Az Út, 1951. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1951-01-06 / 1. szám
az 1950. DEC. 31—1951. JAN. 8. Három szó Jereczky Albert rádiós igehirdetéséből „...a léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség ...“ (Galata 51-22.) Bibliaolvasó emberek tudják, hogy korlátoztuk magunkat, s a lélek gyümölcsének gazdag fölsorolásából csak az első hármat vettük. Hangsúlyozzuk, hogy az e a három: a Lélek gyümölcse. Az Apostoli Hitvallásban minden keresztyén egyház egyformán vallja, hogy az értünk született Úr Jézus Krisztus különleges értelemben a Lélek gyümölcse. Az ő csodálatos születését a Hitvallás így mondja el: „Fogantatok Szentiétektől, születek szűz Máriától“. Mi is így valljuk meg most benne vetett hitünket, s így örvendezünk Isten földre szállt szeretetének és békességszerző munkájának. De az, aki így jött a földre, nem azért jött, hogy ünnepeltesse magát, hanem azért, hogy átvegyük tőle, amit hozott, amit ad nekünk és az ő evangéliuma bennünk megteremte a Lélek gyümölcsét. Ő nem tűrte a gyümölcstelenséget. Keményen megítélte azokat, akik csak szájjal tisztelik őt. Hatalmas erővel mondotta meg, hogy az embereket „gyümölcseikről ismeritek meg‘‘. S egészen bizonyos, hogy ő ma is, amikor itt igéjében közöttünk megjelenik, szívünknek szegezi a kérdést: benned mi a Lélek gyümölcse? Nem lehet kétséges, hogy az ő Lelkének gyümölcse mindig az, ami az ő életében olyan teljesen és tökéletesen megjelent. S ma ezt kéri számon az ő egyházától, itt a magyar földön és szerte az egész világon: van-e bennetek szeretet, öröm, békesség? Van-e úgy, ahogy én adom: bővelkedően, gazdagon, e világba áradón és hatalmasan? Szeretet Kevés szóval éltünk vissza anynyiszor és olyan csúnyán, mint ezzel. Legtöbbször az önzésünket, néha a testi vágyainkat csomagoltuk be ebbe a szép szóba. Jobb eset — vagy talán rosszabb, mert félrevezetőbb — ha röpke illúziónkat, hangulatainkat, szirupos érzelgéseinket jeleztük vele. És Isten földre hajló, magát megalázó, valóságos testet öltő szeretetének az ünnepét ilyen üres szavakkal intéztük el: Karácsony a szeretet ünnepe. Mikor kimondtuk, már nem is gondoltuk a dolgot komolyan. Mindig ennek az áldott ünnepnek a megcsúfolását éreztem, mikor erről a hétköznapoktól gondosan különválasztott, úgynevezett „karácsonyi szeretetről“ hallottam beszélni. Hiszen ezen a napon azért hálálkodhatunk, mert Isten az ő szeretetének minden szépségét egy istállóba helyezte el. A szegénységnek, a hajléktalanságnak olyan megrendítően egyszerű körülményei között született, hogy még csak egy bölcső sem várta a Mária fiát, így lett testté az ige, így lett emberré Jézus Krisztusban az Isten. Ez az inkarnáció (karácsony). Ahogy az evangélium mondja: „Úgy szerette Isten a világot“. Ez a szeretet Istennek nem hangulatváltozása, ellágyulása, nem valami megváltozható érzelme, hanem Isten nagy szeretet-cselekedete. Erre a földre jött, az emberekhez jött, s ezen a földön mindig ember volt. Felnőtt, mint kisgyermek, dolgozott mint ifjú ácslegény, s harmincéves koráig egy nagy család eltartásának gondját hordozta, annyira csöndesen és egyszerűen, hogy amikor messiási munkájának isteni hatalmával megjelent, megbotránkozva mondták: „Nem ez-e az az ácsmester?“ Értsük meg, hogy a szeretet nem szó, nem múló érzelem, nem ellágyuló hangulat, hanem életet odaadó áldozat. Isten áldozatos szeretettel, önmagát átadó szeretettel szerette ezt a világot. Ez történt karácsonykor. És ez történik az egyházban, így szereti Jézus minden tanítványa ezt a világot. Öröm ra már a szeretetről meg kellett vallanunk, hogy sokszor megcsúfoltuk, az örömről talán még inkább megvallhatjuk, összetévesztettük az örömöt az élvezettel, s hányszor cseréltük el a jót azzal, ami jól esik. Tisztátalanságot, mámort, embervoltunkból kivetkőztető léhaságot s mi minden egyebet mertünk úgy elnevezni, hogy „örülni is kell az életnek“. Pedig az öröm tiszta, szent és jó. Isten azt akarja, hogy az ő gyermekei és minden ember valóban örüljenek az életnek. Az életnek, és nem a pusztításnak, akár az önnön akár a más élete pusztításának, örülni annak, hogy e teremtett világ telve van Isten gazdag kegyelmének jeleivel, az égen csillagmiriádok szikráznak és a földön gabona terem, örülni a munkának, amelynek van verítéke és van eredménye, örülni a gyermeknek, akiben a jövő kacag, s örülni mindig, mindenekfölött annak, hogy szerethetünk. Az öröm forrása mindig a szeretet. Mimién élet annál örömtelenebb, minél kevesebb benne a szeretet. Tudom, hogy a szeretet sokszor fájdalmakkal jár. Éppen mert a szeretet önmagáról megfeledkezik és másért akar élni. Minél gazdagabb a szív az igazi szereidben, annál több fájdalma is van. De a szeretetnek a fájdalma is öröm. Jézus, közvetlenül halála előtt mondotta tanítványainak: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm és a ti örömötök beteljék“. Jézus örömhírt hozott: Isten szeretetének, bocsánatának, mindent föloldozó kegyelmének örömhírét. Aki ezzel beteljesedett, abban a Lélek szakadatlanul termi az öröm gyümölcsét. Sohase a maga számára termi. Mint ahogy a fa is mindig másnak kínálja a gyümölcsét és nem maga fogyasztja el. A gyülekezetnek az élete is ilyen másokra kirradó üröm. Azért gyülekezik egybe, hogy örömhírt halljon, s a meghallott örömhírt úgy adja tovább, ahogy az angyal megjelentette: „Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen.“ Iia egyházunk a Jézus Krisztus egyháza, a Benne való öröm meg fog látszódni tagjainak hétköznapi életén, családi otthonán, munkahelyén, és minden szolgálatán, — de ugyanakkor meg fog látszódni az örömnek ez a gyümölcse egész magyar református egyházunkon is, úgy hogy belőle az egész népnek öröme lesz. Mi kell hozzá? Csak annyi, hogy a Lélek, a Jézus Krisztus Lelke bennünk lakozzék. Békesség a harmadik szó. A három szó közül a karácsonyi örömhírnek nyilván a legjellemzőbb szava. Merhetjük ezt így mondani, mert az angyali seregek énekében is hangsúlyt kapott ez az üzenet: „e földön békesség.“ Merhetjük vallani az igéből és hittel, hogy Isten azt akarja, hogy e földön békesség legyen. És ezért a békességért Isten meghozta a döntő áldozatot: Ő maga jött el Jézus Krisztusban hozzánk, hogy megbéküljön velünk s az ő vére által adjon nekünk bocsánatot és üdvösséget. Ez az Istennek békessége, amely minden értelmet felülhalad és amely minden örömünk, hálánk, szeretetünk és szolgálatunk középpontjában van. „Megbékéltünk Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.“ Közösségre jutottunk a mi mennyei Atyánkkal, az ő Fiában. Ennek a békességnek gyümölcse, hogy szeretetben és örömben békességünk van egymással is. Pontosan ugyanazon az úton szolgáljuk a békességet ezen a földön, ahogy a mi Urunk szolgálta mind halálig. Nem hiszem, hogy hivő embernek magyaráznom kellene, miért hangsúlyos 1950-ben ez a szó: békesség. Miért hangsúlyos úgy, ahogy az angyalok hirdették: „e földön békesség“. Protestáns egyházaink karácsonyi üzenete is megemlékezik arról a szörnyű veszélyről, hogy távol, keleten felgyújtott tüzekből általános tűzvész támadhat és ezért minden jóakaratos ember legsürgősebb dolga, minden erőt megfeszítve és egyesítve útjába állani ennek a veszedelemnek és biztosítani a világ békéjét. Jó lenne, ha szíven ütne bennünket csak egyetlenegy ilyen kifejezés: „tömegpusztító fegyverek.“ Jó lenne, ha az iszonyat futna át rajtunk. Hiszen a „tömeg“ mi vagyunk, a tömeg embereket jelent, embereket, asszonyokat gyermekeket, akiknek örülni kellene az életnek és szeretni kellene egymást. Vájjon szabad-e nekünk kihagyni az imádságunkból, kihagyni a szolgálatunkból azt az erőfeszítést, amely meg akarja őrizni két szörnyű háború pusztítása után ezt a világot, a tömeget, az embert egy harmadik világháborútól. Indítson föl minket az angyalok éneke, hogy ott legyünk — akár velünk egy hiten vannak, akár nem — mindazokkal együtt, akik meg akarják őrizni a világot az építő munka számára és ki merik mondani, hogy a háború gonosztól, mert Isten a békesség Istene és e földön az ő akarata a békesség munkálása. JÓZSEF ATTILA VERSE; FORDULÓ Változások nehéz szagát görgeti a szél, Vincellérek önmagukat ütik csapra már, « Enmagukat köszörülik ifjú harcosok s az elásott tojásból is kibúvik és égre száll a madarabb madár. Most az órák mutatói ventillátorok, Jó földünk az óriási lenditőkerék Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt. Szándékaink — széles szíjjak — Megölelik s úgy rohannak országút iránt. Hálóbb szemmel halászember új folyóra les, Minden gazdátlan komondor küszöböt keres, Fáradtabban fáradnak a szegényemberek, Tél túl néha tiszta kézzel, őszintén ád új portékát ravaszószeres. Furulyáid juhász mellől nyája szétszalad, Mintha mindenki utazna s üres a vonat. Kiáltások raknak csöndből külön halmokat, Üstökös hull, bútor roppan, Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad. Szellőtől is földig hajló, sudár derekán jövendőnek feszít ijjal mindegyik leány. Frissült kedvünk habzó mezőt göndörít akink a mocsárkodó tenger alól Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng. Jézus a világért A karácsonyi igehirdetésekben számomra az volt a legmegrendítőbb, hogy a mi Istenünk világot szerető Isten. Sokszor hallottam az igét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ (Jan. 3:16.) Vagyis Istennek annyira keltett ez a világ, hogy a legdrágábbat adta érte. Fiát, Krisztust. Egy eset azonban mégis van a bibliában, amikor Jézusnak látszólag nem kell ez a világ. Kísértésének a Máté evangéliuma harmadik részében leírt történetére gondolok most: „Ismét vívé őt az ördög egy igen magas hegyre és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét és monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.“ (9—10. vi) Jézus elutasítja magától az ajánlatot. Nem a világ ellen van kifogása, hanem a hírvágy ellen. Jézus nem uralkodni, hanem bátran, munkás szolgálattal áldozni jött el erre a világra. „Az ember fia nem azért jött, hogy őneki szolgáljanak, hanem azért, hogy ő szolgáljon, és tanítson meg bennünket ennek a szeretetben felvett szolgálatnak a vállalására: a világért, az emberiségért. (D. K.) Háromszázesztendeős újévi jókívánság Valamikor régen, karácsonyi ajándék helyett inkább az újévi ajándékozás volt divatos. Kedves köszöntőrigmusok, hosszabb-rövidebb prózai mondóka előzte meg az ajándék átadását. Később ez már a karácsonyhoz kapcsolódott véglegesen. A XVII. században már csak képletesen él az újévi ajándék-hozás szokása. Egy református iskolamester feljegyzi az akkori öregek ajkáról a tizenhetedik század újévi ajándék-hozó mondókéját. A szántóvető köz és parasztrendeknek ajándékozom ama munkás hangját, lelkipásztoroknak az érckigyót) kereskedőknek ajándékozom a méhecskét Isten igéjét hallgatóknak a szelíd juhot, tyúknak és anyáknak ajándékozom az ő csirkéiket nevelő tyúkot, fiainak és leányoknak ajándékozom az ő szavára serényen futó csirkéket, ifjaknak ajándékozom a sólymot, aki kedves madár, de ritka és nehezen fogható meg, özvegy asszonynak ajándékozom a keserves özvegy gerlncét, árváknak ajándékozom a fülemilét, gazdáknak a pálmafát, Isten igéjét hallgatóknak és penitenciát tartóknak ajándékozom a koronát, a nem munkálkodóknak ajándékozom a tücsköt. „Ber Larang és a löLie“ 1743-ban az egyik dunántúli református templom ajtaját bepecsételte a földesúr, hogy azt az „eretnekek“ többé ne tudják használni. A földesúri pecsétet feltörni olyan merészséget jelentett, mint teszem azt: meghúzni az oroszlán farkát. Aki hozzányúlt a földesúri pecséthez, az megcsinálhatta a végrendeletét. Annak a büntetése 200 botütés volt, s ha abba nem halt bele, akkor börtönben aszalódhatott tovább. Márpedig azt a pecsétet fel kellett törni, az világos. Hát feltörték a pecsétet. De hogyan? Hogy mindnyájan részesei legyenek a „bűnnek“, egyszerre tizen is szakították a pecsétet, aki pedig nem jutott a pecséthez, az legalább a pecsétet letépő emberek ruháját fogta, hogy így ő is részese legyen a „bűnnek“. * Ugyancsak a Dunántúlon, az egyik eldugott faluban megjelentek a püspöki poroszlók, hogy elfoglalják és lerombolják ott a református templomot. De nem rombolhatták le, mert nem találták meg a templomot. A falubeli reformátusok ugyanis előre tudomást szerezve az ádáz szándékról, nekiláttak és szép fatemplomukat ügyesen szétszedték. A gerendákat és egyéb alkatrészeket elrejtették, s a poroszlók nem találtak mást, csak a templom helyét. Mikor aztán bosszúsan, csalódva elvonult az ellenség, akikor a reformátusok megint gyorsan munkához láttak és gyorsan, szépen, takarosan összerakták a templomot. És használták háborítatlanul, a püspök többé feléjük sem ment, hisz saját poroszlói jelentették, hogy abban a faluban nincs templom. * Az ungmegyei Csepelyből a földesúr kivezette a református prédikátort és az szegény a szomszéd községben, Kaposon húzódott meg. Az már egy másik, türelmesebb földesúr birtoka volt. A két falut s a két birtokot egy árok választotta el egymástól. A csepelyiek nem estek kétségbe. Vasárnaponként, vagy ha halottjuk volt, egyszerűen kimentek a két falut elválasztó határárokhoz s beüzentek Kaposra a papjuknak, hogy jöhet. Az jött is és az árok kaposi oldaláról elkezdett prédikálni nekik. A csepelyiek pedig az árok csepelyi oldalán hallgatták áhítattal az igét. * A makói reformátusok, mikor földesuruk, a Csanádi püspök megtiltotta nekik, hogy nagypénteken nem szabad harangozzok, a makóiak feltalálták a „bőrharangot“. Nagypénteken istentisztelet előtt felküldtek a toronyba egy csomó jóhangú ifjút, s azok ott harsányan énekelni kezdtek. S a magyar „müezzinek“-nek messzehangzó szava hívogatta istentiszteletre a makói református népet. * De volt „tam tam“ is. Ezt a tápi reformátusok találták fel magyar viszonylatban. Nem kaptak engedélyt harangtartásra. Felállítottak hát a templom végében egy fenyőszálat, arra deszikát szereltek s azzal „kolompoltak“ olyan buzgón, hogy tán még a szomszéd faluba is elhallatszott. És éppúgy gyűlt a nép az istentiszteletre, mintha csak ezüstszavú harang hívogatná őket. (u6) A názáreti ács — JOSÉ MARIA HEREDIA VERSE — A jó ács, mióta a hajnal felhasadt, Munkában talpon áll a gyalupad előtt, S fölváltva használt már csikorgó reszelőt, Gyalút, kalapácsot és simító vasat, Örömmel látta hát, amint estefele A platán árnyéka megnyúlt a küszöbig, Ahol a Szent Szűz majd mellé telepedik, S anyja, szent Anna, s az Úr Jézus is vele. Nem rezdül egy levél, oly rekkenő a lég, .A szent József a vésőt leejti. Már elég. Köténye sarkával megtörli homlokát. De a kis ácsinas, kit dicsfény vesz körül, A sötét háttérben ott dolgozik tovább, S a gyors gyalú alól arany-forgács röpül, Vargha Gyula fordítása 3