Az ujság, 1914. január (12. évfolyam, 1. szám)

1914-01-01 / 1. szám

Budapest, 1914 XII. évfolyam, 1. szám, Csütörtök, január 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefőn: József 13—36 KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54.82. Telefőn: József 16—26 és 13—36. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre........ 28 k. — fi Félévre ............14 » — » Negyedévre ... ... 7 » — » Egy hóra ... _. 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. A politika újévi beszédeiről ma véleménye mondani nem lehet, de nem lehetetlenség. Ma már olvastunk egy ilyen véleményt. Tisza be­széde nem fog semmit sem érni, mert tőle nem várható kibontakozás. De az ellenzéki vezérek nyilatkozatai minden pénzt fogtak megérni, mert belőlük megtudandotta a nem­zet, merre van a boldogulás. Ezek alapján a helyzet tiszta. Tisza boldog újévet fog kívánni a nemzetnek, még­pedig ingyen. Az ellenzék vezérei ellenben boldog újévet fognak a nem­zetnek ígérni, de csak úgy, ha Tiszát elcsapja, s helyébe őket rakja. A különbség óriási, még pedig az ellenzék javára. A jámbor kívánság még sohasem fogott, ellenben az ígéret — legalább szép szó. « A román paktumról Andrássy Gyula igen talpraesett nézeteket fejteget, melyeknek nem rójuk föl hibájukul, hogy nincsenek ellentét­ben azzal, a­mit Tisza István a békekísérletek­­ről mondott. Ellenben van néhány bájos ön­kéntelensége, miket meg kell simogatnunk, oly bájosak. Az egyik, hogy a mostani idő­pont azért alkalmatlan erre a paktálásra, mert ezt objektíve, minden pártpolitikai tekintet nélkül kell tárgyalni. Ez ugyebár azt jelenti, hogy ma pedig az ellenzék nem bolond, hogy objektív vélemény szerint igazodjék, hanem a­mit lista csinál, az ipso facto hazaárulás. A másik pedig, hogy az ellenzék a lic­itáczió terére léphet, s mivel az ellenzék mindig többet ígérhet, mint a kormány, hát a románokat is fényesebb ígéretekkel kábíthatja, mint a kor­mány. Ez pedig nagy veszedelem, mondja az okos Andrássy és okosan Tisza felé fordul ez intéssel, nem pedig elvtársai felé.­­ Hajnali öt óráig tartott a horvát ország­gyűlés s egy ellenzéki képviselőt tizenöt napra kizártak. Elnöki önkény is volt, a sürgős ja­vaslatokat, miknek hivatása volt eltorlaszolni a napirend útját, az ülés végére tette. Látni­való ebből, hogy Zágrábban ugyancsak n­em­­zeti alapon folyik a honmentés és ugyancsak a közismert hazaáruló tempókkal árulják­ el a nemzeti politikát. Mégis némi elismeréssel tartozunk horvát honmentő testvéreinknek. Minálunk nagyon sokat mentegették a hazát, de sohasem oly soká, hogy hajnali öt óra lett volna belőle. A mi hazánk oszlopai sokkal szolidabb oszlopok. Ők legkésőbben éjfélkor kiszaladnak a haza alól és mennek aludni. Orapffy Kázmér nyárvégi kalandja. Irta Bíró Lajos. I. Drágff­y Kázmér felért a Farkashegy te­tejére. A fegyverét kieresztette a kezéből; a fegyver halk érczzörrenéssel esett le a fűre. Drágffy Kázmér előtt zölden nyílt ki a Far­kasvölgy , jobbra a rónán sárgán perzselő­­dött az augusztusi nap alatt a tarló, szem­közt vele pirosodni kezdett a lenyugvó nap fényétől a Napkő fekete erdősipkája. Kázmér végignézett a távoli rónán, a völgyön és a hegyen, a szíve megtelt fájdalommal, és bá­gyadtan dobta le magát a fűre a fegyvere mellé. Ha a nyári éjszaka, a­mely most jön, csendesen egygyé olvasztaná őt a rónával és a hegygyel, a völgygyel és a füvel!.. . Mozdulatlanul hevert a füvön, keserűen és vakon bámult át a völgy felett a Napkő oldalára, és lassú perczegéssel múlt körülötte az alkonyati idő. A szemét azonban egyszerre foglalkoztatni kezdte valami. Mi az ott ? A Napkő oldalán sárgán kanyarog a kocsiút; a kocsiút szélén kőkereszt áll; a­ kőkereszt aljában van valami, a­mi tarka és kedves, mozdulatlan, de él. Elővette a messzelátóját. Mi az ott ? Egy nő. Egy leány. Tarka kendő a vállán , félig urileány, félig román parasztleány. Fe­kete hajú, nagy szemű. Hová néz ? Kázmér sokáig nézte a messzelátón át; a leány moz­dulatlanul ült a kőkereszt alatt, a két fehér keze az ölében hevert, a szeme álmodozva merült bele a messzeségbe . Kázmérnak egy perczre az az érzése támadt, hogy egyenesen az ő szemébe néz bele és le akarta tenni a mesz­­szelátót. Nevetséges, hiszen nem is láthat át ide. Tovább nézte a leányt, a leány moz­dulatlanul ült, lassan besötétedett, Kázmér kelletlenül felkelt és indult hazafelé. Másnap estefelé újra felkapaszkodott a Farkashegyre. A leány megint ott volt a kő­kereszt aljában és Kázmérnak úgy tetszett, hogy egy teljes óra hosszat egyenesen az ő szemébe néz bele. Milyen különös szeme van ennek a leánynak , milyen csodálatosan mesz­­szire néző és álmodozva világitó. — Kázmér hazafelé menet beszólt a tiszti lakba és ki­hivatott egy fiatal erdészt. — Kedves Balog, — mondta neki — maga mindent tud, a­mi itt hétmértföldnyi körben történik : nem tudná nekem megmondani, ki az a nő, a­ki délutánonként a Napkő olda­lán, a kőkereszt aljában ül? A fiatal erdész elmosolyodott. — Méltóságos uram, — mondta bizalma­san — azzal földi ember már aligha fog bol­dogulni. — No, no . . . Hát mi van vele ? Ki az ? — A Napkő aljában van egy kis oláh falu: Lupény. Lupénynek van egy papja. És az a leány a lupényi oláh pap leánya. — No és ? Balog megpödörte a bajuszát. — Hogy földi ember miért nem boldo­gul vele ? Hát megpróbáltuk már a bányán vagyunk valamennyien, már azt is megtet­tük, hogy feleségül kértük . . . — Igen. De ? — Furcsa egy teremtés ez. Nézze meg, méltóságos uram, a kezét: fehér, mint a gyöngy. Az apja is úgy tartja, mint egy her­­czegkisasszonyt. Szegények, mint a fatornyos templomok egere, de a leány hozzá nem nyúlt még munkához soha. Csak jár, sétál, néha énekel; a parasztok úgy nézik, mint valami szentet, és esténként kiül a kőkereszt alá és­ vár. — Vár. Mire vár ? — Ez az éppen. — Megjósolta neki egy czigányasszony, hogy közönséges halandó tőle csókot nem kap soha. Hanem ha hűségesen vár, akkor az országúton mennydörögve és tü­zes szekéren eljön egyszer valaki . . . tudom is én kicsoda . . . valami tündérkirályfi, talán aranyos ruhában ... az lesz a Flóráé és azé lesz Flóra. Balog nevetett. Kázmér elgondolkozva né­zett maga elé.­­ — És elhiszi-e, méltóságos uram, hogy ezek a buta oláhok mind hiszik ám, hogy Flóráért tüzes szekéren jön egyszer valaki. És én nem tudom ... tán Flóra maga is hiszi. Mert annyi bizonyos, hogy földi ember neki olyan, mint a levegő. Megpróbáltuk, a bányán vagyunk, megtettük azt is ... — Köszönöm, Balog. Kázmér megfordult és hazament. Másnap délután újra felkapaszkodott a Farkashegyre és besötétedésig nézte Flórát, az oláh pap lányát, a mint ül a Napkő oldalán és várja, mikor jön el tüzes szekéren a szerelmese. — Kedves papleány, fehérkezü, nagyszemü, ál­modozó,’ szép Flóra. — Kázmér minden dél­után felmászott a Farkashegyre és a napra- 1913. A rémület, vérontás és pusztulás küszöbéről nézünk vissza erre a babonás esztendőre. Kalendáriumilag el van ha­tárolva, mint minden más esztendő, de ez, kibukkanva az idők folyamából, mintha önmagában álló külön egyéni­ség is lenne. Vért habzsoló és velőt sor­vasztó rém, mely magával visz száz­ezernyi emberéleteket, mint a vetések­ben gázoló szörnyeteg ledöntött ország­határokat, síneiből kiforgatta a haladást, feldöntötte a régi bálványokat, ránk zúdította a hegyek vizeit, nyári fagyok­kal megnyomorította a természetet és ínség, gond és pusztulás járt minden napja nyomában. Még egy ilyen esztendő, — de hát képzelni sem lehet, hogy a sors­ haragja ebben az elmúltban nem dühöngte volna ki magát egészen. Kényszeredett nyu­galommal próbálunk visszatekinteni rá, de rendszert, megértést nem tudunk bele­magyarázni, éppen csak egy fogalomba kapaszkodunk : ez történelem volt. Íme egy Európa, a­milyen 1913 előtt nem volt, íme jelenségek, melyek után bizo­nyos dolgokról nem gondolkodhatunk többé úgy, mint annakelőtte. A nemzetközi helyzet: sokat be­széltünk róla eddig is, de nem hittünk benne. Hát igazán oly közel voltunk s ennélfogva vagyunk a háborúhoz ? Igazán van történelmi foganatja annak a rakonczátlanságnak, sunyi és értel­metlen agitácziónak, melyet a kicsinyek űztek a Balkán népei között,'a nagyok űznek a Balkán felé húzó nemzetiségek között'! íme, egy pör folyik most, a­mely arról szól, hogy az orosz czár nyomorult tudatlan parasztok megnye­rése révén akart magának utat készíteni Magyarország felé. Milyen kevésbé vet­tünk ilyen mozgalmat eddig, a­meny­nyire le nem kicsinyelhetjük ezután, hogy kipattant az apró mozgolódások­ból a négyes balkáni szövetség és a török birodalom katasztrófája. És állig fegyverben és fenékig a zsebünkben váj­­kálva, az európai nagyhatalmak két cso­portja egymással szemben csinált gigászi hadgyakorlatot, a­­melyet, úgy látszik, csak azért fújtak le, mert egyik sem tudta magát egészen erősnek a másikkal szemben. A népek testvérisége frázis, de a népek egyetemessége a katasztrófák­ban, a háború lázának szolidaritása be­bizonyult félelmetesen, mint a járvány. Lapunk mai száma 60 oldal.

Next