Az Ujság, 1912. szeptember/2 (10. évfolyam, 220-231. szám)

1912-09-17 / 220. szám

Budapest, 1912. ütöűzetési iraki Egész évre _ „ ... 25 k. — f, Félévre _ _...... 14*­ — » Negyedévre ...... r » ' — » Egy hóra .. „. ... 2­­­40 , Egyes szem é*­ helyben és vidékem in fillér* X. árfolyam. 220. számú Kedd, szeptember 17. SZERKESZTŐSÉGI Budapest, Rákóczi-utc 51 Oh Telel«» 16—II. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. SZ. Tab­lon 162—6S és 58-08. Mag-Jelen hétfi kivételével minden nap, Ünnep után is. ROVÁS. — Jelentem alásaF1’ fel ’pfe­k’tört r \ '1i , Vf,i a hétéves háború — szó; , * 1P0 v Nagy Frigyeshez, a ki Potsdam’t­agolt. Szakasztott ilyen módon nek­ik, hogy holnap kitör a mi hétéves háborúnk. Föl­­vonulás, konventikulum, haditanács, taktikai czélból hamis híresztelések — szóval az ügy erkölcsi tartalmához méltó fontoskodás jel­lemzi az ütközet előestéjét. S mégis, bármilyen operettszerűek is az emberek, még­sem tréfa, a­mit művelnek. Színpadjuk az ország komoly háza és gyékényük az ország érdeke, melyen gyalog és négy lábon tapodni fognak. Négy­­száztizenhárom ember lefoglalta magának Ma­gyarországot, s közülök százötvenen elhatá­rozták, hogy csúffá teszik a familiát. Bizony szomorú, hogy nevetni kell őket ! * A pártközi konferenczia eszméjét unisone csak akkor tartják praktikusnak, ha már fö­löslegessé vált. Ez az értelme minden ellenzéki nyilatkozatnak. Mert ők csak akkor tárgyal­nak a többséggel, ha Lukács már lemondott, de ha Lukács már lemondott, akkor már nincs is mit megtárgyalni a többséggel. Szakasztott ugyanaz a fölfogás, melyben az ellenzék ed­­digelé is megcsökönyösödött, mindig mondván, hogy dehogy is akarnak ők a többségnek diktálni, csak azt akarják, hogy a többség tegye azt, a­mit ők akarnak. S mihelyt az ő föltételeiket a többség elfogadta, akkor majd meglátja a világ, hogy milyen koncziliánsok lesznek ők !* A jó öreg párisi Temps — valljuk be négyszem­közt — bizonyos honorárium fejében lenyomtat mindent, a­mit nála le akarnak nyomtatni. Így esett meg, hogy a Temps­­ban Széll Kálmán idejében a jog, törvény, igazság uralkodott, a koalíczió idején Kossuth Ferencz volt a legszebb magyar, s most az ellenzéknek nincs igaza. A jó öreg Temps-t éltesse az Isten, de mostani czikkénél nem szabad elfelejteni, hogy azt sem az ő redak­­c­iójában írták, hanem valahol minálunk, a megrendelőnél. És ezt tudván, meg kell hök­kennünk az olyan nézeten, hogy ha magunk nem csinálunk rendet, akkor esetleg a korona fog rendet csinálni. Ez Tissotiáda, ha franczia írja, de vájjon mi az, ha a magyar miniszter­­elnökség sajtóirodájában fogalmazzák ? Moji ás Lafargne. írta Pásztor Árpád. A hatalmas, sárga tokiói villamos el­hagyta a Hybia-parkot. Jobbkéz felől a vastag, ferde, évszázados falakkal körülövezett császári kert, előtte négy és széles vizesárok, karcsú, ivett hidak vezetnek a zárt kapukhoz, a­hol mereven posztól egy-egy katona. Messze a kertből mélyzöld fák köszöntenek, mint fecske­fészek az eresz alatt a­sinto­r pagodák fehér­lenek felénk a dombos háttérből, azután el­marad a kőfal, el a kert, az egész császári miszticzizmus, s a kocsi fut tovább nagyszerű parkok, sétányok között. Talán ez Tokió legszebb része. Itt tanyáz­nak az idegen hatalmasságok nagykövetségei, az árboczon ott leng a kertek pázsitjából büszkén kiemelkedő angol, amerikai lobogó ; hidakon zugunk keresztül, alagutakon világí­tunk át, míg csak az udvarias, mosolygóan kedves és alázatos kalauz hozzám nem lép ezzel a figyelmeztetéssel . — Kudan, Czélnál vagyok. A híres tokiói hadi mú­zeumot akarom­­­megnézni... És ebben a pil­lanatban, mikor régi feljegyzéseimben kutatok, mikor írások és papírlapok között keresem a legendás halálú Nogit, mikor csak mint álom­­köd él mögöttem Japán, mikor csak tünedező, foszló emlék a tenger csodálatos képe Kobe magaslatáról. Nagoya kastélya csak egy tor­nyos, fehérfalu, hajlított tetejű fantom, s em­lékezetemben egyetlen, szines folttá olvad össze az egész távol Kelet, — ebben a pilla­natban eleven és rettenetes erővel támad fel agyamban a hadi múzeum, másképpen a Jushu- Kwan, a Kudan déli oldalán. Ez az épület megtanít a háború rémes tiszteletére. Itt van kiállítva az orosz-japán háború legtöbb emléke. Üvegszekrények alatt orosz tengerészuniformisok , matrózoké és tisz­teké. Úgy, a­hogy a vízből kihalászták őket. A kék szöveten nagy, sós foltok, megalvadt vér, leülepedett, rozsdás bizonytalanság, me­lyet a tenger vize sem tudott kimosni; az egyik tiszti kabát mellében alig észrevehető luk, puskagolyó ütötte, azt amott kartács szakította föl, itt egy kard nyílegyenes vágása, ott egy letépett ujj . . . Emberek hordták ezeket a ruhákat, erre a mellre sírva borult valahol utoljára egy öregasszony, abban a vörös nadrágban erős, vidám lépésű­, tánczos czombok feszengtek, — most véres, sós, át­­luggatott múzeumi tárgyak Tokióban. Amott negyven-ötven sipka, csákó ! Csi­nos koszorúban vannak a falra akasztva, min­den típusból egy-egy, a­hogy a havezmezőn találták őket. Némelyiket átlőve, némelyiket épen. Hol rothadnak a fejek, a melyeken utoljára hetykélkedtek ezek a csákók, sipkák, hová homályosultak a szemek, a­melyek utol­jára csillantak ki a fényes lakkellenző alól ? Hadihajók keresztüllőtt kéményei, áttört hajó­­pánczélok, elsülyesztett és kiemelt csónakok és orosz generálisok véres ruhái , bennük viaszfigurák. Rettenetes, borzalmas kép. Ere­detileg mindegyik ruhában annak a tábornok­nak hű viaszképe volt, a ki életében is hordta, de ez ellen a fehér diplomáczia fellázadt, til­takozott s igy semleges figurák kerültek oda. A japánok pedig mosolyogtak. Mert fél­nek az európaiak, mitől borzadnak ? Gúnyo­san gondoltak arra, hogy fáj a fehérnek a halál, — és megvetették, megvetik érte. Borzalmas és undorító érzések között hagy­tam el a Jushu-Kwant. Odakünn ragyogó ég és levegő, élet, nyüzsgő zaj. El akarok menni, mikor Chiba­sannal, jó ismerősömmel talál­koztam. — Oh ! . . . Oh ! . . . — üdvözölt aláza­tosan — ha már itt van, jöjjön át, nézze meg a Jasukuni Jinját. — Mi az ? — Japán legdicsőségesebb és legszentebb helye. Matshuhito, a mikádó építette. Ez a templom örök forrása és biztosítéka a japán hazafiságnak és hősi erkölcsnek. Mert ez a templom van, azért kü­zdtek fiaink olyan ha­lálos elszántsággal Mukdennél, Port-Art­húrnál, Liao Jangnál, mert ez a templom van, azért legyőzhetetlen a japán hadsereg és azért édes és boldogító meghalni a csatatéren a nikádéért. Babonás félelemmel tekintettem a fekete vasrác­csal körülvett templomra, melybe az egyszerű és ismert sinto kapu vezet, mely hasonló egy óriási japán fabelűihöz. — Lássa, — folytatta Chiba­san — ide­gennek ide belépni nem szabad, másképpen Shokonshának is hívják, mert a mikádó emelte ama katonák emlékére, a­kik érte haltak meg. Minden év május és november hónapjában a mikádó, az egyetlen látható isten, eljön ide és imát mond az érte elhullt katonákért. A templom száz- és százezer boldog lélekkel van tele és a lel­kek fala erősebb minden kő­falnál, minden dreadnought-pánczélnál. Idegen nem győzheti le. A­kik tehát a messze mukdeni síkon hullottak el, régi kinai sírok vögére rogyva, utolsó perczü­kben bizonyára arra A közös jelvények. A hadsereg és a többi közösügy szül­és jelvény-kérdéseinek kibogozását Széll Kálmán kezdte 1902-ben. Folytatta az úgynevezett kilenczes-bizottság 1903-ban, a­mikor határozatai első pontjává tette, hogy az ország közjogainak meg nem felelő közös hadseregbeli jelvényeket ren­dezni kell. Végre 1907 novemberében a koalíczió vette a kezébe, de ezt is a­ző bal kezébe. Tárgyalást kezdett a közös és osztrák miniszterekkel a kilenczes­ bi­zottság ama határozatának megvalósí­tása végett. Sikerült is neki Ausztriát fölabajgatni, azonban a tárgyalásba bele­sült. A koalícziós delegáczió »nemzeti vívmányok« nélkül szavazta meg az uj katonai terheket. Jött Justh Gyula, utána a vízözön és az 1909. évi bukás. Az új kurzusban Khuen-Héderváry Károly gróf nem bírta elővenn­i a jelvény­kérdést. Bécstől is félt, Justh Gyulától is. Végre a ködök eltisztulása után maga I. Ferencz József király vétette elő imént Lukács László miniszterelnökkel, mintegy hálából azért, hogy a többség a véderő­javaslatokat nem használta fel »nemzeti vívmányok« kipréselésére. Diadalt ara­tott tehát magánál a koronánál is Tisza István grófnak az a felfogása, hogy az országot megillető jogigényeket nem sza­bad »vívmányok« gyanánt kezelni, mivel azok nem cserebere tárgyai, hanem Ma­gyarországot ellenszolgáltatás nélkül is megilletik. Most tehát sub auspiciis regis a siker erős reményével vette tárgyalás alá Bécsben a kirendelt vegyes­ bizottság a kilenczes­ bizottság állam­jogi programm­­jának ezt az utolsó pontját is. A bizottság összeállítása azonban nekünk nem tetszik. A lobogó és a czimer kérdése annyira kizárólag a magyar államszuverenitás tartozéka, hogy abba sem a közös, sem az osztrák kormánynak beleszólást nem kellett volna engedni. Ha a megoldás reményében mégis meg­tették, talán megérthető abból, hogy az 1723. évi pragmatica sanctio és az 1867. évi kiegyezés által teremtett tényleges állapotból gyakorlatilag kibontakozni másképpen talán nem is lehetne. Azon­ban a Bécsben most tárgyaló vegyes­bizottságot emígy sem tekinthetjük más­nak, mint nemzetközi vegyes konferencziá­­nak, mely a megoldás leghelyesebb mód­ját pusztán csak előkészíti. A megoldásra magára azonban csakis a magyar tör-, vényhozás, vagy a­mennyiben a had­seregre tartozó királyi jogokról is szó van, a magyar király az egyedül illeté­kes állam­jogi hatóság. Lapunk mai száma 42 oldal.

Next