Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 90-102. szám)
1914-04-16 / 90. szám
Budapest, 1914. XII. évfolyam, 90. szám,____________ Csütörtök, április 16. tánc. ^1^ ^ Az Itzvely. Irta Szilágyi Géza. Vecsési határozottan illetlenül, sőt helytelenül is viselkedett. Öngyilkosokkal szemben a legnagyobb elnézésre hajlandó az ember, de ahogyan Vecsési rendezte öngyilkosságát, az mindenesetre kihívja a szigorúbb bírálatot. Az öngyilkosságot illő komolysággal kell végrehajtani, az ilyen életbevágó dologgal nem szabad tréfálkozni. Vecsési pedig ezt tette. Amikor reggel elment hazulról, egyetlen zord szóval sem árulta el sötét szándékát. Jó étvágygyal megkávézott, zsemlyéjére rákent vajat is, elszívta rendes reggeli szivarját, elolvasta a lapot, sőt még a regényfolytatást sem mulasztotta el, bár akkor már tudta, hogy az eléggé izgató munka befejezésével sohasem lesz alkalma megismerkednie. Amikor fölvette felöltőjét, észrevette, hogy az alulsó második gomb a leszakadásra mutat valamelyes hajlandóságot. Nyugodtan levetette a felöltőt és, noha akkortájt már bizonyosan készülnie kellett a halálra, nem restelte a szobalánynyal fölvarratni a gombot, miközben vidám arczczal fütyörészett áriákat egy divatos bécsi operettből. Amikor az apró toaletthiba eltűnt, Vecsésinek eszébe jutott valami. Feleségétől egyszer már elbúcsúzott ugyan, de azért derűs arczczal visszatért a hálószobába, ahová Vecsésiné időközben visszavonult. A sovány emberke, akinek beesett arczát a szürkülő körszakáll sem tudta teltebbé hazudni, mosolyogva állott meg a szép asszony előtt, aki éppen toalett-asztalkájának ezeregy üvegecskéje között keresgélt. Vecsésiné nem a legbarátságosabban kérdezte : — Még mindig itthon vagy ? Mi lett ! Vecsési azonban mind vidámabban mosolyogva a legmegvesztegetőbb kedvességgel felelte : — Kedves Saroltám, ne haragudj, de nem tudom magamba fojtani: meglepetés készül, nagy meglepetés, szinte azt merném mondani, óriási meglepetés. A kövérkés asszony, akinek arczán és termetén már csak bűvészkedéssel fölidézett hazajáró kísértet volt a szépség meg a fiatalság, kissé nyájasabbra váltotta az előbb még zsörtölődő hangját : — Kinek szól ez a meglepetés ? Vecsési bohókásan hajlongott : — Milyen fölösleges kérdés ez, kedves Saroltám. Amikor én meglepetést emlegetek, senki másra nem gondolhatok, mint az én egyetlen Saroltámra. Természetesen fe neked szól ez a mostani meglepetés is, amelynél nagyobb még igazán nem jutott részedül. Az asszony nem ment bele a találgatásba. Bizonyosra vette, hogy csak ruháról vagy ékszerről lehet szó, de nagyon szerette volna, hogy ruha legyen a meglepetés. Amióta eszét tudta, ruháért rajongott. Már a gyermeklányka folyton csak új ruhára vágyott ; a nagy lány a ruhában való duslakodás reményében ment férjhez egy nála sokkal idősebb, rut, de jómódú emberhez, akit egy pillanatig sem szeretett, s akiben csak a ruha megrendelésének a szokatlan és el nem apadó készségét tudta megbecsülni , az asszony csak ruhára gondolt, ruháról álmodozott, ruhát irigyelt másoktól. A természetben csak egyetlen szépséget tudott és bálványozott, a társadalomnak csak egyetlen vívmányát értékelte: a ruhát. Egyetlenfajta művészetet ismert el a szabóét. Mindenről le tudott volna mondani, sőt alkalomadtán valósággal le is mondott, a folyton meg-megújuló ruha kedvéért. Férje pedig, ameddig becsületes vállalkozói jövedelméből tellett, sőt később is, amikor már csak veszedelmesen bűnös fortélyoskodásból került, ruhával, újabbnál-újabb, szebbnél-szebb, drágábbnál drágább ruhával vesztegette meg feleségét a szerelemnek a látszatára, megelégedettségre, a családi békesség otthoni nyugalmára. Vecsésiné tehát ezúttal sem találgatott. Minek fárassza magát. Férje jól ismerte örök vágyát, a hallatlan meglepetés tehát csak valami hallatlanul pompás ruha lehet. Nem is kérdezősködött, bár férje szinte követelte a faggatást, így szólván : — Nos, az én édes Saroltám nem is kiváncsi ? Sarolta megsimogatta az emberke kopasz fejét és gyöngédséget tettető halksággal felelt : — Tökéletesen megbízom benned. Vecsési ravaszul mosolyogva fogadta az elismerést, kezet csókolt feleségének, és újra — immár véglegesen — eltávozott hazulról. A meglepetés csakhamar bekövetkezett. Vecsési reggel még a vajat is rákente zsemlyéjére, az újságnak még a regényfolytatását is elolvasta, sőt leszakadni készülő gombját is rávarratta felöltőjére. Ez a Vecsési, aki ily ■ ■ " “ . ROVÁS. Az abbáziai minisztertalálkozás körül örömmel köszöntjük a hagyományos nagyképűség teljes hiányát. Nem tagadnak le jelentőségéből semmit, csak azért, hogy később annál nagyobb aplombbal túlozzák azt, nem rejtik véka alá, hogy konkrét kérdések elrendezéséről van szó, holott eddigelé mindig csak udvariasságot és frázist az eddigi viszony megpecsételéséről hangoztattak. A két miniszter egészen irodaszerben ül össze és dolgozik. Sőt azt is híresztetik, hogy munka végeztével hírt adnak arról is, hogy miről tárgyaltak és mit végeztek. A külügy nem szenvedne a nyilvánosságtól, de az újítás oly merész és természetes, hogy ezt már még sem hihetjük el . Az oroszbarát függetlenségiek nem értik, mi gáncsolni való van abban, hogy ők magyarbarát orosz hangulatot teremtenek. Hát nem jó, hogy barátságot teremtünk ott, ahonnan a háború fenyegethet ? Tökéletesen jogos kérdés, mi sem értjük. Valóban jogos és áldásos, ha a fenyegető világháború előtt kinézzük magunknak odaát a nekünk jutó ellenséget és kiegyezünk vele. S onnan arról is értjük és jogosnak találjuk a barátkozás keresését. A jövendő háborúra való tekintettel már megbarátkoztak fönt a ruténekkel, lent a szerbekkel, keleten a románokkal, hát éppen csak a magyarokat mellőzzék arra az időre, mikor itt a cselekvés órája s az elnyomottak oldalba nyomhatják elnyomóikat ? * Ha igaz lesz, felséges öröm lesz. Hogy királyunkkal együtt a trónörökös is eljön a delegácziós ülésszakra Budapestre. Úgy eljön, hogy nincs dolga, hogy nem a legközelebbi vonattal ismét elmegy, hanem eljön azért, hogy eljöjjön, hogy kitüntessen, boldogítson bennünket. Eljön úgy, ahogy Csehországba szokott elmenni, vagy még amúgyabbul: eljön úgy, ahogy ő felsége eljön, — ő felsége azért, mert királyunk, a trónörökös azért, mert trónörökösünk. l|aisa|ü|yi resfaiiczia. Irta Doleschall Alfréd dr. tudományegyetemi tanár. Akármily furcsán hangzik, de van. Forradalmi időktől eltekintve, sehol és soha még oly lázas törvényalkotási munka nem folyt, aminőnek most második esztendeje Magyarországon vagyunk szemlélői. A közvélemény, de még a jogászi körök előzetes tájékoztatásának következetes mellőzésével, kellő előkészítés és átgondoltság hiányában minden rendszer nélkül rohamban átalakították a büntető igazságügy egész képét. Olyan sietséggel és a jogászi közvélemény elől is annyi elzárkózottsággal teszik, hogy ámbátor az Igazságügyi Javaslatok Tárát, mint az igazságügyminisztérium hivatalos kiadmányát még Plósz Sándor miniszterségének idején éppen azért indították meg, hogy a folyamatban lévő kodifikatórius munkálatokról a jogászi körök kellő időben tudomást szerezve, azokhoz hozzászólhassanak : az ez idő szerint való igazságügyi kormányzat óta ezen gyűjteményben a javaslatok már csak akkor közöltétnek, amikor törvényűvé lettek. Nem csoda, ha a szapora munka mennyisége fajsúlyával nincs arányban. Minősége, belső értéke szerint az igazságügyi törvényhozás új hajtásaiban tisztán jogászi szempontokból is senki által nem tagadható lejtőre jutott. Olyannyira, hogy a szabatosságában valamikor méltán jóhírnevű magyar igazságügyi kodifikáczió mind sűrűbben az alkotmányos tekinteten méltán kifogásolható alkalmi törvényalkotás jellegét öltve, az elhamarkodottság szinte elijesztő példáit oly rohamos egymásutánban veti piaczra, mely már-már a jogbátorságot veszélyezteti. A törvénykezési gyakorlat megfigyelésében nem egy jelenség mutatja, hogy az általános büntetőjogi és eljárási szabályok sarkalatos módosítására készült törvénytömeg való értelmezésében és alkalmazásában már az eljáró hatóságokat is félrevezeti. De azért változatlanul hatályosítják a büntető törvények és egyéb rendelkezések ismeretének általános kötelezettségét. Alig hogy a büntető novellának a fiatalkorúakra vonatkozó korszakos újításai életbe léptek, és mielőtt még azoknak alkalmazásában a törvénykezési gyakorlat hozzávetőleg megállapodhatott volna, »a fiatalkorúak bíróságáról« szóló törvénynyel máris hatálytalanították nemcsak egyes részleteit, de egyik-másik alapvető elvét és rendszerét is. Vele ködös elméletek világában kivált hazai viszonyaink közepette gyakorlatilag előrelátható időkben meg nem valósítható oly rendszert vetettek papírra, mely az államhatalmi jótékony és megelőző gondoskodás czímén valójában a legkiterjedtebb hatósági önkény fesztelen alkalmának kodifikácziója, objektív jogmegállapítás Lapunk mai száma 32 oldal , « • „... ”