Az Ujság, 1913. október/2 (11. évfolyam, 246-259. szám)

1913-10-16 / 246. szám

Budapest, 1913. XL évfolyam. 246. szám. Csütörtök, október 16. Előfizetési árak: Egész évre... „ ...28 k. — f. Félévre .. .. 14 » — » Negyedévre . .. 7 » - » Egy hóra „ ... 2­­­40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér.AZ UJSA SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákócziját 54. sz. Telefon: Józsel 13—35 KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi*út 54. sz. Tel­­on: Józsié! 16— 26 és 13—36, Meartelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: A bűzszagra kibújnak odúikból és feszül rajtuk a tetterő. Annyi országrontó terv meg­akadályozása nem csábította őket a kép­viselőházba, de a margitszigeti ügynél elfelej­tenek elvet, önérzetet, méltóságot s bevonul­nak. A tény helyes, a motívum azonban — hogy enyhén fejezzük ki magunkat — hozzá­juk méltó. Törődnek is ők az országgal, törőd­nek is az igazsággal. Azt hiszik, hogy most oly skandalumot csaphatnak, a­mitől a kor­mány megszökik, s ha itt nem szökik meg, hát majd a delegáczióban szökik. A margit­szigeti játékbarlang a delegáczióban ! Ez csak odavaló, ugy­e ? S ha oda bemennek, hogy ott beszéljenek róla, akkor, ugyebár, csak nem fogható rájuk, hogy a skandalum önczél, s minél nagyobbat csaphatnak, annál jobb nekik ?* A tempó olyan érthető, így, a­hogy a dolog áll, Tiszának abszolúte nem lehet borsot tömi az orra alá. Tehát úgy kell tömi alája a borsot, a­hogy a dolog nem áll. Ehhez képest egyszerűen ki kell jelenteni, hogy Tisza nem mond igazat, akkor már megy minden, mint a karikacsapás. S mixel ehhez szükségük lenne Lukács Lászlóra, hát huszonnégy órára megteszik megint sza­rahihető embernek, sőt ha Lukács László nem vigyáz magára, még rehabilitálják is. Annyi balszerencse és ön­megtagadás után ezt a sorsot már igazán nem érdemelte meg Lukács. * Milyen csönd lett egyszerre a katonai terhek dolgában. Egy szóval sem firtatják többé ezt az eddig mindennap iktatott ügyet. Kellemetlen valóban. Hogy egyszerre negyven­ezer ember helyett, a­mit nem lehet letagadni, hogy ennyit követelt Krobatin, leszállt a teher harminczegyezerre, ezt mégis csak észre kell v­enni, hogy ez a Tisza még­sem hajol meg a katonai parancs előtt. S hogy közben stá­diumok voltak : harmincznyolczezer, majd har­­minczhatezer,­­ mégis csak mutatja, hogy a hadügyminiszter Geszten minden­­vendégsze­­retet mellett még sem mulatott túlságosan jól. Ennélfogva a katonai kérdés ez idő sze­rint alkalmatlanná lön a honmentésre, s re­­­mélni kell, hogy nemsokára a kormány va­lami súlyosabb csapást fog a nemzetre mérni. A hu­szár. írta Kálnoki Izidor. II. Bolond fővel megnyomtam a csengőt, s már nyílott is az ajtó, még mielőtt meggondol­tam volna, hogy voltaképpen mit is akarok itt, miért jöttem vissza. S ha még a szoba­lány, vagy valami cselédféle nyitott volna ajtót ! Annak most valami kifogást mondhat­nék, hogy elvétettem az emeletet, vagy rossz helyen csengettem, v vagy megkérdezhettem volna, hogy nem kell-e a villamost igazítani, — én vagyok ugyanis a szerelő. Ezt bátran meg­­koc­káztathattam volna, mert az imént lát­tam, hogy Maroséknál gázlámpák vannak a lakásban. De ez mind hiú remény volt. A ház úr­nője nyitott ajtót, Maros Gáborné­k nagysága, a fitos orrú, piros képű, nevető orczáju kis menyecske. — No mindegy — gondoltam. — Bele­estem, benne vagyok. És vigaszba­lóan hozzágondoltam­ : — Nagy bajom csak nem lesz. ti már hozzá is tettem hangosan : — Kezét csókolom, szép asszony. Vala­mit elfelejtett­ünk, valami nagyon fontosat. Azért jöttem vissza. Az asszony bevezetett ugyanabba a szo­bába, a­hol az imént voltam és beültetett ugyanabba a karosszékbe, a­­mely jóformán ki se halt utánam. És már csicsergett is . — S maguk azt merik mondani, hogy az asszonyok szórakozottak. Pedig csakis a férfi szórakozott. Én sohase felejtek el semmit, a férjem mindig elfelejt valamit. És mindig a legfontosabbat. — Mit is felejtett el megint az én buksi uram ? Ezt már kaczagva kérdezte az asszony. Nekem azonban nem volt kaczagó kedvem. Mit is mondjak hamarosan, hogy várjon mit is felejtettünk el? Az asszony észrevette zavaromat . Segíteni akart ! — Csak nem a puskát felejtették el ? Mert az én uramtól kitelik, hogy fegyver nélkül megy vadászni és vad nélkül jön haza. Az asszony megint jószát kaczagott. Ez a csengő kaczagás végigbirizgált az idegeimen. És mit, gondoltam, most már min­den mindegy, itt nem használ kertelés, h­azu­­dozás, ficzánkolás, —■ vágjunk neki a dol­goknak. — Asszonyom, — kezdtem a szót — a helyzet inkább komolynak nevezhető, mint mulatságosnak, ön körül van hálózva a ha­zugság egész tömegével. Az imént én is a hazudozásra adtam a fejemet, de . . . Az asszony megint csak nevetett. Az én komoly beszédem nem rontotta el a jókedvét. — Nekem mondja, hogy hazudtak ? A fér­fiak mind hazudnak és mindig hazudnak. Mi asszonyok pedig csak akkor hiszünk nekik, a­mikor kellemeset hazudnak. Olyat, a­mi nekünk jólesik. — A­miről azonban ebben az eset­ben szó se lehet. — Dehogy is nem lehet róla szó. Sőt nagyon kellemes, ha két-három napig se a konyhára, se az uramra, se egyébre nincsen gondom. Nagyon szívesen látom, ha egyébkor is elczipeli az uramat vadászatra. — De értsen meg, asszonyom, hiszen vadászatról szó sincsen. Nekem se földbir­tokom, se kastélyom, se vadászterületem nin­csen. Az egész földbirtokom a körmöm alatt szokott lenni. Puska még jóformán a kezem­ben se volt. Revolver is legfeljebb csak olyan­kor, a­mikor nincs benne töltelék. Nem szere­tem a robbanó jószágokat . Foglyot pedig nem is láttam másképp, csak szalonnával spékelve, a vendéglő asztalán. Ott azonban roppant szimpatikus madárnak találtam. Az asszony még mindig mosolyog­va né­zett rám. —­ Mit­ jelent tehát az egész komédia ? — kérdezte. — A huszárt! A huszár miatt van az egész. Az asszony arcza pipacs vörös lett. De ez abszolúte nem ártott a szépségének. Sőt, az ilyen piszeorru, szőkehajú szépségek még kí­vánatosabbakká lesznek, ha vérvörösre festő­­dik az arczuk. (Ezért vannak sokan, a­kik meg is előzik a természetet ezzel a művelettel.) — Ha nem volnék kiváncsi természetű asszony, most egyszerűen kidobatnám magát, uram. De mivel a kíváncsiságom nagyobb, mint a felháborodásom, — kérem, fog­tassa. — Bocsánatot, asszonyom, ha kissé tisz­teletlennek látszom. De nem az én érdekeim­ről van szó, hanem az ön érdekeiről. S ezért ismételnem kell a kérdésemet : van-e önnek egy huszárja ? Az asszonynak megint visszatért a nor­mális szí­ne és a mosolygós kedve : — Istenem, adófizető polgárok vagyunk. S a hadsereg állományában van tizenhat huszárezred, tizenhárom ulánusezred és ti­zenöt dragonyosezred. Ha ehhez még hozzá­veszi a tíz honvédhuszár- s vagy tizenkét Land­wehr-lo­vasezredet, könnyen kiszámít­hatja, hogy minden jobb polgárnőre jut leg­alább egy huszár. Bámulva hallgattam a fiatal menyecske hadászati jártasságát. — Beszéljünk világosan, asszonyom. Ar­ról van szó, hogy az ön ura féltékeny. Egy Nincs tovább. A létszámemelés hivatalos publiká­lása egybeesik a járadékáresés aggasztó tünetével. Nem kell hozzá nagy képzelő erő, hogy az összefüggést e két esemény közt megtaláljuk. A katonai terhek el­érték, sőt már talán­ túl is lépték azt a határt, a­melyet az ország teherviselő képessége, az államháztartás egyensúlya és az államhitel m­egingathatlanságának szempontjai megszabnak. A­mikor a pénzügyminiszter rövid lejáratú, magas kamatozású kincstárjegyekkel kénytelen égető szükségleteit fedezni, s a járadék kezd a piaczra özönleni, nemcsak a jelen bajok, de a jövő gondok is égető aktuali­tást nyernek. Egy milliárd korona az az összeg, a­mely katonai új teherként zúdul a monarchia adófizető polgárainak a nya­kába. Ebből közel 370 millió korona a magyarokéba. Azzal, hogy ez az összeg több évre elosztva jut majd rendeltetési helyére, a teher nem kisebbedik. Ezt a summát ki kell izzadni, még­pedig iszonyúan legyöngült gazdasági szervek­ből, a­melyek maguk is a legnagyobb kíméletre szorulnak, hogy évek hosszú során valahogy megint erőhöz jussanak. Ma csak az bizonyos, hogy az ezer milliót ki kell izzadni katonáéknak, de zavarba jönnének a pénzügyminiszterek, ha a fedezet programmjáról már most határozott nyilatkozatra szorítanák őket. Ma még csak reményekkel támogathat­nák ezt a programmot, hogy a külügyi bonyodalmak majd elmúlnak, a pénz­viszonyok idővel javulnak, a kamatláb leszáll s a magántőke megint keresni fogja a fix kamatozású állampapírokat. Ezek a reménységek azonban a levegő­ben lógnak, holott előttünk az a bizo­nyosság, hogy koronajáradékunk ma a 80-as árfolyam alá jutott; hogy három­negyed milliárd kincstári jegyünk lesz forgalomban, a­melynek aránylag rövid a lejárata; hogy a nagy nemzetközi piac­okon őrült verseny lesz kölcsönökért. Lapunk mai száma 32 oldal

Next