausztriát fölabajgatni, azonban a tárgyalásba belesült. A koalícziós delegáczió »nemzeti vívmányok« nélkül szavazta meg az uj katonai terheket. Jött Justh Gyula, utána a vízözön és az 1909. évi bukás. Az új kurzusban Khuen-Héderváry Károly gróf nem bírta elővenni a jelvénykérdést. Bécstől is félt, Justh Gyulától is. Végre a ködök eltisztulása után maga I. Ferencz József király vétette elő imént Lukács László miniszterelnökkel, mintegy hálából azért, hogy a többség a véderőjavaslatokat nem használta fel »nemzeti vívmányok« kipréselésére. Diadalt aratott tehát magánál a koronánál is Tisza István grófnak az a felfogása, hogy az országot megillető jogigényeket nem szabad »vívmányok« gyanánt kezelni, mivel azok nem cserebere tárgyai, hanem Magyarországot ellenszolgáltatás nélkül is megilletik. Most tehát sub auspiciis regis a siker erős reményével vette tárgyalás alá Bécsben a kirendelt vegyes bizottság a kilenczes bizottság államjogi programmjának ezt az utolsó pontját is. A bizottság összeállítása azonban nekünk nem tetszik. A lobogó és a czimer kérdése annyira kizárólag a magyar államszuverenitás tartozéka, hogy abba sem a közös, sem az osztrák kormánynak beleszólást nem kellett volna engedni. Ha a megoldás reményében mégis megtették, talán megérthető abból, hogy az 1723. évi pragmatica sanctio és az 1867. évi kiegyezés által teremtett tényleges állapotból gyakorlatilag kibontakozni másképpen talán nem is lehetne. Azonban a Bécsben most tárgyaló vegyesbizottságot emígy sem tekinthetjük másnak, mint nemzetközi vegyes konferencziának, mely a megoldás leghelyesebb módját pusztán csak előkészíti. A megoldásra magára azonban csakis a magyar tör-, vényhozás, vagy amennyiben a hadseregre tartozó királyi jogokról is szó van, a magyar király az egyedül illetékes államjogi hatóság. Lapunk mai száma 42 oldal.