Az Ujság, 1912. november (10. évfolyam, 259-271. szám)

1912-11-01 / 259. szám

2.­ két kell e világtörténelmi változások köz­ben megóvnunk. Érdekeink szempontjá­ból pedig azt kell mondanunk: akár olyan győzelmet arattak a bolgárok Liile­ Burgasznál, a­mely Törökországra a vég­­kezdetét jelenti, akár sikerül a napok óta tartó véres mérkőzésben a török had­seregnek győzelmet aratnia, — a­mire kevés a reménység — most itt van az ideje a nagyhatalmak beavatkozásának. Napok óta egyre szaporodnak a jelei annak, hogy a beavatkozásra való haj­landóság a nagyhatalmakban megvan. Ha az a hír nem is igaz, hogy Poincarénak sikerült Oroszország és a monarchia szá­mára európai mandátumot szereznie, ha az a másik hír sem igaz, hogy ez a két közvetlenül érdekelt nagyhatalom Ro­mániát bízza meg az intervenc­ióval, az bizonyos, hogy sem a monarchiának, sem Oroszországnak nincsenek háborús szán­dékai, és hogy Francziaországnak és An­golországnak nagy érdeke és erős vágya, hogy Törökország teljes megsemmisülése elmaradjon. Mindez lehetővé teszi a be­avatkozást annyival inkább, mert a győ­zelmes Balkán-államok is tudják, hogy rettenetes véráldozattal elért eredmé­nyeiket koc­káztatniuk nem szabad. A statusquo elve az utóbbi napok­ban magától feladódott. A statusquóra, régi merevségében, már gondolni is alig lehet, és az események úgy fejlődnek, hogy a nagyhatalmaknak még azon a status quo amelioré­n, azon a bővített és javított statusquón is túl kell menniök, a­melynek a jelszava Párisból világgá röpült. A mi számunkra a beállott válto­zás semmiképpen sem jelenti a hadi be­avatkozás kényszerűségét, hacsak a Bal­kán-államok hajlandók lesznek mon­archiánk nagy érdekeit respektálni. És sok jel van rá, hogy hajlandók lesznek. Bécs és Belgrád között az utóbbi napok­ban igen barátságos hangú nyilatkozatok váltódtak, és a helyzet valóban az, hogy nekünk nincs okunk Szerbiától győzelme gyümölcseit elragadni, ha ez a szerb győzelem — éppen váratlan nagysága következtében — nem jár ránk nézve súlyos következményekkel. A statusquo elve a monarchia számára lényegileg sohasem jelentett egyebet, mint érdekei megóvását, a javított statusquo­val szemben való állásfoglalást is érdekeink fogják diktálni. És az egész monarchiá­nak legfőbb óhajtása, hogy ezeket az érdekeket békés eszközökkel lehessen megóvni. Sok valószínűsége van, hogy a diplo­mác­ia beavatkozását már a következő napok meghozzák. Mi lesz a beavatkozás eredménye, és mi lesz a folytatás, azt ma még nem lehet tudni. De nagyon való­színűtlen, hogy a Balkán nagy átalaku­lásából új, nagy és veszedelmes kompli­­kácziók támadnának. Oroszország nem akarja a harczot, mert fel sincs rá fegy­verkezve, és mert éppen a legnagyobb kérdésekben nem tudna mostani barátjá­val, Angliával megegyezni. Franczia­­ország, a­mely a maga milliárdjait félti, még sokkal kevésbé óhajtja Törökország végleges megsemmisülését, mint Anglia; az osztrák-magyar monarchia pedig csak érdekei respektálását óhajtja, és van rá reménység, hogy érdekei respektáltatni fognak. A legközelebbi napoknak meg kell tehát hozniuk a diplomáczia beavat­kozását a balkáni mérkőzésbe ; a beavat­kozásnak meg kell hoznia a most leját­szódó világtörténelmi események leszámí­tolását, és meg kell hoznia a békét. J úristen, aki ért minden nyelveket, végül tán a muzulmán imádságát is meghallgatja. Ám az ország­ a függetlenségéért küzdő hellén osztat­lan rokonérzetemet bírja. Antik vitézségének legújabb felbuzdulásában, perzselő vágyában hogy válhatna ismét azzá, ami volt, mint az állandó villamos ütés rázza meg minden por­­czikáját, midőn nézi lehanyatlott hazáját, melynek nagyrészt a török dúlás volt szerzője. Isteneit ledöntötte, oltárait szerte rúgta, szent ligeteit irtotta s Parnassusát felpörkölte. Azóta a bájos istenasszonykák, templomaikból ki­zavarva, rejtő terebély s oltalmazó tető híján, fázva futkosnak fel-alá a kopár hegyoldalon, közel Megarához, hol lánypajtásaik még maig­­lan lejtik a korinthoszi körtánctot: Palyngenesis. Ez a görög szó megújhodást jelent, s ez a boldog átalakulás int a mai Hellásznak. Aki felé csapott népének lelkese­dése, mint csapott énfelém még csak a múlt ta­vaszon is, midőn képviselőit választotta ; akit közel érintett, ez a kicsi ország hogyan fárad minden erejének kibontásán, hallja ifjú­ságának szenvedelmes szónoklatait a Propülaák ivei alatt s fogadkozását Periklész hamvai fö­lött, ott a Kerameion buczkái között a múlt­nak visszavivására , az bizva-bizik Hellász fel­támadásában. A vad Balkánnal való szövet­sége vasat fog ejtani meghigult vérébe, mert hogy talán igaz az ő vérének édessége, ter­mészetének enyhébb volta. De a szilaj szláv példa erősebb forrásra fogja pezsdíteni. Egy­előre, az európai diplomáczia utólagos jóvá­hagyása reményében beérem Kréta visszaszer­zésével. De örömest látnám Konstantin korának földerülését is. AZ ÚJSÁG Péntek, 1912. november 1. Szláv érdek és magyar érdek. Arra a nagy és közvetlen kérdésre, hogy a balkánbeli szláv államok végleges győzelme milyen hatással lesz Ausztria- Magyarországra, de különösen a magyar­­politikára, most érdekes válasz fekszik előttünk. Módunkban van tartalma szerint híven közölni azt a beszélgetést, a­melyet egyik­­. barátunk egy olyan államférfiú­­­val folytatott, a­ki nem tagja ugyan a kormánynak, azonban a bécsi külügy­minisztérium politikájának újabb irányát is jól ismeri, tehát módjában volt az eléje adott kérdésekre a valóságnak híven megfelelő, vagy mondjuk, ahhoz nagyon közel álló felvilágosításokat adni. E felvilágosításokat sietünk itt közzé­tenni, a kérdések kihagyásával, mivel azok a kép tisztaságát befolyásolhatnák. A beszélgetés a háború mai állásából, ne­vezetesen pedig a törökök vereségéből indult ki, a­mire 1. barátunk a következő választ kapta: — Mivel a katonai dolgokba kevésbé vagyok beavatva, csak annyit látok tisztán, hogy Törökország nemcsak egy helyen, hanem az egész vonalon instriom­tásban van. Máig egyet­len ütközetet sem nyert, ellenben egyes helye­ken, például Kirk-Kiliszénél és még inkább Kumanovónál nála kisebb haderővel szemben szenvedett tökéletes vereséget. Még a görögök­kel szemben sem volt képes helytállani, a­mi pedig aránylag legkönnyebb volt neki. Még csak Drinápolyról lehet szó. Ha azt hallja ön, hogy Drinápoly is elesett, a háborúnak már is vége van és a hatalmak beavatkozása azonnal esedékessé válik. Addig semmi sincs befejezve. Újabb kérdésre : — Én is olvastam azt a bécsi hírt, hogy monarchiánk még mindig a status quo állás­pontján, vagyis azon a ponton áll, hogy a Balkánban az államok határai (tehát Török­országé is) megmaradjanak, ellenben a viszály okait jogegyenlőségi reformokkal és az egyes nemzetiségek autonómiájával rendezzék. Ez volt Berchtold eredeti álláspontja is, és ez volt az a bizonyos pont, a­melyre nézve Orosz­országgal nem volt képes világos megegyezésre jutni mindaddig, a­míg Szaszonov (a szláv diplomaták legravaszabb­ja) ki nem adta Mon­tenegrónak az indulási parancsot. Hogy az után még kevésbé voltak képesek tiszta meg­állapodásra jutni, az természetes. Röviden­ köztünk és Oroszország közt a háború befeje­zése esetére nincs megállapodás. Legkevésbé arra a reánk nézve sokkal súlyosabb esetre, ha Törökország veszít.­­ Ne méltóztassék azt hinni különben, hogy a bécsi álláspont a status quóra nézve olyan világos, mint a­hogyan általában hiszik. Berchtoldnak ehhez az álláspontjához mindig szó fért. Annyira, hogy azt már kezdetben sem tekintették szláv-ellenesnek és nem ilyen ma sem. Ha figyelemmel kísérte ön az erre vonat­kozó bécsi közléseket, sőt Berchtold kijelenté­seit, ezek bizonyos klauzulával voltak ellátva mindig. Berchtold a delegácziók előtt világo­san balkánbeli »életérdekeinkről« beszélt ugyan, de hogy miben állanak ezek, soha meg nem mondta. A bécsi hivatalos közlésekben pedig a statusquo mindig mint valamely »kiindulási alap« szerepel, de sohasem mint végső czél. Ez azt jelenti, hogy a statusquóhoz magyará­zat fér. Tegyük fel,­ hogy a küszöbön álló európai konferenczián Oroszország úgy magya­rázná ezt a statusquót, hogy Mac­edónia mint autonóm terület, a bolgár király szuzerenitása alá kerülne (mint annak idején Kelet-Amnézia), avagy külön autonóm albán fejedelemség állít­tatnék fel. — Íme, ez még mindig összeférne a statusquóval. Berchtold tehát valóban elő­vigyázatos volt. Uj kérdésre : — Nos, egy kis h­atárigazítás, vagyis »lé­nyegtelen területszaporodás« még nem alte­­rálja a status quo antét, a­mmi — ismétlem — »kiindulási pont« és nem végez el. Bulgária mindenesetre bámulatra és tiszteletre méltó pél­dáját adta katonai képességeinek és államképző erejének. Ez még akkor is számot tenne, ha nem volna neki magas protektora, pedig az is van. Alig lehet elképzelni, hogy a hatalmak kizavarják őt minden elfoglalt pozíciójából, noha azt is alig lehet hinni, hogy az Égei-ten­gerből is kapjon egy darabot, a­mire természe­tesen törekedni fog. Itt tehát igenis összefér Berchtold álláspontjával is a terület­szabályo­zás addig a határig, a­meddig Romániát hát­térbe nem szorítja, vagy a Dardanellák semle­gességét nem veszélyezteti. Látnivaló tehát, hogy a győzelmes Bulgária kielégíthető Berch­told programmja keretében is és hogy Bulgária miatt nekünk Oroszországgal nem kell össze­ütköznünk. A­mi még jobban illik Görög­országra nézve, a­melynek érdekköre legfölebb csak epiruszi és albán területen érinti a mienket. Ez azonban, a­mint láttuk, egy albán fejede­lemség felállításával kompenzálható. És jó he­lyen kutat, ha azt hiszi, hogy Olaszországgal is egy ilyen fejedelemség felállításában óhajtunk megegyezni. Nem tudom, de lehet, hogy ez imént Pizában meg is történt. Itt a beszélgetés a nagy Andrássy Gyula gróf politikájára, nevezetesen Bosznia-Hercze­­govinára, a novibazári szambákra és a Szalo­­nikiba vezető útra fordult. És itt egyszerre csak kiült a ború az ősz államférfi homlokára : —— Nem akarom, hogy ön engem a szlávok

Next