Az Ujság, 1914. május (12. évfolyam, 115-127. szám)

1914-05-16 / 115. szám

Budapest, 1914. XII. árfolyam, 116. mim._________________Szombat, május 16. Előfiltéri árak: G 3 ROVÁS. Tisza István ekkor is korrekt gentleman, ha nem Magyarország miniszterelnöke. Az elég­tétel tehát neki mint magánembernek is kijárna, ha megsértenék. Mennyivel inkább van jussa erre mint miniszterelnöknek, a­ki állásánál fogva czéltáblája az ellenzéki gyűlöletnek. Hogy ezt a jogát kivel szemben érvényesíti, az tisztára az ő gusztusától függ. Az egyikkel szemben érzékenyebb, mint a másikkal, de az a körülmény, hogy valakinek a szavait nem vette sértésnek, még nem ment fel egy más­valakit az alól, hogy elégtételt adjon a minisz­terelnöknek, ha ő sértőnek találja ennek a másvalakinek a megjegyzéseit. Ha Magyaror­szág miniszterelnökének minden bántó szóra reagálnia kellene, a magyar képviselő kéz vívó­teremben ülésezhetne mindaddig, míg vala­mely ügyesebb vivő kardja, vagy pisztolya leterítené a miniszterelnököt. Ez a harczmodor kissé középkorias, de hát Rakovszky a nép­párt vezére s mint ilyen hivatalból szerelmes a középkorba. ♦ Mikor a választókerületek beosztásáról rendeleti úton intézkedett a kormány, kifogá­solták, hogy a törvényhozás megkerülésével határoznak ily fontos kérdésben. Most, hogy a kormány a képviselőházban tárgyaltatja a rendeletet, azon ütköznek meg, hogy a kor­mány miért tárgyaltat a képviselőházban olyat, a­mit rendeleti utón már elintézett. Mindkét kérdésre választ kaphattak volna a kormánytól, ha ma megjelentek volna a kép­viselőházban, a­hol a rendeletről tárgyaltak. De ők inkább tovább is kíváncsiak, semhogy bemenjenek a Házba. Mert politikai szem­pontból jobban kedvez nekik, ha kíváncsisá­gukban maguk felelnek meg a maguk adta kérdésekre. Ők olyan feleletet adhatnak, a­mi­lyen nekik tetszik s a nyilatkozataik mutat­ják, hogy siettek elfogultak lenni, nehogy a miniszter felvilágosítása után objektívnak kell­jen lenniök. * A német külügyi államtitkár kissé har­­cziasabb volt Pétervárral szemben, mint Berch­­feld gróf. Ezt azok állapítják meg, a kik nin­csenek megelégedve külpolitikánk mai irányí­tásával. A megállapítás helyes, de a harcziasság utólagos reklamálása nemcsak fölösleges, de impolitikus is. Más a monarchia és más Német­ország helyzete Oroszországgal, szemben s ezért Jagovv szavai erős pro­vokálisnak látszottak volna, ha azokat nem ő, hanem Berchtold gróf mondja el. Ha a monarchia erősebb han­got használ, Pétervárott mindig arra figyel­nek, hogy aláhúzza-e a mi szavainkat Német­ország. Most Németország beszélt s nekünk csak örvendenünk lehet azon, hogy Péter­várott végre megtudják, hogy Németország nemcsak mint a monarchia szövetségese, ha­nem mint független birodalom is szembe tud helyezkedni Oroszországgal. A trónkövetelők. (Történeti dráma 5 felvonásban, irta Ibsen Henrik, fordította Puskás Endre; elő­dták a Nemzeti Színház­ban 1914. május 15-én.) Unalmas. Hát mit mondjunk ! Ha a szín­házi tudósító ki akarja szolgálni olvasóját, igazat kell mondania. Ez első kötelessége. E kötelesség alól föl nem mentheti semmiféle melléktekintet, semmi nagyképű bírálói fontos­kodás, ha még oly erős okokkal tudná is ért­hetővé tenni. Ha az ember valamely darabon unatkozott, vallja meg őszintén. E vallomással hűségesen tájékoztatja azokat, kik megtisztelik bizalmukkal, kik hallgatnak rá. Ezért írtuk le az első szóban, hogy Ibsennek a trónkövetelők czimű­ történeti drámája unalmas. Hosszadal­mas, bőbeszédű, szertelen alkotványa, nem is­­ eléggé világos és, a­mi fődolog, az a drámaias­­ság, melyet az író a magával meghasonlott egyik hősének, Skule Jarl-nak sorsában meg­találni vélt, nem hat ki a darabból elég erősen, elég meggyőzően. Már az a körülmény is éles világot vet a darab gyöngéire, hogy »egyik« hősére kell rá­mutatnunk. Mert a darabnak tényleg két hőse van. Első felének cselekvő hőse Hakon király , másik felében a király letűnik a színpadról és helyébe lép helytartó embere , Skule Jarl, ki ezután egyedül tölti meg a darabot az utolsó jelenetig lelkiismeretfurdalásaival, ön­vádjaival, félszeg rendelkezéseivel és erőtlen­sége folytán is leérdemelt bukásával. A darab tehát nem egységes tárgyú , kö­zépen megtörik. Első hőse, mikor hosszú két felvonás után végre érdeklődni kezdtünk iránta ■és világboldogító eszménye iránt, a színfalak­­mögött­e búvik ; második hőse pedig, a mel­ i­­­lett hogy drámai­lag véve erőtlen, nem is vi­seli korának szik­ét, történeti szempontból hamisnak látszik és ennélfogva sem nem kelt maga mellett rokonszenvet, sem nem győz meg igazságáról. Hogyan ragadja meg az ily dráma az ember lelkét ! És az az egész norvég történet oly távol áll tőlünk, oly ismeretlen előttünk ! Ki tudja, hogy volt-e valaha a föld kerekségén Hakonson Hakon, és ha volt, milyen volt ? Pedig érdekes személyiség lehetett. Mikor atyja, a norvég király meghalt, egy egész sereg trónkövetelő lépett fel ellene. Mindannyi rokona volt az elhunyt királynak ; mindeni­k magát látta az uralkodásra jogosult­nak , és mindnyájan azt mondták, hogy az ifjú Hakon nem az elhunyt királynak fia. A ki­rályi herczegnek anyja ekkor a templomban a papok és a nép jelenlétében kiállja a tűz­­próbát, bizony­ít­and­ó, hogy hűséges felesége volt férjének ; két kezével érinti az izzó vas­­rudat és marka még meg sem­ pörkölődik. Ennek a bizonyító ténynek az összeg trón­­követelők megadják magukat, még a legtekin­télyesebb és rokonságra nézve legközelebb álló Skule Jarl is, ki az elhunyt királynak testvér­­­öcscse és így Hakonnak nagybátyja. Hakon bölcs, lelkes, idealista egy fiatal király, ki átérzi, hogy országának a sok pártos­kodás és zavar után elsősorban békére van szüksége. Hogy tehát bátyját, Skule-t ki­békítse, nőül veszi lányát, a szép szőke Mar­­grete-t ; az országi ügyek intézését pedig egészen a derék és lojális Skule-ra bízza. Sőt többet is tesz ; anyját, kit rokonai nem szíve­sen látnak, és összes tekintélyesebb párthiveit eltávolítja magától; elküldi őket az ország távol tartományaiba. Megtért ellenfelei tehát teljes biztonságban érezhetik magukat a főbb hivatalokban ; a király között ők az urak és minden rendben van. Azaz hogy rendben volna, ha egy gonosz, fondorkodó főpap, Miklós püspök, nem rontaná el ezt a rendet. Miklós fiatal korában maga is a trónra vágyott , de nem volt meg az ereje, hogy vágyát kielégítse. Gyáva volt. Ötször is el­indult a csatába bajtársaival, de mindannyi­szor megfutamodott, mielőtt a seregek össze­csaptak ; a bajtársak pedig kinevették. Az asszonyoknál próbált aztán szerencsét. Ott sem ment semmire. Testi és lelki tehetetlen­sége nem engedett számára sem jelentőséget, sem boldogságot. Ekkor pappá lett. De milyen pappá ? Úpnosz, kegyetlen, hitben és erkölcs­ben kétkedő, irigy, keményszívű pappá, ki rossz tanácsaival és ravasz ösztökéléseivel min­denkit bűnre csábított, szerencsétlenségbe ta­szított és csak abban gyönyörködött, ha azok, kik szavaira hallgattak, szenvedtek és el­buktak. Ez a Miklós püspök csöpögted a bírókra késs nagyra vágyás mérgét a már lecsendesült, és megbékült inkub­nak lelkébe, figyelmeztet­vén őt, hogy az anyakirályné csak arra nézve állta meg az istenítéletet, hogy »nem törte meg a hitvesi hűséget«; de ez nem bizonyítja semmiben, hogy nem cserélték el egy idegen gyermekkel a királyfit, mikor egy éves gyermek korában a messze idegenből atyjához haza küldték. Ő maga, Miklós püspök, tanácsolta e cserét a gyermek nevelőjének, egy angol pap­nak, hogy az igazi királyfi életét útközben megeshető merényletek ellen biztosítsák. Ha az a pap — így folytatja a püspök — meg­­fogadta tanácsomat és véghez vitte a cserét. s bukaresti diákok. Mangra Vazul hatvannégy esztendős öreg­ember. Azonfelül pap. Tizenöt év óta a nagyváradi görög-keleti püspökség vikáriusa. A magyar képviselőház tagja. Hat év óta tagja a bukaresti román aka­démiának is. Ezúttal pedig vendég volt Bukarestben. Az a brutális bántalmazás tehát, mely őt ott érte, egész sor olyan tekintetet sértett meg, a­mit a művelt népek még a háború véres szenvedélyei­nek lángolása közben is respektálnak. Semmi másról nem is beszélve, az, a­mit a bukaresti diákok e tiszteskorú egyházi férfiúval és vendéggel műveitek, e fiatalságnak barbár, nyers érzületéről tanúskodik. Hazafias felhevülésekkel az ilyent menteni nem szabad. A mi ifjúsá­gunknak is voltak ilyen felháborodásai, még­pedig elnyomott állapotunkban, a­mikor a szenvedély feszültsége nagyobb és menthetőbb. Volt úgy, hogy a fegy­veres hatalommal is összetűzött. De volt úgy is, hogy hazafias érzése egyenesen a román túlzók provokálásába ütközött. De alávalóságoknak sohasem engedte át magát. Legnagyobb felháborodásaiban is meg bírta őrizni emberi méltóságát és nem gyalázta meg hazafias szenvedélyét ilyen alacsonyságokkal. Sajnálni lehet, hogy erre a romániai ifjúság képes volt, és csodálni kellene, ha a bukaresti mű­veit tanuló ifjúság e tettet magától, annak lealázó módja miatt el nem utasítaná. Ez eddig nem politika, hanem csak egy darab kultúrtörténet. Hogy politikai okai voltak, nem kisebbíti a tett meg­bélyegző természetét, sőt annak súlyát még fokozza. Pedig határozottan és élesen politikai jellege van annak a passzív gyű­löletnek, a­mi Mangra Vazult Bukarest­ben még a tudományos körökben is körül­vette. És ez reánk nézve jóval többet Lapunk mai száma 32 oldal

Next