Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 78-89. szám)
1914-04-01 / 78. szám
vä ' , Ql Budapest, 19H______________________XII. évfolyam« 78. szám._____________________Szerda, április 1. Előfizetési árak: SZERKESZTŐSÉG: _ , Mi M W flMfi Budapest, Rákóczi-iit 54. sz. «££”!::: Sl _| Jm | | ■ ffTM II ^rTM TM“-' II / I LlSlIfl jHHtBSm Mm H IS *g lg Jl « HH ■ Telefon: József 16-26 és 13- 36. Egyes számára helyben Sj jA MKmmmm',^£Jf^.'\aBÉIW Hyl K Megjelen hétfő kivételével és vidéken 10 fillér. fff flV VI ^VW minden nap, ünnep után ROVÁS. Mi sokaljuk, a mi politika a közigazgatásban a reformtervezet szerint megmaradna, a kormány ellenfelei természetesen keveslik. Nem csodáljuk, hiszen az autonómia intézménye állítólag alkotmányvédő intézmény, noha kitűnt, hogy az alkotmányt nem tudja megvédeni. S a kinevezés erősíti a kormány kortesbefolyását, noha az is bizonyos, hogy az ujjukon olvashatták meg azoknak a megyei tisztviselőknek a számát, akik az autonóm vármegyében nem voltak a kormány kortesei. Szomorú, de így van. Minden problémánál az első kérdés : hogyan viszonylik a mandátumkérdéshez ? S ha az alkotmány eltörlése biztos többséget jelentene számukra, akkor nyugodtan megszavaznák az alkotmány eltörlését is. * — íme, a Tisza békítő akcziójának a mellékhajtása ! — mondogatják diadallal, a bukaresti kulturliga kulturtalan kirohanására mutatva. No, hála Istennek, hogy már itt tartanak, hogy arra lyukadnak ki, milyen káros kibékülni a románokkal. Mindeddig azt hajtogatták, hogy nem igaz, a paktumtárgyalások nem hiúsultak meg, a paktum meg van kötve, csak le van tagadva. Most, mivel az ellenkezője kívánatos nekik, mivel az kell nekik, hogy a bukaresti liga éppen Tisza akciója miatt lett szemtelenebb, hát nagylelkűn visszájára fordítják az eddigi ráfogást. Pedig hát a bukaresti eseményeket egyszerűbben lehetne megérteni, ha elhiszszük, amit Tisza váltig állított : amikor a mi nemzetiségünket "fegek"lecsöndesíteni, semmi köze sem volt a külföld Romániájához. A kormány egyik félhivatalosa a minap jelentette, hogy Berzeviczy Albert már régebben megállapított terv szerint el fog utazni. Erről az érdekes híradásról akkor nem vettünk tudomást, mert kissé szokatlannak tartottuk. Az uralkodó kivételével a jövendő utazásokat senki sem regisztráltatja. S hogy Berzeviczy elutazik, az sok embert érdekelhet, de hogy az utazása már régebben el volt határozva, az senkit sem érdekel. Aztán meg őszintén szólva : nem értettük czélját ennek a körülményes személyi hírnek viépe." Most már értjük. Berzeviczy elutazott, s a Rákóczi-ügyben nem ő elnökölt, hanem Plósz. Ne gondolja senki, hogy az ülés elől utazott el, hiszen útiterve már meg volt állapítva, mielőtt Szekfü-affér volt ! • * A száműzött, írta Szilágyi Géza. Vagy három esztendeig nem jártam már a Jól élünk-mulató télikertjében. Amikor a minap ismét betévedtem a dohányfüstös elsatnyult pálmák közé, csak néhány pillanatnyi cserkész ősre kellett küldenem szememet, és máris megnyugtathattam különben is csak nagyon kevéssé nyugtalankodó lelkiismeretemet azzal a megállapítással, hogy három éves távolmaradásom alatt alig mulasztottam valamit. A tánczoknak megváltozott a nevük, egy-két láblejtés talán erélyesebbé szilajodott, egy-két csipőringás forróbbá mámorosodott, de éppen úgy csupán az emberiség legősibb és halhatatlan szerelmi szertartását jelképezték vagy utánozták avagy parodizálták a mostani tánczok is, akár csak három évvel ezelőtt. A tánczosnők is ugyanazok maradtak, mert vájjon változásnak tekinthető-e, ha egyegy tánczosnőnek olasz helyett spanyol a neve, de egyébként mind a tánczoló, mind a szerelmes készség ugyanannyi a spanyol név viselőjében, amennyi az olasz név tulajdonosában volt. A pinezérek is ugyanazok, legfölebb Jani lett Feriből, a vendégek között is csupa régi ismerőst fedezek föl, legfölebb leplezetlenül őszintén kopasz lett némelyik, aki három évvel ezelőtt fodrászának jóvoltából még dús hajat tudott füllenteni. Szemem éppen befejezte körsétáját, amikor uj alak imbolygott elő nem a hivalkodó főbejáraton, hanem azon a hallgatagabb mellékbejárón, amelyet egy előtte meredő oszlopnak az élt a kátó vastagsága tesz diszkrétebbé. Alig hogy megpillantottam ezt az uj alakot, rögtön korrektúrát kellett végeznem megállapításomon : voltaképpen ez sem új ember, csak itt, ezen a helyen, ahol sem három évvel ezelőtt, sem régebben sohasem láttam, itt mehetett nekem újságszámba. Különben régi ismerőseim nagy seregében volt közkatona. Hajdanában-danában, amikor még mind a ketten legényemberek voltunk, egyazon kávéházi asztalnak sorakoztunk a törzstagjai közé. Steingut — így hívták — akkoriban egy hitelszövetkezet könyvelője és levelezője volt. Amikor a gazdasági kolerajárvány néhány évvel ezelőtt irgalmatlan gyorsasággal végzett szinte valamennyi rosszgyomrú és májú szövetkezettel, Steingut elveszítette állását. Volt azonban néhány ezer koronája, amelyet a takarékosság szőrcsuhájába bújva, nagynehezen összekuporgatott, és amelyet, szerencséjére, idegen pénzintézetben helyezett el, úgy hogy a szövetkezettel együtt tőkéje is el nem úszott. Az állástalanság harmadik hetében a vállalkozás szelleme kezdett nyugtalankodni lelkében. Sokáig tanakodott azon, hogy mihez fogjon pénzecskéjével. A leghasznosabbnak azt vélte, hogy szelíden uzsoráskodva forgassa és szaporán megfiasztassa tőkéjét. De ezt a tervet csakhamar elejtette, nem azért, mintha erkölcsi kényeskedés visszatarthatta volna az ilyfajta üzletektől, hanem azért, mert egyik nagybátyját éppen akkor, amikor Steingutot az új pályaválasztás gondja bántotta, az uzsorának balul sikerült kísérlete a vádlottak padjára juttatta. Ez a szuggesztív eset nagyon elriasztón hatott Steingutra, aki hosszas töprenkedés után, több barátjának rábeszélésére, némi protekczióval elintéztetvén a kellő formalitásokat, az értéktőzsde tagjának csapott föl. Kávéházi társaságunkat elhagyta, mert — mint mentegetődzve hajtogatta — új foglalkozása szükségessé teszi azoknak a helyeknek a fölkeresését, amelyeket pénzügyi kapacitások szoktak jelenlétükkel megtisztelni. Első börzei próbálkozásai váratlan sikerrel jártak. Egy tőzsdei hazardőrrel szövetkezve, akit a kétségbeesés vakmerősége bujtogatott, jóformán napok alatt megötszörözte tőkéjét. Ezt a játékot aztán még nagyobb hazardériával tetézte : elvette tönkrement szövetkezete még jobban tönkrement egyik igazgatójának leányát. Már könyvelő korában is imádta a csinos nőt. Ez akkoriban természetesen rá sem nézett volna édesapjának az alkalmazottjára. De most, amikor a gazdag börzeánerség túlzott híre glóriáskodott a férfi feje körül, ha nem is lelkesedéssel, ám mindenesetre hálás szívvel fogadta hozományt nem követelő, önzetlen kérőnek és a koldusleányság szürke nyomorúságától megváltónak. A fiatal asszonyt azóta néhányszor láttam is, amint az urával frakkeren elgőgösködött mellettem, fáradt gyalogjáró mellett, de aztán mind a ketten messzire sikkadtak tőlem, mindmáig, amikor a télikert ismét elém kukkantotta Steingut magas, vézna, kissé meggörnyedt alakját. Éppen azon tanakodtam, megnjitsam-e az ismeretséget, amikor az elhatározás fáradságától megkímélt Steingut, aki asztalom mellett lassan elhaladva, észrevett, azonnal megismert, megállott és banális csodálkozással megszólított . — Hogy’ kerül ön ide, doktor úr ? — Ezt épp oly joggal kérdezhetném öntől is. — Dehogy, doktor úr, mégis inkább csak Tudományosság. A Szekfű-affér most már szerencsésen kikapcsolódik a politikai hajszából, hozzászólhatunk mi ’3. Nem volt és nem lehetett kedvünk fekinni a hazafiaknak, akiknek sohasem élt az, a miben igazuk van, s mindig hoz, kapcsolják azt is, a mi nekik hasznos. Nekik nem volt elég, hogy egy fiatal tudós elvetette a sulykot s a maga tudományosságával beleütközött a nemzeti érzületbe, mely ezerszerte jogosultabb minden tudományosságnál, hanem a tudós és könyve mögött keresték a kormányt és nemzetrontó politikáját. A kormánypolitikának imputálták, hogy fölbérelte a tudóst, s a kormány czéljának tették meg, hogy a nemzet bálványát ledöntse és bemocskolja. Ebbe a játékba mi bele nem mehetünk, egészen idegenül állva szemben a kormánynyal, azt az imputációt mi nem erősíthettük, hogy bármilyen viszonyok között bármilyen magyar kormánynak lehetnek olyan czéljai, melyeknek útjában áll a nemzet nagyjainak tisztelete, melynek czélja lehet az, hogy Magyarországon a nemzeti érzés lohadjon és saját múltja iránt a nemzet kegyelete és imádata haljon ki. Az ilyen rágalom már messze túlmegy a még nálunk is lehetségesnek elismert pártharczok válogatatlanságain, ahol ilyen föltevést kockáztatni mernek, ott az ellenségeink már semmi korlátba nem ütközhetnek. Jöhetnek az aljasságokat, mikre kényteleníttetnének, elvégzik helyettük maguk a magyarok. Az Akadémia tegnapi ülése ebből a piszokból kikapcsolta a Szekfű-ügyet. Foglalkozhatunk tehát vele a maga igazi keretében, mely így is elég jelentős. Az Akadémia, nyilvánvalóan csillapító szándékkal, megtagadja a közösséget Szekfü dr. művével, félig elkövetett szabálytalanságot eínleget, félénken utal a franczia nagyokra, akik szintén kikaptak a franczia történetíróktól, félig elítéli a könyv hangját, másrészt megvédi a tudományosság szempontjából. Nem várhatunk az Akadémiától mást, hiszen egészen nem dezavuálhatja önmagát, a tényt, hogy a könyvet ő adta ki, meg kapunk mai száma 32 oldal