Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 104-115. szám)
1912-05-01 / 104. szám
j ■■■ ' ' .. m' "f ■ ..... ■ ■ .............. - ROVÁS. Már megint szörnyen politikusok vagyunk, azaz kénytelenek vagyunk lenni. Nem szabad Auffenberget bántani, mert, félő, hogy az osztrákok visszabántanak. Ennélfogva nem bántják Auffenberget, ellenben az osztrákok, ahány patronjuk csak van, mind elsütögették ellenünk. Kérdés : mert kimérjük akkor mégis Auffenberget ? Felelet : mert az osztrákok visszalövése csak ürügy volt, a valódi oka a kíméletnek, hogy meg van tiltva. Auffenberg nagy, mi pedig kicsinyek vagyunk. Nekünk kell a jóbarátságra nézni, mert ki vagyunk téve a veszedelemnek, hogy Auffenberg elcsapja Lukácsot, becsukja a magyar delegátusokat, ha illő tempóre nem dolgozta is ki a tervet bemasírozni Magyarországba. Ezért nem szabad Lukácsnak a képviselőházban kritizálni a hadügyminisztert, s ezért kell a többségnek leharapnia a saját orrát, elégtételadásnak tekintve azt, hogy a hadügyminiszter fentartja mindazt, amivel Magyarországot magára dühítette.* Az osztrákok egy csöppet sem akarnak tartózkodni a magyarok provokálásától. Bánják is ők!ök vígan és szemtelenül beszélnek Horvátországról, ők törvénytelennek jelentik ki a magyar delegácziót, nekik nem imponál, hogy a magyar kormány és delegáczió csak indemnitás megszavazására gyűlt össze, ők végleges budgetet akarnak csinálni. Ördögpoklot ! S ilyen viszonyok mellett a magyar kormány még fél attól, hogy Désy Zoltán Ruffenbergre akar rontani, noha egyenesen föl kellene erre kérni! Lukács Lászlót még mindig nem ették meg, noha huszonnégy óra elmúlt programmadása óta. Sőt észre sem veszik, hogy meg kellene enniök. Biztató jelnek tekintjük Justhéknak ezt az étvágytalanságát, mert arra vall, hogy igen erős az étvágyuk arra a kosztra, amelyet Lukácscsal együtt fogyaszthatnak el. Ők is bíznak abban, hogy a tegnapi csak álprogrammolt, s az igazi majd a delegáczió után következik. S erősen számítanak arra, hogy Lukács László derék, becsületes férfiú, s igy a munkapártot fogja becsapni, mely tá-«mogatja, s nem őket, a kik ellenzik. Előfizetési &r&ks SZERKESZTŐSÉG: te.. . db mmw ki is n m ^tai 5i“’ Budapest, 1912. _______________X. évfolyam, 104. szám, __________Szerda, május 11 WT-'-Z A 7 J L|^ UM Egyes számára helyben mjw / JgB BMl JfiS ilgj |11 Mez jelen hétfő kivételével A kis Emma. Irta Csáth Géza. Az alábbi történetet egy naplóban olvastam. A naplóbó fia távoli rokonom volt és húsz éves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrég halt meg és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasáshoz. Meglepett az Írás közvetlensége és egyszerűsége. A harmadik füzetben pedig ráakadtam azokra az érdekes följegyzésekre, amelyeket kissé rövidítve és az interpunkció némi változtatásával itt közlök. * A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és rózsaszínű finom arczacskáját már első látásra édesnek találtam. Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiuknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellek volna elárulni, hogy törődnek egy lánynyal, hozzá aki még csak elsőbe jár. Én azonban rögtön tisztában voltam vele,hogy szeretem és bár szintén szégyellem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom és feleségül is veszem. A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyenkor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juczi, akikkel azelőtt rendszerint csókolózni szoktunk a pinezében, a padláson, a kertben és a fáskamrában. Gyönyörű meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép időnek, mint nyáron, mert újra az iskolában kellett ülni kettőtől négyig és délelőtt is nyolctól tizenegyig, és utána annál jobban esett a szabad levegő és a labdázás. így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk és lótottunk-sütöttünk, míg csak vacsorázni nem hívtak. Az iskola is érdekesebb, mulatságosabb volt. Az új tanító t. i. — egy magas, vastaghangú és vörösarczu ember, Szladek Mihály — vágatott. A házunk az ötödik kerületbe tartozott, emiatt ide, a külvárosi iskolába kellett járnunk. Az osztály túlnyomó többsége parasztfiúkból telt ki. Részint mezítlábasok, tarkakoczkás ingekben, mások meg bársonynadrágban és csizmában. Irigyeltem őket, mert úgy éreztem, hogy általában különbek, keményebbek, merészebbek, mint én. Volt egy Zöldi nevű, aki valamennyiünknél négy-öt évvel idősebb volt, bicskát hordott a csizmaszárában. Egyszer megmutatta nekem. Azt mondta : — Az atyaúristentől se ijedek meg. A bátyámnak ezt elbeszéltem. Nem hitte. Az új tanító nem szeretett olvastatni, vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsőosztályos tanítónk, hanem magyarázott és feleltetett. Ha valaki beszélgetett, vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másodszorra már kihívta és csendesen ezt mondta neki: — Feküdj le, fiam ! Azután az osztályhoz fordult: — Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki ? Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tizen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedők fölött, végre kiszólított egyet és kezébe adta a nádpalotát. — Ha nem ütöd teljes erővel, — mondotta — akkor te kapsz ! Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam megmagyarázni. Én magam nem féltem a büntetéstől Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám őrnagy és hogy éles kardja vak, tehát nem fog menni megvágatni. A tanító hamar rájött, hogy Zöldi tud legjobban pálczázni. Ettől kezdve ő osztotta ki az összes büntetéseket. Remekül értette. Még a palota is másképp állt a kezében, mint a többinek. Nem igen múlt el óra egy-két »vágatás« nélkül. Voltak azonban meleg, sárga őszi délutánok, amikor nagyon figyelmetlen, nyugtalan volt az osztály ort ilyenkor az egész második óra, háromtól-négyig, veréssel telt el. Minden második-harmadik padban egy siró fiú kuczorgott. Egy ilyen alkalommal eleredt az orrom vére és lemehettem mosdóvizet kérni az iskolaszolgához. Hamarosan megszűnt a vérzés. Már vissza akartam térni az emeletre, mikor a földszinti folyosón, a lányok folyosóján megláttam a kis Emmát. Az osztályajtóban állt, befelé fordulva. De hamar észrevett. Nyilvánvaló volt, hogy kiállították. Odamentem hozzá. Szerettem volna megcsókolni és vigasztalni, de azután észrevettem, hogy egyáltalán nem A világpolitika körül. Az új külügyminiszter mai bemutatkozása sem meglepetést, sem csalódást nem hozott. Berchtold gróf mindjárt expozéja elején leszögezte magát a folytonosság szelleméhez, az Aehrenthal gróf irányához. A külpolitikában, igaz, nem kívánatos a huszártempó, s a diplomácziában nagyon veszedelmes dolog az eredetiség és ötletesség. Nos, e részben, úgy látjuk, semmi veszedelem nem fenyeget az új külügyminiszter részéről. Sablonos szürkeségben mutatta be magát a delegácziónak, lejátszotta a világpolitikai helyzet mozgófényképét, kezdve a hármas szövetségen, végezt a kínai respublikán. Egyetlen új dolgot nem mondott, egyetlen új ötletet nem produkált, s szinte kínos korrektséggel kezelte az európai és Európán kívüli hatalmakat. Ebből persze nem akarunk következtetni jövendő külügyminiszteri kibontakozására. Hiszen a diplomata valódi értéke csak igazán nehéz és kényes helyzetekben szokott kiderülni. S amiért ma Berchtold grófban nem találunk más jellegzetességet, mint azt, hogy Aehrenthal utóda adván lenni, még nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy működésében különbnek, erősebbnek és ügyesebbnek fog bizonyulni elődénél. Mai bemutatkozása azonban egy arasznyival sem emelkedik túl a középszerűség, a szárazság s az óvatosság szintjén. Holott szeretnék már egyszer, ha a mi külügyminiszterünk nagyobb nyíltsággal és bátorsággal beszélne oly dolgokról, amelyek külügyi érdekeinket életfontosságukban érintik. Hogy Németországgal változatlanul a legbensőbb egyetértésben vagyunk, abban egy pillanatra sem kételkedünk. De hogy másik szövetségesünkkel, Olaszországgal mennyire vagyunk a valóságban, azt Berchtold gróf expozéjából éppenséggel nem sikerül kiokoskodni. Ha egyéb bizonyítékát a szövetségi viszony bensőségének nem tudja adni, mint az olasz külügyminiszter meleghangú részvéttáviratát Aehrenthal gróf halála alkalmából, akkor bizonyára van oka neki s van okunk nekünk is* kétkedni az olasz szövetség szilárdságában, bensőségében s főleg változatlanságában. Az a tojástáncz, a melyet Berchtold gróf a tripoliszi háború körül lett expozéjában, nagyon is erőltetett, s bármennyire látszik is az igyekezet Törökország és Olaszország érzékenységét egyaránt respektálni, hiányzik belőle az őszinteség és nyíltság a delegáczióval szemben, mely nem arra kiváncsi, hogy micsoda lépések vannak Lapunk mai száma 42 oldal.