Az Út, 1950. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1950-01-01 / 1. szám

1950 JANUÁR 1­7. Szilveszteri gondolatok is SZILVESZTER napja a gazda­sági életben, a kereskedelmi életben a kereskedelmi mérlegké­szítésnek a napja. Ha nem is ezen a napon készülnek el ezek a mér­legek a vállalatoknál és üzemek­nél, de erre a napra tekintettel készítik el azokat. Ezen a napon nemcsak ezek a hivatalos, gazda­sági mérlegek készülnek el, ha­nem az elmúlt esztendőt illetően egyéni, családi életünk vonatkozá­sában is felállítunk egy száma­dást, egy mérleget. Ebben a szám­vetésben, ennek két oldalán szere­pelnek a szaporulatot jelentő új életek, gyermekek és unokák és a veszteséget, hiányt jelentő életek, elköltözött drága lelkek, halál ál­tal elragadott szerető szívek. De nemcsak ilyen szempontból, ha­nem vagyoni, gazdasági, jövedelmi szempontból is elkészítjük ma­gunkban az elmúlt esztendőnek a számadását és ennek alapján íté­letet mondunk az elmúlt esztendő­ről. És ezeknek a számvetéseknek az alapján kialakul bennünk a szilveszteri hangulat: örülünk, vagy szomorkodunk, sóhajtozunk, vagy mulatozunk. De mindezekkel visszatekintünk. Szemünket meg­járatjuk emlékeinken és csak a múlt számára van gondolatunk. Szilveszterkor emlékeinkből aka­runk élni. T­E vájjon jól van-e így? Vájjon helyes-e ez így? Váj­jon a múltból, a viszatekintgetés­­ből fakad-e élet? Sőt felesége is visszatekintgetett, amikor Sodom­a és Gomora elmúlt a számára és ez nem életet jelentett a számára, ha­nem sóbálvánnyá változott! Krisz­tus azt mondja, hogy aki vissza­­tekintget az ,,nem alkalmas az Isten országára(Luk. 9:62.). Vájjon akkor a hivő embernek nem szabad ilyen számadást ké­szítenie, nem szabad szilveszteri mérleget felállítania életét illető­en? Fel kell nekünk is állítanunk ezt a számadást. Oda kell nekünk is állanunk a mérlegre. De ne­künk van mértékünk. És ez nem a mi hangulatunk. ÉKÜNK az esztendő végét hozzá kell mérnünk a min­denség végéhez. Ezt az esztendő­véget a Véghez Erről pedig az Úr igéje ezt mondja, hogy „akkor Is­ten lesz minden mindenekben“ (I. Kor. 15:28) Ehhez a véghez pedig az út az, hogy Krisztus le­gyen minden mindenekben. A hi­vő ember szilveszteri számadása erre a kérdésre keres feleletet: Ennek az esztendőnek a végén közelebb vagyok-e az élet és min­­denség végéhez. Jézus Krisztushoz? Egy tény: ez az esztendő véget ért. Az idő elmúlt felettem. A na­pok és órák elszaladtak. Várjon nem csak az idő múlt-e el és nem maradtam-e ott az élet országút­iának ugyanazon a pontján, ahol egy évvel ezelőtt voltam. Mert az esztendő kétféleképen haladhat el. Úgy, hogy én ülök az út szélén, miközben az idő halad, vagy pe­dig úgy, hogy az idő halad és én az idő múlásával szintén haladok az úton. Vájjon mindennap meg­jártam-e azt az egynapi járóföl­det, melyet elém tárt az­ért Váj­jon 1919-ben elindultam-e ezen az úton, ha 1948-ban csak az út szé­lén ültem. Vájjon ezen az úton in­dultam-e el 1949-ben, ha 1948-ban nem ezen az úton, nem a keskeny úton jártam? Közelebb vagyok-e ma Krisztushoz, mint voltam Hoz­zá január 1-én, amikor annyi em­beri célkitűzéssel, akarással, len­dülettel indultam neki az útnak? Csak erre a kérdésre adott felele­tem és az ennek megfelelő való­ság dönti el, hogy hiánnyal, vagy nyereséggel zárom-e ezt az esz­tendőt?! TI?! A SZILVESZTERI SZÁMA­­­­DÁS elsősorban bűnbánatra kell hogy indítson! Hiszen nem vagyok ott, Krisztushoz, a véghez mérve magamat, ahol lennem kel­lene már a mai napon. Kicsiny­hitűség, vagy hitetlenség van a szívemben, pedig élő hitnek kelle­ne lennie. Tettem valamennyi utat, de milyen botladozva, milyen nyo­morultul, csak vonszolva maga­mat, olyan módon, mint az a gép­kocsi, amelyik még fut ugyan, de a motor már hibát kapott és már nem hajtja, nem mozgatja tovább a gépkocsit. Fut még a fizikai tehe­tetlenségi törvény következtében, de mozgása már egyre lassuló és nem egyre gyorsuló mozgás. Nem kevesebb lendülettel, hitbeli enge­delmességgel állasz-e ma, mint ál­lattól az esztendő elején? De a szilveszteri t­ámadás Isten előtti hálaadásra is késztet és in­dít minket, mert ez a mérleg ar­ról beszél, hogy az Űr kegyelme nagyobb, mint a mi mulasztása­ink és bűneink. Már pusztán az a tény, hogy ennek az esztendőnek a vége a legtöbbünk számára nem jelenti a Véget annak a bizonyí­téka, hogy az Úr irgalmas és ke­gyelmes hozzánk. Hiszen kegyelmi időt adott, gyümölcsöt várt a hivő emberek fáján. És a kegyelmi időszak eltelt. Vájjon talált-e gyü­mölcsöt? Vájjon nem aszott, fonnyadt és férges-e a gyümölcs? Kegyelmes Isten a mi Istennünk? Eljött az esztendő vége és­­ nincs türelmének vége. AZ ESZTENDŐ UTOLSÓ NAPJA nem az üdvtörténeti esemé­nyek során került bele életünkbe. De nem ige nélküli nap! Mielőtt az új esztendőnek a küszöbén be­lépnél állítsd fel a te 1949. évi életednek a számadását. Ennek az esztendőnek a végét mérd a Vég­hez, Krisztushoz, mert Ő „az Alfa és Omega, kezdet és vég.” (Jel. 1:8) Ennek az esztendőnek a vé­gén közelebb vagy-e ehhez a vég­hez? Közelebb vagy-e Krisztus­hoz? Ennek az esztendőnek érté­két hitéleted számára ez méri! Ráski Sándor Egyházunk aktuális kérdései Nagy Ákos felsőbaranyai esperes Jelentésének tükrében Evangélizáció Az egyházi misszió gyülekezetivé tétele — a jelek szerint lassú és ne­héz feladat. Az Országos Református Missziói Munkaközösség, melynek megalakulását és Monoron az egy­házba való beölelését múlt évi jelen­tésemben oly nagy örömmel és re­ménységgel üdvözöltem, valóban nagy lendülettel, a Szenlélek szélé­től feszített vitorlákkal indult a munkába. Azonban a legfontosabb ága, az evangélizációs munkaág any­­nyira specializálódott, hogy „mi csak evangélizálunk-‘ jelszóval a gyül­lekezetre való koncentralizálódásról nem is akar tudni. Ez pedig azzal a veszedelemmel járhat, hogy az ilyen evangélizációk nyomán olyan közösségek alakulhatnak, amelyeknek az egyházhoz semmi közük és viszont. Ezt a veszedelmet látta meg jókor és mutatott rá Makkai Sándor, a missziói előadói jelentésében. Erre végtelenül hasznos vita indult meg. Egyház, gyülekezet, közösség kérdé­seit, egymáshoz viszonyulásukat vi­tatták meg először maguk az evange­lizátorok, Debrecenben, utána az egész Munkaközösség Karcag-Berekfürdőn A Szentlélek járt mind a két helyen s az egy Lelket vett emberek enged­tek a Léleknek. Gyülekezet és közösség A gyülekezetnek szüksége van a fel­ébredt lelkek közösségére. A közösség a gyülekezet ko­vásza kell, hogy legyen. Ez a kovász az egész gyülekezetét ke­nyérré éleszti. Igen sok gyülekezetünkben szapo­rodni fognak a megmozgatott, hit­­rejutott lelkek, akiknek több kell, mint a vasárnapi istentisztelet, több, mint a vallásos esték műsora, akik egymással szorosabb közösségre vágynak. Ezt a vágyat akadályozni elfojtani az egyház felelősei részé­ről a legnagyobb vétek. Ez termé­szetes és magától értetődő mindazok előtt, akik a Szentlélek munkáját ismerik. Az volna természetellenes, gyanús, ha nem így volna. Ezek a lelkek, akik otthon csendes órá­iuk­­ban naponkint tanulmányozzák a bibliát, rendszeresen találkozni akarnak egymással saját hitük erősíté­sére, lelki problémáik megbe­szélésére, imádkozásra. Ha vezető, mégpedig megfelelő vezető nélkül gyakorolják mindeze­ket, tévelygés lesz összejöveteleikből. ▲ lelkipásztor felelőssége A lelkipásztoron múlik, ő fele­lős érte, hogy a közösséget mint Is­tentől küldött segítséget megbecsülje, szeresse, az ige tiszta és elegyítetlen tanításával vezesse, a gyülekezet szívévé, kezévé, lábává tegye. Adjon a közösségnek munkát az imádság­ban, a biblia tanulmányozásban, a gyülekezeti szolgálatban és a sá­­fátságban. A hitben épp hogy elindult lelkek ugyanis megtérésük után kaotikus állapotban vannak, minden ködös és homályos még előttük, csak egy­ben bizonyosak, hogy ők Krisztuséi. Minden igyekezetük azon van, hogy Krisztuséi maradhassanak, s ezért eleinte csak saját üdvösségükkel foglalkoznak. A lelkipásztor a teljes írás is­meretével és világosságával se­gítsen rendezni ezt a kérdést. Éb­ressze fel és erősítse a felelőssé­güket a gyülekezet, az egyház iránt, fogja mederbe, Irányítsa az áradásra hajlamos vizet. Ha nem fogadják el a lelkipásztor vezetését, ha valami okból elvesztette volna hitelét, tegyen úgy, mint Pál, aki a zsidóknak zsidóvá, a görögök­nek görögökké lett. Mindezeket meg­teheti, ha lelkipásztorsága nemcsak külső, hanem belső elhívást is ka­pott. Mindez természetesen ugyan így áll a presbiterekre is. Az új énekeskönyv megjelenése egyházi életünk egyik legörvendete­­sebb eseménye. Ezzel kapcsolatban csak arra akarok rámutatni, hogy az egyházi ébredés mindenütt és minden korban föllendítette az ének­lést, új énekeket termett. Isten ke­gyelméből egyetemes egyházunk éber vezetői új énekesköny kiadásával gondoskodtak róla, hogy egyházunk megújulási mozgalma az éneklés te­rén is református és gyülekezeti me­derben folyhasson. E szemszögből nézve, roppant nagy jelentőségűnek tartom az új énekeskönyv legjobb időben való megjelenését. A magyar református egyház megújhodásában felbecsülhetetlen szolgálatot végez Csak az alvó fülét bántja az ,,új idők dala“, amellyel a Lélek betört a magyar református egyház ka­puján. Anyagi ügyeink Legnehezebb előttünk álló fel­adatnak anyagi ügyeink átlelkesítésis látszik. Fokozottan áll ez a mi tör­­pegyü­lekezeteinkre. Bár az önkéntes áldozatkészségnek egy-két szép pél­dájával itt Baranyában is találko­zunk, a valóságos helyzet az, hogy az egyházi adóhátralékok nőnek, különösen az úgynevezett lakma (párbér)-hátralékok. Sokan nem akarnak a közteherviselésben részt venni, azzal az indokolással, hogy „ha Péternek nem kötelező fizetnie, és éppen olyan egyháztag, mint én, akkor minek erőltessem magam? A presbitériumok segítséget, tanácsot kértek ebben az ügyben, mert a ku­rátorok szava és szorgalmazása már nem sok eredményt ér el. Az egy­házmegyei gondnokkal egyetértően, a magunk részéről a következő uta­sítást adtuk: „Mindazokkal szemben akik templomba nem járnak, úr­vacsorával nem élnek, és a közter­hek alól magukat következetesen kivonják (legalább kétévi hátralék), a presbitérium, mint fegyelmi bíró­ság, a legszigorúbb fegyelmezést al­kalmazza“. Szükségesnek tartom, hogy maga az egyházmegyei köz­gyűlés is foglaljon állást ebben a kérdésben. Ez az intézkedés az anyagi ügyek átlelkesítésével ellentétesnek látszik, de véleményem szerint, végered­ményben mégis azt szolgálja. Mert ha nem vetünk gátat eféle jelen­ségeknek, mire a megújulás az egész gyülekezetét átjárja, rombadől a templom és a papház. Győry Elemér: Mir kaptunk és mit várunk? A­rra a kérdésre, hogy mit kapott az egyház az elmúlt esztendőben az Úrtól, röviden így felelhetek: mindent, ami jó és hasznos arra, hogy az egyház legyen. Az ige világosan mondja: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.“ (Jk. 1:17.) Arról teszek bizonyságot, hogy mindaz, ami az 1949 esztendőben történt egyházunkkal és egyházunkban, Isten tudtával és akaratából történt. Éppen ezért meg vagyok győződve, hogy egyházunk, hit­életünk javát szolgálta. Az esztendő alkotmányán hálával énekelem a zsoltárt: „hatalmasan cselekedett velünk az Úri“ (126/3.) A­z elmúlt esztendőben egyházunk komoly figyelmeztetést kapott Istentől, hogy ne akarjon más lenni, csak egyház, (igeház , szentház) és a szentek közössége. Komolyan figyelmeztette az Úr elhanyagolt kötelességére a tanítás és a diakónia terén. Bizony, az ige szolgálata mellett az evangéliumi tanítást és a szeretetszolgá­latot elhanyagolta évszázadokon keresztül. Megintette Isten az egy­házat, hogy egyedül a Krisztust kövesse és hirdesse, hogy egészen és kizárólag egyház lehessen. Legyen az egyház Krisztus teste, azaz olyan élő organizmus, melyben a tagok szerves közösségben és egységben élnek: „ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyan­arról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illettetik egy tag vele együtt örülnek a tagok mind.“ (11. Kor. 12.) Ismét ki­jelentette az Úr, hogy minden tag és az egész test engedelmeskedjék Annak, aki a fej, a Krisztusnak. Az a test, melyben a Fő nem irá­nyít, vagy amelyben a tagok nem engedelmeskednek a Főnek, beteg, egyes tagjaiban paralizált, részeiben halódó test. Isten nagyon vilá­gosan oda tárta az egyház elé, azt akarja, hogy a bűnös megtérjen az­­ útjáról és éljen. Áldott alkalmakat adott az ébredésre és ke­gyelméből nagy lehetőségek bontakoztak ki az egyház jogi kereté­nek lebontására és élő lelki közösségek kialakulására. Isten megajándékozta egyházunkat 1949-ben az új Énekes­­könyvvel, mely mind theológiai, mind hitvallásos, mind zenei szempontból magasan felette áll mostani énekeskönyvünknek. Új Énekeskönyvünk a drága és gyönyörű zsoltárok mellett ébresztő, elindító és áhítatot keltő lelki énekeivel nagyban elősegíti az ébre­dést, a hitézet elmélyülését és egyházunk megújulását. N­em szabad arról a nagy ajándékról sem megfeledkeznünk, amit a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. tc. 54. tj-ában biztosított szabad vallásgyakorlat jelent az egyház, a gyülekezetek, egyházi közösségek és munkák, vala­mint minden egyes állampolgár számára. A törvény oltalma alatt az egyház szabadon gyakorolhatja az istentiszteleteket, a vallás­oktatást, végezhet missziós munkát, rendezhet konferenciákat és evangélizációt. Az egyház ezzel a törvénybiztosította joggal élhe­tett és élt is. E­­lységes hála tölti el telkemet, ha arra gondolok, hogy a mi kedves Dunántúlunk mit kapott az Űrtől az 1949. eszten­dőben. Lelkipásztorok, missziói munkások szorgalmasan keresték, azon is megvették az alkalmakat, hogy bizonyságot tehes­senek az Isten kegyelmének evangéliumáról, és teljes buzgósággal törekedtek Krisztus testének építésére. Annyi hűséges és olyan ál­dozatos szolgálatot emlékezetünk óta nem végeztek, mint ebben az esztendőben .Ugyanezt tapasztaljuk a hívek részéről is. A­zt a kérdést, hogy mit várunk, így szeretném módosítani, mit k­érün­k az Úrtól a jövőre nézve. Feleletem erre is az ige: „Ha bűneink ellenünk tanúskodnak, cselekedjél Uram a te nevedért... Uram, ne hagyj el minket!“ (Jer. 14:7, 9), mert „ha az Ur nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői.“ (127. zsolt. 1.) És az apostolokkal fordulunk a mi Urunkhoz: „Növeljed a mi hitünket“ (Lk. 17:5), hogy „hatalmasan megerősödjünk a belső emberben“ (Ef. 3:16) és „legyen mindenre erőnk a Krisztus­ban, aki minket megerősít.“ (Fi­. 4:13.) Így indulunk 1950 ja­­­nuár 1-én. ENYEDY ANDOR: Hála és bizalom A HÁLA nemcsak azért jó, mert egyedüli méltó magatartás hozzánk Istennel szemben, aki annyi jóval van hozzánk és nemcsak arra jó, hogy boldoggá és derültté tesz, hanem arra is jó és azért is jó, mert biza­lom fakad belőle. A hála a bizalom termőtalaja és melegágya. Miért vagyok hálás egyházunk múlt esztendei életéért és miért bízom egyházunk újesztendei és egész jövő életében? Ezt akarom itt pár szóben elmondani. HIÁLÁS VAGYOK a lelki ébredésnek ama jeleiért, amikkel tele volt az egyházunk múlt esztendei élete. Hálás vagyok, hogy ez az ébredési hullám­ mind jobban áthatotta egyházunk hivatalosait is. Mert amilyen szörnyű és sírár egy alvó egyház, éppen olyan aggasztó egy olyan egy­háznak az élete, amelyben a nyáj már felébredt, vagy ébredezőben van, de a pásztorok még alusznak. N­ÁLÁS VAGYOK, hogy az ébredés az érzelmi rajongás és egyéni üd- 11 vösségélmény útvesztőjéből kiutat talált a szent tudományok és a gyü­lekezeti szolgálat felé. Amilyen óriási veszteség és egyúttal veszélyes álla­pot az, ha a föld mélyéből felszabadult gáz nem használódik fel hasz­nos célokra, éppen olyan szomorú és veszélyes állapot az, ha telkekből feltörő élő hit nem tud levezetődni a hálának és a szeretetnek a szolgá­lataiba, az Istentől megragadott élet gyakorlati engedelmességébe és áldo­zathozatalába. Ezért örülök nagyon, hogy akik h­itrejutottak, azok hitük mellé most már tudományt ragasztanak, hogy hitük és tudományuk élő fáját jó cselekedetekkel is ékesíthessék. TI­ÁLÁS VAGYOK, hogy felébredt lelkek egyénileg közösségben és­­ mint közösség a gyülekezetben igyekeznek elhely­ezkedni. Mert minél jobban egyházivá és gyülekezetivé válik a felébredtek közössége, annál inkább válik az egyház hívő és szolgáló, vagyis Krisztusban élő lelkek közösségévé. N­­ÁLÁS VAGY­OK, hogy a hagyományos és konvencionális kegyességi 11 gyakorlatokban, szokásokban magát kiélő és meglehetősen ki is élt egyház hanyatlása, hervadása, lombhullása és avarja alatt rügyezik, sar­­jadzik és bimbózik az új egyház. Az az új egyház, ahol a lelkipásztor már nem a fizetésért vagy kényszerből szolgál, hanem abból a belső Indí­tásból, amely miatt „jaj neki, ha az evangéliumot nem hirdeti“. S legel­teti a nyájat a Főpásztor iránti ragaszkodásból és Szeretesből, a pásztor nélküli nyáj iránti krisztusi szeretetből. Az az egyház, ahol az egyház­­tagok már nem azért járnak templomba, mert ez így szép, hanem azért, mert éhes és szomjas a lelkük az Isten Igéjére, kijelentésére, a bűnbocsá­nat és üdvösség bizonyosságára, S MERT HÁLÁS VAGYOK, a szívemben ez a bizalom is, hogy Isten, aki az elmúlt év eseményeit, eg­y új világ és társadalmi rend kiala­kulását lelkek javára, egyházi életünk megélénkülésére fordította, az új esztendőben sem fogja magát egyéni és egyházi életünkben bizonyság nélkül hagyni, a jövőben is megtérésre fog hívni és kegyelme teljességé­ből sok lelki ajándékot fog nekünk adni. 3

Next