Az Út, 1948. szeptember-december (1. évfolyam, 9-25. szám)
1948-09-05 / 9. szám
I. ÉVFOLYAM 9. SZÁMÚ HETILAP— ÁRA 80 FILLÉR • 1 94 8. SZEPTEMBER 5—11. Hit adhat még az egyház a világnak Martin Niemöller német püspök előadása az amszterdami világkonferencián A keresztyén világ hosszú ideig emlékezni fog 1948. augusztus 23- ra. Az Egyházak Világtanácsának megalapítása és megszervezése olyan eredmény, amit régóta vártunk. Az egész világon megszámlálhatatlan keresztyén ember osztozik a hálában és örömben afelett, hogy testvéri egységünknek e látható jele végül is megvalósult. De nem állhatunk meg ennél az eseménynél, akármennyire fontos is, vagy akármennyire azzá is lehet. Egyezségünk nem magát a véget jelenti, hanem csak egy lépést az úton, feladatunk jobb teljesítésének eszközét; a mi feladatunk, hogy van egy döntő és központi kérdésünk, itt az amszterdami napok alatt is, kritikus helyzettel állunk szemben. A világ, amelyben élünk és működünk, kizökkent kerékvágásából, méghozzá nem csak itt vagy ott, hanem mindenütt és a zűrzavar ijesztő gyorsasággal növekszik. Szerteszét a hanyatlás bénító atmoszférája terjed. Mi pedig nem tudjuk, hogy azok a nehézségek, amelyekkel szemben állunk, hogyan győzhetők le, sőt kételkedünk abban is, hogy legyőzhetők-e egyáltalán. S ez a kétség még tovább is megy: már úgy beszélgetünk a mi időnkről, mint „keresztyénségutáni korszak“-ról és látjuk, hogy a sorvadás e folyamata magát a keresztyén egyházat is kikezdte. Ha ma „fél az emberiség“ a földön, ha „ellankadtak a félelemtől és várnak a bekövetkező dolgokra“, akkor mi, mint keresztyén egyház és keresztyén nép nem állhatunk a világtól távol, vagy a világ felett, hanem a legeslegközepében. Németországban az elmúlt tizenöt év alatt, nekünk keresztyéneknek egyre jobban fel kellett fognunk a dolgok ilyetén állását, míg végül — három évvel ezelőtt — világos bűnvallást kellett tennünk „a mi bűnrészességünk“-kel kapcsolatban. A Stuttgarti Deklarációban megvádoltuk magunkat Isten ésa világ előtt, hogy „nem volt elég bátorság a bizonyságunkban, elég őszinteség az imádságunkban, elég örvendezés a hitünkben és elég hév a szeretetünkben.“ A Deklaráció világos bűnvallás volt a felelősségünkről azért az útért, amelyet népünk választott és az ő állapotáért és bűnvallás a mi bűneikről a világ mai zűrzavara és káosza miatt. Ennek a Deklarációnak sok helyen széles visszhangja támadt. És ha mi most itt találkoztunk, mint a világ keresztyéneinek képviselői és ujat kívánunk keresni „a világ zűrzavarában“, semmiesetre se úgy tegyük, hogy a sok világmegváltó terv mellé, amelyet még vitatnak, vázolnak, közölnek, még egy tervet vázolunk fel, amelyet úgy propagálhatnánk, mint „keresztyén terv‘‘-et. Ha ehelyett inkább együtt kérdezősködünk és vágyakozunk „Isten tervére“, akkor széles alapja lesz köztünk a megegyezésnek, ésannyira, hogy mindnyájan felfoghatjuk részesedésünket abban a remegésben, félelemben és aggodalomban, amely a világban történtek miatt állott elő. Mi magunk Isten ítélete alatt állunk, amely kijelentetett manapság az egész világon. Máskép nem adatik meg nekünk, hogy világos keresztyén üzenetet szóljunk, csak ha felismerjük ezt az ítéletet, amelyet Isten helyezett reánk és amelyet nagyon is megérdemeltünk, mint a lator, akit Krisztussal együtt feszítettek meg: „ugyanazon ítélet alatt vagyunk.“ .A keresztyénség ma ugyanabban a helyzetben van, mint a világ többi része: tökéletes zavarban. Bizonyos, hogy mi nem vagyunk képesek új életet lehelni a haldokló világba és nincs hatékony receptünk, amely biztosítaná, hogy a beteg emberiség meggyógyul. Csőd borította el azt a „keresztyén világ“-ot, amely azt gondolta, hogy impregnálni tudja keresztyén elvekkel a rajta kívül levő világot és így biztosítja azt Isten Ítéletével szemben. Isten Ítéletének tüze magát az Isten házát támadta meg és az oszlopok, amelyeken a keresztyén elvek nyugodtak, leomlottak a lángokban. Mi középeurópai keresztyének éreztük leginkább ennek az ítéletnek a hatásait és ezért jórészt rajtunk a felelősség, hogy tanúbizonyságot tegyünk az egész világnak. Mert Középeurópában próbálták meg azt a nagystílű kísérletet több mint ezer éve, hogy a „keresztyén világ“-ot beleépítsék a Szent Római Birodalom politikájába, a társadalom „keresztyén“ osztályait alakítva ki, belehelyezve az egyház erkölcsi törvényeit és az egységesített vallásos tan szilárd filozófiai rendszerét. Ezek a támasztékok egymás után eltöredeztek. Atyáink és mi is, sok vesződséggel fáradoztunk megerősítésükön, de az utolsó száz év és a két világháború minden reménységünket megsemmisítette. Az öszszeomlás teljes és aki ezeket a romokat újból fel akarná építeni, a nevetségesség átkát vonná magára. És mégsem fordíthatunk egyszerűen hátat és kezdhetünk valami egyebet. Honnan vennénk ezt az „egyebet“? A világban élünk és ha ez a világ elmerül a káoszban, amiképpen ez most szemünk előtt végbemegy, akkor a mi életünket ragadja magával. Mint emberek élünk ebben a világban és ha az ember elveszti az emberségét, különleges emberi méltóságát, mint manapság, akkor mi magunk visszahanyatlunk a káoszba, az értelmetlenségbe, amelyben nincs jó és gonosz, előre és hátra, fent és lent Ne engedjük át magunkat illúzióknak: ez a nihilizmus, mint halálos betegség itt van, munkában van és nincs mivel megállítanunk. Mert nincs lehetőségünk arra, hogy ezt a kaotikussá lett világot ismét rendbehozzuk, vagy a meggyalázott emberi méltóságot helyreállítsuk. Éppen mi keresztyének nem vonhatjuk ki magunkat a tanácstalanságnak ebből a szolidaritásából és nem kelthetünk hamis reményeket Felelőtlen és elviselhetetlen dolog hogy Európában, sőt nálunk Németországban még mindig lehet ilyesféle hangokat hallani. Hallgattatok volna csak mireánk, a keresztyén egyházra, akkor elmaradt volna az egész szerencsétlenség. Ugyanakkor mint egyház és mint keresztyének magunk is az Isten ítélete alatt állunk: „Jaj néktek írástudók és farizeusok, mert megadjátok a tizedet a ménta, a kapor és a kömény után, de elhagyjátok a törvényből a nehezebbet, tudniillik az ítéletet, az irgalmasságot és a hitet!“ Eszmélésre, nem: bűnbánatra hív fel minket, az egyházat az Isten! Nekünk kellene a megfeszített, feltámadt, élő Krisztus tanúinak lennünk és ehelyett a mi „keresztyén“ igazságainkat és elveinket propagáltuk, úgy ahogyan mi jónak, okosnak és hatásosnak gondoltuk. Elhallgatok azonban a világ és a mai emberek előtt, hogy „egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőfizéke, előtt“ ,hogy. ...elmúlik e világnak ám. .Arta, hogyIsten egy napot rendelt, amelyen megítéli majd a földkerekséget igazságban“. Azt hittük, hogy az evangélium isteni bolondságát az emberi bölcsesség és okosság rendszerévé tehetjük. Isten ítélete, hogy nem enged bennünket továbbra is úgy beszélni, mint eddig. Isten ítélete volt, hogy elnémított bennünket. De az is az ő kegyelmének ítélete, hogy újra megtanulunk hallani és kérdezni: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?“ Mert valóban van üzenetünk a világ számára, csak éppen nem a mi üzenetünk, hanem Isten üzenete, amelyet ő bízott reánk, Krisztus bizonyságtétele, a Keresztről szóló beszéd. Ez a beszéd tud emberi méltóságról, de nem olyan méltóságról, amilyent mi emberek birtokolunk, igényelünk, követelünk, megvalósítunk, hogy ezáltal úrrá legyünk a reánkszakadt és éppen általunk felidézett káoszon. A nekünk adott üzenet sokkal inkább úgy szól, hogy Isten a maga érthetetlen, de Krisztusban kijelentett irgalmasságából olyan méltóságot tulajdonít nekünk, amilyenre semmiféle igényünk nem lehet. Ez a méltóság lehetővé teszi, hogy a kaotikussá vált és nyilván a vég felé rohanó világban mégis mint megvigasztalt emberek, sőt mint Isten gyermekei élhessünk, ha és amennyiben hitben ráhagyatkozunk Istennek erre az ígéretére. Az egyetlen és igazi méltóság, amelyet nekünk mint keresztyéneknek hirdetnünk kell az, hogy Isten a Krisztus keresztjében teljesen és határtalanul szereti az embert: a vámszedőt és a parázna nőt, a tolvajt és a gyilkost, az embert, aki elárulta és eladta emberi méltóságát és ezáltal előidézte a teremtés káoszát Világos, hogy ma ez a legidőszerűbb „örömüzenet“ és épp olyan világos, hogy ennek az üzenetnek a hirdetése az egyház sajátos és egyetlen feladata a világ közepette és ezt senki sem veheti áttőle. Így aztán a sarkaiból kifordult emberi világ láttára nekünk valóban nincs semmiféle saját javaslatunk a káoszból való kimenekedésre, csak azt kell tanúsítanunk, hogy Isten nem akar minket elpusztulni engedni ebben a mi saját romlásunkban. Ezért kiáltja bele az ítéletbe, hogy higyjünk az ő Fiának keresztjéről szóló örömüzenetben. Ezért gyűjti egybe gyülekezetté mindazokat, akik ezt az üzenetet elhiszik és továbbadják. Ezért tartja meg ezt a gyülekezetét az aláhanyatló világban, hogy az ő üdvösségét mindenütt hírül adják és felkínálják. A keresztről szóló üzenettel, az Ítéletben megnyilatkozó kegyelemmel semmiféle „keresztyén Programm“ nem fér össze. Nem ígérhetjük, hogy helyre tudjuk állítani a zűrzavarba jutott világot, mert Istennek a saját programmja Jézus Krisztus keresztjének a felállításával már munkában van. Az az egyház pedig, amely a Krisztus keresztje mellé még egy mentő programot kínál a világunk, csak a káoszt gyarapítja és abban a veszélyben forog, hogy öt magát is elnyeli a káosz. Áll ugyan az ígéret, hogy „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat“, de Istennek és Krisztusnak ez az ígérete Krisztus megvallásához fűződik. És az az ígéret, hogy „minden egyebek is megadatnak“ nekünk, amire ebben a világban szükségünk van, attól függ, hogy vájjon keressük e előbb isten országát és az ő igazságát?“ Isten így újból a saját együgyű szolgálatára hívja fel az egyházat: nem szabad másról tudnia, mint Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről, mert egyedül ő a feltámadott és élő Krisztus. Ennek a keresztyén bizonyságtételnek a világ közepette nincsenek önkényes korlátai, mert Isten szeretete a Krisztusban e világ teljes szükségére és egész nyomorúságára irányul. Krisztus egyháza abból él, hogy hisz ebben a szeretetben. És megtagadná ezt a szeretetet, ha nem akarná gyakorlatilag Isten szeretetét beleélni a világba, mint annak világossága , és mint a föld java. Egyáltalán nem mindegy, hogy váljon a gyűlölettől szétmarcangolt és szétdarabolt emberiség elé egy hasonlóképpen szétmarcangolt és szétdarabolt keresztyénség áll-e, vagy pedig egy olyan keresztyénség, amelyen valamit észre lehet venni Istennek mindent újjátevő szeretetéből. Nem mindegy, hogy a keresztyénség betokosodik-e, mintha egyáltalán nem érdekelné többé „ez az elmúló, gonosz világ“ és azt egyszerűen sorsára hagyja, ha nem akarja elhinni a neki hirdetett üzenetet. Mi tudjuk, hogy a Jézus Krisztus hitén kívül nincsen semmiféle szabadulás. Hűtlenné válnánk azonban feladatunkhoz és megtagadnánk Urunk bizonyságát, ha nem nyújtanánk a szomjazónak a pohár vizet, az éhesnek a darab kenyeret és a mezítelennek az öltözetet, ha nem igyekeznénk annak az embernek a nyomorúságát enyhíteni, akiért Krisztus meghalt, akárcsak miértünk! És ez bizonyára nem csupán az egyes keresztyének kötelesszeretete, hanem lényegileg az egyház bizonyságtételéhez tartozik, amely a maga földi létében emberi közösség is, más emberi közösségük közepette és éppen, mint ilyennek kell bizonyságul szolgálnia. Háládatországból és az igazság kedvéért is ki kell mondanom, hogy az európai káosz közepette a keresztyénség segítő és résztvevő szeretete mindenki felé nagymértékben készítgette az Isten szeretetéről szóló üzenet útját A társadalom és a népek szükségei mellett sem mehetünk el egykedvűen. Az egyház nem tudja „az igazi“ társadalmi rendet megvalósítani, mert ilyesmi nincs az elmúló világban; a „tartós“ békét sem tudjuk megvalósítani és a háborúkat megszüntetni, mert nem tudjuk a civódást és a gyilkolást kiküszöbölni az emberi életből. Mégis kötelesek vagyunk a jobb társadalmi rendért és viszonyokért fáradozni és komolyan dolgozni azon hogy a háborút elkerüljük. A Krisztusért bizonyítani tartozzunk, hogy Isten az igazságosság és a béke Istene, hogy ő nem akar káoszt és háborút és ezer, az egyház sem nézheti tétlenül a jelenvaló világ és korszak állapotait, akkor sem és éppen akkor nem, ha egyedül Istentől és nemt önmagától várja a gyógyulást. Az emberiség pedig, amelybe Isten Jézus Krisztus által a maga szeretetét ajándékozta, joggal igényeli, hogy ne maradjunk adósai ezzel a bizonyságtétellel. Joga valn rá, hogy tanácstalanságában és kétségbeesésében Amszterdam fel* nézzen az aggódó kérdéssel, vájjon nem vetünk-e innen egy fénysugarat sötét útjára, nem mondunk-e feléje egy segítő szót? Ezzel pedig ismét a saját tanácstalanságunk előtt állunk. Értelmes dolog-e egy darab kenyeret keresni az éhező számára, amikor tudjuk, hogy az igazi segítség ott van, ahol az Úr önmagát adja mint az élet kenyerét? Értelmes dolog-e nagy fáradsággal és bájja egy pohár vizet kutatni, mikor a szomjúságot úgyis csak az az „élő víz“ csillapíthatja, amelyet Jézus Krisztus ad? Igenis értelmes dolog és a mi Urunk ígérete szerin nem is haszontalan igyekezet! Ez a feszültséget szabad és kell a reménységben hordoznunk, mer Isten nagyobb, mint a szívünk é' mindeneket tud. Azt is tudja, é' egyedül ő tudja, hogy mit akar Ő ebben a világban az egyház minden jó szolgálata által. Most ugyan belefáradtunk a m' sokféle tulajdon utainkba, és minden okunk megvan kételkedni és kétségbeesni a saját képességeink fölött. De éppen ilyen állapotban érkezik el hozzánk az új elhívás hogy ebben a mi megvigasztal kétségbeesésünkben hit által hírdessük Isten nagy tetteit és tegyük a világ számára hallhatóuá és láthatóvá a keresztyén tanubizonyságot.. Ezért küzködünk és imádkozunk egymással és egymásért, hogy Isten az ő Szen Lelke által vezessen bennünket hogy tanúi lehessünk a világ felé és hogy meghalljuk és helyesen adjuk tovább a Krisztus keresztjéről és az Ő uralmáról szóló üzenetet.