Az Ujság, 1914. május (12. évfolyam, 115-127. szám)
1914-05-16 / 115. szám
Budapest, 1914. XII. árfolyam, 116. mim._________________Szombat, május 16. Előfiltéri árak: G 3 ROVÁS. Tisza István ekkor is korrekt gentleman, ha nem Magyarország miniszterelnöke. Az elégtétel tehát neki mint magánembernek is kijárna, ha megsértenék. Mennyivel inkább van jussa erre mint miniszterelnöknek, aki állásánál fogva czéltáblája az ellenzéki gyűlöletnek. Hogy ezt a jogát kivel szemben érvényesíti, az tisztára az ő gusztusától függ. Az egyikkel szemben érzékenyebb, mint a másikkal, de az a körülmény, hogy valakinek a szavait nem vette sértésnek, még nem ment fel egy másvalakit az alól, hogy elégtételt adjon a miniszterelnöknek, ha ő sértőnek találja ennek a másvalakinek a megjegyzéseit. Ha Magyarország miniszterelnökének minden bántó szóra reagálnia kellene, a magyar képviselő kéz vívóteremben ülésezhetne mindaddig, míg valamely ügyesebb vivő kardja, vagy pisztolya leterítené a miniszterelnököt. Ez a harczmodor kissé középkorias, de hát Rakovszky a néppárt vezére s mint ilyen hivatalból szerelmes a középkorba. ♦ Mikor a választókerületek beosztásáról rendeleti úton intézkedett a kormány, kifogásolták, hogy a törvényhozás megkerülésével határoznak ily fontos kérdésben. Most, hogy a kormány a képviselőházban tárgyaltatja a rendeletet, azon ütköznek meg, hogy a kormány miért tárgyaltat a képviselőházban olyat, amit rendeleti utón már elintézett. Mindkét kérdésre választ kaphattak volna a kormánytól, ha ma megjelentek volna a képviselőházban, ahol a rendeletről tárgyaltak. De ők inkább tovább is kíváncsiak, semhogy bemenjenek a Házba. Mert politikai szempontból jobban kedvez nekik, ha kíváncsiságukban maguk felelnek meg a maguk adta kérdésekre. Ők olyan feleletet adhatnak, amilyen nekik tetszik s a nyilatkozataik mutatják, hogy siettek elfogultak lenni, nehogy a miniszter felvilágosítása után objektívnak kelljen lenniök. * A német külügyi államtitkár kissé harcziasabb volt Pétervárral szemben, mint Berchfeld gróf. Ezt azok állapítják meg, a kik nincsenek megelégedve külpolitikánk mai irányításával. A megállapítás helyes, de a harcziasság utólagos reklamálása nemcsak fölösleges, de impolitikus is. Más a monarchia és más Németország helyzete Oroszországgal, szemben s ezért Jagovv szavai erős provokálisnak látszottak volna, ha azokat nem ő, hanem Berchtold gróf mondja el. Ha a monarchia erősebb hangot használ, Pétervárott mindig arra figyelnek, hogy aláhúzza-e a mi szavainkat Németország. Most Németország beszélt s nekünk csak örvendenünk lehet azon, hogy Pétervárott végre megtudják, hogy Németország nemcsak mint a monarchia szövetségese, hanem mint független birodalom is szembe tud helyezkedni Oroszországgal. A trónkövetelők. (Történeti dráma 5 felvonásban, irta Ibsen Henrik, fordította Puskás Endre; elődták a Nemzeti Színházban 1914. május 15-én.) Unalmas. Hát mit mondjunk ! Ha a színházi tudósító ki akarja szolgálni olvasóját, igazat kell mondania. Ez első kötelessége. E kötelesség alól föl nem mentheti semmiféle melléktekintet, semmi nagyképű bírálói fontoskodás, ha még oly erős okokkal tudná is érthetővé tenni. Ha az ember valamely darabon unatkozott, vallja meg őszintén. E vallomással hűségesen tájékoztatja azokat, kik megtisztelik bizalmukkal, kik hallgatnak rá. Ezért írtuk le az első szóban, hogy Ibsennek a trónkövetelők czimű történeti drámája unalmas. Hosszadalmas, bőbeszédű, szertelen alkotványa, nem is eléggé világos és, ami fődolog, az a drámaiasság, melyet az író a magával meghasonlott egyik hősének, Skule Jarl-nak sorsában megtalálni vélt, nem hat ki a darabból elég erősen, elég meggyőzően. Már az a körülmény is éles világot vet a darab gyöngéire, hogy »egyik« hősére kell rámutatnunk. Mert a darabnak tényleg két hőse van. Első felének cselekvő hőse Hakon király , másik felében a király letűnik a színpadról és helyébe lép helytartó embere , Skule Jarl, ki ezután egyedül tölti meg a darabot az utolsó jelenetig lelkiismeretfurdalásaival, önvádjaival, félszeg rendelkezéseivel és erőtlensége folytán is leérdemelt bukásával. A darab tehát nem egységes tárgyú , középen megtörik. Első hőse, mikor hosszú két felvonás után végre érdeklődni kezdtünk iránta ■és világboldogító eszménye iránt, a színfalakmögötte búvik ; második hőse pedig, a mel ilett hogy drámailag véve erőtlen, nem is viseli korának szikét, történeti szempontból hamisnak látszik és ennélfogva sem nem kelt maga mellett rokonszenvet, sem nem győz meg igazságáról. Hogyan ragadja meg az ily dráma az ember lelkét ! És az az egész norvég történet oly távol áll tőlünk, oly ismeretlen előttünk ! Ki tudja, hogy volt-e valaha a föld kerekségén Hakonson Hakon, és ha volt, milyen volt ? Pedig érdekes személyiség lehetett. Mikor atyja, a norvég király meghalt, egy egész sereg trónkövetelő lépett fel ellene. Mindannyi rokona volt az elhunyt királynak ; mindenik magát látta az uralkodásra jogosultnak , és mindnyájan azt mondták, hogy az ifjú Hakon nem az elhunyt királynak fia. A királyi herczegnek anyja ekkor a templomban a papok és a nép jelenlétében kiállja a tűzpróbát, bizonyítandó, hogy hűséges felesége volt férjének ; két kezével érinti az izzó vasrudat és marka még meg sem pörkölődik. Ennek a bizonyító ténynek az összeg trónkövetelők megadják magukat, még a legtekintélyesebb és rokonságra nézve legközelebb álló Skule Jarl is, ki az elhunyt királynak testvéröcscse és így Hakonnak nagybátyja. Hakon bölcs, lelkes, idealista egy fiatal király, ki átérzi, hogy országának a sok pártoskodás és zavar után elsősorban békére van szüksége. Hogy tehát bátyját, Skule-t kibékítse, nőül veszi lányát, a szép szőke Margrete-t ; az országi ügyek intézését pedig egészen a derék és lojális Skule-ra bízza. Sőt többet is tesz ; anyját, kit rokonai nem szívesen látnak, és összes tekintélyesebb párthiveit eltávolítja magától; elküldi őket az ország távol tartományaiba. Megtért ellenfelei tehát teljes biztonságban érezhetik magukat a főbb hivatalokban ; a király között ők az urak és minden rendben van. Azaz hogy rendben volna, ha egy gonosz, fondorkodó főpap, Miklós püspök, nem rontaná el ezt a rendet. Miklós fiatal korában maga is a trónra vágyott , de nem volt meg az ereje, hogy vágyát kielégítse. Gyáva volt. Ötször is elindult a csatába bajtársaival, de mindannyiszor megfutamodott, mielőtt a seregek összecsaptak ; a bajtársak pedig kinevették. Az asszonyoknál próbált aztán szerencsét. Ott sem ment semmire. Testi és lelki tehetetlensége nem engedett számára sem jelentőséget, sem boldogságot. Ekkor pappá lett. De milyen pappá ? Úpnosz, kegyetlen, hitben és erkölcsben kétkedő, irigy, keményszívű pappá, ki rossz tanácsaival és ravasz ösztökéléseivel mindenkit bűnre csábított, szerencsétlenségbe taszított és csak abban gyönyörködött, ha azok, kik szavaira hallgattak, szenvedtek és elbuktak. Ez a Miklós püspök csöpögted a bírókra késs nagyra vágyás mérgét a már lecsendesült, és megbékült inkubnak lelkébe, figyelmeztetvén őt, hogy az anyakirályné csak arra nézve állta meg az istenítéletet, hogy »nem törte meg a hitvesi hűséget«; de ez nem bizonyítja semmiben, hogy nem cserélték el egy idegen gyermekkel a királyfit, mikor egy éves gyermek korában a messze idegenből atyjához haza küldték. Ő maga, Miklós püspök, tanácsolta e cserét a gyermek nevelőjének, egy angol papnak, hogy az igazi királyfi életét útközben megeshető merényletek ellen biztosítsák. Ha az a pap — így folytatja a püspök — megfogadta tanácsomat és véghez vitte a cserét. s bukaresti diákok. Mangra Vazul hatvannégy esztendős öregember. Azonfelül pap. Tizenöt év óta a nagyváradi görög-keleti püspökség vikáriusa. A magyar képviselőház tagja. Hat év óta tagja a bukaresti román akadémiának is. Ezúttal pedig vendég volt Bukarestben. Az a brutális bántalmazás tehát, mely őt ott érte, egész sor olyan tekintetet sértett meg, amit a művelt népek még a háború véres szenvedélyeinek lángolása közben is respektálnak. Semmi másról nem is beszélve, az, amit a bukaresti diákok e tiszteskorú egyházi férfiúval és vendéggel műveitek, e fiatalságnak barbár, nyers érzületéről tanúskodik. Hazafias felhevülésekkel az ilyent menteni nem szabad. A mi ifjúságunknak is voltak ilyen felháborodásai, mégpedig elnyomott állapotunkban, amikor a szenvedély feszültsége nagyobb és menthetőbb. Volt úgy, hogy a fegyveres hatalommal is összetűzött. De volt úgy is, hogy hazafias érzése egyenesen a román túlzók provokálásába ütközött. De alávalóságoknak sohasem engedte át magát. Legnagyobb felháborodásaiban is meg bírta őrizni emberi méltóságát és nem gyalázta meg hazafias szenvedélyét ilyen alacsonyságokkal. Sajnálni lehet, hogy erre a romániai ifjúság képes volt, és csodálni kellene, ha a bukaresti műveit tanuló ifjúság e tettet magától, annak lealázó módja miatt el nem utasítaná. Ez eddig nem politika, hanem csak egy darab kultúrtörténet. Hogy politikai okai voltak, nem kisebbíti a tett megbélyegző természetét, sőt annak súlyát még fokozza. Pedig határozottan és élesen politikai jellege van annak a passzív gyűlöletnek, ami Mangra Vazult Bukarestben még a tudományos körökben is körülvette. És ez reánk nézve jóval többet Lapunk mai száma 32 oldal