Az Ujság, 1917. szeptember (15. évfolyam, 218-243. szám)

1917-09-01 / 218. szám

et Wilson feékeideálja. Ive­rt tudj­ai e pillanatban, Táléban el­­küldte-e már Witson válaszjegyzékét a pápá­nak. Az entente hírforrásai annyiszor bizonyul­tak megbízhatatlanoknak s annyiszor anticipál­­tak hamisan és irányzat­osan még meg nem történt tényeket, hogy ezúttal is fentartással élünk a Times newyorki tudósítója, által az entente-barát amsterdami Z'd­egraaf-ba­n közzé­tett jegyzékkivonattal szemben. Még az sem teszi kétségtelenné a válaszjegyzék tényleges elküldését, hogy már amerikai lapok kommen­tárjait is közlik hágai lapok. Mindazonáltal megvan az okunk rá, hogy a Wilsonnak tulaj­­donított jegyzék lényegét olyannak vegyük, mint a­mely megfelel Wilson eddigi­­viselkedésé­nek, s hogy­ éppen ne tartsuk kizártnak azt a rideg visszautasítást, a­melyre az alaphangot az entente részére Wilson adja meg. Az az örömkitörés, melylyel az entente európai saj­tója a Wilson-féle válaszjegyzéket fogadja, még máielőtt annak hitelessége meg lenne álla­pítva, nagyon is valószínűvé teszi, hogy a Telegraaf híte nem esik messze a valóságtól. Ez a valóság pedig mindennél jellemzőb­ben bizonyítja, hogy az entente semmi áron nem akarja a békét a háború teljes befejezése előtt. Természetesen abban a­ reményben, illetve föltevésben, hogy a háború az ő végső diadalá­val s a központi hatalmak leveret­ésével fog végződni. Semmiféle megegyezéses vagy úgy­nevezett tisztességes békéről oly értelemben,­­­ mint, azt mi hirdetjük, tudni sem akar. Az entente hadiczéljai, ha már eddig is elég vilá­gosan elárulták a hódító és leverő szándékot, még világosabbá válnak a Wilson válaszjegyzé­kében foglalt békeideál révén. Wilson lehetet­­­lennek tartja a békekonferenczia elfogadását, a­míg Németország hozzá nem járul a lefegy­verzéshez, a­mely lehetetlenné teszi neki az újabb háborúra való készülődést. Ez nem azt jelenti, hogy Wilson az általános leszerelésben látja, a jövendő béke biztosítékait, hanem nyer­sen követeli Németország katonai erejének ön­ként vagy erőszak útján való megtörését. Wil­son békeideáljának első pontja tehát az, hogy­­Németországot le kell fegyverezni s csak akkor lehet vele szóba állni, ha hadsereg nélkül, az entente által neki szuggerált bűntudat súlya alatt várja az entente Verdiktjét sorsáról. De ez még nem elég. Wilson békeideálja nemcsak katonai, de politikai téren is kielégü­lést­­keres. Wilson már a hadüzenet alkalmá­val kijelentette, hogy a német kormányt mai összeállításában nem tartja megbízhatónak a békekötés szempontjából s a m­ostani válasz­jegyzékhez fűzött amerikai kommentárok új­­ból rátérnek erre a pontra, követelvén a német nép akaratnyilvánítását. A­mi világosan azt jelenti, hogy Wilson és vele az entente Német­országnak meg akarja szabni politikai struk­tú­­ráját is, belső szerkezetének oly átalakítását követelvén, mely az entente szájaizének meg­felel. Elképzelhető, hogy micsoda alkotmányt és állami létet szabnának meg Németország­nak, hogy ha elég vakmerőn hirdetik, hogy Németországban most nincs a­kivel tárgyalni lehetne, mert egyik részen oly férfiak állanak, a­kiknek a szavára mit sem lehet adni, a másikon (az entente részén) olyanok, a­kikre ez nem áll. Fölösleges ezek után minden szőrszálbas­o­­gatás az entente valódi szándékai és czéljai irányában. Nincs is értelme a további köntör­falazásnak s az újabb meg újabb jelszavak és frázisok komoly mérlegelésének. A rideg tény az, hogy ők nem akarnak békét, csak akkor, ha Németország katonailag is, politikailag is letörik, úgy hogy ők diktálhatják neki a béke­­pontozatokat. Nem akarnak tehát békét, míg vége nincs a háborúnak, mert hiszen az ő béke­­feltételeik alapja egy erő- és ellent­állás híján levő, gúzsba kötött, leredukált s a nagyhatalmi pozíczióról végleg leszorított Németország. Ezt az alapfeltételt pedig csakugyan nem kínál­hatja nekik a legpaczifikáltabb lelkű német sem , annál kevésbé a harcttereken helytálló s fölényben levő központi szövetség. Mind­ennek pedig van még egy igen jelen­tős következése azokra nézve, a­kik nálunk az entente érzékenységére oly szerfölött vigyáz­nak, s a­kik folyton úgy írnak és beszélnek, mintha, a, Németország elleni bizalmatlanság le­nnet akadálya a tisztes békének. Most, Wilson békeideáljának szögletéből nézvén a dolgokat, tán még­sem látják továbbra is a mi felada­tunknak hason csúszni az entente emberséges, demokratikus, népszabadító frázisai előtt s táp­lálni azt a felfogást, hogy Németország való­ban megérdemli azt a bizalmatlanságot, a­melylyel az entente megrágalmazza. Hiszen a ■Wilson jegyzékéből, az amerikai és entente­­sajtóbeli” kommentárokból napnál világosabb, hogy az entente bizalmatlanságát nem szüntet­heti meg -sem jóakaratú rábeszélés, sem ész­szerű okfejtés vagy akár esküvel fogadott hit­vallás. A bizalmatlanság náluk a­ddig tart, a­míg Németország erős és él. S bizalmuk abban a pillanatban tér vissza, a­mikor Németország letörve, szétdarabolva, örök időkre megalázva és a hatalmak sorából kitörölve hever lábaik­nál ,s várja gúzsba kötve az entente ítéletének kihirdetését. Hát van-e nálunk, a­ki ezt a békeideált óhajtja ? WtS VPodmtlK­K'o/tzdun OpoSUl 'GJobócok Dokkra :■ -y. [Vrfcöifi ,W1j.Jcui y/;ö~nielen/k.‘ oOeskü A Cepwtan-A Kair'^ dA ■:^vcipig;ir3\\ 0fobcér£ 'oüi^sxf. • Ctnauiii^ srnk* j/Ö Cn . TernOM-*-- .fr-.v. V­O T Srtwno ie.mzrya. °AMkUÍ ßJspg//eno VefiísF Fob őcftöcpass o Osei! ri03wííj!r­v.'1 CwlT23 Ownfo retirrCi af Kedtstzé', Hu­mnar ■X .'-Ti. «V., 'a;',-jO-!' o$*'fd'\:°-‘2ikéncV›‚k­ii) OubíCHCJ Szfrosec Wfmsn AZ ÚJSÁG Szombat, 1917. szeptember 1. A héború in­ak képe. Keleten­ rains* nevezetesebb esemény* —­ Az Isonzó csata tizennegyedik napján is mienk volt a siker. Mér csak a Monte San Gabrieléért és a télé köm»«­len északra fekvő vonalunkért küldte harczba az olasz hadosztályait. Triesztet negyedszer is borosbáztére. — A nyugati baratéren erősebb tüzérségi tisz­­kbilő­­nősen Verdimnél. Különben csak előtéri és részletharcmok folytak. A keleti harcstéren nevezetesebb esemény tegnap nem volt. Rohamcsapataink nyugtala­nították csak az oroszokat a Zbrucznál, a­­­hol átkelve Skálánál a folyón, orosz árkokat szét­romboltak és foglyokkal és zsákmánynyal tér­tek vissza. Az állásh­arczoknak ezt a szimpto­matikus fogását próbálták meg az oroszok ift a Narocz-tónál és Illuxznál, a­nélkül hogy a mienkhez hasonló sikert tudtak volna elérnik. * Az Isonzo-csata tizennegyedik napja is az, mi sikerünk napja volt. Sikeresnek nemcsak azért kell neveznünk, mert ott, a­hol harczok folytak, csapataink állásaikat mindenütt meg­tartották, hanem azért is, mert a tegnapi napon az olasz támadó front megint szűkebbre szorult. A­míg a csata kezdetén Tolmeintől le egé­szen a tengerig harczoltak zárt sorokban és tömegekkel az olaszok, addig tegnap már csak a Monte San Gabrieléért és a lök­étzabra Podo­leseiig terjedő frontrészünkért küldötték tűzbe csapataikat. Napról-napra, fokról-fokra szo­rult szűkebbre támadó arézvonaluk. de nemcsak az arezvonalszűkülésben, ha­nem az eredeti terv megmásít­ásában és össze­zsugorodásában is azt sejtjük, hogy a tizen­egyedik csatát is győzedelmesen megellettük. Hatalmas arányú, dupla áttörés egyrészről a Kamton át Trieszt felé, másrészt a Bainsizza, fensikon át Laibach felé volt Cadorna eredeti terve. A Karszton nagyon erős ellentállásra talált, jó magyar ezredekre és czélját elérni nem tudta. A Bainsizza fensikon sikereket ért ugyan el frontunk visszaszorítása által, az át­törés és védővonalunk felgöngyölítése azonban itt sem sikerült neki. Erre megváltoztatta terveit. A Karszt-­­ arczvonal megkerülésére a Parti Hribnek indí­totta meg egyik támadását sikertelenül a másik után. Triesztbe tehát már nem a Hermadán át vezető legrövidebb úton akart eljutni. Északon igyekezett a kezdet sikereit kihasználni és to­vább folytatta támadásait a Monte Sant­ót­ól északra és Vrcig visszanyomott vonalunk ellen. A Parti Hrib sehogysem akart rohamainak be­hódolni, északon is nagyon lassan ment a dolog. Újból átnyergelt tehát Cadorna és Trieszt felé vezető útjának még egy nagyobb varga­betűt eszelt ki. Kinevezte a Monte Santót és a M. S. Gábrielét azoknak a pilléreknek, me­lyeknek meg kell dőlniük, hogy a Triesztbe vezető út megnyíljék. A Karszton abbahagyta a küzdelmet. Tartalékjait mind átvetette tá­madó arczvonalának északi szárnyára és dupla átkarolással egyfelől a Bainsizza fensikon, másrészt Görz és a Wippach között iparkodott a Monte Santót és Gabrielét hatalmába kerí­teni. Csak félig sikerült a terve. A Monte Santót feladtuk azért, mert a Bainsizza fensikon sike­rült Cadornának csapatainkat Vrben túl vissza­szorítania. A M. S. Gabriele még ma is daczol Cadorna és csapatainak dühével, a Görz és a Wippach közötti fronton pedig meghiúsult minden roham. Tegnapelőtt még görcsösen ragaszkodott e tervéhez Cadorna. S miért, miért nem, tegnap már elállt tőle és csak a Gábrielét és a tőle északra levő frontrészt támadta. Görz és vidéke csendben maradt. Sikere újból nem volt. A szigorúan a tények szerinti sorrendet figyelembe véve úgy gondoljuk — ha egyálta­lában tud Cadorna következetes maradni ma­gához, terveihez — hogy maholnap már csak a Monte Ban Gábrielét fogja meg ostromolni és egy-két hó­ap múlva ezt a kísérletet is abba­hagyja majd és az Isonzo mentén­ egészen elül az ádáz és szilaj csatazaj. Csatlakozunk a »Reichspost« haditudósítójának nézetéhez, a­ki azt írja lapjának : »A 11. Isonzo-runta még nem ért véget, de a­mi ezután következik, az már csak az elen­ség hiábavaló erőlködése elérhetetlen dolgokért. m

Next