Az Ujság, 1913. november/1 (11. évfolyam, 260-271. szám)

1913-11-01 / 260. szám

Szombat, 1918. november 1. AZ U­JSACI Tö rvényi&Y&$lai a sajtóról. Irta Dolsschall Alfréd dr. tudom­ányegyetem­i tanár. III. Sajtóviszonyaink gyökeres megjavulására, a rohamosan haladó betegségi folyamatnak megállítására első soron és biztató alaposság­gal csakis maga a sajtó képes és hivatott. Való, hogy erre a hivatottságra mindmáig nem ké­pesítették abban a mértékben, mely nélkül tisztét kellő erélylyel és hatalommal teljesí­tenie nem sikerülhet. Még­sem menthetők fel a sajtónak komoly és tiszteletreméltó mun­kásai a szemrehányás alól, hogy abban a meg­szorított körzetben és azon szűk határok kö­zött is, melyekben a szelekc­ió műveletét a hivatottak és a hívatlanok között társadalmi és szabad egyesülési uton eleddig is gyakorol­hatták, azt nem foganatosították azzal az óvatossággal és körültekintéssel, melyet az újságírói foglalkozás értelmi és erkölcsi in­tegritásának lehető biztosítására alkalmazni kellett vala. Mint a közéletnek előkelő, nagy­hatalmú tényezői, kik nem egyszer teljes jog­gal ítélő esküdtszékük elé szólítják a legna­gyobb hatalmasságokat, verdiktet mondanak élők és halottak felett, nem mindig válogatva rostálják meg testületeik tagjait. Tűrik és közreműködnek abban, hogy Magyarország­ban ma legszabadabb, legkevésbé szellemi és olykor erkölcsi képesítéshez kötött foglalkozás az »újságírás«. Itt mindenki »újságíró«, a­ki­nek úgy tetszik, hogy az legyen. A komoly és tisztes sajtónak valódi, ihletett munkásai pedig éppenséggel nem feszélyezik kedvtelé­sében, alig ellenőrzik akár a public­isztika te­rén, akár azon kívül kifejtett tevékenység mi­nőségét­­és jellegét. Ha pedig elszórtan meg­ítélés tárgyává teszik, távolról­­sem alkalmaz­zák a rigorozitásnak azt a mértékét, melyet pedig kifelé oly készségesen alkalmazásba venni szoktak. A törvényhozásnak feladata nem merül­het ki abban, hogy a kiadótól és a felelős szer­kesztőtől hovatovább feddhetetlen előéletet, az előbbitől olykor vagyont is követel meg, — mint a javaslat részben kezdeményezi — neki általánosságban meg kell állapítania az újság­írói értelmi és erkölcsi képesítés föltételeit is. Vele közhatósági kényszerrel meg kell alapoznia az újságírói hivatás és életpálya szellemi és erkölcsi alapjait. Annál a közéleti szerepnél fogva, melyet a public­isztika ma elfoglal és a­mely azt úgyszólván az állami szervezet integráns részévé avatta, tűrhetetlen állapot, hogy éppen az újságírás teljesen szabad, semmi néven nevezendő akár értelmi, akár erkölcsi kvalifikác­ióhoz kötött foglalkozás legyen. A­mikor nem csupán a jóformán teherhordó szol­gálatra rendelt legalacsonyabb állami és hely­­hatósági tisztviselőktől, hanem a magánfoglal­kozási ágakban is mind növekedőbb minősítést követelnek és a jelöltek között mind óvato­sabb szelekcziót foganatosítanak, akkor a leg­tágabb értelemben vett nyilvános és közszol­gálat , a hirlapírás és annak kultiválása uratlan terület, melyen mindenki hódíthat és uralkod­­hatik, ki arra saját felségiségéből vállalkozott. És holott még az utolsó falusi, valóban szegény legény viselkedése, hivatalbeli sáfárkodása is többé-kevésbé hatályos hatósági felügyelet és ellenőrzés alá esik, csak az újságírónak, ki nemcsak szakadatlanul figyeli az összes állami és társadalmi élet üterét, de annak lüktetését is éppen nem utolsó sorban szabályozza és irá­nyát szabja, csak neki nincs köztekintélylyel és végrehajtó hatalommal felruházott fegyelmi hatósága. Itt, ezeken a pontokon kell a sajtóviszonyok rendezését első­sorban megragadni. Távolról sem gondolok az újságírásnak holmi modern közigazgatásítására és államosítására. A korzikai czézári »én újságjaim« éppen oly kevéssé alkal­masak a meghamisít­hatatlan, eleven közszolgá­latra, a hirlapirás való rendeltetésének betöl­tésére, a­mint hivatásuk magaslatáról leta­­szíttatnak az »én ügyészeim«. Mert pusztán testületi szervezkedés módján megvalósíthatat­lan, egykönnyen visszaélésre és önkényre is vezethet : törvényhozásilag szabályozni kell az újságírói képesítés kérdését. Még­pedig a hírlap­írói tevékenység­­ minőségéhez viszonyítottan több fokozatban, csak­úgy mint a közéleti tevékenységnek más ágazataiban szokás. Mégis annak kiindulásában, hogy az újság minden, még látszólag legjelentéktelenebb vonatkozá­sában is a köznek orgánuma, a közérdeknek csak úgy, mint a jogos magánérdeknek nem­csak kiszolgálója, de akárhányszor képviselője, irányítója és ura is : az alakszerű képesítés kezdőfokát is lehető magasra illik emelni- Hogy azután külön újságírói főiskolát szer­veznek-e, vagy a nélkül gondoskodnak kötelező képesíttetés alkalmáról, ha várjon ezt az ok­tatásügyet az állam saját közvetlen kezelésébe fogadja-e, avagy az életre képes, arra közható­­ságilag képesítendő újságírói önkormányzat­nak engedi-e át , csupán csak árnyalatnak kér­dése, a­melynek megoldásánál túlnyomólag czélszerűségi szempontok adják meg a döntést. A hírlapírói hivatás hűséges és megbízható teljesítésének az értelmi és általános szellemi ké­pesítés mellett egyenrangú föltétele az újságírás tisztességének és becsületességének kérlelhetetlen biztosítása. Mert lehetetlen és mégis tényleges helyzet, hogy éppen a magán- és a közerköl­csöknek minden tételes anyagi és eljárási sza­bálytól kötetlen czenzorai a szorosabb büntető­jogi és a törvényjavaslattól olykor a képtelen­ségig felfokozott ,magánjogi felelősségen innen sáfárkodásukban úgyszólván szuverének le­gyenek akkor is, ha a legsúlyosabb elbírálást igénylő erkölcsi hibákban és eltévelyedésekben megbotlottak. Sőt lehet, hogy az az egyetlen életelemük. A­meddig ebben a tekintetben intézményes biztosítékokat nem szerveznek, a­meddig nem gondolnak vele, hogy az újság­írás a kebelében burjánzó konkolyt a maga erejéből és emberségéből onnan kivethesse , mindaddig még az értelmi kvalifikáczió leg­ideálisabb rendezése mellett is sajtóviszonyaink megjavítására gondolni sem lehet. Ismét távol áll tőlem a gondolat, hogy a hírlapírást és annak munkásait fegyelmi vo­natkozásban állami, vagy egyéb közhatósági kényszerzubbonyba szorítsuk. Éppen ellen­kezőleg. A legkiterjedtebb mértékkel meg­­alapítandónak vélem a nemcsak jobbára ma­­laszt nélkül való társadalmi, de testületi ható­sági jelleggel és hatáskörrel felruházott újságírói önkormányzatot. A­minek mintájául szolgál­hatna például­ az ügyvédi önkormányzat. Mely­nek életén belül az alapos kiválasztás progresz­­szusa annak összes vonatkozásaiban a kiválásra való kényszerítésig és a foglalkozástól való eltiltásig terjedő fegyelmi hatáskörrel az arra első­sorban hivatott autonóm testület által foganatba vétetnék. Magától értetvén, hogy itt, csakúgy mint amott, az önkormányzati határozatok közhatósági respektálást és szük­ség esetében végrehajtást igényelnének. A mint rak nem volt szabad az utczára kihallszania, mivel hogy ez ízmfetás­ számba ment volna, amely szót akkortájt alkotta meg Kuthy Lajos, a méltatlanul elfeledett magyar író. Hogy hát ki is volt ez a mi »fekete gyere­künk« ? Az Gábrielly Kálmán volt. Lelke tüzé­­ben gyorsan perzselődött el az ő fiatal élete. Ha megéri társai korát, ma­gán szobrához járulnánk, ami egyébként nálunk, az olcsó dicsőség országában, nem jelent sokat. És padbeli ülő szomszédja valók egy bi­­czegő, rőtszakállnak indult, gyors- és bő­beszédű ifjúnak. Bő volt a beszédje, mert — már akkor ! — a hatféle nyelvből tellett neki. Mert a legélénkebb gördüléssel pörgette a hazai magyaron s németen kivül az angol, franczia, arabus, török és perzsa szót. Az én szűzi lelkemet pedig Voltairenek »la Pucelle d’Orleans« czimü hőskölteményével mételyezte meg, amelyre aránytalan távolságban követ­kezett Paul­ de Kocknak, egyik hamiskás re­génye : )­La maison blanche«. Bajt is ért a poeseos tanára, sőt, Cserbay István. Gumi­talpon loppal közeledett, finomra ápolt fehér pampuska kezével nyakon csípett, a könyvet kicsavarta görcsösen összeszorult ujjaimból és olvasá a czimet (magyar fonetikával persze) : i)La majzon blanchea. — Hát ez mi? — förmedt rám. — Ezt adom én fel tinektek Sallustiusból ? És miféle munka ez a majzon blank­e ? — Franczia földrajzi munka — felelém vakmerőn. — Paul de Kock, a franczia »Insti­tut Géographique« elnökének utazása a Fehér­tenger szigetei között. —Hosszadalmas utazás. Hogy alaposan azt fenyulmányozhassad, ebédre itt marasz­tallak. - - Aki pedig ebbe a földrajzi vállalatba dön­tött bele engem, Vámbéry Ármin vola, akit válaszom hallatára majd szétvetett­ a kaczagás. Egy szép napon az én vig csábítóm eltűnt, a piaristák házából, el Pestről, el Magyarhon­ból és Bernát Gazsi bácsi biztatására elutazott a csodás Keletre, a szamarkándi püspök udva­rába, aki Gazsi bácsinak tudvalevőképen nagy­bátyja volt. Évek múltán, midőn Vámbéry neve már átszárnyalta a­ világnak mind az öt részét, utolsó óráiban súgta meg nekem vi­dám emlékezetű bátyám, Pompréy János: »Egy megnyugvással halok meg. Arról szerez­tem ugyanis tudomást, hogy Vámbéry bará­tunk nem volt túl Hamzabégen«. Ám hiszen azóta túljárt ő Tolnán-Bara­nyán, az óperenczián és egyéb ismeretlen or­szágokon, az angolok örömére összeveszett a muszkával, fölfedezte a magyar faj igaz ere­detét s több módon szerzett dicsőséget, va­gyont és tartós barátságot szőtt a walesi her­­czeggel. Sorainkból még egy híresség vált ki : Dalmady Győző, a ki még akkor a semleges Viktor névről értett. Garajzáló idült haladókba fogaiva nagyot emelkedett szemeinkben. De még ezután is, hogy a honi történet vitézi csarnokából a természet élére, a szerelem rózsaberkeibe tért s az iskolai nyűgből felsza­badult Eros ezuppanásainak édes muzsikáját műveié, teljes férfi-számba vettük. Tán most még inkább. Többen léptük át az V-ik, a rhetori classis küszöbét, hogy a halhatatlanok közé vegyül­jünk, akiknek neveit emlegetni tiltja a tartozó szerénység. De még egy nevet bigyesztek ide. Ez a Géczy Pista. Nagytestű, nagyehető, folyton majszoló, hol mézes pattogatott kukoriczát, hol czukros mandulát. Lévén az ő bácsija a Szervita-téren a Gerbeaud-Kugleri élvezetek nagytrafikánsa, a híres Fischer bácsi­.. aki a Podmaniczky Frigyes báró regényeiben annyit szerepel. Ez a Pista gyerek arról volt nevezetes, hogy amennyiszer szabad volt , há­romszor bukott meg egymásután. Cseni­bay,fő­tisztelendő páterünk mint említem, a költé­szet professora volt. Ami annál inkább tűnhetett fel, mivel még sag magyarul se nen tuta, a honi poézisben ezzel a kettős hexaméterével foglalt helyet : Ön­ tudomány, tudomány, tudomány, tereid törekedni Az különös nagy jó, megszerzeni, el ne mulaszd te. Hát,a Pista elmulasztotta. A tanár arra példálózván, Gábrielly egy oldalvágással azt értete meg velünk, hogy a poeseás tanára any­­nyira van a költészettől, mint Privigye Athén­hez. Midőn a calculusok meghallgatása végett az osztályban megjelent az ifjúság, a mi fő­­tisztelendőnk, mint gyakorolt distichonista, felszólita a fiúkat, improvizált verset mond­jon mindegyikünk :­ hexametert, ódát, adoni­­cust, már amint a k­e­vény­ poétának kedve tartja. Aki ahogyan tudta, úgy l’ujta. Leg­utoljára maradt Géczy Pista — aki ezúttal esett harmadszor teréziába. Mindnyájan les­tük, mi lesz a Pista verse. Nem is maradt el. Felgömbölyöd­ve a helyéből, így szól: — Főtisztelendő uram, én mást nem ad­hatok elő, de egy pentamert kidrukkolok mégis. — Halljuk hát Géczy Pistát! — zúgott a kar nagy nevetve. Pista, kibü­llesztve széles hasát, a tanár felé fordulva s ujjait a skandálásra kimere­­vitve, igy deklamált : Cserbay itt hagylak — fityfiri — fityfiri— fütty. Az utolsó lábakat t. i. füttyszóval adta le. Magától értetődik, hogy ahhoz a három évhez, melyeket a piaristák gimnáziumában töltöttem el, sok tarka emlékem fűződik még, de . . . az én boldog múltamnak ebbe a töre­dékeibe belevágott a csákány és hull alá a tör­melék, s felkavargó pora vastag rétegben omlik reá ifjúi koromra.­­ De — biztat a költő —­­és a romok­­ból uj élet fakad.» 3

Next