Az Ujság, 1913. április/1 (11. évfolyam, 77-89. szám)
1913-04-01 / 77. szám
Budapest, 1913, XL évfolyam. 77. szám. Előfizetik iraki Egész évre _ _ _ 28 k. — ~, Félévre_____ _ 14» — » Negyedévre _ _ 7 » — « Egy hóra _ _ _ 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. fi] *31 ~ SZERKESZTŐSÉG:A pest Rákóczi-út 54. 80. ____SíCon: József 18-35. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi út 54. sz. Telefon: József 16—36 és 13—M1 Megjelen hétfő kivételével ROVÁS. Az ujonczlétszám- emelés és a vele kapcsolatos millióknak a követelése a bécsi lapok és az adott helyzet alapján, sajnos, nagyon is valószínű, szinte már bizonyos. Ha el van határozva, azaz , ha a hadvezetőség kijelenti, hogy szüksége van erre az újabb erősítésre, akkor nincs hatalom az országban, mely ezt megakadályozná. Akkor bukhatik benne Lukács László, de utána megadja azt Khuen, vagy Justh Gyula. Pártpolitikailag érthető, ha rámutatnak az ellenzékmentes képviselőházra : Íme, a többségi zsarnokság eredménye a bécsi étvágy fokozása. Dologilag nevetséges ezt az étvágyat kapcsolatba hozni a parlamenti viszonyokkal. Németországban nincs Pavlikrendszer, mégis emelik a létszámot. Francziaországban nincs Tiszaizmus, mégis visszaállítják a három éves szolgálatot. S Angliának nem Lukács a miniszterelnöke, s szaporítanak mindent, ami szaporítható. Ha okot kell keresni, méltóztassanak visszalapozni Az Újság régi számaiban , az annexió első híre kapcsán kifejtettük, hogy föl fog fordulni az egész Balkán. Ez az oka. S a védelem ellene csak egyetlen : semmiféle kormány, semmiféle parlament sem mentheti meg az országot e terhektől, éppen csak maga az ország. Ha elérkezett az utolsó garasához, s már odaadta az utolsó emberét. Ez így van, de erről nem szívesen hallanak azok, akik az országot meg akarják most menteni azért, hogy alattuk roskadjon össze.* A Désy-pert már a legközelebbi napokban tárgyalja a királyi tábla, s akik a bíróság elhatározásaiban kormánybbefolyást látnak, ezúttal csak ismerjék el, hogy a kormány ugyancsak nem óhajtja elhúzni-halasztani az uőjét. Politikailag, ha nem is politikai czélzatból történt, mindenesetre kívánatos, hogy ezen a pörön túlessünk, melynek réseit és hézagait az ellenzéki gavallérok ugyancsak fölhasználják politikailag a becsületben való vájkálásra. Nem vagyunk naivok, akárhány bírói ítélet után is a pártkasszapénzeket az ellenzék nem igen fogja kezeiből kiereszteni. Kicsit csúnya, hogy folyton becsületet keresnek, noha éppen ezt nem akarnák találni. A maguk ad hoc becsület-kódexe szerint a miniszterelnöki becsület mindenképpen már be van páczolva. Mert sikerült nekik már kezdettől fogva úgy beállítani az ügyet, hogy ha a pártkassza kapott bankpénzeket, akkor az becstelenség. Pedig az igazi kérdés éppen az lenne : becstelenség-e, ha egy kormány választásokra pénzeket kap ?* A koalíciós múltnak dokumentumai a legélénkebben a mi emlékezetünkben élnek, s Lukács László vasárnapi kijelentéseit kontrollálva, csak azt mondhatjuk: úgy van ! Ám mi a koalíciós rendszert éppenséggel nem simogattuk, s nem tettük meg tekintélynek. Ha tehát a miniszterelnök a maga rendszeréről kimutatja, hogy az nem más, mint a koalícziós volt, akkor a mi szempontunkból az ő rendszerét is csak agelitek, valónak kell tartanunk, mint a koaliczióét. Bizony volt akkor pártabszolutizmus a javából, volt korrupczió választás alatt és választás után. De ezeket rájuk olvasván, éppen csak annyit ismerhetünk el, hogy akik ilyen rendszert csináltak, nincs joguk bírálni a mostanit. De hogy ezt a mostani pártabszolutizmust már legalizálná az, hogy alattuk is volt, s hogy jobb most, mert mások tartják fönn, azt a miniszterelnök már nem vallhatja, s mi, ha vallja, nem hihetjük el neki. To¥á!)Ki feljegyzésük. Irta Kálnok! Izidor. Deczemnber 20. Tudtam, hogy igy lesz, de nem tehetek róla. Majdnem egy hónapig nem írtam egy sort se a naplómba. Nem tudok írni, hanem áll hajdú a hátam mögött, aki egyre hajt, kerget, sürget. Betüiszonynak szeretném nevezni azt az érzést, ami néhanapján elfog. Irtózom az írástól. Azt hiszem, van efféle betegsége sok embernek, akinek a mesterségéhez tartozik a folytonos írás. Az asszonyokat alighanem megkíméli ez a kórság. Minden nő szenvedélyesen szeret írni. Ha egyszer a kezébe veszi a tollat, nem tudja letenni. Az ötsoros mondanivalójából levelet csinál. S alig tette pos, képes újra leülni, még egyet írni, megint nyolczoldalosat, ugyanarról a dologról. Ezt úgy nevezi, hogy utóirat. Különben nem baj, hogy ilyen hosszú időre abbahagytam a naplóirást. Nem naphoz kötött dolgokat firkálok itt össze. Eli tudja, olvassa-e majd valaki kívülem ? S ha olvassa is, egészen mindegy neki, hogy deczember nyolcadikán írom-e le a deczember hetediki eseményeket, vagy csak tizenhatodikán. Elég frissek bennem még az elmondani való benyomások egy hét múlva is, s ha mégis megtörténnék, hogy valami kimegy az eszemből, az bizonyosan nem is érdemli meg, hogy fölegyeztessék. Egy hétig nem is írhattam, még ha akartam volna se. Nem voltam Pesten. Elmentem Kövesre, meglátogatni a két apát, Bartosek doktor bácsit és Veres Péter uramat, a jegyzőt. Az volt a szándékom, hogy felcsalom őket Pestre. Talán ők tudnak valamit tenni azoknak a nyugalma érdekében, akiket szerettem. Sok is lett volna rá, hogy feljöjjenek. Az a nagy változás, ami gyermekeik életében beköszöntött, módot nyújt arra, hogy ők is kényelmes, nyugodt, jól jövedelmező pozícióhoz jussanak a fővárosban, hogy nagyobb kényelemben, fényesebb jómódban élhessenek, a közelségük pedig alkalmat kínál nekik, hogy a fiatal házasok boldogságát megvédjék és biztosítsák. Mikor a kövesi állomáson leszálltam a vonatról, — most szombaton múlt egy hete — szinte bizonyosra vettem, hogy egy vagy két nap múlva harmadmagammal utazom vissza. A vasútról — még nem múlt el egy óra, amikor megérkeztem — egyenesen a kaszinóba mentem, hogy az öreg Bartosek bácsival találkozzam. Tudtam, hogy alig teszi le a villát és kész ebéd után, már siet a kaszinóba, s alig érkezik meg, már siet leülni a kártyaasztal mellé. Onnan pedig el nem csalhatom estig. Sgy akartam intézni a dolgokat, hogy a feketekévé után és a kártyajáték előtt érkezzem a kaszinóba, akkor talán be tudom fogni az öreget egy félórára. A tervem csak félig sikerült. Megcsíptem az öregét szerencsésen, még a kártyajáték megkezdése előtt, de már arra nem bírtam rávenni, hogy mára mondjon le a játékról. —— Nem baj az, fiam, ha Pestről jöttél is és ha híreket hoztál is a számomra. Ráérünk arra este is. Ha jók a hírek, nem kell velük valami nagyon sietni, felállnak és később is jók maradnak. Ha pedig rosszak, még kevesebb okunk van a sietésre. A rosszat mindig túl korán tudja meg az ember. Igyál egy feketekávét, hozass egy-két pohár szilvóriumot (a cognac itt sokkal rosszabb, mint a szilvapálinka) s ülj bele egy puha karosszékbe, amíg kártyázom. — De, kedves bátyám, — kezdtem az ellenvetésemet — talán okosabb volna ? . . . — Igazad van, fiam, — vágott a szavamba az öreg — talán okosabb volna, ha egymással játszanánk. Ezt akartad mondani, ugye ? Csak azt mondd meg, hogy elég jól játszol-e alsóst ? Mert ha nem tudsz, akkor elcsaplak. Mit volt mit tennem ? Leültem az öreggel alsóst játszani. Estéiig el is nyerte minden pénzemet. — Látod, fiam, nem is kártyázni akartam én veled, — arra akadt volna más balek is — hanem a pénzedet akartam elvenni. Az utolsó garasig. Mert most aztán a kezemben vagy, a rabszolgám lettél, oda vagy kötve hozzám. Most addig tartalak Kövesen, amíg akarlak, s arról ne is merj álmodozni, hogy egy hétnél hamarább visszakerülj Pestre. — Már pedig, bátyám, én már holnap akarok hazamenni. Azaz akarunk. Mert téged is magammal viszlek. — Talán lehet róla csevegni. De csak vacsora után. Most gyerünk előbb haza. Az öreg már megüzente előbb, hogy vendéget hoz magával, nagyszerű vacsorát akar. Meg is volt minden. És jó borocska mellett belediskuráltunk a késő éjszakába. Nem akarom itt apróra elmondani, hogy miket beszélgettünk. Minek az ? Az emberek egy életen keresztül olyan nagyon sokat beszélnek össze-vissza, s abból mindből aligalig érdemes egy-két mondatot feljegyezni. Akárhány emberélet eltart nyolcvan évig is, vagy még tovább, anélkül hogy egy megértésre érdemes mondat fűződött volna hozzá. Elég az hozzá, elmondtam az öregnek nyolczoldalas tára a levelét Lapunk mai száma 36 oldal. Hadi terhek. Mikor a birkákat nyírják, reszketnek a bárányok. Ez a régi mondás jut eszünkbe, olvasván a német birodalmi kormány javaslatát a katonai létszámemelésről. Itt-ott, félénken meghúzódva a politikai entrefilet-k közt, nálunk is olvashatók czélzások és jósolgatások a legközelebbi delegácziók elé kerülő újabb katonai terhekről s ezzel kapcsolatban a parlamentek elé kerülő újabb létszámemelési tervekről. A hírek forrása homályban marad, de a kísérleti ballon fel-felröpköd s gyanúsan mozog a berlini szélirányra. Nem csekélység, amiről most a német birodalomban szó van. A napóleoni iga alól történt felszabadulás századik évfordulóját hatalmas katonai evolúcióval akarják emlékezetessé tenni. A békelétszámot 117.000 emberrel, 554.200-ról 661.200-ra emelik. Azonfelül az altiszti létszámot 15.000-rel, a tisztit 4000-rel szaporítják. Természetes, hogy a hadiszerek is nagy mértékben szaporíttatnak , megfelelő mértékben szaporítják az ágyukat, a lóállományt, a légi flottát. Szükség lesz új kaszárnyákra és erődítési építkezésekre. Elképzelhető, hogy