Az Ujság, 1914. május (12. évfolyam, 103-114. szám)

1914-05-01 / 103. szám

/ ' " / Budapest, 1914. XII. évfolyam. 103. szám. ________ Péntek, május 1. Előtétért árak: ________ _____ SZERKESZTŐSÉG: MB MMMT M n Wa AVSk. Budapest, Rákóczi-út 54. Egész évre____28 k. — f, H| mMm&m Iff St |H iJlP®® ^jP***TM Telefon: József IS—SÓ Félévre---------14» — » flSUB 11 §1 Wt '%^ Ml® M amt KIADÓHIVATAL r Negye­dre----7 » — » jgfflMfia Ip |§1 Bl Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Egy hóra _ _ 2 » 40 » Jjujf __jwj­ggf ® Telefon: József 16-26 és 13-36, Egyes szám ára helyben H­wkuW TffihkurisfP Ja» Meg­jesen hétfő kivételével és vidéken 10 fillér. M JH Ok ,nicden ua?-ü­nnep után is- ROVÁS. Tehát még se mennek Pétervárra. Károlyi Mihály végleg kivégzi a pétervári kaland öt­letét, s most már bizonyos, hogy a pétervári dumában nem hordozzák körül a grófot és társait, mint valamikor Danevet és a szófiai szkupstina tagjait. Egyelőre csak a távolból kaczérkodnak egymással az urak és a muszkák. A távolból, de a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt, hadd lássa Ferencz József és II. Vilmos, hogy mi készül itt a hármas­ szövetséggé, ha Tisza még sokáig kormányozza az országot. De miért ez a szemérmeskedés, miért félnek az utolsó lépéstől? Nem szeretjük a demm­­­­erge-eket a politikában sem, mert csúnya do­log, mikor a hajadon az erényeivel spekulál és egész világosan megmondja : a­míg a ma­gyartól remélhetek valamit, addig nem adom oda magam egészen az orosznak. * Andrássy Gyula végigjárta a balkán álla­mokat, s miután az utolsó balkán fejedelem ebédjét is megette, azzal az impresszióval jött haza, hogy a Balkánon még mindig animozi­­tással viseltetnek irántunk. De úgy látjuk az Andrássy nyilatkozatából, hogy nem ez az animozitás a fő, hanem a sok udvari ebéd . Andrássy a világért se hagyna ki beszámolójá­ból egy ilyen ebédet, s míg az animozitásról alig pár szót mond, az ebédekről hosszadal­­masan emlékezik meg. Mintha szükségesnek tartaná, hogy a balkáni fejedelmekkel rehabili­­táltassa magát azok után, a­mik vele a kép­viselőházban történtek. Mintha ezt akarná üzenni Tiszának : a parlamentből kilöktek, de a balkáni fejedelmek mégis befogadtak. De miért kell ezzel hivalkodni ? Henczegni csak ...." "Úgy l­ehetne a vendéglátással, ha Andrássy azt mondaná : A balkáni udvaroknál is úgy visel­kedtem, mint a magyar képviselőházban, s a balkáni fejedelmek még sem vezettettek ki az ebédlőből. De Andrássy illedelmesebb volt a czetinjei konakban, mint a pesti parlamentben, a­mit Andrássy dicséretére jegyzőnk fel, mert nagyon szégyeltük volna, ha a konakban is úgy jár, mint a képviselőházban.­­* * Már szagtalanítják az amerikai pénzt, tehát bizonyos, hogy Amerikából pénz áll majd a házhoz. Apponyi tisztának, szagtalan­nak mondja az Amerikából ígért dollárokat, a­mit különben fölösleges volt kijelenteni, mert senki sem vonta kétségbe, hogy az amerikai magyarok pénze tiszta. A koldulás módja visszatetsző: magyar nábobok ne kérjenek filléreket olyanoktól, a­kik arczuk verejtékével keresik kenyerüket. Valamikor, mikor a haza veszedelemben forgott, a magyar mágnások odadobták ékszereiket a haza oltárára. A hazá­ról ma is azt mondják Károlyi és Apponyi, hogy veszedelemben forog, de a veszedelemből­­nem a saját aranyaikkal, hanem az amerikai napszámosok filléreivel akarják kimenteni. Pe­dig hát ez a haza mégis csak inkább a Ká­rolyiak és Apponyiak hazája, mint a Senki Jánosoké­. i­ f@rm& S ezczellencziája. Irta Abonyi Árpád. Szött-kopott öreg emberke csoszogott ide­­oda, alamizsnát kéregetve, a kávéházi asztalok körül, délután három óra tájban, a­midőn fél Budapest a kávéházban ül. Ismeretes típus a kis öreg, nem kell bemutatni. Ennek is foltos volt a kabátja, félre volt nyomva a czipője sarka és reszketett a keze, — nem egészen tiszta, sovány, erezett keze, melyen a hüvelyk­ujjat kibütykösitette a fagy, és a melyben valami összefogdosott papirost, nyilván kol­dulási engedélyét, vagy más hasonló bánatos igazságát szorongatta. A kávéház sarkában levő egyik széles márványasztal »Lefoglalva« zászló­jelzéssel, törzsasztali rangban kevélykedett és­ ez idő szerint hárman ültek mellette : egy feltűnően sápadt arczú, gondosan, sőt elragadóan fürtös drámaíró, a­ki üres áriában természetesen szintén banktisztviselő volt, örökösen az ele­gáns és finom neuraszténiával kac­érkodott, s mindennap azzal a már kellemetlenné váló panaszszal állított be a törzsasztalhoz, hogy : »ma megint nagyon-nagyon rossz napom van«, azután egy igen jó eszű budapesti professzor, ki — milliók között ő egymaga — negyvenkét esztendős korában döntötte el, hogy a kated­rán ülni és tanítani voltaképpen roppant kétes értékű »szép hivatás« lévén, le fogja teremteni az orvosi doktorátust, — és páratlan szivós­­sággal öt év alatt csakugyan le is teremtette — végül egy okosan táplált, szeretetreméltó és igazán gúny nélkül: nagyműveltségű fiatal magyar úr, a ki szakítva családja hatszáz esztendős ló-, kártya-­ és szoknya-hagyományai­val, irodalmi és szocziológiai ambícziókat me­lengetett a nyugtalanságnak és a szellem játékos szertelenségeinek akkora mértékével, hogy néha majdnem nekiszédítette az embert a falnak. Tres fat i­unt collegium tehát, a törzs­asztal mellett, bár az elme tartalmában és a temperamentum megnyilatkozási formájában óriási különbségek voltak köztük. Színük elébe csoszogván azon kopott kis öreg az ő összefogdosott paprikájával, az el­ragadóan fürtös drámaíró és a doktor meg­permetezték szegényt némi könyörü­lettel : adományoztak neki egyenként két szál kraj­­czárokat. A magyar úr azonban csak intett a kezével: mars innen . .. lódulni öreg a pokolba, nem adok semmit. — Nem érti, hogy nem adok semmit ! — szólt rá oly éles hangon, a­mely szinte vágott, mint a borotva, s nyomban hátat is fordított neki, csakhogy jól megértse a szegény ördög és kotródjék el. El is kotródott alázatosan mind­járt a szomszéd asztalok felé. A könyörtelen magyar úr pedig a maga villámgyorsan czikázó, kissé prepotens, ren­detlen, de többnyire elég érdekes modorában megpróbálta megmagyarázni különleges állás­pontját a világ összes koldusaival szemben. — Elvből nem adok, uraim, soha semmi­féle kéregetőnek egy fityinget sem, mert szé­gyen a társadalomra, hogy még mindig akad itt ember, a­ki könyöradományokra szorul. Az az álláspontom, hogy a koldulást ki kell irtani és lehetetlenné kell tenni, nem pedig támogatni, s ezzel úgyszólván mesterségesen föntartani, sőt tenyészteni. Rettenetesen le­alázó dolog, hogy a társadalom mai hamis, feje tetején járó és igazságtalan berendezése lehetségessé teszi az ilyen ágról szakadt alako­kat, a­kik voltaképpen a mi szégyeneink, mert rossz szagú rongyaik minket ütnek arctal. Ez semmiesetre sem maradhat így, össze kellene állani és ki kellene forgatni képtelenül hamis berendezéséből az egész közéletet, mely már rég megérett a nivellálásra, csak férfiak nincsenek hozzá, a­kik végrehajtsák.,Hol van az megírva, hogy Á-nak mindene legyen, B-nek semmije ? Miféle hóbort, hogy az egyik ember nyolczszobás lakásban kényeztesse a maga spleenjét és tömött zsebét, a másik pedig tizedmagával fetrengjen egészségtől korgó üres belekkel egy oly szűk és piszkos vaczok­­ban, mely disznó­ólnak is csak kivételes jó­akarattal nevezhető ? Nem igaz ! Méltóztat­­nak valamit mondani ? —■ Tökéletesen igaza van ! — bólintott sanda iróniával a doktor, s fordított egyet a Times nagy lepedőjén, melyben kedvencz Pi­­nerójának legújabb színpadi sikerét böngész­gette. — Persze hogy igazam van ! Ismétlem, nivellálni kell a közéletet, meg kell szüntetni ezt a sok liberális hunczutságot, ki kell egyenlí­teni a mesterségesen tenyésztett különbsége­ket az egész vonalon s mindjárt nincs koldus a világon ! Fölháborító, hogy egy Isten képére teremtett érző emberi lény, a­ki semmiben sem­­ különbözik tőlem, vagy öntől, odáig sü­­lyedjen, hogy koldulni legyen kénytelen, a­mikor az élethez, a kenyérhez és az egész világ­ szerint. Minekutána objektívak voltunk, le­hetünk igazságosak is. A külpolitikai kép, melyet az expozé elénk tár, sivár, s mint leszámolása a közelmúlt eseményeinek és erőlködéseinek, lényeges veszteséget mutat föl. Annyi száz millió feláldozása árán helyzetünk ma kedvezőtlenebb, mint volt a balkáni háború előtt. Határozottan oda állhatunk a háború két tényleges el­vérzője, Törökország és Bulgária mellé. Ez így van. Ezt maga Berchtold sem láthatja másképp, és abból, a­mit mond, és abból, a­mit nem mond, vilá­gos, hogy nem is akarja másképp lát­tatni. Az expozéja kedvezőtlen­­mélta­tásából látszik, hogy mindenki meg­értette. S itt az a pont, a­hol igazságo­saknak is kell lennünk. A külpolitikai beszámoló nem egyszersmind a mon­archia külpolitikájának a beszámolója. Hogy a kialakulásért Berchtold viseli a felelősséget, magától értetődik, de ha imputáljuk neki, hogy külpolitikai czéljai azonosak a beállott eredményekkel, ak­kor — a­mily mértékben becsméreljük érte — abban a mértékben túlbecsüljük hatalmát és jelentőségét. Ha Bismarck lenne a monarchia külügyminisztere, akkor sem foghatnék rá, a térképre mutatva: íme, ezt csinál­tad. Másoknak is volt beleszólásuk, s ha valaha, úgy ebben a lefolyt kampány­ban világos, hogy a­mi történt, a­mi előállt, az az összes európai erők össze­­működésének az eredője. Ezek között az erők között ott volt a mienk is, Berch­­toldtól irányíttatva, de az érvényesülése természetesen nem lehetett tiszta és töl­tetlen. Talán jobban érvényesülhettünk volna,­­lehetséges, mivel az ellenkezőjét kimutatni nem lehetséges. De talán rosz­­szabbul is. A kritikának mindenben igaza van. Nem éri meg nekünk Albánia a háborús felkészültség rettentő költségeit. De Al­ Lapunk mai száma 42 oldal

Next