Az Ujság, 1915. március (13. évfolyam, 60-90. szám)
1915-03-12 / 71. szám
10 Egy tavaszi nap Párisban. — Séta a boulevardokon. — Andreas Weding-nek, a kopthágai Politiken fárisi tudósító, jámb aktuális karczolataiból közöltük a következő jellemző apróságokat: Februárban könnyelműség tavaszról beszélni, mégis megesik, hogy a jámbor utas, aki a Riviérára utaztában néhány napig Párisban lebzsel, ott viruló tavaszt talál, mely a dán áprilissal is vetekedik. A boulevardokon csinos virágáruslányok kínálják szagos bokrétáikat, a harmatos ibolyacsokrokat, a sárga mimózákat, melyek néhány nappal ezelőtt még Monaco szikláiról bámészkodtak a Földközi-tenger kék síkjára. A párisi nők ugyan még prémkabátban járnak ilyenkor, de séta közben karjaikra vetik prémjeiket. A kávéházak torlaszain hüsítőket fogyasztanak, de bent a helyiségben még vígan lobog a láng a kis vaskályhákban. Ilyen napot töltöttem én is Párisban. Most jöttem vissza a Champs Elysées-ről, s az aszfalton sebesült katonákat láttam sütkérezni a napfényben. A boulevardokon négy háborús kép tárult elém. Az első a Rue Royal-on, a Madeleine-templom előtt, melynek portáléján egy munkás javította a mozaik-felirást: »Venite adoremus«. Egy fiatal angol tiszt haladt arra egy hölgy társaságában. Finomodott race-arcz, lord-ábrázat, sportsmantermet. Elegáns khaki-egyenruhát viselt, uniformisa alatt derékfüzőt. Kard helyett vékony sétapálczát és barna fűzős czipőt, így kell öltöznie a ‚‚chick‘-es angol tisztnek, aki franczia vöröskeresztes dámák kíséretében ropja az aszfaltot. A fajtájával gyakran találkozunk a Riche és Ciro vendéglőjében, amint franczia hölgyikékkel ebédel és vacsorázik. A hölgyike persze talpig gyászban van, mert férje urát, vagy kedvesét halálthozó golyób is találta a lövészárokban. Egy angol tisztecske a minap hangosan kifakadt a Ciro éttermében : — Ha a zenekar még egyszer eljátszsza az »It’s a long way to Tipperary«-t (kedvelt angol katonadal), megfojtom a karmestert . Azután négy kis gyászruhás nővel találkoztam, akik bal karjukon a Vöröskereszt jelvényét viselték. Amikor kalapjuk alá tekintettem, ferdeszemű arczocskák nevettek rám. Szóval, négy kicsi japán nőcske volt, a japán Vöröskeresztmisszió képviselői, akik most érkeztek Párisin és az Astoria-hotelben szálltak meg. A missziónak összesen 61 tagja van, de rengeteg orvosi felszerelése. Holnap már elutaznak a frontra, s egyelőre ők képviselik a japán segítséget a franczia harcrtéren. A Boulevard Madeleine-n két arab pap megy szürkéskék kaftánjában, aranynyal átszőtt fehér turbánnal a fején. Azért jöttek ide, hogy elesett afrikai katonákat mohamedán rítus szerint eltemessenek. Nyomon követem őket. Lassú, imbolygó járással haladnak tova, mint a sivatag tevéi. Édeskés, émelyítő illat árad róluk, ami a háremek világára emlékeztet. A boulevardon most szétválik a tömeg és különös menetnek nyit utat. Egy biczegő hadnagy gummikereken gördülő kocsit tol, melyben sápadt fiatal katona ül. Torzonborz, feketehajú altiszt kíséri őket, ez is mankón jár. Jól ismerem a három jóba,rítot. Kedvelt fiatal párisi uracsok, akik gyakran megfordulnak Fouquet karjában. A közkatona mellén vitézségi érem ragyog, jobbkezében ibolyacsokrot tart. Két lábát a térd fölött amputálták , a csontok most gyapjútakaróba vannak burkolva. Az ifjú invalidus mosolyogva integet a tömegnek és sűrűn szippant e cigarettájából. Sok az ismerőse, akik nem mulasztják el, hogy egészségi állapotáról tudakozódjanak, de az idegenek is megemelik kalapjukat, amint elhaladnak mellette. A hölgyek kezét szorongatják , egy hisztérikus fs görcsös zokogással hajol le hozzá és halkan erdet rebeg. Sok sebesült és nyomorék katonát láttam a háború kitörése óta, fiatal tiszteket, akik kínos igyekezettel kerülték a feltűnést a párisi utcákon, de ez a mai találkozás az eddigieknél is megrendilőbb volt. Talán azért, mert ez az első tavaszi nap. Csodaszép a napsütés, a boulevard szikrázik és ragyog. Az élet vágya hatalmasan lobban fel bennünk, megint fiatalok vagyunk és szerelmesek. Valami megmarkolta a szívemet : elmenekültem a boulevardról, máskülönben a tömeg láttára sírva fakadtam volna. A Boulevard Madeleine és a Boulevard des Gapueines találkozásánál, anélkül hogy a rendőr intett volna, mintegy titkos intésre, megállt a hosszú kocsisor, s a járókelők is sorfalat álltak a járdán. Megint a szomorú menettel találkoztam : a két sebesülttel és a tolószékbe ültetett, mosolygó emberi roncscsal. A háborús képek közül, amelyeket e szép tavaszi napon láttam, kétségkívül ez volt a legszomorúbb. Igen ám, mondhatná az elfogulatlanolvasó, ez tagadhatatlanul szomorú dolog. De a fiatal katona hős, aki hazájáért szenved, s akiről hazája fog gondoskodni. A minap egy századossal beszéltem, akinek mindkét lábát amputálták. Az operaczió után, amikor a jelenvoltaknak csupa tapintatosságból hallgatniok kellett volna, a Vöröskereszt egy előkelő hölgye szánalomból, vagy feltűnési, vágyból megszólalt: — Százados úr, — monda — az a tudat, hogy ön hős, ugye kárpótolja önt a súlyos veszteségért? — Lehetséges, nagyságos asszonyom, — mondá a százados — de hős egy esztendeig vagyok, azontúl csak invalidus leszek. TIZENNÉGYES EMLÉK. Hősök. Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar - görög-szakos bölcsész, hajnali fél öt órakor fölfelé pislogott és észrevette, hogy pirkad, az ég peremén rozsdavörösen derengett a világosság. Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyargörög-szakos bölcsész, négy centiméterrel kijebb dugta fejét a megfigyelő dekángból, ahol mint inspekcziós töltötte az éjszakát , visszafelé nézett, az árokban nem messze tőle hortyogtak még a katonák. Szemben, néhány száz méternyire, változatlanul húzódott az ismert,ellenséges sáncz. — Még jó fél óra eltelik addig, míg azok rákezdik, — mondta magában Fuksz — és én bizisten elalszom. Legokosabb, ha előszedem a könyvet, már elég világos van, azt a félórát átolvassuk. És Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, kiránczigálta bródzakkjából a könyvet, megnyálazta az ujját és felütötte ott, ahol tegnap este abbahagyta : a thermopylaei ütközet leírása következett, eredeti görög nyelven, úgy ahogy a klasszikus történetíró, már én nem tudom, hogy melyik, pergamenre vetette. Eleinte dörzsölgette a szemét, pár percz múlva azonban belemelegedett és a könyvhöz szokott emberek láttató képzelete odavarázsolta elé az egész jelenetet, a szorost, amin keresztülözönlik Xerxes hada és Leonidast. Félóra múlva úgy érezte, mintha az egyetemi könyvtár csendes boltívei alatt ülne, a kényelmes borszéken, előtte az asztal tele könyvekkel és ő megint elábrándozva mondaná magában : igen, ezek nagy idők voltak, az emberi test, az emberi bátorság, az egyén nagyszerű kultuszának fénykora, — igen, a hősök. Merengve eresztette ki kezéből a könyvet és tétován nézett maga elé. Ekkor egy kicsit összerezzent : a pirkadó hajnal most már sárga hátteréből éles körvonalakban vált el egy magas, különös férfi alakja, ott ült pár lépésnyire a lövészárok szélén és kifelé nézett. Nehéz pánczél lógott nyakáról és a fején kacskaringós, kürtös sisak. Fuksz nem lett volna görög-magyar-szakos bölcsész, ha rögtön meg nem ismerte volna Leonidast. Rögtön megismerte és rögtön tudta azt a szép görög mondatot, amivel ilyen magasrangú katonát és félisteni hőst az ókorban megszólítani ülött; már kezdte volna mondani, de különös, a mondat egészen másképp fordult, mint ahogy befejezni akarta. — Zeüsz fia, perzsaölő Leonidas, — kezdte el Fuksz görögül, olyan hangon, mintha a kollokviumon felelne — üdv neked ! Mely istenség vezérelte lépteidet e tájra, és nem tudod-e... (itt vette csak észre Fuksz a sisakot) De nem tudod-e, hogy a sisakot nem szabad kismirglizni, ha Földbe van az ember, mert az jó ételt mutat ? A hős lassan fordította fejét Fuksz felé. — Üdv, ifjú harczos! *— mondta áresésén, ■ görögül. — Látom, megismertél engem, éles a szemed, mint Odüsszeuszé. S Hellászom nyelvén szólítasz, ami jól esik nekem, de mégis azt hiszem, nem vagy görög, mert mit jelentsen a smirglizni szó, ha ugyan jól értettem, hogy sisakomról szólasz? — Az azt jelenti, — magyarázta Fuksz görögül — hogy nem szabad a sisaknak fényesnek lenni, mert az ellenség rögtön észreveszi. Vegye le gyorsan a fejéről, vagy bújjon be a dekángba, ide mellém. — Hát itt csata van, ifjú? — kérdezte a görög félisten fellángoló szemmel, görögül. — Hát persze, — magyarázta Fuksz görögül — nem látja, hogy svarmiéniába fekszünk? •=■* És igy .. . igy harczoltok? Hol az ellenség ! — Az meg ott fekszik. A másik árokban. — Hát igy elbújtok egymás elöl ? — kiáltott a görög hős és nemes tűzben égő szemekkel emelkedett fel. — Tyü, a félistenit kegyednek, — ijedezett Fuksz •— hát ne dugja ki magát, hisz rögtön észre vesznek bennünket. Bújjon be gyorsan, decken! — Hallgass, gyáva Efialtesz — dörögte a görög hős. —• Leonida«nak mered mondani, hogy bújjon el az ellenség előtt? Ti csak remegjetek, nyúlszivüek, az árok fenekén, Leonidas majd megmutatja nektek, hogy kell elbánni a perzsa gazokkal. , Fuksz egy kicsit elszégyelte magát, hogy így rendreutasították és egy szép görög mondaton törte a fejét, amivel kiengesztelte a haragvót, amikor sivítva fúrta fejét az égbe valami, a fejük felett szétpukkant az első shrapnell és fehér felhő villogott. — Na tessék — mondta Fuksz. — Észrevették. Most kezdődik a munka, nem lesz idő reggelizni se. És Fuksz nagyot ásítva nyúlt a puskája után. A szomszédos fedezékekben is mozgolódni kezdtek a fiúk. Fuksz oldalt fordult, hogy a töltényt áskajához férjen, és csodálkozva vette észre, hogy Leonidas ott guggol mellette a földön. A félisten eszelősen nézett Fukszra és alig tudott elhebegni néhány szót.. — Mi... mi volt ez? — kérdezte. — Ez egy shrapnell volt — magyarázta Fuksz és megint nagyot ásított. — Öt órakor szokták kezdeni, rendesen hat shrapnellel. Még öt jön mindjárt. — De .... engem . .. megütött valaki... és nem látom, hogy ki... vaczogott a görög hős, egész testében remegve. — Ja, —■ mondta Fuksz — hiszen maga kapott egy golyót a könyökébe. Várjon, majd bekötöm, semmi az egész. — De nem láttam senkit — nyöszörgött Leonidas. — Persze hogy nem látott, — mondta Fuksa — mert azok is fedezékben vannak. Na, emelje fel egy kicsit a vállát, hogy a könyökét beköthessem. — Nem, csak hagyja — nyöszörgött a görög hős. — Miért hagyjam? Csak emelje. — Dehogy emelem, — kiáltott dühösen Leonidas — nem látja, hogy akkor kikerül a fejem a fedezékből? És gyorsan visszakapta a könyökét. (—mnti) _________AZ UJSAO_________ Péntek, 1915. márczius 12. —............. ......................................................................................mm AZ ÚJSÁG TELEFONSZÁMAI Szerkesztőség: József 13-35 Kiadóhivatal: József 16*26 és 13*36 Olvasóterem és PIQ fiókkiadóhivatal: 19-83 léterurbán külföld és vidék 67.