Az Ujság, 1913. április/1 (11. évfolyam, 77-89. szám)

1913-04-01 / 77. szám

Budapest, 1913, XL évfolyam. 77. szám. Előfizetik iraki Egész évre _ _ _ 28 k. — ~, Félévre_____ _ 14» — » Negyedévre _ _ 7 » — « Egy hóra _ _ _ 2 » 40 »­­ Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. fi] *31 ~ SZERKESZTŐSÉG:A pest Rákóczi-út 54. 80. ____SíCon: József 18-35. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon: József 16—36 és 13—M1 Megjelen hétfő kivételével ROVÁS. Az ujonczlétszám- emelés és a vele kapcso­latos millióknak a követelése a bécsi lapok és az adott helyzet alapján, sajnos, nagyon is valószínű, szinte már bizonyos. Ha el van ha­tározva, azaz , ha a hadvezetőség kijelenti, hogy szüksége van erre az újabb erősítésre, akkor nincs hatalom az országban, mely ezt megakadályozná. Akkor bukhatik benne Lu­kács László, de utána megadja azt Khuen, vagy Justh Gyula. Pártpolitikailag érthető, ha rámutatnak az ellenzékmentes képviselőházra : Íme, a többségi zsarnokság eredménye a bécsi étvágy fokozása. Dologilag nevetséges ezt az étvágyat kapcsolatba hozni a parlamenti vi­szonyokkal. Németországban nincs Pavlik­­rendszer, mégis emelik a létszámot. Franczia­­országban nincs Tiszaizmus, mégis visszaállít­ják a három éves szolgálatot. S Angliának nem Lukács a miniszterelnöke, s szaporítanak mindent, a­mi szaporítható. Ha okot kell ke­resni, méltóztassanak visszalapozni Az Újság régi számaiban , az annexió első híre kapcsán kifejtettük, hogy föl fog fordulni az egész Balkán. Ez az oka. S a védelem ellene csak egyetlen : semmiféle kormány, semmiféle par­lament sem mentheti meg az országot e ter­hektől, éppen csak maga az ország. Ha el­érkezett az utolsó garasához, s már odaadta az utolsó emberét. Ez így van, de erről nem szívesen hallanak azok, a­kik az országot meg akarják most menteni azért, hogy alattuk roskadjon össze.* A Désy-pert már a legközelebbi napok­ban tárgyalja a királyi tábla, s a­kik a bíróság elhatározásaiban kormán­ybbefolyást látnak, ezúttal csak ismerjék el, hogy a kormány ugyancsak nem óhajtja elhúzni-halasztani az uőjét. Politikailag, ha nem is politikai czélzat­­ból történt, mindenesetre kívánatos, hogy ezen a pörön túlessünk, melynek réseit és hézagait az ellenzéki gavallérok ugyancsak fölhasznál­ják politikailag a becsületben való vájkálásra. Nem vagyunk naivok,­­ akárhány bírói ítélet után is a pártkasszapénzeket az ellenzék nem igen fogja kezeiből kiereszteni. Kicsit csúnya, hogy folyton becsületet keresnek, noha éppen ezt nem akarnák találni. A maguk ad hoc becsület-kódexe szerint a miniszterelnöki be­csület mindenképpen már be van páczolva. Mert sikerült nekik már kezdettől fogva úgy beállítani az ügyet, hogy ha a pártkassza ka­pott bankpénzeket, akkor az becstelenség. Pedig az igazi kérdés éppen az lenne : becs­­telenség-e, ha egy kormány választásokra pén­zeket kap ?* A koalíc­iós múltnak dokumentumai a legélénkebben a mi emlékezetünkben élnek, s Lukács László vasárnapi kijelentéseit kon­trollálva, csak azt mondhatjuk: úgy van ! Ám mi a koalíc­iós rendszert éppenséggel nem simogattuk, s nem tettük meg tekintély­nek. Ha tehát a miniszterelnök a maga rend­szeréről kimutatja, hogy az nem más, mint a koalícziós volt, akkor a mi szempontunkból az ő rendszerét is csak ag­elitek, valónak kell tartanunk, mint a koaliczióét. Bizony volt akkor párt­abszolutizmus a javából, volt kor­­rupczió választás alatt és választás után. De ezeket rájuk olvasván, éppen csak annyit ismer­hetünk el, hogy a­kik ilyen rendszert csináltak, nincs joguk bírálni a mostanit. De hogy ezt a mostani párt­abszolutizmust már legalizálná az, hogy alattuk is volt, s hogy jobb most, mert mások tartják fönn, azt a miniszterelnök már nem vallhatja, s mi, ha vallja, nem hi­hetjük el neki. To¥á!)Ki feljegyzésük. Irta Kálnok! Izidor. Deczemnber 20. Tudtam, hogy igy lesz, de nem tehetek róla. Majdnem egy hónapig nem írtam egy sort se a naplómba. Nem tudok írni, ha­­nem áll hajdú a hátam mögött, a­ki egyre hajt, kerget, sürget. Betüiszonynak szeretném ne­vezni azt az érzést, a­mi néhanapján elfog. Irtózom az írástól. Azt hiszem, van efféle be­tegsége sok embernek, a­kinek a mesterségé­hez tartozik a folytonos írás. Az asszonyokat alighanem megkíméli ez a kórság. Minden nő szenvedélyesen szeret írni. Ha egyszer a kezébe veszi a tollat, nem tudja letenni. Az ötsoros mondanivalójából levelet csinál. S alig tette pos­­, képes újra leülni, még egyet írni, megint nyolczoldalosat, ugyanarról a dologról. Ezt úgy nevezi, hogy utóirat. Különben nem baj, hogy ilyen hosszú időre abbahagytam a naplóirást. Nem naphoz kötött dolgokat firkálok itt össze. Eli tudja, olvassa-e majd valaki kívülem ? S ha olvassa is, egészen mindegy neki, hogy deczember nyolc­adikán írom-e le a deczember hetediki eseményeket, vagy csak tizenhatodikán. Elég frissek bennem még az elmondani való benyomások egy hét múlva is, s ha mégis megtörténnék, hogy valami kimegy az eszem­ből, az bizonyosan nem is érdemli meg, hogy föl­­­egyeztessék. Egy hétig nem is írhattam, még ha akar­tam volna se. Nem voltam Pesten. Elmentem Kövesre, meglátogatni a két apát, Bartosek doktor bácsit és Veres Péter uramat, a jegy­zőt. Az volt a szándékom, hogy felcsalom őket Pestre. Talán ők tudnak valamit tenni azok­nak a nyugalma érdekében, a­kiket szerettem. Sok is lett volna rá, hogy feljöjjenek. Az a nagy változás, a­mi gyermekeik életében be­köszöntött, módot nyújt arra, hogy ők is ké­­nyelmes, nyugodt, jól jövedelmező pozíc­ió­­hoz jussanak a fővárosban, hogy nagyobb ké­nyelemben, fényesebb jómódban élhessenek, a közelségük pedig alkalmat kínál nekik, hogy a fiatal házasok boldogságát megvédjék és biztosítsák. Mikor a kövesi állomáson leszálltam a vo­natról, — most szombaton múlt egy hete — szinte bizonyosra vettem, hogy egy vagy két nap múlva harmadmagammal utazom vissza. A vasútról — még nem múlt el egy óra, a­mikor megérkeztem — egyenesen a kaszinóba mentem, hogy az öreg Bartosek bácsival talál­kozzam. Tudtam, hogy alig teszi le a villát és kész ebéd után, már siet a kaszinóba, s alig érkezik meg, már siet leülni a kártya­­asztal mellé. Onnan pedig el nem csalhatom estig. S­gy akartam intézni a dolgokat, hogy a feketekévé után és a kártyajáték előtt ér­kezzem a kaszinóba, akkor talán be tudom fogni az öreget egy félórára. A tervem csak félig sikerült. Megcsíptem az öregét szerencsésen, még a kártyajáték megkezdése előtt, de már arra nem bírtam rá­venni, hogy mára mondjon le a játékról. —­— Nem baj az, fiam, ha Pestről jöttél is és ha híreket hoztál is a számomra. Rá­érünk arra este is. Ha jók a hírek, nem kell velük valami nagyon sietni, f­elállnak és később is jók maradnak. Ha pedig rosszak, még kevesebb okunk van a sietésre. A rosszat mindig túl korán tudja meg az ember. Igyál egy feketekávét, hozass egy-két pohár szilvó­­riumot (a cognac itt sokkal rosszabb, mint a szilvapálinka) s ülj bele egy puha karosszékbe, a­míg kártyázom. — De, kedves bátyám, — kezdtem az ellenvetésemet — talán okosabb volna ? . . . — Igazad van, fiam, — vágott a sza­vamba az öreg — talán okosabb volna, ha egymással játszanánk. Ezt akartad mondani, ugy­e ? Csak azt mondd meg, hogy elég jól játszol-e alsóst ? Mert ha nem tudsz, akkor elcsaplak. Mit volt mit tennem ? Leültem az öreggel alsóst játszani. Estéiig el is nyerte minden pénzemet. — Látod, fiam, nem is kártyázni akar­tam én veled, — arra akadt volna más balek is — hanem a pénzedet akartam elvenni. Az utolsó garasig. Mert most aztán a kezemben vagy, a rabszolgám lettél, oda vagy kötve hozzám. Most addig tartalak Kövesen, a­míg akarlak, s arról ne is merj álmodozni, hogy egy hétnél hamarább visszakerülj Pestre. — Már pedig, bátyám, én már holnap akarok hazamenni. Azaz akarunk. Mert té­ged is magammal viszlek. — Talán lehet róla csevegni. De csak vacsora után. Most gyerünk előbb haza. Az öreg már megüzente előbb, hogy ven­déget hoz magával, nagyszerű vacsorát akar. Meg is volt minden. És jó borocska mellett belediskuráltunk a késő éjszakába. Nem akarom itt apróra elmondani, hogy miket beszélgettünk. Minek az ? Az emberek egy életen keresztül olyan nagyon sokat be­szélnek össze-vissza, s abból mindből alig­­alig érdemes egy-két mondatot feljegyezni. Akárhány emberélet eltart nyolc­van évig is, vagy még tovább, a­nélkül hogy egy meg­értésre érdemes mondat fűződött volna hozzá. Elég az hozzá, elmondtam az öregnek nyolczoldalas tára a levelét Lapunk mai száma 36 oldal. Hadi terhek. Mikor a birkákat nyírják, reszket­nek a bárányok. Ez a régi mondás jut eszünkbe, olvasván a német birodalmi kormány javaslatát a katonai létszám­­emelésről. Itt-ott, félénken meghúzódva a politikai entrefilet-k közt, nálunk is olvashatók czélzások és jósolgatások a legközelebbi delegácziók elé kerülő újabb katonai terhek­ről s ezzel kapcsolatban a parlamentek elé kerülő újabb létszám­­emelési tervekről. A hírek forrása ho­mályban marad, de a kísérleti ballon fel-felröpköd s gyanúsan mozog a berlini szélirányra. Nem csekélység, a­miről most a német birodalomban szó van. A napóleoni iga alól történt felszabadulás századik évfordulóját hatalmas katonai evolúc­ió­­val akarják emlékezetessé tenni. A béke­­létszámot 117.000 emberrel, 554.200-ról 661.200-ra emelik. Azonfelül az altiszti létszámot 15.000-rel, a tisztit 4000-rel szaporítják. Természetes, hogy a hadi­szerek is nagy mértékben szaporíttat­­nak , megfelelő mértékben szaporítják az ágyukat, a lóállományt, a légi flottát. Szükség lesz új kaszárnyákra és erődí­­tési építkezésekre. Elképzelhető, hogy

Next