Az Ujság, 1914. február (12. évfolyam, 28-40. szám)
1914-02-01 / 28. szám
t lanság volt, másodsorban, hogy a benne foglaltak nem fedik sem a magyar miniszterelnök, sem a közös külügyminiszter felfogását. Tetejébe leczkét kapott arról is, hogy a magyarországi nemzetiségi kérdéshez, főleg ami a románt illeti, nem konyit. Vagy nem érti a viszonyt a magyar állam és nemzetiségei közt, vagy rosszul érti. Kioktatása a magyar parlament színe előtt semmiesetre sem volt fölösleges. Vegyük sorra a momentumokat. Czernin gróf kinevezését bukaresti követté Magyarországon nem fogadták valami nagy örömmel. Politikailag terhelt múltja van a gróf urnak, főleg a magyarságról s a magyar államiságról nyomtatásban is megjelent kiszólásai folytán. Tiszának mintegy erkölcsi garancziát kellett vállalnia e kinevezéskor, hogy a gróf úr Bukarestben nem a maga privát felfogását, hanem a monarchiát és ezzel Magyarországot is a vezető és felelős államférfiak felfogásának megfelelőn fogja képviselni. Ez már maga is delikateszt parancsolt neki ; még inkább óvatosságra és tapintatra inthette őt az a tény, hogy a magyar miniszterelnök keresi az utakat és módokat, amelyekkel a magyarországi románság lelkületét közelebb és összhangba hozza a magyar állameszméhez. Micsoda diplomata az, aki a legkényesebb tárgyalásokba minden szükséges ok és alkalom nélkül úgy kontárkodik bele, hogy zavart, félreértést és kellemetlenségeket csináljon ? S hozzá még oly nyilatkozatokkal, amelyek sem a tényeknek, sem az egyedül illetékes tényezők szándékának, felfogásának és irányának meg nem felelnek. Mert hiszen a legvilágosabban jelentette ki Tisza István gróf, hogy Magyarország belső politikájára semmi befolyása nincs és nem lehet egy külállam olyanszerű kívánságainak, amineket Czernin gróf imputál a román kormánynak. Örülünk, ha román nyelvű honfitársaink révén a viszony a monarchia és Románia közt bizonyos lelki kapcsokat is teremt, de hogy nemzetiségi politikánkat Románia kisebbvagy nagyobb mérvű baráti hajlandóságától tegyük függővé, ezt az abszurd gondolatot csak a tájékozatlanság kelthette valakiben, még ha az illető bukaresti követ is. Románia szövetsége épp úgy az érdekek mérlegén alakul ki, mint minden más szövetségé. A Tisza István gróf mai beszédéből ugyanaz a hang harsog ki, amely egykoron egy német államférfiu ajkán tolult ki hasonló kérdésnél: »Nem futunk senki után !« Vagy vagyunk valakik, s akkor Románia tudja, mit ér neki a monarchia jóbarátsága, vagy gyengének tart bennünket, s akkor úgyis hiába futnánk utána. Nekünk pedig nem az egyedüli szövetségi lehetőségünk Románia. Legkevésbé oly döntő jelentőségű, hogy a magyar állam belső ügyeibe is beleszólást volnánk neki hajlandók adni — rekompenzáczió gyanánt. Hogy e részben a magyar miniszterelnök és a közös külügyminiszter egy véleményen vannak, azt kétségtelenné tenné maga az a tény is, hogy Tisza mindezt a magyar parlamentben elmondta, de Czernin gróf kissé zavaros felfogására való tekintettel nagyon okos volt, hogy a magyar miniszterelnök egyenesen utalt erre a felfogásbeli összhangra közte s a külügyminiszter közt. Ezek után meg kell majd értenie Czernin grófnak, hogy a magyarországi románság kérdésében mégis csak a magyar miniszterelnök felfogása az egyedül illetékes. Meg kell tanulnia a mai beszédből, hogy nem tartotta magát az igazsághoz, a mikor a románok jogainak csorbításáról beszélt, s hogy összezavarta a maga közjogi különvéleményét a magyar közjognak sokkal kompetensebb dogmáival. Tanulni sohasem késő, még az olyan nagy urnák sem, mint Czernin gróf. Vegye elő Tisza mai beszédét s olvassa el figyelmesen, higgadtan és azzal a kellő szerénységgel, a melylyel az idegen valamely ország legilletékesebb személyiségétől nyert tájékoztatást fogadni köteles. A magyar közvélemény ez utóbbi tekintetben nem szorul külön tájékoztatásra. Mindnyájan tudjuk, hol vannak a nemzetiségi kívánalmaknak azon határai, amelyeket átlépni nem lehet a magyar állameszme sérelme nélkül. Ha politikai taktika, vagy rosszindulat és gyanú olybá akarta feltüntetni a miniszterelnök tárgyalásait a román férfiakkal, mintha itt határeltolódásokról lehetne szó, a miniszterelnök mai világos és szabatos nyilatkozatai után ezeknek az imputációknak elvész minden jóhiszeműsége. Aki ezek után sem érti meg, hogy inkább hangulatok és érzelmek jobbrafordulására irányulnak e tárgyalások, semmint a magyar állameszme rovására adandó, vagy kierőszakolandó koncessziókra, az egyszerűen nem akar látni és nem akar hallani. Mi úgy hiszszük, akár sikerül, amit Tisza szeretne, akár nem, magának a tárgyalásoknak folyamán adódott és fog adódni alkalom arra, hogy román honfitársaink kevesebb elfogultsággal, több megértéssel s tán szívesebb hajlandósággal fognak ítélni a magyar állam igazi viszonyáról a nemzetiségekhez. S akkor e hangulatváltozásnak, ha nem is mindjárt, de idővel meglesznek a kívánt eredményei, megváltoztatta színét, nyáron sötét, mint a fenyőrengeteg mélye, a hol az isten alszik, télen kék, mint a Poprád aczéljege, amelynek tükrében szokás volt megnézni az egyik partról a másikra átmenő, templomjáró fiatal menyecskék rövid szoknyáinak számát, ha vörösre festett szánjának, szürke, lófutó lovainak babonás csörgője felhangzott az országúton, a toporczi határcsárdában, Lublón, vagy Bélán, mintha muzsikus czigányokat hordozott volna magával titokban a kasban : az asszonyok önkéntelenül mosolyogni kezdtek, mintha valami kedves, drága hazugságot susogna valaki a fülükbe a keringő alatt a podolini bálon. Lomnicz hordott először vörös bundát a Poprád völgyében, fehér kamásli volt lakkcipője felett, és honnan, honnan nem, mindig tudta a divatos nótákat, amelyeket Pesten énekelnek. Természetesen felesége is volt, egy nemes kisasszonyt hozott Erdélyből, aki olyan büszke asszony volt, hogy sohasem tanult meg tótul, ideges volt, és ha sirakedve volt, bezárkózott a szobájába. Később csak piros szemhéja mutatta, hogy a Lomnicz kutyaságairól szállongó hírek nem mentek el mellette nyomtalanul. Mert minden úriember tudta a felvidéken, hogy Lomnicznak kéthárom felesége szokott lenni egyszerre. Lublón az özvegy Macsinszkyné traktálta, Bélán egy borovicskafőző házához járt az erdőmester, mintha hazamenne, de még Lőcséről sem feledkezett meg, ahová pedig csak nagyritkán, a megyegyülésekre szokott eljárni. A hajadonnak maradt Szokolyi Margit csókolta le a havat e városban a hires piros bajuszról. Ez mind rendben lett volna. Lomnicznak sok volt a hivatalos utazása, czélszerű volt a korcsmakoszt helyett tiszta asztalkendőről és friss fehérneműről gondoskodni az állomásokon. Aztán a hites feleség bízvást lenézhette a többit, mert hisz mégis csak ő volt az igazi Lomniczné, hiába ígérte az erdőmester mindegyik asszonyának, hogy majd így, meg úgy , elválik a mostani feleségétől. Azok a bolond asszonyok évszámra várták a válópör megindítását, amíg Lomnicznak szürkülni kezdett barna haja, amely odáig oly lágy és hullámos volt, hogy amint homlokára hullott, minden női szív megenyhült : egy nagy gyermek ez a Lomnicz, a szíve, mint az arany, bizony nem lehet rá komolyan haragudni, ha itt-ott leiszsza magát az útszéli fogadókban egy csárdáslány kedvéért ... Pedig az asszonyok nagyon féltékenyek voltak ! A kocsija egy néma, lengyel medve volt, aki mindig a szabadban aludt, a kabátjáról gondosan eltávolította a női hajszálakat, a kendőjét jól kirázta az országúti szélben, hogy meg ne érezze egyik asszony a másiknak szagát, özvegy Macsinszkyné erős parfümjét csak ruhacserével lehetett eltüntetni, Margit mindig piros foltot szívott a nyakára, hogy a fogai sövénye is megmaradott, ilyenkor bizony nem volt egyéb hátra, mint kendőbe burkolni a nyakát és a beteget játszani. A borovicskafőzőnő átkutatta a szánt, és ha valami gyanús dologra akadt, nagyokat rúgott lepkés papucsával az asztal alatt Lomnicz térdébe, a sötét szempár a hosszú szempillák alatt, mint két éles kés szegeződött az erdőmester arczába, és Lomnicz, bár nem volt gyáva ember, mindig felfohászkodott a bélai utón az útszéli szentek házikói előtt, bár kegyes hangulatban lelné a szigorú menyecskét. Titokban — midőn néhanéha egyedül töltötte az éjszakát határszéli fogadókban, hol az est meglepte, a nagyszakállu korcsmáros csupán forralt borral szolgálhatott és a hóesésnek olyan zúgása volt, mint a távolból hangzó nagybőgőnek . Lomnicz alig-alig merészkedve komolyan gondolkozni, bevallotta önmagának, hogy ezt az asszonyt szereti valamennyi között a legjobban. Miért ? Az erdőmester nagyon kevés regényt olvasott életében, a versek közül is csak azoknak volt barátja, amelyeket kalandjainál felhasználhatott, nők fülébe suttoghatott és azt hazudhatta, hogy éppen most jutott eszébe útközben, a miértre tehát nem tudott felelni. Csak a bizonyosság lepte meg néha, hogy bármikor maradt egyedül éjszakára, a gyertyát elfújta, a kis imádságot elmormogta, a nyakában függő amulettet megcsókolta, fal felé fordult , a sötét magasságból egy kis hinta ereszkedett lefelé és a hintán kis czipőit lengette a borovicskafőzőné. Lomnicz félálomban a kezével utána nyúlt a jelenésnek, néha sikerült is megsimogatnia az asszony fekete haját, — aztán már csak az álom játszadozott vele tovább, hol kedvesen, hogy dalolva ébredt, hol szomorúan, hogy a szivetája délig sajgott, így repültek az esztendők. Lomnicz féltékeny és hűséges volt, számon tartotta az asszonyoknak minden lépését és az elejtett vadmacskákból, hiúzokból felváltva varratott bundácskát vagy sapkát hölgyismerőseinek. Ha az asszonyok jól bántak vele, akkor ő is jószívű és megelégedett volt : a bélai menyecske, ha duplán adta a csókot, Ábris bácsi, a vak koldus látta hasznát, mert Lomnicz szánkóján odaszállította a régi országúti vándort, ahová az parancsolta. Az özvegy szűcs leánykát felszedte kocsijára, midőn azok ebédet vittek apjuknak, s bármily messzire esett is czéljától a juhnyirás helye. Otthon régi valczereket zongorázott a feleségének és érzelmes románczokat dalolt túláradó szívvel, hogy a büszke AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1914. február 1. belföld. A horvátok. A horvát képviselők 2-ikán, hétfőn érkeznek Budapestre és 3-ikán délelőtt a Contiental-szálló külön termében értekezletet tartanak. A horvát képviselők Budapesten bemutatkozó látogatást tesznek Tisza István gróf miniszterelnöknél és a kormány tagjainál, a képviselőház elnökségénél, valamint a nemzeti munkapártban is.