Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 90-102. szám)

1914-04-16 / 90. szám

Budapest, 1914. XII. évfolyam, 90. szám,____________ Csütörtök, április 16. tánc.­­ ^1^ ^ Az Itzvely. Irta Szilágyi Géza. Vecsési határozottan illetlenül, sőt hely­telenül is viselkedett. Öngyilkosokkal szem­ben a legnagyobb elnézésre hajlandó az em­ber, de a­hogyan Vecsési rendezte öngyilkos­ságát, az mindenesetre kihívja a szigorúbb bí­rálatot. Az öngyilkosságot illő komolysággal kell végrehajtani, az ilyen életbevágó dolog­gal nem szabad tréfálkozni. Vecsési pedig ezt tette. A­mikor reggel elment hazulról, egyetlen zord szóval sem árulta el sötét szán­dékát. Jó étvágygyal megkávézott, zsemlyé­jére rákent vajat is, elszívta rendes reggeli szivarját, elolvasta a lapot, sőt még a regény­­folytatást sem mulasztotta el, bár akkor már tudta, hogy az eléggé izgató munka be­fejezésével sohasem lesz alkalma megismer­kednie. A­mikor fölvette felöltőjét, észrevette, hogy az alulsó második gomb a leszakadásra mutat valamelyes hajlandóságot. Nyugodtan levetette a felöltőt és, noha akkortájt már bizonyosan készülnie kellett a halálra, nem restelte a szobalánynyal fölvarratni a gombot, miközben vidám arczczal fütyörészett áriákat egy divatos bécsi operettből. A­mikor az apró toaletthiba eltűnt, Vecsésinek eszébe jutott valami. Feleségétől egyszer már elbúcsúzott ugyan, de azért derűs arczczal visszatért a hálószobába, a­hová Vecsésiné időközben visszavonult. A sovány emberke, a­kinek be­esett arczát a szürkülő körszakáll sem tudta teltebbé hazudni, mosolyogva állott meg a szép asszony előtt, a­ki éppen toalett-asztal­kájának ezeregy üvegecskéje között keresgélt. Vecsésiné nem a legbarátságosabban kér­dezte : — Még mindig itthon vagy ? Mi lett ! Vecsési azonban mind vidámabban mo­solyogva a legmegvesztegetőbb kedvességgel felelte : — Kedves Saroltám, ne haragudj, de nem tudom magamba fojtani: meglepetés készül, nagy meglepetés, szinte azt merném mondani, óriási meglepetés. A kövér­kés asszony, a­kinek arczán és termetén már csak bűvészkedéssel fölidézett hazajáró kísértet volt a szépség meg a fiatal­ság, kissé nyájasabbra váltotta az előbb még zsörtölődő hangját : — Kinek szól ez a meglepetés­ ? Vecsési bohókásan hajlongott : — Milyen fölösleges kérdés ez, kedves Saroltám. A­mikor én meglepetést emlegetek, senki másra nem gondolhatok, mint az én egyetlen Saroltámra. Természetesen fe neked szól ez a mostani meglepetés is, a­melynél nagyobb még igazán nem jutott részedül. Az asszony nem ment bele a találgatásba. Bizonyosra vette, hogy csak ruháról vagy ékszerről lehet szó, de nagyon szerette volna, hogy ruha legyen a meglepetés. A­mióta eszét tudta, ruháért rajongott. Már a gyermek­lányka folyton csak új ruhára vágyott ; a nagy lány a ruhában való duslakodás reményében ment férjhez egy nála sokkal idősebb, rut, de jómódú emberhez, a­kit egy pillanatig sem szeretett, s a­kiben csak a ruha megrendelésé­nek a szokatlan és el nem apadó készségét tudta megbecsülni , az asszony csak ruhára gondolt, ruháról álmodozott, ruhát irigyelt másoktól. A természetben csak egyetlen szép­séget tudott és bálványozott, a társadalom­nak csak egyetlen vívmányát értékelte: a ruhát. Egyetlenfajta művészetet ismert el a szabóét. Mindenről le tudott volna mon­dani, sőt alkalomadtán valósággal le is mon­dott, a folyton meg-megújuló ruha kedvéért. Férje pedig, a­meddig becsületes vállalkozói jövedelméből tellett, sőt később is, a­mikor már csak veszedelmesen bűnös fortélyosko­­dásból került, ruhával, újabbnál-újabb, szebb­­nél-szebb, drágábbnál drágább ruhával vesz­tegette meg feleségét a szerelemnek a látsza­tára, megelégedettségre, a családi békesség otthoni nyugalmára. Vecsésiné tehát ezúttal sem találgatott. Minek fárassza magát. Férje jól ismerte örök vágyát, a hallatlan meglepetés tehát csak valami hallatlanul pompás ruha lehet. Nem is kérdezősködött, bár férje szinte követelte a faggatást, így szólván : — Nos, az én édes Saroltám nem is ki­váncsi ? Sarolta megsimogatta az emberke kopasz fejét és gyöngédséget tettető halksággal fe­lelt : — Tökéletesen megbízom benned. Vecsési ravaszul mosolyogva fogadta az elismerést, kezet csókolt feleségének, és újra — immár véglegesen — eltávozott hazulról. A meglepetés csakhamar bekövetkezett. Vecsési reggel még a vajat is rákente zsemlyé­jére, az újságnak még a regényfolytatását is elolvasta, sőt leszakadni készülő gombját is rá­varratta felöltőjére. Ez a Vecsési, a­ki ily ■ ■ " “ . ROVÁS. Az abbáziai minisztertalálkozás körül öröm­mel köszöntjük a hagyományos nagyképűség teljes hiányát. Nem tagadnak le jelentőségéből semmit, csak azért, hogy később annál na­gyobb aplombbal túlozzák azt, nem rejtik véka alá, hogy konkrét kérdések elrendezéséről van szó, holott eddigelé mindig csak udvariasságot és frázist az eddigi viszony megpecsételéséről hangoztattak. A két miniszter egészen iroda­szerben ül össze és dolgozik. Sőt azt is híresz­­tetik, hogy munka végeztével hírt adnak arról is, hogy miről tárgyaltak és mit végeztek. A külügy nem szenvedne a nyilvánosságtól, de az újítás oly merész és természetes, hogy ezt már még sem hihetjük el . Az oroszbarát függetlenségiek nem értik, mi gáncsolni való van abban, hogy ők magyar­barát orosz hangulatot teremtenek. Hát nem jó, hogy barátságot teremtünk ott, a­honnan a háború fenyegethet ? Tökéletesen jogos kér­dés, mi sem értjük. Valóban jogos és áldásos, ha a fenyegető világháború előtt kinézzük magunknak odaát a nekünk jutó ellenséget és kiegyezünk vele. S onnan arról is értjük és jogosnak találjuk a barátkozás keresését. A jö­vendő háborúra való tekintettel már megbarát­koztak fönt a ruténekkel, lent a szerbekkel, keleten a románokkal, hát éppen csak a ma­gyarokat mellőzzék arra az időre, mikor itt a cselekvés órája s az elnyomottak oldalba nyom­hatják elnyomóikat ? * Ha igaz lesz, felséges öröm lesz. Hogy királyunkkal együtt a trónörökös is eljön a delegácziós ülésszakra Budapestre. Úgy eljön, h­ogy nincs dolga, hogy nem a legközelebbi vonattal ismét elmegy, hanem eljön azért, hogy eljöjjön, hogy kitüntessen, boldogítson bennünket. Eljön úgy, a­hogy Csehországba szokott elmenni, vagy még amúgyabbul: eljön úgy, a­hogy ő felsége eljön, — ő felsége azért, mert királyunk, a trónörökös azért, mert trónörökösünk. l|aisa|ü|yi resfaiiczia. Irta Doleschall Alfréd dr. tudományegyetemi tanár. Akármily furcsán hangzik, de van. Forradalmi időktől eltekintve, sehol és soha még oly lázas törvényalkotási munka nem folyt, a­minőnek most má­sodik esztendeje Magyarországon va­gyunk szemlélői. A közvélemény, de még a jogászi körök előzetes tájékoztatásának következetes mellőzésével, kellő előkészí­tés és átgondoltság hiányában minden rendszer nélkül rohamban átalakították a büntető igazságügy egész képét. Olyan sietséggel és a jogászi közvélemény elől is annyi elzárkózottsággal teszik, hogy ámbátor az Igazságügyi J­avaslatok Tárát, mint az igazságügyminisztérium hivatalos kiadmányát még Plósz Sándor miniszter­ségének idején éppen azért indították meg, hogy a folyamatban lévő kodifika­­tórius munkálatokról a jogászi körök kellő időben tudomást szerezve, azokhoz hozzászólhassanak : az ez idő szerint való igazságügyi kormányzat óta ezen gyűj­teményben a javaslatok már csak akkor közöltétnek, a­mikor törvényűvé lettek. Nem csoda, ha a szapora munka mennyisége faj­súlyával nincs arányban. Minősége, belső értéke szerint az igazság­ügyi törvényhozás új hajtásaiban tisztán jogászi szempontokból is senki által nem tagadható lejtőre jutott. Olyannyira, hogy a szabatosságában valamikor méltán jó­­hírnevű magyar igazságügyi kodifiká­­czió mind sűrűbben az alkotmányos te­kinteten méltán kifogásolható alkalmi törvényalkotás jellegét öltve, az elhamar­kodottság szinte elijesztő példáit oly ro­hamos egymásutánban veti piaczra, mely már-már a jogbátorságot veszélyezteti. A törvénykezési gyakorlat megfigyelésé­ben nem egy jelenség mutatja, hogy az általános büntetőjogi és eljárási szabá­lyok sarkalatos módosítására készült tör­vénytömeg való értelmezésében és alkal­mazásában már az eljáró hatóságokat is félrevezeti. De azért változatlanul hatá­­lyosítják a büntető törvények és egyéb rendelkezések ismeretének általános kö­telezettségét. Alig hogy a büntető novellának a fiatalkorúakra vonatkozó korszakos újí­tásai életbe léptek, és mielőtt még azok­nak alkalmazásában a törvénykezési gya­korlat hozzávetőleg megállapodhatott volna, »a fiatalkorúak bíróságáról« szóló törvénynyel máris hatálytalanították nemcsak egyes részleteit, de egyik-másik alapvető elvét és rendszerét is. Vele ködös elméletek világában kivált hazai viszo­nyaink közepette gyakorlatilag előrelát­ható időkben meg nem valósítható oly rendszert vetettek papírra, mely az állam­hatalmi jótékony és megelőző gondosko­dás czímén valójában a legkiterjedtebb hatósági önkény fesztelen alkalmának kodifikácziója, objektív jogmegállapítás Lapunk mai száma 32 oldal­­ , « • „... ”

Next