Az Ujság, 1913. január (11. évfolyam, 14-27. szám)

1913-01-16 / 14. szám

Budapest, 1913.____________________ XI. évfolyam, 14. szám.____________________Csütörtök, január 16. Előfizetési árak. AMIÉ SZERKESZTŐSÉG: Jak Jb 1­8 ff ... Ügyes szám ára helyben mg 11^ Bm Il­i Mesjjelen hétfő kivételével , és vidéken 10 fillér. «öl H» MSB HA minden nap, ünnep után is.­­ Bajok vannak. írta Kálnoki Izidor. Felhajtott gallérral, mélyen a szembe húzott kalappal, összebújva ballagtak a csön­des éjszakában Bartos Endre és Karácsony Mór. Sokáig egyikük se szólt egy szót se. Néz­tek maguk elé és mentek czéltalanul. Végre is Karácsony Mór törte meg a nagy hallgatást­ . — Voltaképpen hová megyünk mi ketten? Bartos Endre sokáig nem felelt. Csak a következő utcza sarkán : — No igen. Én is azt szeretném tudni. Hová menjünk? — Azt mondtad, hogy mulatni akarsz. Hogy lumpolni megyünk.­­— És inni. Hát nem látod, milyen jó­kedvű vagyok ? — De látom. Én is roppant jókedvű va­gyok ! De még milyen jókedvű vagyok — is­mételgette nagy szomorúan. Aztán mentek megint tovább, csöndesen, szótlanul. Csak a kalapot húzták még mé­lyebbre a szemekbe. Valahol, egy elhagyatott szűk utczában újra megállt Karácsony Mór . — Te Endre ! Mit szólnál hozzá, ha most sorra becsöngetnék a kapukon? Akkor szalad­nunk kellene, s egy kicsit fölmelegednénk. Bartos Endre rámordult: — Ne bolondozzál. Nincs olyan jó ked­vem. Mondtam már, hogy mulatni akarok és inni. Olyan helyre vezess, a­hol lumpolni lehet.­­ — Mintha az olyan könnyű volna. Ti csak azt mondjátok, hogy : »Vezess Luczifer !«, de a mellékkörülményekről nem szóltok egy szót se. Pedig az ilyen ügyben a mellékkörül­­mény­ek a fontosak. — Miféle mellékkörülmények? — Ezer van. De csak a főbbeket emlí­tem. Miféle környezetben akarsz lumpolni? Nőkkel-e, vagy nők nélkül? Mit akarsz inni? Pezsgőt, vagy sört, vagy vinkót? Kikkel akarsz találkozni? Előkelő urakkal, verekedő kato­nákkal, vagy goromba kocsisokkal? — Nekem minden mindegy. — S a­mi a legfőbb mellékkörülmény , hogy állasz pénzügyileg? A hónap első felé­ben nem intéznék hozzád ilyen indiszkrét kérdéseket, de a mai züllött naptári viszonyok közt (november 20-ika van) lehetetlen bizo­nyos aggodalmakat elhallgatnom. Mert ma rám csak mint barátra és lumpoló társra szá­­míthatsz. Másképp ’nem. — Jó, jó. Erre ne legyen gondod. Csak arra, hogy veszett jól mulassunk! — Nőkkel? — Nem, nem. Nőket látni se akarok.­­ — Czigánynyal? — Nem, nem. A muzsikától az ember a saját szavát se hallja. — Berúgjunk? — Pfuj ! Utálom a részeges embereket Karácsony megállt egy perezre az utcza közepén : — Értelek, komám. Most már értelek. Te veszettül lumpolni akarsz, , de nő, czigány és ital nélkül. Talán legokosabb volna, ha egy tejcsarnokba megyünk, s aludttej mellett ve­szett tivornyába fogunk. Aztán se szó, se beszéd, karonfogta Bartos Endrét, s vitte magával. Valamelyik jobbfajta mulatóba húzta be, s leültette egy sarokba. Bartos Endre rosszkedvűen nézett körül : — Hisz itt nők is vannak . — Persze hogy vannak. —‘ És czigány is van. ’ — Persze hogy van. — És az emberek duhajkodnak. — Persze hogy duhajkodnak. Az orvos szigorúan nézett az újságíróra ! — Megmondtam neked, hogy olyan helyre vigyél, a­hol nincsenek nők, nincsen zene és nincs iszákosság. — Ha akarom, ez is olyan hely, h­a nem akarom, nem olyan. Vannak nők, de nem kell hogy ide hivasd őket. Vannak czigányok, de nem muszáj, hogy elhúzasd a nótádat. Van ital, de nem kötelességed, hogy igyál. Az élet mindenütt és mindenben ilyen kedves, bará­tom. Előtted az alkalom a jóra, előtted az al­kalom a rosszra. Tessék válogatni. Sokáig csöndesen ültek egymás mellett, egy-egy csésze feketekávé mellett. De egyi­­kök se ivott belőle. Néztek maguk elé. Nagysokára megszólalt a doktor : — Karácsonykám! Szólj a pinczérnek, hogy hozzon pezsgőt. — Milyet? — Jót. A legjobbat. S a czigánynak is szólhatnál. Hogy duhaj­abb nótákat húzzon. Karácsony egy percz múlva visszatért: — A pezsgőt mingjárt hozzák. De a czi­gánynak nem szóltam. — Miért? — Mert a czigány nem érti az efféle be­szédet. Azzal más nyelven kell érintkezni. Bartos Endre átadta a tárczáját: — Beszélj hát vele más nyelven. A következő pillanatban valami pattogó, duhaj nóta hangzott végig a termen. Az első pohár pezsgőt immel-ámmal itta ...................................................................... ROVÁS. A szoczialisták gavallérosan végeznek a polgári reklamáczióval : bennünket sújtatok a tömegsztrájkkal, a­kik veletek tartunk az álta­lános titkosért ? A felelet erre : igaz hogy a polgárság a kormány ellen fordult, már azért is igaz, mivel ennek hirdetése nekünk hasz­nos, de a polgárok képviselői mégis bent ma­radtak a munkapártban. Ha kilépnek a munka­pártból, ha a polgárság megbuktatja a kom­­­afényt, akkor m­i lemondunk a sztrájkról. De ha a polgárság erre nem képes, akkor mi nem dolgozunk, azaz senki sem dolgozik. — Hát ez kedélyes. A szövetséges, a velük érző és velük küzdő polgárságra, mint a mesében, próbát sóznak, melyet meg kell állnia, különben ha­lálnak halálával hal meg. Dehogy tartjuk ezt a tempót illetéktelennek. Politikában, nagy kérdésekben igy kell dolgozni, szentimentaliz­­mus nélkül. A szoczialisták ezt vallják, de persze, mikor nejeik áll feljebb. Ha alul ma­radnak, akkor elkeseredett csodálkozással kiált­ják : hát a humanizmus kutya? Mind­a mellett komolyan ismételjük, hogy a szoczialisták részéről ez rendben van. El­végre ők a munkásságot képviselik és sohasem hazudták, hogy barátai a polgárságnak, még most sem, mikor a polgárság nekik segít. De furcsa, mikor ennek a polgárságnak a kép­viselői is a szoczialist­ákk­al tartanak s barát­uk előtt egy szóval sem védik a scienseiket. A polgári politikusoknak tán mégis csak köze­lebb van az ingük, mint a kabátjuk. A Bal­kánon ugyancsak szót emelnének, ha a törökök leverése kedvéért arról volna szó, hogy a bol­gárok előbb leverjék a szerbeket. A Justhok és a ligások síkra szállanak a munkások sza­vazatáért, magukkal viszik a polgárokat, s döntő ütközetben ezeken a polgárokon keresz­tül nyargalnak a szoczialisták a kormány ellen. Talán ezek az urak mégis csak az általános titkosért harczolnak és nem Marxért és Las­­salleért ? Nem az a fontos, hogy a kurdok harczolni akarnak s a bolgárok, mivel egyszer már meg­lepték a világot, azt hiszik, hogy másodszor is megtehetik, hanem az, várjon a nagyhatal­mak ezúttal is nem késnek egy félórával és egy egész ötlettel ? A nehezen nyikorgó nagy­hatalmi konc­ert egyszer már csinált egy gixert, s félmillió ember sikerült meg tőle örökre. Utólag kisült, hogy a pixer szándékos volt, s ettől a mi zsebünkből vérzett ki három­száz műlió. Most is a konc­ert oly hangolatlan, a dirigensek oly ügyetlenek, hogy kételked­nünk kell: valóban olyan ügyetlenek-e, vagy pedig megint oly átkozottul ügyesek ? Nyugvópontra! — Levél a szerkesztőhöz. — Egy olvasónk, a­ki a magyar politikában válságos időkben ismételten állt az események előterében, a következő levelet írta lapunk szerkesztőjéhez : A magyar újságoknak a választójog körüli veszekedését olvasva, ugyanaz az érzés fogott el, a­melyet egy ízben Lon­donban éreztem az utcza forgatagában. Ott álltam a Strand egyik utcza­ keresz­­tezésénél. Jobbra és balra a kocsik, autók, omnibuszok végnélküli tömege vonult el hármas, négyes sorban. A szédületes forgalom szabályzata szerint az egyik oldalon felfelé, a másikon lefelé haladt a kocsik átdatlan tömege. Néz­tem a forgalomnak két ellentétes irány­ban gördülő hullámait. Szinte elveszett­nek éreztem magam a kis járdaszigeten az út közepén, a­hová mint gyalogjáró szorultam. Innen nincs menekvés, ha nem akarok az ellentétes áramlások vala­melyikébe vegyülni. De mégis. A rendőr — a híres londoni rendőr — felemeli a kezét. Stop! A kocsisor kettészakad. Én és velem mindazok, a­kik erre a mentő­aszfalt-szigetre szorultunk, kisza­badulunk az ellentétes áramok szédületes kerengéséből. Ezt az elátkozott sziget lakójára emlékeztető érzést keltette fel újra a lelkemben a magyar sajtó választójogi káosza. Mint ott a londoni forgatagban, úgy álltam elátkozottan, elszigetelve az ellentétes áramok közt a kocsiút köze­pén. Az egyik oldalon a mindent helyeslő kormánylapok, a másikon, minden köz­érdekű szemponton keresztülgázolva, pártérdekeket hajszoló ellenzékiek rohan­nak tova. Az egyik fél az utón, a másik le az utón. Nem találkozhatnak, de nem is keresik egymást. Jól tudja mindenik, hogy hová igyekszik. De engem nem érdekel a vad hajszájuk. A­mint ott állok középen, csak egérutat lesek, a­hol az émelyítő, szédületes forgatagból ki­törhessek. Ekkor jön a segítő kéz : a londoni rendőr, a­ki »Stop«-ot int a forgatagnak. Az Újság állásfoglalása ez a váratlan segítség. Úgy éreztem, Az Lapunk mai száma 28 oldal.

Next