Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 104-115. szám)

1912-05-01 / 104. szám

j ■■■ ' ' .. m' "f ■ ..... ■ ■ .............. - ROVÁS. Már megint szörnyen politikusok vagyunk, azaz kénytelenek vagyunk lenni. Nem szabad Auffenberget bántani, mert­­, félő, hogy az osztrákok visszabántanak.­ Ennélfogva nem bántják Auffenberget, ellenben az osztrákok, a­hány patronjuk csak van, mind elsütögették ellenünk. Kérdés : mert kimérjük akkor mégis Auffenberget ? Felelet : mert az osztrákok visszalövése csak ürügy volt, a valódi oka a kíméletnek, hogy meg van tiltva. Auffenberg nagy, mi pedig kicsinyek vagyunk. Nekünk kell a jóbarátságra nézni, mert ki vagyunk téve a veszedelemnek, hogy Auffenberg el­csapja Lukácsot, becsukja a magyar delegá­tusokat, ha illő tempóre nem dolgozta is ki a tervet bemasírozni Magyarországba. Ezért nem szabad Lukácsnak a képviselőházban kri­tizálni a hadügyminisztert, s ezért kell a több­ségnek leharapnia a saját orrát, elégtételadás­nak tekintve azt, hogy a hadügyminiszter fen­­tartja mindazt, a­mivel Magyarországot ma­gára dühítette.* Az osztrákok egy csöppet sem akarnak tartózkodni a magyarok provokálásától. Bán­ják is ők!­ök vígan és szemtelenül beszélnek Horvátországról, ők törvénytelennek jelentik ki a magyar delegácziót, nekik nem imponál, hogy a magyar kormány és delegáczió csak indemnitás megszavazására gyűlt össze, ők végleges budgetet akarnak csinálni. Ördög­­poklot ! S ilyen viszonyok mellett a magyar kormány még fél attól, hogy Désy Zoltán Ruffenbergre akar rontani, noha egyenesen föl kellene erre kérni! Lukács Lászlót még mindig nem ették meg, noha huszonnégy óra elmúlt programm­adása óta. Sőt észre sem veszik, hogy meg kellene enniök. Biztató jelnek tekintjük Justhéknak ezt az étvágytalanságát, mert arra vall, hogy igen erős az étvágyuk arra a kosztra, a­melyet Lukácscsal együtt fogyaszthatnak el. Ők is bíznak abban, hogy a tegnapi csak ál­­programm­­olt, s az igazi majd a delegáczió után következik. S erősen számítanak arra, hogy Lukács László derék, becsületes férfiú, s igy a munkapártot fogja becsapni, mely tá-«­mogatja, s nem őket, a kik ellenzik. Előfizetési &r&ks SZERKESZTŐSÉG: te.. . db mmw ki is n m ^tai 5i“’ Budapest, 1912. _______________X. évfolyam, 104. szám, __________Szerda, május 11 WT-'-Z A 7 J L|^ UM Egyes szám­ára helyben mjw / JgB BMl JfiS ilgj |11 Mez­ jelen h­étfő kivételével A kis Emma. Irta Csáth Géza. Az alábbi történetet egy naplóban olvas­tam. A naplób­ó fia távoli rokonom volt és húsz éves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrég halt meg és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasás­hoz. Meglepett az Írás közvetlensége és egy­szerűsége. A harmadik füzetben pedig ráakad­tam azokra az érdekes följegyzésekre, a­me­lyeket kissé rövidítve és az interpunkc­ió némi változtatásával itt közlök. * A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, a­kik húgommal, Irmával ba­rátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és rózsaszínű­ finom arczacskáját már első látásra édesnek találtam. Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiuknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellek volna el­árulni, hogy törődnek egy lánynyal, hozzá a­ki még csak elsőbe jár. Én azonban rögtön tisztában voltam vele,­­hogy szeretem és bár szintén szégyellem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom és feleségül is veszem. A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyen­kor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juczi, a­kik­kel azelőtt rendszerint csókolózni szoktunk a pinezében, a padláson, a kertben és a fás­kamrában. Gyönyörű meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép időnek, mint nyáron, mert újra az iskolában kellett ülni kettőtől négyig és délelőtt is nyolc­tól tizenegyig, és utána annál jobban esett a sza­bad levegő és a labdázás. így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk és lótottunk-sütöttünk, míg csak vacsorázni nem hívtak. Az iskola is érdekesebb, mulatságosabb volt. Az új tanító t. i. — egy magas, vastag­­hangú és vörös­arczu ember, Szladek Mihály — vágatott. A házunk az ötödik kerületbe tartozott, e­miatt ide, a külvárosi iskolába kellett jár­nunk. Az osztály túlnyomó többsége paraszt­­fiúkból telt ki. Részint mezítlábasok, tarka­­koczkás ingekben, mások meg bársony­nadrág­ban és csizmában. Irigyeltem őket, mert úgy éreztem, hogy általában különbek, keményeb­bek, merészebbek, mint én. Volt egy Zöldi nevű, a­ki valamennyiünknél négy-öt évvel idősebb volt, bicskát hordott a csizmaszárá­ban. Egyszer megmutatta nekem. Azt mondta : — Az atyaúristentől se ijedek meg. A bátyámnak ezt elbeszéltem. Nem hitte. Az új tanító nem szeretett olvastatni, vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsőosztályos tanítónk, hanem magyarázott és feleltetett. Ha valaki beszélgetett, vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másod­szorra már kihívta és csendesen ezt mondta neki: — Feküdj le, fiam ! Azután az osztályhoz fordult: — Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki ? Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tizen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedők fölött, végre kiszólított egyet és kezébe adta a nádpalotát. — Ha nem ütöd teljes erővel, — mon­dotta — akkor te kapsz ! Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, a­kik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam meg­magyarázni. Én magam nem féltem a büntetéstől Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekin­tetbe veszi, hogy az apám őrnagy és hogy éles kardja vak­, tehát nem fog menni meg­vágatni. A tanító hamar rájött, hogy Zöldi tud legjobban pálczázni. Ettől kezdve ő osztotta ki az összes büntetéseket. Remekül értette. Még a palota is másképp állt a kezében, mint a többinek. Nem igen múlt el óra egy-két »vágatás« nélkül. Voltak azonban meleg, sárga őszi délutánok, a­mikor nagyon figyelmetlen, nyugtalan volt az osztály ort ilyenkor az egész második óra, háromtól-négyig, veréssel telt el. Minden második-harmadik padban egy siró fiú kuczorgott. Egy ilyen alkalommal eleredt az orrom vére és lemehettem mosdóvizet kérni az iskola­szolgához. Hamarosan megszűnt a vérzés. Már vissza akartam térni az emeletre, mikor a földszinti folyosón, a lányok folyosóján meg­láttam a kis Emmát. Az osztályajtóban állt, befelé fordulva. De hamar észrevett. Nyilván­való volt, hogy kiállították. Odamentem hozzá. Szerettem volna megcsókolni és vigasztalni, de­ azután észrevettem, hogy egyáltalán nem A világpolitika körül. Az új külügyminiszter mai bemu­tatkozása sem meglepetést, sem csalódást nem hozott. Berchtold gróf mindjárt expozéja elején leszögezte magát a foly­tonosság szelleméhez, az Aehrenthal gróf irányához. A külpolitikában, igaz, nem kívánatos a huszártempó, s a diplomá­­cziában nagyon veszedelmes dolog az ere­detiség és ötletesség. Nos, e részben, úgy látjuk, semmi veszedelem nem fenyeget az új külügyminiszter részéről. Sablonos szürkeségben mutatta be magát a dele­­gácziónak, lejátszotta a világpolitikai helyzet mozgófényképét, kezdve a hár­mas­ szövetségen, vége­zt a kínai respubli­kán. Egyetlen új dolgot nem mondott, egyetlen új ötletet nem produkált, s szinte kínos korrektséggel kezelte az európai és Európán kívü­li hatalmakat. Ebből persze nem akarunk következ­tetni jövendő külügyminiszteri kibonta­kozására. Hiszen a diplomata valódi ér­téke csak igazán nehéz és kényes hely­zetekben szokott kiderülni. S a­miért ma Berchtold grófban nem találunk más jel­legzetességet, mint azt, hogy Aehrenthal utóda adván lenni, még nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy működésében különbnek, erősebbnek és ügyesebbnek fog bizonyulni elődénél. Mai bemutatko­zása azonban egy arasznyival sem emel­kedik túl a középszerűség, a szárazság s az óvatosság szintjén. Holott szeretnék már egyszer, ha a mi külügyminiszterünk nagyobb nyíltsággal és­ bátorsággal be­szélne oly dolgokról, a­melyek külügyi érdekeinket életfontosságukban érintik. Hogy Németországgal változatlanul a legbensőbb egyetértésben vagyunk, abban egy pillanatra sem kételkedünk. De hogy másik szövetségesünkkel, Olaszországgal mennyire vagyunk a valóságban, azt Berchtold gróf expozéjából éppenséggel nem sikerül kiokoskodni. Ha egyéb bi­zonyítékát a szövetségi viszony bensősé­­gének nem tudja adni, mint az olasz kül­ügyminiszter meleghangú részvéttávira­tát Aehrenthal gróf halála alkalmából, akkor bizonyára van oka neki s van okunk nekünk is* kétkedni az olasz szö­vetség szilárdságában, bensőségében s fő­leg változatlanságában. Az a tojástáncz, a melyet Berchtold gróf a tripoliszi há­ború körül lett expozéjában, nagyon is erőltetett, s bármennyire látszik is az igyekezet Törökország és Olaszország ér­zékenységét egyaránt respektálni, hiány­zik belőle az őszinteség és nyíltság a delegáczióval szemben, mely nem arra kiváncsi, hogy micsoda lépések vannak Lapunk mai száma 42 oldal.

Next