Az Ujság, 1922. június (20. évfolyam, 123-145. szám)
1922-06-23 / 140. szám
iPéntek, 1322 június 20.8 AZ ÚJSÁG Küzdelem a drágaság ellen. Németországban birodalmi komisszárius foglalkozik a drágaság letörésével, Ausztriában parlamenti bizottság küzd ellene, s nálunk semmi sem történik. II. Tegnap megkezdett cikksorozatunk hozzáértő, kiváló, sulyosszavú szakértők meghallgatását tette szükségessé. Elsősorban az a kérdés érdekeltbennünket, mennyiben és mivel járult hozzá azállam és a főváros — ez a két leghatalmasabb faktor — a drágaság fokozásához s mi volna éppen az állam és a főváros legsürgősebb feladata, hogy a drágaság letörése, vagy legalább további meggátolása lehessen az eredmény. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy Anglia állami költségvetését külön pénzügyi bizottság vizsgálta felül annak a kiderítése végett, hogyan és menynyit lehetne az államháztartás költségeiből megtakarítani. Ennek a szakférfiúi tanácsnak működése sok ezermilliós megtakarítást eredményezett. Németországban külön birodalmi komisszárius foglalkozik a drágaság letörésének nagy problémájával, sőt a szerencsétlen Ausztriának is külön parlamenti takarékossági bizottsága működik újabban, hogy rendet teremtsen a züllött viszonyok között. . Mit kellene nekünk csinálnunk? Ez a probléma. itt És itt közöljük az első hozzászólást: az állami drágítás hatása. Elmondja Szterényi József báró. Tudósítónk kérdéseire Szterényi József báró a következőket mondotta: — A drágaság a gazdasági élet legnehezebb problémájává lett. Tévedés azt hinni, hogy speciális magyar kérdés. Szó sincs róla, világkérdés ez, melynek csak arányai különböznek a különböző országokban. Nagyon könnyű ellene beszélni, de annál nehezebb cselekedni. — A hiba szerintem abban van, hogy a problémát a pénzzel akarják megoldani, holott egyedüli megoldása az árukban van, illetőleg az áruk által lehetséges. A drágaság nem pénz-, hanem termelési, árui kérdés. Pénzkérdés csak annyiban, hogy pénz vásárló erejének csökkenésével függ össze ,és hogy sok helyütt — így nálunk is — nem áll arányban a pénzértékkel. Még nagyobb hiba, melyet Magyarországon kívül már mindenütt beláttak, hogy büntetésekkel vélnek küszdhetni ellene. Az ugyanis a legkényelmesebb megoldás, mertirtásra lehet áthárítani a végrehajtást és a felelősséget. Mint gazdasági kérdés, a drágaság nem tűr politikai szempontok szerint való megítélést. Aki hozzászól, tegye azt azzal az objektivitással, melyet gazdasági kérdések igényelnek, de azzal a komoly kritikával is, hogy ha neki kellene felelősséggel cselekednie, mit tenne vagy tehetne ő az ellen. Mert csak kritikát gyakorolni elvégre Magyap könnyű, de a komoly kritika felelősséggel Is jár. (Végzetesek az állami monopóliumok). — Az állam árdrágítása van homloktérben. Erről kívánják véleményemet. Amint a háború elején a drágasági áramlatot a búzának és lisztnek eleintén aránylag túl magas árban történt megállapítása indította meg — a későbbi fokozatosan mind magasabban megállapított árak emennek természetes folyományai voltak — azonképpen ma a drágaságnak hirtelen nagy arányokban történt emelkedésében is a különböző állami intézkedéseknek van igen nagy szerepük. Szinte hirtelen, minden átmenet és fokozatosság nélkül terhelte meg a fogyasztást az összes állami szolgáltatások óriási, emelése. Szinte egyidőben lépett életbe a vasúti tarifák példátlan felemelése, a posta, távírda és telefon sokszoros díjemelése, a vámtételek százhúsz—százhuszonnyolcszorosa, a forgalmi adó megkétszerezése — 11 %-ról 3%-ra — és egyes termelési ágazatoknak, illetőleg cikkeknek biztosított monopolisztikus helyzete. Ez utóbbit általános gazdaságpolitikai szempontból is végzetesnek tartom. De ez nem tartozván most ide, nem foglalkozom azzal bővebben, jóllehet ennek is óriási befolyása van a drágaságra. Ezen az úton nincs megállás, ezen csak előre lehet menni, azaz a drágaságot csak fokozni lehet. A termelő — akár gazda, akár gyáros, iparos — a közvetítő, akár kereskedő, akár szövetkezet, az utóbbit ma már külön kategóriában kell említeni — ezeket az állami terheket természetszerűleg áthárítja fogyasztóra, mégpedig rendszerint felfelé kikerekítve. Szakértők szerint az említett felemelt, állami terhek átlag újabb 60—70%-os megterhelést jelentenek. Nincs módomban ellenőrizni ezt a számot, csak felemlítem. Ezekben nincs benn természetesen azoknak a cikkeknek állami drágítása, amelyeknél állami részesedés van kikötve, mint a cukor, szesz, petróleum, benzin, olajok, sőt legújabban a szénnél külön állami jóléti illeték. Ezeknek átalakulása külön lápra tartozik. Csak természetes, hogy ha az állam felemeli ezeknél részesedését, koncedálnia kell a gyáraknak is megfelelő termelési költségemelkedéseket, anélkül nem emelheti a maga járulékát. Hogy itt ismét nagyobb számok keletkeznek, az csak természetes. Amint az államkincstár az adók után is adót szed, azonképpen jár iű a termelés és az emelkedési százalékok számításánál. Amikor a munkabérek emelkedése a termelést drágítja, az emelkedési százalékot az összköltségbe szokták kiróni a kockázat miatt. Ez ismét nem csupán magyar jelenség, így van ez mindenütt. (A bajt gyökerénél kell megfogni). Az állami árdrágítás okául az általános drágulást, a pénz vásárlóerejének csökkenését, ebből folyólag a tisztviselők javadalmazásának óriási emelkedését hozza fel a kormány. Az általános drágulás okául a munkabérek óriási emelkedését, az anyagok drágulását, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem. Egy circulus vitiosus az egész. Csak természetes, hogy a tisztviselők illetményét emelni kell, ha ilyen nagy a drágulás és nem kevésbé természetes, hogy a munkabéreknek emelkedniük kell ilyen árak mellett. Ez az út a végtelenségig vezet. Ha az állam nem emeli a közvetett bevételeit — melyek a drágulást fokozzák — akkor közadókból kell fokoznia az államháztartásban előálló hiányát, vagy még erősebben kell a bankóprést igénybe vennie. Ez nem megoldás, ez csak még rosszabb helyzetet teremt. — A bajt gyökerénél kell megfogni. De a gyökerek — úgy látszik — olyan mélyen nyúlnak le a földbe és annyira elágazódnak, hogy az illetékes körök nem mernek, vagy kudarctól való félelmükben nem is akarnak hozzányúlni a gyökérirtáshoz, így azután a gyökérszálak mind erősebbek és elágazóbbak lesznek. Ez a gyökér az állami gazdálkodás rendszere. A kormány nagyon egyszerű módját választja rendesen és választotta eddig a költségek fedezésének, felcsigázza az állami szolgáltatások díját, emel tarifákat stb. Itt van a baj. Eddig még csak szólamokban merült ki az államháztartásban a kiadások redukciója. Gyakorlatban ezt még csak meg sem kísérelték,pedig ezen fordul meg a kérdés. A legmesszebbmenő takarékosság nélkül nincs megoldás. Ebben a kérlelhetetlenségig kell elmenni, ellenkező esetben a kiadások csak még inkább fognak fokozódni. És vájjon, nem furcsa, hogy ezen a legtermészetesebb és egyedül biztosan célravezető úton egyetlen, komoly lépés sem történt, kivéve a fölös tisztviselők elbocsátásának megkezdését és ezt is minden gazdasági, illetve szociális gondolat nélkül. Ezzel is vártak, míg szociális bajokat fog okozni, holott okos előkészítéssel meg lehetett volna azokat előzni. (Milliókat lehetne megtakarítani a vasútnál, a közalkalmazottak ellátásánál és az állami autóknál.) — Az állami gazdálkodásra csak három példát akarok említeni. Az első, a legsúlyosabb: az államvasutak esete. Mikor majdnem százszázalékos kiadási többlet jelentkezett az intézetnél, — nem kevesebb, mint négy milliárd körüli összeg — nem azt keresték, hogy mi okozza ezt, hanem felemelték oly hihetetlen magasságra a tarifákat, hogy ezek fedezzék a többszükségletet Pedig ott igazán volna mód a takarékosság gyakorlati alkalmazására. Várjon mennyivel redukálódott a húszezer kilométeres Máv. igazgatóság a nem egész kilencezer kilométeres vonallal szemben? Várjon mennyivel csökkentek az üzletvezetőségi központok stb.? Ezek a központi kolosszusok redukáltattak-e a vonalak indukcióinak megfelelően? És az egyes szolgálati ágaknál, a tranzitónál, a forgalomnál, az általános igazgatásnál keresztülvitték-e a vonalcsökkenéssel járó reformokat, egyszerűsítéseket? Dehogy, kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél az illetékes köröknek. Fő dolog volt és talán még ma is, hogy a kurzus érdekei megóvássanak. Az államvasutaknál egyedül sok százmilliós megtakarítást lehetne elérni, sőt talán lehetne ott miliárdról is beszélni, csak kissé bele kellene merülni annak részletes vizsgálatába. Egy második példa, mely pláne szépen belevilágít az állami gazdálkodásba: a közalkalmazottak közellátása. Itt már konkrét számok is állanak illusztrációul rendelkezésre. A nemzetgyűlésen szóvá téve azt az ügyet, reámutattam arra a hallatlan könnyelműségre, mellyel ezt a milliárdokba kerülő ügyet intézik, midőn a köztisztviselők fogyasztási szövetkezete 3 százalékos beszerzési és forgalmi jutalékban, egyes szindikátusok pedig külön 5 százalékban részesülnek, azaz egyenesen horribilis összeg és százmilliókra, rúg. Felszólalásom és az egész ügynek szakszerű vizsgálatára vonatkozó indítványom után megindultak ebben a tárgyalások és nemrég olvashattuk, hogy a 3 százalék leszállíttatott 1 százalékra, az 5 százalék pedig 2 vagy 3 százalékra. Ez egymaga kétháromszázmillió megtakarítást jelent. Ez felszólalásomnak közvetlen eredménye. Mivel indokolható ezeknek a százmillióknak eddigi elpocsékolása és ki viseli ezért a rettenetes gazdálkodásért a felelősséget? Pedig ennek a közellátásnak részleteibe csak mélyebben és szakszerűleg kellene beletekinteni, hogy megállapíttathassék, mi minden fölösleges és megtakarítható kiadás van azzal kapcsolatban. Nem kevesebb, mint 8—3 milliárd korona kiadásnak felhasználása nélkülöz minden szakszerű, tárgyi ellenőrzést. Nem a számszerű, a formai ellenőrzést, értem alatta. Ez természetesen kifogástalan lesz. Nem is visszaélésekről beszélek, ilyeneket nem is ismerek, nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, hanem a szakszerűségről, a gazdaságos üzemekről,’ a felhasználás mócjairóL• • •• » ® — A harmadik példa az elcsépelésig sokat tárgyalt automobil-gazdálkodás. Egy autónak üzeme ma évenként átleg egymillió koronába kerül. Hány állami autó van üzemben ma? Sokszorosa a Nagy-Magyarország idejebelinek. Nézzék meg, kik használnak postai és katonai automobilokat? Nézzék meg a svábhegyi kirándulásokat állami autókon, mikor egy ilyen út 1000—2000 koronájába kerül az államnak! Nézzék meg az állami autókon rendezett kirándulásokat, melyek sok ezer koronákba kerülnek! Ezeknél az autóknál nem az a száz—kétszázmillió korona a fontos, melyet elpazarolnak, pedig talán nem volnánk abban a helyzetben, hogy ezt megengedjük magunknak — hanem a rendszer, a pazarlás, mely iskolát csinál. Ez olyan, mint a fertőző betegségek, terjesztik a fertőzést. (Országos bizottságot). — Sok-sok ilyen példát hozhatnék fel, hisz nem hiába sürgettem az első nemzetgyűlésen egy független országos bizottság kiküldését, mely végigmenve az állami kiadásokon, vizsgálja meg azok szükségszerűségét. Meggyőződésem, hogy jó néhány milliárdot lehetett volna megtakarítani. S két éven át nem tudtam keresztülhatolni ezzel a tervvel. Persze ehhez részletes költségvetés kellene. Ez most sincs még meg, most ismét hathónapos indemnitást kívánnak — negyvenmilliárdos államháztartás mellett. Ne akarjanak drágaság elleni küzdelemről beszélni, míg ilyen rendszer áll fenn az államháztartásban. Németország külön birodalmi megtakarítási komisszáriust akar szervezni az államháztartásban való rend keresztülvitelére, az osztrák parlament takarékossági bizottsága ugyanezt javasolja: — amíg nálunk nem fog komoly intézkedés történni ebben az irányban, az állam árdrágítása nem fog megszűnni, hanem ellenkezőleg. 1 ) Képek a folyosóról. Akik nem akarnak gyászolni. — Az új parlament szabászatilag. — Az uj szocialista képviselőnő. Épül az aranyhid. A forró ellentétek, melyek a gyászoló legitimisták és a többségi párt között minden közeledést meggátolnak, aranyhidat kaptak maguk alá. Gaál Gaszton elnöki megnyitójáról tárgyalnak. Eredetileg Apponyi Albert gróf korelnök óhajtotta a nemzetgyűlés legelső ülésén elparentálni IV. Károly király Őfelségét. Gaál Gaszton elnök azonban kérte, hogy ettől a szándékától álljon el, mert így könnyen az a látszat támadhatna, hogy Apponyi azért vág a Ház megválasztandó elnöke elébe, mert az ezt a parentálást nem akarja megtenni. Gaál Gaszton felfogása szerint azonban a nemzetgyűlés elnökének legelemibb kötelessége, hogy uralkodója halála alkalmával a gyász érzésének kifejezést adjon. A félreértések elkerülése végett tehát kérte Apotonyit, hogy az elparentálás szomorú kötelességét hagyja meg számára. A legitimista ellenzék természetesnek találta, hogy a Ház elnöke parentálja el Őfelségét, de nem titkolja, hogy a gyászbeszéd mögött további célzatokat is lát A folyosón széltében-hosszában tárgyalják, hogy az elparentáló beszéd olaj akar lenni a lázongó hullámokra s a tárgyalásokhoz szükséges nyugodtabb atmoszféra megteremtésére irányul. Nem lehetetlen azonban az sem, hogy még továbbmenő politikai céljai vannak. Mindenesetre akárhogy is ál a dolog, a nemzetgyűlés elnöke a mai ülésen egy elemi kötelességét teljesítette.♦ A kegyeletes szavakra vonatkozólag korán reggel megindultak a tárgyalások. Apponyi Albert Gaál Gasztonnal tárgyal, majd Andrássy és Rakovszky is tárgyal a liberális ellenzék tagjaival. Csakhamar kialakul az általános vélemény, hogy az ellenzék az elparentálás aktusánál természetszerűleg résztvesz. Baj csak a szociáldemokratákkal van. A szociáldemokraták már tanácskoznak is Peidl Gyula, vezetésével a középfolyosó egyik fülkéjében, de sehogy sem állanak kötélnek. Pedig többen kapacitálják őket. Rassay Károly többek között a következőket mondja nekik: — Mint demokrata embernek, nem lehet kifogásom az ellen, hogy IV. Károlyt, ezt a minden tekintetben demokratikusan gondolkozó legelső magyar embert, a nemzetgyűlésen elparentálják. Ez az ok elég súlyos arra, hogy részt vegyünk az ülésen. A szociáldemokraták azonban csak a fejüket csóválják, Peyer Károly, Peidl Gyula, Vanczák János, Knaller Győző összesúgnak-bugnak egy percre s azután valamelyikük meg is mondja: — Amennyiben nem mint királyt, hanem mint demokratikus érzésű embert varentálnák el, be is mennénk. De így elvi okokból nem megyünk be. Nem is mennek be az ülésre s a többségi párt, a keresztény ellenzék és a liberális ellenzék hallgatja végig csak állva Gaál Gaszton patinás szavait. A szocialisták kint ülnek a folyosókon és cigarettáznak.• A szociáldemokraták közül a tegnap megindult ismerkedési láz mind erősebb méreteket ölt. Sokorópátkai Szabó István megy oda Peyer Károlyhoz és emlékezteti arra, hogy valamikor egy kabinetben foglaltak helyet. Peyer Károly mosolyogva hallgatja, a mázsás kegyeknel úr udvarlá.