Az Ujság, 1922. június (20. évfolyam, 123-145. szám)

1922-06-23 / 140. szám

iPéntek, 1322 június 20.8 AZ ÚJSÁG Küzdelem a drágaság ellen. Németországban birodalmi komisszárius foglalkozik a drágaság letörésével, Ausztriában parlamenti bizottság küzd ellene, s nálunk semmi sem történik. II. Tegnap megkezdett cikksorozatunk hozzáértő, kiváló, sulyosszavú szakértők meghallgatását tette szükségessé. Elsősorban az a kérdés érdekelt­­bennünket, mennyiben és mivel járult hozzá az­­állam és a főváros — ez a két leghatalmasabb faktor — a drágaság fokozásához s mi volna éppen az állam és a főváros legsürgősebb fel­adata, hogy a drágaság letörése, vagy legalább további meggátolása lehessen az eredmény. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy Anglia állami költségvetését külön pénzügyi bizottság vizsgálta felül annak a kiderítése végett, hogyan és meny­nyit lehetne az államháztartás költségeiből meg­takarítani. Ennek a szakférfiúi tanácsnak műkö­dése sok ezermilliós megtakarítást eredményezett. Németországban külön birodalmi komisszárius foglalkozik a drágaság letörésének nagy problé­májával, sőt a szerencsétlen Ausztriának is külön parlamenti takarékossági bizottsága működik újabban, hogy­ rendet teremtsen a züllött viszo­nyok között. . Mit kellene nekünk csinálnunk? Ez a probléma. itt És itt közöljük az első hozzászólást: az állami drágítás hatása. Elmondja Szterényi József báró.­ ­ Tudósítónk kérdéseire Szterényi József báró a követ­­­­kezőket mondotta: — A drágaság a gazdasági élet legnehezebb problémájává lett. Tévedés azt hinni, hogy spe­ciális magyar kérdés. Szó sincs róla, világkérdés ez, melynek csak arányai különböznek a külön­böző országokban. Nagyon könnyű ellene beszélni,­ de annál nehezebb cselekedni. — A hiba szerintem abban van, hogy a problé­mát a pénzzel akarják megoldani, holott egyedüli megoldása az árukban van, illetőleg az áruk által lehetséges. A drágaság nem pénz-, hanem terme­lési, árui­ kérdés. Pénzkérdés csak annyiban, hogy pénz vásárló erejének csökkenésével függ össze ,és hogy sok helyütt — így nálunk is — nem áll arányban a pénzértékkel. Még nagyobb hiba, me­lyet Magyarországon kívül már mindenütt belát­tak, hogy büntetésekkel vélnek küszdhetni ellene. Az ugyanis a legkényelmesebb megoldás, mert­­irtásra lehet áthárítani a végrehajtást és a felelős­­­séget. Mint gazdasági kérdés, a drágaság nem tűr politikai szempontok szerint való megítélést. Aki hozzászól, tegye azt azzal az objektivitással, me­lyet gazdasági kérdések igényelnek, de azzal a komoly kritikával is, hogy ha neki kellene fele­lősséggel cselekednie, mit tenne vagy tehetne ő az ellen. Mert csak kritikát gyakorolni elvégre Magyap könnyű, de a komoly kritika felelősséggel­ Is jár. (Végzetesek az állami monopóliumok). — Az állam árdrágítása van homloktérben. Erről kívánják véleményemet. Amint a háború elején a drágasági áramlatot a búzának és liszt­nek eleintén aránylag túl magas árban történt megállapítása indította meg — a későbbi fokoza­tosan mind magasabban megállapított árak emennek természetes folyományai voltak — azonképpen ma a drágaságnak hirtelen nagy ará­nyokban történt emelkedésében is a különböző állami intézkedéseknek van igen nagy szerepük. Szinte hirtelen, minden átmenet és fokozatosság nélkül terhelte meg a fogyasztást az összes ál­lami szolgáltatások óriási, emelése. Szinte egyidő­­ben lépett életbe a vasúti tarifák példátlan fel­emelése, a posta, távírda és telefon sokszoros díj­emelése, a vámtételek százhúsz—százhuszonnyolc­­szorosa, a forgalmi adó megkétszerezése — 1­1 %-ról 3%-ra — és egyes termelési ágazatoknak, illetőleg cikkeknek biztosított monopolisztikus helyzete. Ez utóbbit általános gazdaságpolitikai szempontból is végzetesnek tartom. De ez nem tartozván most ide, nem foglalkozom azzal bő­vebben, jóllehet ennek is óriási befolyása van a drágaságra.­­ Ezen az úton nincs megállás, ezen csak előre lehet menni, azaz a drágaságot csak fokozni lehet. A termelő — akár gazda, akár gyáros, iparos — a közvetítő, akár kereskedő, akár szövetkezet, az utóbbit m­a már külön kategóriában kell említeni — ezeket az állami terheket természetszerűleg át­hárítja fogyasztóra, még­pedig rendszerint felfelé kikerekítve. Szakértők szerint az említett felemelt, állami terhek átlag újabb 60—70%-os megterhelést jelentenek. Nincs módomban ellenőrizni ezt a szá­mot, csak felemlítem. Ezekben nincs benn termé­szetesen azoknak a cikkeknek állami drágítása, amelyeknél állami részesedés van kikötve, mint­ a cukor, szesz, petróleum, benzin, olajok, sőt leg­újabban a szénnél külön állami jóléti illeték. Ezek­nek átalakulása külön lápra tartozik. Csak termé­szetes, hogy ha az állam felemeli ezeknél részese­dését, koncedálnia kell a gyáraknak is megfelelő termelési költségemelkedéseket, anélkül nem emel­heti a maga járulékát. Hogy itt ismét nagyobb számok keletkeznek, az csak természetes. Amint az államkincstár az adók után is adót szed, azon­­képpen jár iű­ a termelés és az emelkedési százalé­kok számításánál. Amikor a munkabérek emelke­dése a termelést drágítja, az emelkedési százalékot az összköltségbe szokták kiróni a kockázat miatt. Ez ismét nem csupán magyar jelenség, így van ez mindenütt. (A bajt gyökerénél kell megfogni).­ ­ Az állami árdrágítás okául az általános drágulást, a pénz vásárlóerejének csökkenését, ebből folyólag a tisztviselők javadalmazásának óriási emelkedését­ hozza fel a kormány. Az ál­talános drágulás okául a munkabérek óriási emel­kedését, az anyagok drágulását, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem. Egy circulus vitiosus az egész. Csak természetes, hogy a tisztviselők illet­ményét emelni kell, ha ilyen nagy a drágulás és nem kevésbé természetes, hogy a­ munkabéreknek emelkedniük kell ilyen árak mellett. Ez az út a végtelenségig vezet. Ha az állam nem emeli a közvetett bevételeit — melyek a drágulást fokoz­zák — akkor közadókból kell fokoznia az állam­­háztartásban előálló hiányát, vagy még erősebben kell a bankóprést igénybe vennie. Ez nem megol­dás, ez csak még rosszabb helyzetet teremt. — A bajt gyökerénél kell megfogni. De a gyökerek — úgy látszik — olyan mélyen nyúl­nak le a földbe és annyira elágazódnak, hogy az illetékes körök nem mernek, vagy kudarctól való félelmükben nem is akarnak hozzányúlni a gyö­kérirtáshoz, így azután a gyökérszálak mind erő­sebbek és elágazóbbak lesznek. Ez a gyökér az állami gazdálkodás rendszere. A kormány nagyon egyszerű módját választja rendesen és választotta eddig a költségek fedezésének, felcsigázza az ál­lami szolgáltatások díját, emel tarifákat stb. Itt van a baj. Eddig még csak szólamokban merült ki az államháztartásban a kiadások redukciója. Gyakorlatban ezt még csak meg sem kísérelték,­­pedig ezen fordul meg a kérdés. A legmesszebb­menő takarékosság nélkül nincs megoldás. Ebben a kérlelhetetlenségig kell­ elmenni, ellenkező eset­ben a kiadások csak még inkább fognak foko­zódni. És vájjon, nem furcsa, hogy ezen a legter­mészetesebb és egyedül biztosan célravezető úton egyetlen, komoly lépés sem­ történt, kivéve a fölös tisztviselők elbocsátásának megkezdését és ezt is minden gazdasági, illetve szociális gondolat nél­kül. Ezzel is vártak, míg szociális bajokat fog okozni, holott okos előkészítéssel meg lehetett volna azokat előzni. (Milliókat lehetne megtakarítani a vasútnál, a közalkalmazottak ellá­­tásánál és az állami autóknál.) — Az állami gazdálkodásra csak három példát akarok említeni. Az első, a legsúlyosabb: az államvasutak esete. Mikor majdnem százszázalé­kos kiadási többlet jelentkezett az intézetnél, — nem kevesebb, mint négy milliárd körüli összeg — nem azt keresték, hogy mi okozza ezt, hanem felemelték oly hihetetlen magasságra a tarifákat, hogy ezek fedezzék a többszü­kségletet Pedig ott igazán volna mód a takarékosság gyakorlati al­kalmazására. Várjon mennyivel redukálódott a húszezer ki­lomé­teres Máv. igazgatóság a nem egész kilencezer kilométeres vonallal szemben? Várjon mennyivel csökkentek az üzletvezetőségi köz­pontok stb.? Ezek a központi kolosszusok redukál­­tattak-e a vonalak indukcióinak megfelelően? És az egyes szolgálati ágaknál, a tranzitónál, a for­galomnál, az általános igazgatásnál keresztül­­vitték-e a vonalcsökkenéssel járó reformokat, egyszerűsítéseket? Dehogy,­­ kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél az illetékes köröknek. Fő dolog volt és talán még ma is, hogy a kurzus érdekei megóvás­sanak. Az államvasutaknál egyedül sok százmilliós megtakarítást lehetne elérni, sőt talán lehetne ott miliárdról is beszélni, csak kissé bele kellene merülni annak részletes vizsgálatába.­­ Egy második példa, mely pláne szépen bele­világít az állami gazdálkodásba: a közalkalmazot­tak közellátása. Itt már konkrét számok is álla­nak illusztrációul rendelkezésre. A nemzetgyűlé­sen szóvá téve azt az ügyet, reámutattam arra a hallatlan könnyelműségre, mellyel ezt a milliár­­dokba kerülő ügyet intézik, midőn a köztisztvise­lők fogyasztási szövetkezete 3 százalékos beszer­zési és forgalmi jutalékban, egyes szindikátusok pedig külön 5 százalékban részesülnek, azaz egye­nesen horribilis összeg és százmilliókra, rúg. Fel­szólalásom és az egész ügynek szakszerű vizsgá­latára vonatkozó indítványom után megindultak ebben a tárgyalások és nemrég olvashattuk, hogy a 3 százalék leszállíttatott 1 százalékra, az 5 szá­zalék­ pedig 2 vagy 3 százalékra. Ez egymaga két­­háromszázmillió megtakarítást jelent. Ez felszó­lalásomnak közvetlen eredménye. Mivel indokol­ható ezeknek a százmillióknak eddigi elpocséko­­lása és ki viseli ezért a rettenetes gazdálkodásért a felelősséget? Pedig ennek a közellátásnak rész­leteibe csak mélyebben és szakszerűleg kellene beletekinteni, hogy megállapíttathassék, mi min­den fölösleges és megtakarítható kiadás van az­zal kapcsolatban. Nem kevesebb, mint 8—3 mil­liárd korona kiadásnak felhasználása nélkülöz minden szakszerű, tárgyi ellenőrzést. Nem a szám­szerű, a formai ellenőrzést, értem alatta. Ez ter­mészetesen kifogástalan lesz. Nem is visszaélések­ről beszélek, ilyeneket nem is ismerek, nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, hanem a szak­szerűségről, a gazdaságos üzemekről,’ a felhaszná­lás mócjairóL• • •• » ® — A harmadik példa az elcsépelésig sokat tárgyalt automobil-gazdálkodás. Egy autónak üzeme ma évenként átleg egymillió koronába ke­­rül. Hány állami autó van üzemben ma? Sok­szorosa a Nagy-Magyarország idejebelinek. Néz­zék meg, kik használnak postai és katonai auto­mobilokat? Nézzék meg a svábhegyi kiránduláso­kat állami autókon, mikor egy ilyen út 1000—2000 koronájába kerül az államnak! Nézzék meg az állami autókon rendezett kirándulásokat, melyek sok ezer koronákba kerülnek! Ezeknél az autók­nál nem az a száz—kétszázmillió korona a fontos, melyet elpazarolnak, pedig talán nem volnánk abban a helyzetben, hogy ezt megengedjük ma­gunknak — hanem a rendszer, a pazarlás, mely iskolát csinál. Ez olyan, mint a fertőző betegsé­gek, terjesztik a fertőzést. (Országos bizottságot). — Sok-sok ilyen példát hozhatnék fel, hisz nem hiába sürgettem az első nemzetgyűlésen egy független országos bizottság kiküldését, mely végigmenve az állami kiadásokon, vizsgálja meg azok szükségszerűségét. Meggyőződésem, hogy jó néhány milliárdot lehetett volna megtakarítani. S két éven át nem tudtam keresztülhatolni ezzel a tervvel. Persze ehhez részletes költségvetés kellene. Ez most sincs még meg, most ismét hat­hónapos indemnitást kívánnak — negyvenmilliár­dos államháztartás mellett. Ne akarjanak drága­ság elleni küzdelemről beszélni, míg ilyen rend­szer áll fenn az államháztartásban. Németország külön birodalmi megtakarítási komisszáriust akar szervezni az államháztartásban való rend keresztülvitelére, az osztrák parlament takarékos­­sági bizottsága ugyanezt javasolja: — amíg ná­lunk nem fog komoly intézkedés történni ebben az irányban, az állam árdrágítása nem fog meg­szűnni, hanem ellenkezőleg. 1 ) Képek a folyosóról. Akik nem akarnak gyászolni. — Az új parlament szabászatilag. — Az uj szocia­­lista képviselőnő. Épül az aranyhid. A forró ellentétek, melyek a gyászoló legitimisták és a többségi párt között minden közeledést meggátolnak, aranyhidat kap­tak maguk alá. Gaál Gaszton elnöki megnyitójá­ról tárgyalnak. Eredetileg Apponyi Albert gróf korelnök óhajtotta a­ nemzetgyűlés legelső ülésén elparentálni IV. Károly király Őfelségét. Gaál Gaszton elnök azonban kérte, hogy ettől a szándé­kától álljon el, mert így könnyen az a látszat tá­­madhatna, hogy Apponyi azért vág a Ház meg­választandó elnöke elébe, mert az ezt a parentálást nem akarja megtenni. Gaál Gaszton felfogása szerint azonban a nemzetgyűlés elnökének leg­elemibb kötelessége, hogy uralkodója halála alkal­mával a gyász érzésének kifejezést adjon. A félre­értések elkerülése végett tehát kérte Apotonyit, hogy az elparentálás szomorú kötelességét hagyja meg számára. A legitimista ellenzék természetesnek találta, hogy a Ház elnöke parentálja el Őfelségét, de nem titkolja, hogy a gyászbeszéd mögött további cél­zatokat­ is lát A folyosón széltében-h­osszában tár­gyalják, hogy az elparentáló beszéd olaj akar lenni a lázongó hullámokra s a tárgyalásokhoz szü­kséges nyugodtabb atmoszféra megteremtésére irányul. Nem lehetetlen azonban az sem, hogy még továbbmenő politikai céljai vannak. Minden­esetre akárhogy is ál a dolog, a nemzetgyűlés el­nöke a mai ü­lésen egy elemi kötelességét telje­sítette.♦ A kegyeletes szavakra vonatkozólag korán reggel megindultak a tárgyalások. Apponyi Al­bert Gaál Gasztonnal tárgyal, majd Andrássy és Rakovszky is tárgyal a liberális ellenzék tagjai­val. Csakhamar kialakul az általános vélemény, hogy az ellenzék az elparentálás aktusánál termé­szetszerűleg résztvesz. Baj csak a szociáldemokra­tákkal van. A szociáldemokraták már t­anácskoz­­nak is Peidl Gyula, vezetésével a középfolyosó egyik fülkéjében, de sehogy sem állanak kötélnek. Pedig többen kapacitálják őket. Rassay Károly többek között a következőket mondja nekik: — Mint demokrata embernek, nem lehet kifo­gásom az ellen, hogy IV. Károlyt, ezt a minden tekintetben demokratikusan gondolkozó legelső magyar embert, a nemzetgyűlésen elparentálják. Ez az ok elég súlyos arra, hogy részt vegyünk az ülésen. A­ szociáldemokraták azonban csak a fejüket csóválják, Peyer Károly, Peidl Gyula, Vanczák János, Knaller Győző összesúgnak-bugnak egy percre s azután valamelyikük meg is mondja: — Amennyiben nem mint királyt, hanem mint demokratikus érzésű embert varentálnák el, be is mennénk. De így elvi okokból nem megyünk be. Nem is mennek be az ülésre s a többségi párt, a keresztény ellenzék és a liberális ellenzék hall­­­gatja végig csak állva Gaá­l Gaszton patinás sza­vait. A szocialisták kint ülnek a folyosókon és ci­garettáznak.• A szociáldemokraták közül a tegnap meg­indult ismerkedési láz mind erősebb méreteket ölt. Sokorópátkai Szabó István megy oda Peyer Ká­rolyhoz és emlékezteti arra, hogy valamikor egy kabinetben foglaltak helyet. Peyer Károly moso­lyogva hallgat­ja, a mázsás kegyeknel úr udvarlá­.

Next