Az Ujság, 1913. december (11. évfolyam, 299-309. szám)

1913-12-18 / 299. szám

Budapest, 1913 X XL árfolyam, 299. szám Csütörtök, deczember 18. SZERKESZTŐSÉG• Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 13—35 KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 15—26 és 13—39, a meg­jelen hétfő kivételével ■minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre... _ ... 28 k. — f. Félévre ............ 14 » — › Negyedévre ... _ 7 » — › Egy hóra ....... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS: Horvátországban rend van, s a magyar kormány most akár fáklyásmenetet is kaphat. Van megállapodás, be fogjuk tartani, s ime, van odalent egy többség, mely az uniót igen hasznosnak fogja deklarálni minden ellenzéki nyilatkozattal szemben. Nagyon örvendetes megoldás ez, mert megoldás, de örülni neki mégsem tudunk. Valami disszonáns nem őszinteség lappang e megoldás alján. Ugyan­ezek a horvát politikusok ugyanazzal a meg­győződéssel fraternizáltak a mi koalícziónkkal, aztán obstruáltak a mi koalícziónk ellen, aztán mentek Belgrádba hazát árulni és Bécsbe magyart falni. Koalícziós íze van ennek a horvát-szerb koalícziónak is, olyasféleképpen ragaszkodnak Magyarországhoz, a­hogy a füg­getlenségi párt a vámközösséghez. Csak poli­tikai alapja­ van ennek a rendezkedésnek, er­kölcsi alapja nincs. Majd meglássuk, meddig tart.* A delegátus urak kérdeznek, interpellál­nak. Ez csak elég ártatlan dolog,­­ ugy­e ? Éppen csak azokból, a­miket kérdeznek, látszik, hogy voltaképpen kontra­ külpolitikát csinál­nak. Nekik nem tetszik, hogy Romániával jó a barátság, tehát olyanat kérdeznek, a­mik roszszá tehetik. Nagyon szép Károlyi Mihály­­tól, hogy pártját fogja a román zsidóknak, de mégsem azért teszi, mert szereti a román zsidókat, hanem mert nem szereti a román barátságot. Nem tagadható le a kérdés meg­­válogatása körül a zseni­lit­ás. Csakugyan, a román zsidókon annál könnyebb lenne Ro­mániával összeveszni, minél liberálisabbak va­gyunk. S igazán kiváncsiak vagyunk, hogy mit felelne erre a kérdésre Károlyi Mihály, ha külügyminiszter lenne ? * Az ellenzék nem áll szóba a kormánynyal, mégis, úgy halljuk, szó nélkül megegyezett vele. Az egyezség tartalma : ők nem nyújtják a delegácziós vitát, a kormány pedig nem nyirbálja meg a karácsonyi vakác­iót. S erről csakugyan nem kellett sokat tárgyalni, mert mindegyik ismeri a másiknak leghőbb kíván­ságát. A kormány boldog, ha az ellenzéki külügyérek felhagynak a köveknek kútbado­­bálásával, s az ellenzék boldog, ha vaká­­czió van. Friss emlékek. írta Várndi Antal. Mikor legutóbb voltam Pécsett, első utam, mint rendesen, a temetőbe vezetett. A város­háza terén kocsiba ültem, s meghagytam a derék bosnyáknak, a ki a lovak fő­intézője volt, hogy hajtson a temetőbe. Ismeretlen utakon robogott a szekér, — új házak tömege emelkedett az utczák két felén — nem ismertem az én régi kedves városomra, annál kevésbé, mert közben valami soha nem látott tájak felé koczogtak a lovak. Megszólítom a kocsist. — Barátom, maga alkalmasint rosszul értett. Én a temetőbe akarok menni. — Odamegyünk, uram, oda. — De az a temető, a­melyet én keresek, nem erre­ van. — Uszv ? Hát az ar a régi temetőbe kíván­kozik ? — Egyelőre nem kívánkozom, de muszáj, ha a halottaimat meg akarom látogatni. Azzal a derék lóhajcsár más irányba űzte a lovacskákat. Megint csak nem tetszett nekem az út iránya. — Barátom, maga megint nem jó irány­ban megyen. Én nem ebbe a temetőbe megyek. Megállt. Gondolkodott. — Hja, már értem, van még egy temető, az a nagyon régi, az úr bizonyosan oda szán­dékozik menni. — Oda. — Csakhogy oda már nem megyen senki. Oda már nem temetnek senkit. — Tudom, fiam, de azért csak oda men­jünk. Ez jellemzi az én pécsi világomat. Az isme­rőseimet, a rokonaimat, az édes­anyámat abban a temetőben kell keresnem, a­melybe már nem jár senki. Pedig én emlékezem arra az időre, mikor még sok, sok hely volt abban a temetőben. Anyám sokszor elmondotta, hogy a felszen­telés alkalmával egy fiatal nő kíváncsian kér­dezte, hogy várjon kit fognak először ide te­metni ? És egy hét múlva az ő sírja domborult a főút baloldalán. Most is megismerem a sírját. És akár föl se tegyem a kalapomat. Köszöntgethetnek jobbra, balra, csupa ismerős, csupa jóbarát. A csudálatos dóm városa. A szárazföldi Nápoly. Félkörben, tündérszép hegyoldalon épülve, egyike az ország legszebb, legbájosabb városainak. Alant széles völgy, melynek köze­pén patak kanyarog, annak a partján óriási rezgőnyárfák zizegnek, de azokat levágták. Ilask, szelíd emelkedéssel indul a hegyláb felé a mező, aztán lépcsős forraszokon futnak az utczák, részint merőlegesen a hegy felé, részint haránt a hegyoldalon. Én azokat az utczákat végigjártam százszor, ezerszer, megmásztam a Mecsek csodaszép ormát, lebámultam a végtelen tájképre, a­mely onnan felül tárul elénk. Ott bandukoltam a Havihegy szikláin, a­melyekről a napkeltét lestem augusztus ötö­dikén, a­mely napon lobogó zászlókkal, hangos zsolozsmákkal kanyarodott föl a körmenet, megköszönni a hegytetőn épült kápolna szent Asszonyának, hogy valamikor súlyos járvány­tól mentette meg az öt templom városát. És fogadásból — mond a hagyomány — kápol­nát ígérkeztek emelni odafönt, de úgy, hogy a megmaradot­tak saját kezei által épüljenek a falak. Csakhogy elmúlván a veszedelem, munkásokat fogadtak s úgy emelkedett a kápolna. De mire felépült, — összedült. Akkor újra nekifogtak, férfiak, asszonyok, leányok,­­ sürgött-forgott az úri sereg a hegytetőn, hogy beváltsa fogadalmát. És áll a templom, szikla­­szilárdan, évszázadok óta. Kis harangja cso­dálatos emlékeket ébreszt fent és alant. Lehet hogy csak monda, de oly szép, olyan meghal­ó. Amoda, a szigeti külváros felé, a hatalmas négytornyú dóm nagyszerű kőcsodája mered az égnek. Nemcsak Pécsnek, az országnak dísze, ékessége. Nincs ennek párja széles Magyarországon, Európaszerte is csak Bamberg román dómja vetekedhetik vele. Annak sincsen olyan elragadó környéke, mint a pécsinek. Csak a restaurálása millió meg millió koronába került. Mély kriptájába temették valamikor Péter királyt­. Sokszor másztunk fel mi gyerekek a hatalmas, cziklopi tornyokba, melyekben a százhatvan mázsás nagyharang virrasztott a város fölött. Mikor az megrendül, nagy­ ünnepek előestéjén, végiborzong a rengeteg erdők zöldje, megremeg a szikla és reszket a város szíve. Az Úr beszél. Az az anekdota maradt fenn róla, hogy a templomnak falai voltak. Ezek jövedelméből "épült fel a templom, s természetesen sohasem lett készen, mert különben megszűnt volna a benefitium. Egy falu külön a nagyharang költsé­geire adózott. De minthogy ennek a jövedelmét nem emésztette fel a harang, egyéb szükséges kiadások, fedezet nélküli terhek ő reá utal­tattak. A régi jó Szepesy püspök mondotta volna ilyenkor: — Majd megfizeti a nagyharang ! Dehogy is mondotta, dehogy is. Csakhogy azért minden dubiózus adósságra rámondják azóta, hogy megfizeti a nagyharang. Nagyon hitelképes szerszám. Csak nehéz kivárni. A kiindulópont. A­ki majdan megírja a legutóbbi balkán háború históriáját, csonka művet alkotna, ha az 1912. esztendő eseményei­ből indulna ki. A balkán szövetség, mely a török birodalom európai területeinek visszahódítására a keresztényeknek a török iga alól való felszabadítása jelsza­vával alakult, nem ötletszerű terv volt, hanem következménye, még­pedig logikus folyománya egy jóval előbb kezdődött proczesszusnak. Ez a proczesszus a török birodalom európai t--­í létének tényleges kikezdését jelentette s egyúttal maga után vonta mindazokat a viszonybeli és hangulatváltozásokat, a­melyek a balkán bonyodalmakat reánk nézve annyira sú­lyosakká és veszedelmesekké tették. Azok az ellenzéki delegátusok, a­kik most külügyi politikánkat előrelátás­­hiánynyal, mulasztásokkal, a balkán né­pek érzületeinek semmibevevésével vá­dolják, részesei, hogy ne mondjuk tettes­társai voltak annak a proc­esszusnak, a­melynek végső kifejlődése volt a balkán szövetség háborúja Törökország ellen. Igazán megdöbbentő az a feledékenység, melyet mai kritikájuk során a múltat, a közvetlen okot illetőleg tanúsítottak. Mert a­mily bizonyos, hogy az 1908-ik évi annexióval kezdődött az európai török bitódul- feloszlatási proc­esszusa, épp oly bizonyos, hogy a balkán államok han­gulatváltozása és ellenszenvpolitikája ve­lünk szemben az annexiótól datálódik. A rezsim­változás, melyet az ifjú-törökök forradalma idézett elő Törökországban, ürügye volt az annexiónak, a­mely súlyos és a háború legnagyobb veszedelmét fel­idéző konfliktusra vezetett Szerbiával, kihívta Oroszország haragját és megindí­totta a török közigazgatást nyögő keresz­tény balkán törzsek közt a faj rokonaik­kal való egyesülésre irányuló mozgalma­kat. Hogy e mozgalmat a faj­ilag és nemzetiségileg érdekelt balkán államok szították, s hogy — a­midőn a mozgalom elég erősnek látszott a tettre váltásra — a balkán szövetséget megkötötték, ez épp oly természetes volt, mint az a domináló hangulat, a­mely a szövetség létesítésében elsőrangú szerepet játszott, s a­mely ki­fejezésre jutott azokban a titkos egyez­ményekben, a­miket a Matin leleplezései- Lapunk mai száma 36 oldal.

Next