Az Ujság, 1912. október/1 (10. évfolyam, 232-244. szám)

1912-10-01 / 232. szám

Budapest, 1912. üléfizetéal­ink: Egész é vre___ 28 k. — 1. Félévi« «. ......... 14 * — » Hegyedévre „ 7 » — » Egy hérs _­­ 2 » 40 » Egyes széni éra helyben és vidéken 10 fillér. X. évfolyam. 232. szám­­tóber 1. SZERKESZTŰSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54.6& Telefon 56—16. KIADÓItIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telelőn 162—63 és 58—03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. Bocsánatot kérünk a népgyűlések hősei­től, de Szófiából és Belgrádból egyaránt sür­göny jött, mely azt mondja, hogy nem Ugodon és Komáromban, hanem Szófiában és Belgrád­­ban történnek a nevezetesebb események. Az ugodi munkapárt feloszlott, — ez valami. De Bulgária és Szerbia mobilizál, — ez sem kutya. A mobilizácziótól az ultimátumig, az ultimátumtól a háborúig még messze az út, de világraszóló fontosságú az is, hogy a kis balkán kakaspolitikusok megteszik-e ez utat, az is, hogy nem teszik meg. S míg ez a kér­dés el nem dőlt, addig a tekintetes magyar belső pártpolitika foglalja el azt a helyet, mely már régtől fogva megilleti a közérdeklő­désben­­ az utolsót.* Nem kételkedünk az európai hatalmak békeszeret­etében, de — őszintén szólva — nem hiszünk a békebeszédeknek. Ezek túl­ságosan finomak és túlságosan kétértelműek. Úgy képzeljük, — egészen parasztul — ha a nagyhatalmak csakugyan vissza akarják tartani a kis fenevadakat, hogy Törökország­nak ne rontsanak, akkor egyszerűen azt mond­hatnák : a­ki megmozdul, azt megverjük! — S egyik sem mozdulna meg. Hogy ezt nem mondták, hogy nap-nap , azt kad­ olvasnia a világnak, hogy Ferdinánd király nem akar háborút, de a közvélemény akar, az európai diplomáczia pedig áll és nézi, lesz-e eső, holott ő lehetne Jupiter Pluvius, nem zárja ki a gyanút, hogy a nagyhatalmak csakugyan nem akarnak háborút­­ maguknak, de a kis bal­káni népek csak hadd tépjék szét európai Törökországot, s majd ha a kitépett hús­­darabokat be akarnák kebelezni, akkor jönnek a nagyhatalmak, mondván : tévedés, nem ma­gatoknak, hanem nekünk raboltatok ! * Próbálja meg Apponyi úr a lehetetlent és legyen őszinte : csakugyan hiszi-e Tiszáról, hogy június negyedikén a választóreform meg­­gátlására vállalkozott csak azért, hogy Lukács és Justh megegyezését lehetetlenné tegye ? Mikor ilyeneket hallunk egy már sok szelet látott férfiútól, szelet, mely az ő béléséből is szabadult ki, akkor titkolhatatlan szimpátiá­val gondolunk ama hazafiakra, a­kik gaz­­ember, lókötő, disznó és egyéb ilyfajta nyájasságokkal jellemzik Tiszát. Ezektől az uraktól ugyanis m.A szónoklat nem telik, s a­mit mondanak, n­ylván­valóan a helyzettel függ össze, nem a véleményükkel. De Apponyi rágalmai a véleményével függnek össze. Ő azért mond ilyeneket, mert másképp véle­kedik ! Az ifju király. írta ifj. Hegedűs Sándor. Tanácsba ment az ifju király és sokfajta gona árnyékolta be fiatalébta homlokát. Nem élvezte ő az élet örömeit, de a korán rámaradt korona gondjait viselte. Országának élt s gyakran ifju észszel bölcsebb volt az öreg bölcselőknél. De mit érnek e szép erények egy ifju élet keretében, ha abból e miatt aztán hiányzik az élet igazi tüze, életadó ereje. És tanácsba ment az ifju király. Hermelin-palást fedte délereg termetét és nehéz korona csil­logott ifju fején. Jogar volt a kezében, mely­nek jáspis kövei fénylettek, aranysam volt­­a lábán, melynek egy-egy rubinkő zárta le nehéz­­vezet­ű csattjait. Éppen a nagyterem ajtajához ért a ki­rály, a melynek bronz szárnyait fel akarták tárni előtte az alabárdosok, mikor egy fáradt futással érkező hírnök eléje térdelt — Oh, felség, csodát kell néked jelen­tenem. — Minő csodát, — kérdé a király — hogy meg merészelsz engem állítani országos ügyeimben. — Oly csodát, — felelt a hírnek — mely nagyobbszerv nem egy országnál, de minden országoknál, a földnél, a világnál, az arany napnál, az ezüst holdnál és a gyémánt csil­lagoknál. — Fantaszta bolond vagy, — szólt a ki­rály— satöbbit mondd majd bolondomnak el. Ezzel tovább ment, belépett a nagy te­rembe, hol az ország nagyjai várták őt a ha­talmas rézasztal körül, hogy nehéz ügyekben tanácskozzanak vele. A hírnök ezalatt ki­s német gyomrok is lázadnak. Hetek óta zug a panasz, hogy k­asinság van, hogy a dolgozó munk­­ok és fogyasztók millióira elbirkv­a ,tup­­ulylyal nehezedik az élet A.rágo­sá ■ , somolják a kor­mányt, hogy futja egybe a birodalmi gyűlést és tegye meg a szükséges intéz­kedéseket. Már tavaly augusztusban föl­­terjesztéssel fordult Berlin város ható­sága a birodalmi kormányhoz a hüs­­inség dolgában. Hasztalanul. A német agráriusok hallani sem akartak hús-, vagy állatbehozatalról, vámleszállításról, szorulva a bronzajtók mögül, futva kereste fel a bohóczot, majd sietve lerohant vele a tengerszélre, hogy nem élőszóval mondja el a látottakat, de az puszta szemével lássa, hogy igaz volt-e ,akkor az ő szava, mikor felkent királya előtt egy uj csodáról beszélt. S mikor a bohócz meglátta a látandókat, mint egy felvert vad gyors léptekkel ment a király elé. Előtte felnyíltak a bronzajtók, s ő nagyhamar ott ült ura előtt a gránit-trón ezüstös zsámolyán, s mint egy kígyó, közel­hajolva felséges urához a nagy tanácskozás közepett, suttogó hangon, hogy csak ura értse, így szólt királyához : — Nem volt csacska szó a hirnök szava, felség, sőt esküszöm neked tar fejemre itten, s ha kell, vedd el inkább éltemet, de higyj nekem most, s higy­j a fáradt hirnök igaz szavának, egy csoda van közeledben, a mely mint egy bűvös birodalom szépséges követe, titokzatos utón jött el ide hozzád, hogy a te magányos lelked gyönyörködjék benne. — De hát mi az a csoda, a miről ti be­széltek ? S mi az értéke annak ? — Öh­, felség, — felelt a bohócz — ha az értékét kérded, arra könnyen felelhetek. Többet ér mindannál a csacska szónál, mit összeránczolt homlokká­ fecsegnek itt bölcsek, de többet ér birodalmadnál is, mert oly bol­dogító érzést emberben semmi nem fakaszt­hat, mint látni ezt a rejtélyes nőt, ki ismeret­len tájról jött ide, s most kerted alján a babér­­dús part ölében ott fürdik a tenger malachit habjain. — Eh­, más dolgom van, — szólt a király — hagyjatok ! — Oh, felség, — szólt a bohócz — csak ez egyszer életedben ne gondolj másra most. A lyoist­ó lázadása, tarifakedvezményekről, a husvizsgálati törvény enyhítéséről s mindazokról a javaslatokról, a­miket e beadvány az ínség elhárítására szükségesnek javasolt. Azóta a húsárak újból drágultak, a mészárszékekre mind kevesebb vágóállat került, ellenben a berlini lakosság száz­ezer lélekkel szaporodott , minthogy a birodalmi kormány fü­lebotját sem mozgatta, nemrég új felterjesztés került eléje, egyre sürgetőbb hangon; közben az ipari czentrumokból is torlódtak a panaszok, tömérdek népgyű­lés volt a k­üsinség dolgában s a szocziáldemokra­­ták tegnap tüntető felvonulást akartak rendezni a császári palota elé. Úgy látszik, a porosz kormánynak az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy egy negyedfél millió lakosú világváros gyomrával mégsem lehet tréfálni. El­határozta teh­át s ezt az elhatározását publikálta is, hogy beengedi a határon a friss marhahúst európai Oroszország­ból, a friss marha- és sertéshúst Szerbiá­ból, Romániából és Bulgáriából több nagyobb városba, ha a hús lehető ala­csony, a hatóságok közreműködésével megállapítandó áron fog eladásra kerülni. Megengedi továbbá friss sertéshús be­hozatalát Oroszországból több keleti vá­rosba és vágómarha behozatalát Német­alföldről alkalmas nyilvános vágóhidakra. A Belgiumból való friss marhahús be­hozatalára fennállott tilalom megszűnik. Orosz vágósertés Kelet-Sziléziába való behozatalának kontingense átmenetileg fölemeltetik. Ezeken felül különböző tari­­fális intézkedéseket tervez a kormány, töröld le a gondokat homlokodról és higyj igaz szavamnak most, s ha nem válna valóra, mit csodaképp ígérek néked, úgy ne érjem meg a felkelő napot. — De hát milyen az a nő, hogy te így beszélsz róla? Nem­ olyan, mint a többi, a kik, jól tudod, nem érdekelnek ? — N­a'embered voltam, felség, s helyben­­hagyólag bólogattam mind e perczig, hogy kizártad a nőt magányos életedből, de most, felség, élni kezd a perez, valósággá lesz a láto­­mány, s telkedben uj élet kedve derül majd, mert minden, mi szép, s minden, mi a nőben isteni, itt lebeg az öböl alján, a játszi hullámok között. — Kiváncsivá teszel — szólt a király. — Milyen a feje ? — Oh, felség, egy titokzatos virág az a fej, mely mosolyogva fordul a nap felé, s mint egy varázslatos álom, úgy lebeg a porzó hul­lámok között. De jer most, felség, jer, a hátsó ajtón gyorsan lefutunk, s a magános park bokrai között elérjük az öböl partját, tikkor tenszemeddel fogod látni e felséges csodát. A király még egyre habozott, de a bohócz csak folyton, folyton azt hajtogatta : — Életem ha volna, felséges ur, fel­szítanám magános lelked összes érzéseit, hogy egész bensődet most csak egy vágy tölthesse be, egy remény, látni e nőt mildenekfölött s aztán minden körülmények között bírni őt. Hallgass rám, felség, lelkedben egy uj világ­­fog megszületni most, s ez uj világból édes érzemények fakadnak majd feléd, melyek ifjabbá tesznek majd tégedet, mint a milyen öregnek, ifju éveid daczára, most képzeled magad. Jer velem, felség, Lethe vizére csallak tégedet, a mélyben uj élet születik annak. Lapunk mai száma 42 oldal.

Next