Az Út, 1948. szeptember-december (1. évfolyam, 9-25. szám)

1948-09-05 / 9. szám

I. ÉVFOLYAM 9. SZÁM­Ú HETILAP— ÁRA 80 FILLÉR • 1 9­4 8. SZEPTEMBER 5—11. Hit adhat még az egyház a világnak Martin Niemöller német püspök előadása az amszterdami világkonferencián A keresztyén világ hosszú ideig emlékezni fog 1948. augusztus 23­-­ ra. Az Egyházak Világtanácsának megalapítása és megszervezése olyan eredmény, amit régóta vár­tunk. Az egész világon megszámlál­hatatlan keresztyén ember osztozik a hálában és örömben afelett, hogy testvéri egységünknek e látható jele végül is megvalósult. De nem állhatunk meg ennél az eseménynél, akármennyire fontos is, vagy akármennyire azzá is lehet. Egyezségünk nem magát a véget jelenti, hanem csak­­ egy lépést az úton, feladatunk jobb teljesítésének eszközét; a mi feladatunk, hogy van egy döntő és központi kérdésünk, itt az amszterdami napok alatt is, kritikus helyzettel állunk szemben. A világ, amelyben élünk és mű­ködünk, kizökkent kerékvágásából, még­hozzá nem csak itt vagy ott, hanem mindenütt és a zűrzavar ijesztő gyorsasággal növekszik. Szerteszét a hanyatlás bénító at­moszférája terjed. Mi pedig nem tudjuk, hogy azok a nehézségek, amelyekkel szemben állunk, ho­gyan győzhetők le, sőt kételkedünk abban is, hogy legyőzhetők-e egy­általán. S ez a kétség még tovább is megy: már úgy beszélgetünk a mi időnkről, mint „keresztyénség­­utáni korszak“-ról és látjuk, hogy a sorvadás e folyamata magát a keresztyén egyházat is kikezdte. Ha ma „fél az emberiség“ a föl­dön, ha „ellankadtak a félelemtől és várnak a bekövetkező dolgok­ra“, akkor mi, mint keresztyén egy­ház és keresztyén nép nem állha­tunk a világtól távol, vagy a világ felett, hanem a legeslegközepében. Németországban az elmúlt tizen­öt év alatt, nekünk keresztyének­nek egyre jobban fel kellett fog­nunk a dolgok ilyetén állását, míg végül — három évvel ezelőtt — világos bűnvallást kellett tennünk „a mi bűnrészességünk“-kel kap­csolatban. A Stuttgarti Deklaráció­ban megvádoltuk magunkat Isten és­­a világ előtt, hogy „nem volt elég bátorság a bizonyságunkban, elég őszinteség az imádságunkban, elég örvendezés a hitünkben és elég hév a szeretetünkben.“ A Deklará­ció világos bűn­vallás volt a fele­lősségünkről azért az útért, amelyet népünk választott és az ő állapo­táért és bűnvallás a mi bűneik­ről a világ mai zűrzavara és káosza miatt. Ennek a Deklarációnak sok he­lyen széles visszhangja támadt. És ha mi most itt találkoztunk, mint a világ keresztyéneinek képviselői és ujat kívánunk keresni „a világ zűrzavarában“­, semmiesetre se úgy tegyük, hogy a sok világmegváltó terv mellé, amelyet még vitatnak, vázolnak, közölnek, még egy ter­vet vázolunk fel, amelyet úgy pro­pagálhatnánk, mint „keresztyén terv‘‘-et. Ha ehelyett inkább együtt kérdezősködünk és vágyakozunk „Isten tervére“, akkor széles alapja lesz köztünk a megegyezésnek, és­­annyira, hogy mindnyájan felfog­hatjuk részesedésünket abban a re­megésben, félelemben és aggoda­lomban, amely a világban történ­tek miatt állott elő. Mi magunk Is­ten ítélete alatt állunk, amely kije­lentetett manapság az egész vilá­gon. Máskép nem adatik meg ne­künk, hogy világos keresztyén üze­netet szóljunk, csak ha felismerjük ezt az ítéletet, amelyet Isten helye­zett reánk és amelyet nagyon is megérdemeltünk, mint a lator, akit Krisztussal együtt feszítettek meg: „ugyanazon ítélet alatt vagyunk.“ .A keresztyénség ma ugyanabban a helyzetben van, mint a világ többi része: tökéletes zavarban. Bi­zonyos, hogy mi nem vagyunk ké­pesek új életet lehelni a haldokló világba és nincs hatékony recep­tünk, amely biztosítaná, hogy a be­teg emberiség meggyógyul. Csőd borította el azt a „keresz­tyén világ“-ot, amely azt gondolta, hogy impregnálni tudja keresztyén elvekkel a rajta kívül levő világot és így biztosítja azt Isten Ítéletével szemben. Isten Ítéletének tüze ma­gát az Isten házát támadta meg és az oszlopok, amelyeken a keresz­tyén elvek nyugodtak, leomlottak a lángokban. Mi középeurópai keresz­tyének éreztük leginkább ennek az ítéletnek a hatásait és ezért jórészt rajtunk a felelősség, hogy tanúbi­zonyságot tegyünk az egész világ­nak. Mert Középeurópában próbál­ták meg azt a nagystílű kísérletet több mint ezer éve, hogy a „ke­resztyén világ“-ot beleépítsék a Szent Római Birodalom politiká­jába, a társadalom „keresztyén“ osztályait alakítva ki, belehelyezve az egyház erkölcsi törvényeit és az egységesített vallásos tan szilárd filozófiai rendszerét. Ezek a támasztékok egymás után eltöredeztek. Atyáink és mi is, sok vesződséggel fáradoztunk megerősí­tésükön, de az utolsó száz év és a két világháború minden remény­ségünket megsemmisítette. Az ösz­­szeomlás teljes és aki ezeket a ro­mokat újból fel akarná építeni, a nevetségesség átkát vonná magára. És mégsem fordíthatunk egysze­rűen hátat és kezdhetünk valami egyebet. Honnan vennénk ezt az „egyebet“? A világban élünk és ha ez a világ elmerül a káoszban, ami­képpen ez most szemünk előtt vég­bemegy, akkor a mi életünket ra­gadja magával. Mint emberek élünk ebben a világban és ha az ember elveszti az emberségét, különleges emberi méltóságát, mint manap­ság, akkor mi magunk visszaha­­nyatlunk a káoszba, az értelmet­lenségbe, amelyben nincs jó és go­nosz, előre és hátra, fent és lent Ne engedjük át magunkat illúziók­nak: ez a nihilizmus, mint halálos betegség itt van, munkában van és nincs mivel megállítanunk. Mert nincs lehetőségünk arra, hogy ezt a kaotikussá lett világot ismét rend­behozzuk, vagy a meggyalázott em­beri méltóságot helyreállítsuk. Éppen mi keresztyének nem von­hatjuk ki magunkat a tanácstalan­ságnak ebből a szolidaritásából és nem kelthetünk hamis reményeket Felelőtlen és elviselhetetlen dolog hogy Európában, sőt nálunk Né­metországban még mindig lehet ilyesféle hangokat hallani. Hallgat­tatok volna csak mireánk, a keresz­tyén egyházra, akkor elmaradt vol­na az egész szerencsétlenség. Ugyanakkor mint egyház és mint keresztyének magunk is az Isten ítélete alatt állunk: „Jaj néktek írástudók és farizeusok, mert meg­adjátok a tizedet a ménta, a kapor és a kömény után, de elhagyjátok a törvényből a nehezebbet, tudniillik az ítéletet, az irgalmasságot és a hitet!“ Eszmélésre, nem: bűnbánatra hív fel minket, az egyházat az Isten! Nekünk kellene a megfeszí­tett, feltámadt, élő Krisztus tanúi­nak lennünk és ehelyett a mi „ke­resztyén“ igazságainkat és elvein­ket propagáltuk, úgy ahogyan mi jónak, okosnak és hatásosnak gon­doltuk. Elhallgatok azonban a vi­lág és a mai emberek előtt, hogy „egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélő­­fizéke, előtt“ ,hogy. ...elmúlik e vi­lágnak ám. .Art­­a, hogy­­Isten egy napot rendelt, amelyen meg­ítéli majd a földkerekséget igaz­ságban“. Azt hittük, hogy az evan­gélium isteni bolondságát az em­beri bölcsesség és okosság rend­szerévé tehetjük. Isten ítélete, hogy nem enged bennünket továbbra is úgy be­szélni, mint eddig. Isten ítélete volt, hogy elnémított bennünket. De az is az ő kegyelmének ítélete, hogy újra megtanulunk hallani és kérdezni: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?“ Mert valóban van üzenetünk a világ számára, csak éppen nem a mi üzenetünk, hanem Isten üze­nete, amelyet ő bízott reánk, Krisztus bizonyságtétele, a Ke­resztről szóló beszéd. Ez a beszéd tud emberi méltóságról, de nem olyan méltóságról, amilyent mi emberek birtokolunk, igényelünk, követelünk, megvalósítunk, hogy ezáltal úrrá legyünk a reánksza­kadt és éppen általunk felidézett káoszon. A nekünk adott üzenet sokkal inkább úgy szól, hogy Is­ten a maga érthetetlen, de Krisz­tusban kijelentett irgalmasságából olyan méltóságot tulajdonít ne­künk, amilyenre semmiféle igé­nyünk nem lehet. Ez a méltóság lehetővé teszi, hogy a kaotikussá vált és nyilván a vég felé rohanó világban mégis mint megvigasz­talt emberek, sőt mint Isten gyer­mekei élhessünk, ha és amennyi­ben hitben ráhagyatkozunk Isten­nek erre az ígéretére. Az egyetlen és igazi méltóság, amelyet nekünk mint keresztyéneknek hirdetnünk kell az, hogy Isten a Krisztus ke­resztjében teljesen és határtalanul szereti az embert: a vámszedőt és a parázna nőt, a tolvajt és a gyil­kost, az embert, aki elárulta és eladta emberi méltóságát és ezál­tal előidézte a teremtés káoszát Világos, hogy ma ez a legidő­szerűbb „örömüzenet“ és épp olyan világos, hogy ennek az üze­netnek a hirdetése az egyház sa­játos és egyetlen feladata a világ közepette és ezt senki sem veheti át­­tőle. Így aztán a sarkaiból ki­fordult emberi világ láttára ne­künk valóban nincs semmiféle sa­ját javaslatunk a káoszból való kimenekedésre, csak azt kell tanú­sítanunk, hogy Isten nem akar minket elpusztulni engedni ebben a mi saját romlásunkban. Ezért kiáltja bele az ítéletbe, hogy higy­­jünk az ő Fiának keresztjéről szóló örömüzenetben. Ezért gyűjti egybe gyülekezetté mindazokat, akik ezt az üzenetet elhiszik és továbbadják. Ezért tartja meg ezt a gyülekezetét az aláhanyatló vi­lágban, hogy az ő üdvösségét min­denütt hírül adják és felkínálják. A keresztről szóló üzenettel, az Ítéletben megnyilatkozó kegyelem­mel semmiféle „keresztyén Pro­gramm“ nem fér össze. Nem ígér­hetjük, hogy helyre tudjuk állí­tani a zűrzavarba jutott világot, mert Istennek a saját programmja Jézus Krisztus keresztjének a fel­állításával már munkában van. Az az egyház pedig, amely a Krisz­tus keresztje mellé még egy mentő programot kínál a világunk, csak a káoszt gyarapítja és abban a veszélyben forog, hogy öt magát is elnyeli a káosz. Áll ugyan az ígéret, hogy „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat“, de Is­tennek és Krisztusnak ez az ígé­rete Krisztus megvallásához fűző­dik. És az az ígéret, hogy „minden egyebek is megadatnak“ nekünk, amire ebben a világban szüksé­günk van, attól függ, hogy vájjon keressük e előbb isten országát és az ő igazságát?“ Isten így újból a saját együgyű szolgálatára hívja fel az egyházat: nem szabad más­ról tudnia, mint Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről, mert egyedül ő a feltámadott és élő Krisztus. Ennek a keresztyén bizonyság­­tételnek a világ közepette nincse­nek önkényes korlátai, mert Isten szeretete a Krisztusban e világ tel­jes szükségére és egész nyomorú­ságára irányul. Krisztus egyháza abból él, hogy hisz ebben a sze­retetben. És megtagadná ezt a sze­­retetet, ha nem akarná gyakorla­tilag Isten szeretetét beleélni a vi­lágba, mint annak világossága , és mint a föld java. Egyáltalán nem mindegy, hogy váljon a gyűlölettől szétmarcan­golt és szétdarabolt emberiség elé egy hasonlóképpen szétmarcangolt és szétdarabolt keresztyénség áll-e, vagy pedig egy olyan keresztyén­ség, amelyen valamit észre lehet venni Istennek mindent újjátevő szeretetéből. Nem mindegy, hogy a keresztyénség betokosodik-e, mintha egyáltalán nem érdekelné többé „ez az elmúló, gonosz vi­lág“ és azt egyszerűen sorsára hagyja, ha nem akarja elhinni a neki hirdetett üzenetet. Mi tudjuk, hogy a Jézus Krisztus hitén kívül nincsen semmiféle szabadulás. Hűtlenné válnánk azonban fel­adatunkhoz és megtagadnánk Urunk bizonyságát, ha nem nyúj­tanánk a szomjazónak a pohár vizet, az éhesnek a darab kenye­ret és a mezítelennek az öltözetet, ha nem igyekeznénk annak az embernek a nyomorúságát enyhí­teni, akiért Krisztus meghalt, akár­csak miértünk! És ez bizonyára nem csupán az egyes keresztyének köteles­­szeretete, hanem lényegi­leg az egyház bizonyságtételéhez tartozik, amely a maga földi lété­ben emberi közösség is, más em­beri közösségük közepette és ép­pen, mint ilyennek kell bizonysá­gul szolgálnia. Háládatországból és az igazság kedvéért is ki kell mon­danom, hogy az európai káosz közepette a keresztyénség segítő és résztvevő szeretete mindenki felé nagymértékben készítgette az Isten szeretetéről szóló üzenet út­ját A társadalom és a népek szük­ségei mellett sem mehetünk el egykedvűen. Az egyház nem tudja „az igazi“ társadalmi­ rendet meg­valósítani, mert ilyesmi nincs az elmúló világban; a „tartós“ békét sem tudjuk megvalósítani és a háborúkat megszüntetni, mert nem tudjuk a civódást és a gyilkolást kiküszöbölni az emberi életből. Mégis kötelesek vagyunk a jobb társadalmi rendért és viszonyokért fáradozni és komolyan dolgozni azon hogy a háborút elkerüljük. A Krisztusért bizonyítani tartoz­zunk, hogy Isten az igazságosság és a béke Istene, hogy ő nem akar káoszt és háborút és ezer, az egyház sem nézheti tétlenül a jelenvaló világ és korszak állapo­tait, akkor sem és éppen akkor nem, ha egyedül Istentől és nemt önmagától várja a gyógyulást. Az emberiség pedig, amelybe Isten Jézus Krisztus által a maga szeretetét ajándékozta, joggal igé­nyeli, hogy ne maradjunk adósai ezzel a bizonyságtétellel. Joga valn rá, hogy tanácstalanságában és kétségbeesésében Amszterdam fel* nézzen az aggódó kérdéssel, váj­jon nem vetünk-e innen egy fény­sugarat sötét útjára, nem mon­dunk-e feléje egy segítő szót? Ezzel pedig ismét a sa­ját tanács­talanságunk előtt állunk. Értelmes dolog-e egy darab kenyeret ke­resni az éhező számára, amikor­ tudjuk, hogy az igazi segítség ott van, ahol az Úr önmagát adja mint az élet kenyerét? Értelmes dolog-e nagy fáradsággal és bájja­ egy pohár vizet kutatni, mikor a szomjúságot úgyis csak az az „élő víz“ csillapíthatja, amelyet Jézus Krisztus ad? Igenis értelmes do­log és a mi Urunk ígérete szerin nem is haszontalan igyekezet! Ez a feszültséget szabad és kell a reménységben hordoznunk, mer Isten nagyobb, mint a szívünk é' mindeneket tud. Azt is tudja, é' egyedül ő tudja, hogy mit akar Ő ebben a világban az egyház minden jó szolgálata által. Most ugyan belefáradtunk a m­' sokféle tulajdon utainkba, és min­den okunk megvan kételkedni és kétségbeesni a saját képességeink fölött. De éppen ilyen állapotban érkezik el hozzánk­ az új elhívás hogy ebben a mi megvigasztal kétségbeesésünkben hit által hír­dessü­k Isten nagy tetteit és te­gyük a világ számára hallhatóuá és láthatóvá a keresztyén tanubi­zonyságot.. Ezért küzködünk és imádkozunk egymással­­ és egy­másért, hogy Isten az ő Szen Lelke által vezessen bennünket hogy tanúi lehessünk a világ felé és hogy meghalljuk és helyesen adjuk tovább a Krisztus kereszt­jéről és az Ő uralmáról szóló üzenetet.

Next