Az ujság, 1913. december (11. évfolyam, 285-298. szám)
1913-12-02 / 285. szám
l fogva nem bír megakadályozni. Ez azonban a messzebb jövő titka. Ma tehát még némi joggal lehet feltételezni, ha nem is biztosan állítani, hogy egy általános európai háború esetén a balkán népek egy része mellénk áll, vagy — okulva a harmadik balkán háború tapasztalatain — legalább megfigyelő álláspontra fog helyezkedni a hadjárat elején, hogy azután a hátrányban lévő féltől magának előnyöket kierőszakoljon. Ezt feltételezve, kikapcsolhatjuk +— (plus minus 10) alapján a balkán országokat, egyszerűség kedvéért, a számításból. De megmarad még Spanyolország, mely ma mindenféle oknál fogva, melyet hosszas volna elsorolni, a hármas entente befolyása alatt áll s mely ha geográfiai helyzete és belviszonyai folytán nem is bir támadólag fellépni, de Angliával egyetemlegesen megnehezitheti az osztrákmagyar, olasz és a német hajóhadak együttműködését, lekötheti azok haderejének egy részét, s így mindenesetre számottevő faktorrá alakulhat. De Spanyolország szerepénél fontosabb a már érintett veszedelem, — az erőltetett fegyverkezés szükségessége — a két érdekcsoport közt uralkodó féltékenység és az ebből származó bizonytalanság, ebből kifolyólag a pénzszűkes a lehetetlenség, hogy nyugodt munka, czélszerű és szükséges befektetések által az előbbi megszüntettessék. Ezek közismert dolgok, de mégis kell hogy őket megemlítsük, ha a helyzetet a maga valóságában fel akarjuk tárni s ha az orvoslandókat ki kell hogy emeljük. A munkához való jog az a pont, mely összehozza a legszélsőbb irányzatú törekvéseket , ami pedig az egyesek joga, kell hogy joga legyen a tömegeknek is. Mi, magyarok, kik a hármas szövetség legrégibb tagjai vagyunk s annak létrejöttében honfitársunk, id. Andrássy Gyula gróf révén lényeges részt vindikálunk magunknak, tudjuk azt, hogy e szövetség éppen ezt a békés czélt szolgálja, s ezt harmincznégy éves léte alatt be is bizonyitotta. Nem ismerjük annyira a velünk szemben álló hármas-entente szándékait, nem ismerjük különösen az eszközöket, melyeket fenti szándéka elérésére alkalomadtán meg fog ragadni; nem tudhatjuk tehát azt sem, hogy szövetségünk egyik-másik tagja nem fog-e ezen ismeretlen czélok és eszközök által olyan kényszerhelyzetbe hozatni, mely a rettegett katasztrófát végre felidézi. Hiszen az igaz, az utóbbi balkán krízis az összes nagyhatalmak békés szándékait és együttműködését dokumentálta ; látjuk és hiszszük tehát a most meglévő békés szándékot. De ha mi hiszszük, elhihetik azt a hármas entente tagjai is, és mégis tart a bizalmatlanság, tart a folytonos fegyverkezés : nálunk fogy a pénz, Francziaországban fogy az emberanyag, ugyanígy fog járni Anglia, mely hajóhadát a végtelenségig bírja szaporítani, de tengerészeinek számát nem. Milliárdok kerülnek évente áldozatul egy olyan bálvány oltáraira (a háborús szándékot értem), melynek létezését mindenki tagadja. Pedig ezek a milliárdok, az egyenes hadiköltségek még csak a kisebbik áldozat: sokkal nagyobb baj az ez által elmaradó hasznot hajtó befektetések, tönkremenő exisztencziák s a nálunk veszendőbe menő emberanyag, mely nagyrészt szintén erre a számlára írandó. Ez a helyzet ma! Kettős tehát a kívánalom : csökkenteni kell, vagy legalább nem növelni a honvédelem költségeit s lehetetlenné tenni mindazonáltal, hogy hazánk külső erőszak veszélyének kitétessék. Ez egy eszközzel érhető csak el, újabb szövetséges megnyerésével. Szükséges azonban, hogy ennek a szövetségesnek érdekei beláthatatlan időn belül a mienkkel párhuzamosak legyenek, érdekei a mieinkkel sehol se kereszteződjenek s ereje képessé tegye őt arra, hogy czéljait ne csak a mi egyesített hatalmunk által legyen képes elérni. Ilyen nagyhatalom csak egy van immár, de ez azután mindeme követelménynek bőségesen meg is felel: ez a birodalom Japán. Hogy mire képes békében és háborúban, azt rövid negyven év alatt bebizonyította: bebizonyította véres háborúk alatt, de még jobban józansága által, mely minden elbizakodottságtól és annak veszélyeitől mentesítette. Japán bátor, hazaszerető és bölcs; tudja méltányolni az igazságos törekvéseket, megismerni a hasznos barátságot. Érdekei a hármas szövetség egyik tagjának érdekeivel sohasem kerülhetnek összeütközésbe ; mint pártatlan szemlélő ezt is észrevette bizonyára, hogy a mi egyedüli érdekünk a világbéke, miután ma már a pénzügyi szeizmográf a legtávolabbi világrészek megrázkódtatásait mindenütt fájdalmasan megérezteti. Mindezt tudják Japánban (ezt tudni és felfogni a hazaszeretet kelléke immár), s aki a véget felfogja, azzal az eszközöket is meg lehet értetni. Az amerikai Egyesült Államok nélkül Amerikában ma már nem történik semmi, még platónikus beavatkozás sem ; a Balkánról kimondta Európa, hogy az a balkán népeké ; logikus, hogy ugyanilyen felfogás uralkodjék Ázsiára nézve, ha egyelőre csak érdekszférákról beszélnénk is. Ha ezt az igazságos igazságot egyszer tisztáztuk, ha hangsúlyoztuk a hármasszövetségnek sok éven át bebizonyított békés irányú czéljait, ha bebizonyítottuk azt, hogy az ilyen politika nemcsak az egyesek, de minden állam józanul felfogott egyedüli érdekes népei iránt való kötelessége, ha ezt mind feltárjuk, részletezzük s bebizonyítjuk s azután a távol Keleten keresünk visszhangot olyan akció megerősítésére, mely odaát semmi békés befolyásnak nem lehet akadálya, meggyógyulok, és jóváteszed bűnömet, ha meghalok. v ■— A bűnödet ? — Azt. De esküdj meg előbb. — Anyám emléke a legszentebb előttem. Arra esküszöm, hogy el nem árullak, s ha módomban van, jóváteszek mindent. — Akkor jól van — szólt megkönnyebbülten a beteg és mindent suttogva mondott azután. — Ha meghalok, menj a lakásomra és nyisd ki asztalom fiókját. A fiók kulcsát itt viselem keblemen. Kérlek, vedd le. Fedor úr teljesítette a kívánságot. Kissé reszkető kézzel oldotta le a beteg keblén egykis lánczon csüngő kulcsot. — A fiókban egy dobozt fogsz találni, a melyben nagy kincset őrzök — folytatta a sebesült. — Nem az enyém a kincs. Óh, bár sohase került volna birtokomba ! ... Raboltam . . . Fedor úr megrázkódott. — A mikor mindenemet elvesztettem kártyán és a nyomor réme vigyorgott felém, rákerült a sor a becsületre . .. Igen !.. . Ez a nyomorultak rendes sorsa! . .. S ha csak raboltam volna ! . . . De öltem is ! . . . Egy asszonyt öltem meg érte ... A beteg nehezen vett lélekzetet. Homlokán verejtékcsöppek jelentek meg. — Megöltem egy asszonyt, — folytatta azután — hogy elvehessem az ékszereit. Sohasem tudták meg, ki volt a gyilkos. Rám nem gyanakodott senki, mert ismeretségem azzal a nővel titkos volt. Reméltem, hogy az ékszereket értékesíthetem és visszanyerem mindazt, amit elvesztettem. De nem mertem sem eladni, sem elzálogosítani a kincseket érő ékszereket, félvén, hogy elárulom magamat. S elkövettem a nagy bűnt, anélkül hogy valami hasznom lett volna belőle ! . . . Ott hever a kincs a fiókomban, s csak a telkemet terheli most is, hogy a halál leheletét érzem . . . A sebesült elhallgatott, s lehunyta szemét . Fedor ur megrendülve, minden izében reszketve ült előtte, s fejét lehajtotta, mintha a tehernek egy része, mely a beteget nyomta, az ő lelkére is ránehezedett volna. — Ha meghalok, vedd magadhoz a kincset és juttasd el a családnak, melynek jogos tulajdona — szólt a beteg, miután letargiájából feleszmélt. — És úgy legyen szerencséd az életben, Fedor, amint teljesíted utolsó könyörgésemet. Hajolj jobban ide, megmondom a megölt asszony férjének a nevét. A beteg suttogva mondta el a nevet. Azután megint behunyta a szemét, mintha nagy tehertől könnyebbült volna meg. * Fodor úrtírt állt a szobájában, s pillantása véletlenül a tükörre esett. Látta a maga ábrázatát, mely a régi volt és még sem volt a régi. Gáspár a kórházban meghalt, s Fodor úr a megbizatáshoz híven elvitte lakásáról az ékszereket. Ott voltak már az ő asztalában, s azóta egy pillanatnyi nyugalma sem volt. Mi volt ez ? . . . Nézte a tükörben az arczát. Ugyanaz a barna haj és bajusz, ugyanaz a kissé szélesedő arcz, gömbölyű, kiborotvált áll és kerek szem, s mégis mintha minden kifejezés megváltozott volna az ábrázatán. Idegennek tűnt fel saját maga előtt. Minden ember, a ki ismerte, Fedor ^fcnsj^szólitotta, mert talán volt rajta valami a ni?" úri, szint adott neki. Csak ő maga úri volt.. . .Vitán, most először, a mióta férfiúnak érezte magát. Mert íme, a lélek ismeretlen és kifürkészhetlen mélységeiből feltört egy gondolat, mely egyre hatalmasabban ostromolta és lassan kint teljesen hatalmába ejtette. Ez az ékszer, mely ily különös és rendkívüli körülmények közt jutott birtokába, alkalmas lett volna segíteni rajta és kivezethette volna a labirintból, melybe jutott. Védekezett a gondolat ellen és tiltakozott ellene. Ha pénzét és rendes exisztencziáját elvesztette is, de játékos szenvedélye közben a becsületét mindig őrizni tudta. Soha eszébe nem jutott hozzányúlni ahhoz, ami a másé, s most egyszerre a pokol mélységéből fölvetődött a kisértés szelleme, s nem tudott menekülni előle. — Az asszony, akitől elrabolta, amúgy sincs már az élők között, — gondolta — ha visszaviszem a kincsét, azzal föl nem támasztom. A család már le is mondott róla talán, s nem számít rá, hogy visszakapja. Én pedig visszaszerezhetném vele a kártyán mindazt, amit elvesztettem . . . Leült az asztal mellé, s arczát tenyerével eltakarta. — Vagy talán becsületes és rendes munkával — fűzte tovább gondolatait tétovázva — az egész életet élőiről kezdhetném. Micsoda perspektívák ! . . . — tette hozzá, s újra felugrott helyéről. — Egy elrontott, megmérgezett, rendes útjáról eltérített életet reperálni lehetne... Azután megint arra gondolt, hogy mi különbség volna közte és Gáspár között, ha az ékszereket a maga számára értékesítené ? Gáspár gyilkosságra vetemedett, hogy birtokába jusson s lelkét iszonyú bűnnel terhelte AZ ÚJSÁG Kedd, 1913. deczember 2.