Az ujság, 1913. december (11. évfolyam, 285-298. szám)

1913-12-02 / 285. szám

l fogva nem bír megakadályozni. Ez azon­ban a messzebb jövő titka. Ma tehát még némi joggal lehet fel­tételezni, ha nem is biztosan állítani, hogy egy általános európai háború esetén a balkán népek egy része mellénk áll, vagy — okulva a harmadik balkán háború ta­pasztalatain — legalább megfigyelő állás­pontra fog helyezkedni a hadjárat elején, hogy azután a hátrányban lévő féltől magának előnyöket kierőszakoljon. Ezt feltételezve, kikapcsolhatjuk +—­ (plus minus 1­0) alapján a balkán országokat, egyszerűség kedvéért, a számításból. De megmarad még Spanyolország, mely ma mindenféle oknál fogva, melyet hosszas volna elsorolni, a h­ármas­ entente befo­lyása alatt áll s mely ha geográfiai hely­zete és belviszonyai folytán nem is bir támadólag fellépni, de Angliával egye­temlegesen megnehezitheti az osztrák­magyar, olasz és a német hajóhadak együttműködését, lekötheti azok had­erejének egy részét, s így mindenesetre számottevő faktorrá alakulhat. De Spanyolország szerepénél fonto­sabb a már érintett veszedelem, — az erőltetett fegyverkezés szükségessége — a két érdekcsoport közt uralkodó félté­kenység és az ebből származó bizonyta­lanság, ebből kifolyólag a pénzszűke­s a lehetetlenség, hogy nyugodt munka, czél­­szerű és szükséges befektetések által az előbbi megszüntettessék. Ezek közismert dolgok, de mégis kell hogy őket megemlítsük, ha a helyzetet a maga valóságában fel akarjuk tárni s ha az orvoslandókat ki kell hogy emeljük. A munkához való jog az a pont, mely összehozza a legszélsőbb irányzatú törek­véseket , a­mi pedig az egyesek joga, kell hogy joga legyen a tömegeknek is. Mi, magyarok, kik a hármas­ szövetség leg­régibb tagjai vagyunk s annak létrejötté­ben honfitársunk, id. Andrássy Gyula gróf révén lényeges részt vindikálunk magunknak, tudjuk azt, hogy e szövetség éppen ezt a békés czélt szolgálja, s ezt harmincznégy éves léte alatt be is bizo­­ny­it­ott­a. Nem ismerjük annyira a velünk szemben álló hármas-entente szándékait, nem ismerjük különösen az eszközöket, melyeket fenti szándéka elérésére alka­lomadtán meg fog ragadni; nem tudhat­juk tehát azt sem, hogy szövetségünk egyik-másik tagja nem fog-e ezen isme­retlen czélok és eszközök által olyan kényszerhelyzetbe hozatni, mely a rette­gett katasztrófát végre felidézi. Hiszen az igaz, az utóbbi balkán krízis az összes nagyhatalmak békés szándékait és együtt­működését dokumentálta ; látjuk és hisz­­szü­k tehát a most meglévő békés szán­dékot. De ha mi hiszszük, elhihetik azt a hármas­ entente tagjai is, é­s mégis tart a bizalmatlanság, tart a folytonos fegyverkezés : nálunk fogy a pénz, Fran­­cziaországban fogy az emberanyag, ugyanígy fog járni Anglia, mely hajó­hadát a végtelenségig bírja szaporítani, de tengerészeinek számát nem. Milliárdok kerülnek évente áldozatul egy olyan bál­vány oltáraira (a háborús szándékot ér­tem), melynek létezését mindenki tagadja. Pedig ezek a milliárdok, az egyenes hadi­költségek még csak a kisebbik áldozat: sokkal nagyobb baj az ez által elmaradó hasznot hajtó befektetések, tönkremenő exisztencziák s a nálunk veszendőbe menő emberanyag, mely nagyrészt szintén erre a számlára írandó. Ez a helyzet ma! Kettős tehát a kívánalom : csökkenteni kell, vagy leg­alább nem növelni a honvédelem költ­ségeit s lehetetlenné tenni mindazonáltal, hogy hazánk külső erőszak veszélyének kitétessék. Ez egy eszközzel érhető csak el, újabb szövetséges megnyerésével. Szüksé­ges azonban, hogy ennek a szövetséges­nek érdekei beláthatatlan időn belül a mienkkel párhuzamosak legyenek, érdekei a mieinkkel sehol se kereszteződjenek s ereje képessé tegye őt arra, hogy czéljait ne csak a mi egyesített hatalmunk által legyen képes elérni. Ilyen nagyhatalom csak egy van immár, de ez azután mindeme követel­ménynek bőségesen meg is felel: ez a birodalom Japán. Hogy mire képes béké­ben és háborúban, azt rövid negyven év alatt bebizonyította: bebizonyította vé­res háborúk alatt, de még jobban józan­sága által, mely minden elbizakodottság­tól és annak veszélyeitől mentesítette. Japán bátor, hazaszerető és bölcs; tudja méltányolni az igazságos törekvéseket, megismerni a hasznos barátságot. Ér­dekei a hármas­ szövetség egyik tagjának érdekeivel sohasem kerülhetnek össze­ütközésbe ; mint pártatlan szemlélő ezt is észrevette bizonyára, hogy a mi egye­düli érdekünk a világbéke, miután ma már a pénzügyi szeizmográf a legtávo­labbi világrészek megrázkódtatásait min­denütt fájdalmasan megérezteti. Mindezt tudják Japánban (ezt tudni és felfogni a hazaszeretet kelléke immár), s a­ki a véget felfogja, azzal az eszközöket is meg lehet értetni. Az amerikai Egyesült­ Államok nél­kül Amerikában ma már nem történik semmi, még platónikus beavatkozás sem ; a Balkánról kimondta Európa, hogy az a balkán népeké ; logikus, hogy ugyan­ilyen felfogás uralkodjék Ázsiára nézve, ha egyelőre csak érdekszférákról beszél­nénk is. Ha ezt az igazságos igazságot egyszer tisztáztuk, ha hangsúlyoztuk a hármas­­szövetségnek sok éven át bebizonyított békés irányú czéljait, ha bebizonyítottuk azt, hogy az ilyen politika nemcsak az egyesek, de minden állam józanul fel­fogott egyedüli érdeke­s népei iránt való kötelessége, ha ezt mind feltárjuk, rész­letezzük s bebizonyítjuk s azután a távol Keleten keresünk visszhangot olyan ak­­c­ió megerősítésére, mely odaát semmi békés befolyásnak nem lehet akadálya, meggyógyulok, és jóváteszed bűnömet, ha meg­halok. v ■— A bűnödet ? — Azt. De esküdj meg előbb. — Anyám emléke a legszentebb előttem. Arra esküszöm, hogy el nem árullak, s ha mó­domban van,­ jóváteszek mindent. — Akkor jól van — szólt megkönnyeb­bülten a beteg és mindent suttogva mondott azután. — Ha meghalok, menj a lakásomra és nyisd ki asztalom fiókját. A fiók kulcsát itt viselem keblemen. Kérlek, vedd le. Fedor úr teljesítette a kívánságot. Kissé reszkető kézzel oldotta le a beteg keblén egy­­kis lánczon csüngő kulcsot. — A fiókban egy dobozt fogsz találni, a melyben nagy kincset őrzök — folytatta a sebesült. — Nem az enyém a kincs. Óh, bár sohase került volna birtokomba ! ... Ra­boltam . . . Fedor úr megrázkódott. — A mikor mindenemet elvesztettem kár­tyán és a nyomor réme vigyorgott felém, rá­került a sor a becsületre . .. Igen !.. . Ez a nyomorultak rendes sorsa! . .. S ha csak ra­boltam volna ! . . . De öltem is ! . . . Egy asszonyt öltem meg érte ... A beteg nehezen vett lélekzetet. Homlo­kán verejtékcsöppek jelentek meg. — Megöltem egy asszonyt, — folytatta azután — hogy elvehessem az ékszereit. Soha­sem tudták meg, ki volt a gyilkos. Rám nem gyanakodott senki, mert ismeretségem azzal a nővel titkos volt. Reméltem, hogy az éksze­reket értékesíthetem és visszanyerem mindazt, a­mit elvesztettem. De nem mertem sem el­adni, sem elzálogosítani a kincseket érő éksze­reket, félvén, hogy elárulom magamat. S el­követtem a nagy bűnt, a­nélkül hogy valami hasznom let­t volna belőle ! . . . Ott hever a kincs a fiókomban, s csak a telkemet terheli most is, hogy a halál leheletét érzem . . . A sebesült elhallgatott, s lehunyta szemét . Fedor ur megrendülve, minden izében resz­ketve ült előtte, s fejét lehajtotta, mintha a tehernek egy része, mely a beteget nyomta, az ő lelkére is ránehezedett volna. — Ha meghalok, vedd magadhoz a kin­cset és juttasd el a családnak, melynek jogos tulajdona — szólt a beteg, miután letargiájá­ból feleszmélt. — És úgy legyen szerencséd az életben, Fedor, a­mint teljesíted utolsó kö­nyörgésemet. Hajolj jobban ide, megmondom a megölt asszony férjének a nevét. A beteg suttogva mondta el a nevet. Az­után megint behunyta a szemét, mintha nagy tehertől könnyebbü­lt volna meg. * Fodor úr­­tírt állt a szobájában, s pillan­tása véletlenül a tükörre esett. Látta a maga ábrázatát, mely a régi volt és még sem volt a régi. Gáspár a kórházban meghalt, s Fodor úr a megbizatáshoz híven elvitte lakásáról az ékszereket. Ott voltak már az ő asztalában, s azóta egy pillanatnyi nyugalma sem volt. Mi volt ez ? . . . Nézte a tükörben az arczát. Ugyanaz a barna haj és bajusz, ugyanaz a kissé szélesedő arcz, gömbölyű, kiborotvált áll és kerek szem, s mégis mintha minden kifejezés megváltozott volna az ábrázatán. Idegennek tű­nt fel saját maga előtt. Minden ember, a ki ismerte, Fedor ^fcnsj^szólitotta, mert talán volt rajta valami a ni?" úri, szint adott neki. Csak ő maga úri vol­t.­. . .Vi­tán, most először, a mióta férfiúnak érezte magát. Mert íme, a lélek ismeretlen és kifürkész­­hetlen mélységeiből feltört egy gondolat, mely egyre hatalmasabban ostromolta és lassan kint teljesen hatalmába ejtette. Ez az ékszer, mely ily különös és rendkívüli körülmények közt jutott birtokába, alkalmas lett volna segíteni rajta és kivezethette volna a labirintból, melybe jutott. Védekezett a gondolat ellen és tiltakozott ellene. Ha pénzét és rendes exisz­­tencziáját elvesztette is, de játékos szenvedélye közben a becsületét mindig őrizni tudta. Soha eszébe nem jutott hozzányúlni ahhoz, a­mi a másé, s most egyszerre a pokol mélységéből fölvetődött a kisértés szelleme, s nem tudott menekülni előle. — Az asszony, a­kitől elrabolta, amúgy sincs már az élők között, — gondolta — ha visszaviszem a kincsét, azzal föl nem támasz­tom. A család már le is mondott róla talán, s nem számít rá, hogy visszakapja. Én pedig visszaszerezhetném vele a kártyán mindazt, a­mit elvesztettem . . . Leült az asztal mellé, s arczát tenyerével eltakarta. — Vagy talán becsületes és rendes mun­kával — fűzte tovább gondolatait tétovázva — az egész életet élőiről kezdhetném. Micsoda perspektívák ! . . . — tette hozzá, s újra fel­ugrott helyéről. — Egy elrontott, megmérge­zett, rendes útjáról eltérített életet reperálni lehetne... Azután megint arra gondolt, hogy mi különbség volna közte és Gáspár között, ha az ékszereket a maga számára értékesítené ? Gáspár gyilkosságra vetemedett, hogy birto­kába jusson s lelkét iszonyú bűnnel terhelte AZ ÚJSÁG Kedd, 1913. deczember 2.

Next