Az Ujság, 1913. december (11. évfolyam, 299-309. szám)
1913-12-18 / 299. szám
Budapest, 1913 X XL árfolyam, 299. szám Csütörtök, deczember 18. SZERKESZTŐSÉG• Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 13—35 KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 15—26 és 13—39, a megjelen hétfő kivételével ■minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre... _ ... 28 k. — f. Félévre ............ 14 » — › Negyedévre ... _ 7 » — › Egy hóra ....... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS: Horvátországban rend van, s a magyar kormány most akár fáklyásmenetet is kaphat. Van megállapodás, be fogjuk tartani, s ime, van odalent egy többség, mely az uniót igen hasznosnak fogja deklarálni minden ellenzéki nyilatkozattal szemben. Nagyon örvendetes megoldás ez, mert megoldás, de örülni neki mégsem tudunk. Valami disszonáns nem őszinteség lappang e megoldás alján. Ugyanezek a horvát politikusok ugyanazzal a meggyőződéssel fraternizáltak a mi koalícziónkkal, aztán obstruáltak a mi koalícziónk ellen, aztán mentek Belgrádba hazát árulni és Bécsbe magyart falni. Koalícziós íze van ennek a horvát-szerb koalícziónak is, olyasféleképpen ragaszkodnak Magyarországhoz, ahogy a függetlenségi párt a vámközösséghez. Csak politikai alapja van ennek a rendezkedésnek, erkölcsi alapja nincs. Majd meglássuk, meddig tart.* A delegátus urak kérdeznek, interpellálnak. Ez csak elég ártatlan dolog, ugye ? Éppen csak azokból, amiket kérdeznek, látszik, hogy voltaképpen kontra külpolitikát csinálnak. Nekik nem tetszik, hogy Romániával jó a barátság, tehát olyanat kérdeznek, amik roszszá tehetik. Nagyon szép Károlyi Mihálytól, hogy pártját fogja a román zsidóknak, de mégsem azért teszi, mert szereti a román zsidókat, hanem mert nem szereti a román barátságot. Nem tagadható le a kérdés megválogatása körül a zsenilitás. Csakugyan, a román zsidókon annál könnyebb lenne Romániával összeveszni, minél liberálisabbak vagyunk. S igazán kiváncsiak vagyunk, hogy mit felelne erre a kérdésre Károlyi Mihály, ha külügyminiszter lenne ? * Az ellenzék nem áll szóba a kormánynyal, mégis, úgy halljuk, szó nélkül megegyezett vele. Az egyezség tartalma : ők nem nyújtják a delegácziós vitát, a kormány pedig nem nyirbálja meg a karácsonyi vakációt. S erről csakugyan nem kellett sokat tárgyalni, mert mindegyik ismeri a másiknak leghőbb kívánságát. A kormány boldog, ha az ellenzéki külügyérek felhagynak a köveknek kútbadobálásával, s az ellenzék boldog, ha vakáczió van. Friss emlékek. írta Várndi Antal. Mikor legutóbb voltam Pécsett, első utam, mint rendesen, a temetőbe vezetett. A városháza terén kocsiba ültem, s meghagytam a derék bosnyáknak, a ki a lovak főintézője volt, hogy hajtson a temetőbe. Ismeretlen utakon robogott a szekér, — új házak tömege emelkedett az utczák két felén — nem ismertem az én régi kedves városomra, annál kevésbé, mert közben valami soha nem látott tájak felé koczogtak a lovak. Megszólítom a kocsist. — Barátom, maga alkalmasint rosszul értett. Én a temetőbe akarok menni. — Odamegyünk, uram, oda. — De az a temető, amelyet én keresek, nem erre van. — Uszv ? Hát az ar a régi temetőbe kívánkozik ? — Egyelőre nem kívánkozom, de muszáj, ha a halottaimat meg akarom látogatni. Azzal a derék lóhajcsár más irányba űzte a lovacskákat. Megint csak nem tetszett nekem az út iránya. — Barátom, maga megint nem jó irányban megyen. Én nem ebbe a temetőbe megyek. Megállt. Gondolkodott. — Hja, már értem, van még egy temető, az a nagyon régi, az úr bizonyosan oda szándékozik menni. — Oda. — Csakhogy oda már nem megyen senki. Oda már nem temetnek senkit. — Tudom, fiam, de azért csak oda menjünk. Ez jellemzi az én pécsi világomat. Az ismerőseimet, a rokonaimat, az édesanyámat abban a temetőben kell keresnem, amelybe már nem jár senki. Pedig én emlékezem arra az időre, mikor még sok, sok hely volt abban a temetőben. Anyám sokszor elmondotta, hogy a felszentelés alkalmával egy fiatal nő kíváncsian kérdezte, hogy várjon kit fognak először ide temetni ? És egy hét múlva az ő sírja domborult a főút baloldalán. Most is megismerem a sírját. És akár föl se tegyem a kalapomat. Köszöntgethetnek jobbra, balra, csupa ismerős, csupa jóbarát. A csudálatos dóm városa. A szárazföldi Nápoly. Félkörben, tündérszép hegyoldalon épülve, egyike az ország legszebb, legbájosabb városainak. Alant széles völgy, melynek közepén patak kanyarog, annak a partján óriási rezgőnyárfák zizegnek, de azokat levágták. Ilask, szelíd emelkedéssel indul a hegyláb felé a mező, aztán lépcsős forraszokon futnak az utczák, részint merőlegesen a hegy felé, részint haránt a hegyoldalon. Én azokat az utczákat végigjártam százszor, ezerszer, megmásztam a Mecsek csodaszép ormát, lebámultam a végtelen tájképre, amely onnan felül tárul elénk. Ott bandukoltam a Havihegy szikláin, amelyekről a napkeltét lestem augusztus ötödikén, amely napon lobogó zászlókkal, hangos zsolozsmákkal kanyarodott föl a körmenet, megköszönni a hegytetőn épült kápolna szent Asszonyának, hogy valamikor súlyos járványtól mentette meg az öt templom városát. És fogadásból — mond a hagyomány — kápolnát ígérkeztek emelni odafönt, de úgy, hogy a megmaradottak saját kezei által épüljenek a falak. Csakhogy elmúlván a veszedelem, munkásokat fogadtak s úgy emelkedett a kápolna. De mire felépült, — összedült. Akkor újra nekifogtak, férfiak, asszonyok, leányok, sürgött-forgott az úri sereg a hegytetőn, hogy beváltsa fogadalmát. És áll a templom, sziklaszilárdan, évszázadok óta. Kis harangja csodálatos emlékeket ébreszt fent és alant. Lehet hogy csak monda, de oly szép, olyan meghaló. Amoda, a szigeti külváros felé, a hatalmas négytornyú dóm nagyszerű kőcsodája mered az égnek. Nemcsak Pécsnek, az országnak dísze, ékessége. Nincs ennek párja széles Magyarországon, Európaszerte is csak Bamberg román dómja vetekedhetik vele. Annak sincsen olyan elragadó környéke, mint a pécsinek. Csak a restaurálása millió meg millió koronába került. Mély kriptájába temették valamikor Péter királyt. Sokszor másztunk fel mi gyerekek a hatalmas, cziklopi tornyokba, melyekben a százhatvan mázsás nagyharang virrasztott a város fölött. Mikor az megrendül, nagy ünnepek előestéjén, végiborzong a rengeteg erdők zöldje, megremeg a szikla és reszket a város szíve. Az Úr beszél. Az az anekdota maradt fenn róla, hogy a templomnak falai voltak. Ezek jövedelméből "épült fel a templom, s természetesen sohasem lett készen, mert különben megszűnt volna a benefitium. Egy falu külön a nagyharang költségeire adózott. De minthogy ennek a jövedelmét nem emésztette fel a harang, egyéb szükséges kiadások, fedezet nélküli terhek ő reá utaltattak. A régi jó Szepesy püspök mondotta volna ilyenkor: — Majd megfizeti a nagyharang ! Dehogy is mondotta, dehogy is. Csakhogy azért minden dubiózus adósságra rámondják azóta, hogy megfizeti a nagyharang. Nagyon hitelképes szerszám. Csak nehéz kivárni. A kiindulópont. Aki majdan megírja a legutóbbi balkán háború históriáját, csonka művet alkotna, ha az 1912. esztendő eseményeiből indulna ki. A balkán szövetség, mely a török birodalom európai területeinek visszahódítására a keresztényeknek a török iga alól való felszabadítása jelszavával alakult, nem ötletszerű terv volt, hanem következménye, mégpedig logikus folyománya egy jóval előbb kezdődött proczesszusnak. Ez a proczesszus a török birodalom európai t--í létének tényleges kikezdését jelentette s egyúttal maga után vonta mindazokat a viszonybeli és hangulatváltozásokat, amelyek a balkán bonyodalmakat reánk nézve annyira súlyosakká és veszedelmesekké tették. Azok az ellenzéki delegátusok, akik most külügyi politikánkat előrelátáshiánynyal, mulasztásokkal, a balkán népek érzületeinek semmibevevésével vádolják, részesei, hogy ne mondjuk tettestársai voltak annak a processzusnak, amelynek végső kifejlődése volt a balkán szövetség háborúja Törökország ellen. Igazán megdöbbentő az a feledékenység, melyet mai kritikájuk során a múltat, a közvetlen okot illetőleg tanúsítottak. Mert amily bizonyos, hogy az 1908-ik évi annexióval kezdődött az európai török bitódul- feloszlatási processzusa, épp oly bizonyos, hogy a balkán államok hangulatváltozása és ellenszenvpolitikája velünk szemben az annexiótól datálódik. A rezsimváltozás, melyet az ifjú-törökök forradalma idézett elő Törökországban, ürügye volt az annexiónak, amely súlyos és a háború legnagyobb veszedelmét felidéző konfliktusra vezetett Szerbiával, kihívta Oroszország haragját és megindította a török közigazgatást nyögő keresztény balkán törzsek közt a faj rokonaikkal való egyesülésre irányuló mozgalmakat. Hogy e mozgalmat a fajilag és nemzetiségileg érdekelt balkán államok szították, s hogy — amidőn a mozgalom elég erősnek látszott a tettre váltásra — a balkán szövetséget megkötötték, ez épp oly természetes volt, mint az a domináló hangulat, amely a szövetség létesítésében elsőrangú szerepet játszott, s amely kifejezésre jutott azokban a titkos egyezményekben, amiket a Matin leleplezései- Lapunk mai száma 36 oldal.