Az Út, 1951. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1951-01-06 / 1. szám

az 1950. DEC. 31—1951. JAN. 8. Három szó J­ereczky Albert rádiós igehirdetéséből „...a léleknek gyümölcse: sze­retet, öröm, békesség ...“ (Ga­­lata 51-22.) Bibliaolvasó emberek tudják, hogy korlátoztuk magunkat, s a lélek gyümölcsének gazdag fölso­rolásából csak az első hármat vet­tük. Hangsúlyozzuk, hogy az e a három: a Lélek gyümölcse. Az Apostoli Hitvallásban minden ke­resztyén egyház egyformán vallja, hogy az értünk született Úr Jézus Krisztus különleges értelemben a Lélek gyümölcse. Az ő csodálatos születését a Hitvallás így mondja el: „Fogantatok Szentiétektől, szü­letek szűz Máriától“. Mi is így valljuk meg most benne vetett hi­tünket, s így örvendezünk Isten földre szállt szeretetének és bé­kességszerző munkájának. De az, aki így jött a földre, nem azért jött, hogy ünnepeltesse magát, ha­nem azért, hogy átvegyük tőle, amit hozott, amit ad nekünk és az ő evangéliuma bennünk meg­teremte a Lélek gyümölcsét. Ő nem tűrte a gyümölcstelenséget. Keményen megítélte azokat, akik csak szájjal tisztelik őt. Hatalmas erővel mondotta meg, hogy az embereket „gyümölcseikről isme­ritek meg‘‘. S egészen bizonyos, hogy ő ma is, amikor itt igéjében közöttünk megjelenik, szívünknek szegezi a kérdést: benned mi a Lélek gyümölcse? Nem lehet két­séges, hogy az ő Lelkének gyü­mölcse mindig az, ami az ő életé­ben olyan teljesen és tökéletesen megjelent. S ma ezt kéri számon az ő egyházától, itt a magyar föl­dön és szerte­ az egész világon: van-e bennetek szeretet, öröm, bé­kesség? Van-e úgy, ahogy én adom: bővelkedően, gazdagon, e világba áradón és hatalmasan? Szeretet Kevés szóval éltünk vissza any­­nyiszor és olyan csúnyán, mint ezzel. Legtöbbször az önzésünket, néha a testi vágyainkat csomagol­tuk be ebbe a szép szóba. Jobb eset — vagy talán rosszabb, mert félrevezetőbb­ — ha röpke illú­ziónkat, hangulatainkat, szirupos érzelgéseinket jeleztük vele. És Isten földre hajló, magát meg­alázó, valóságos testet öltő szere­­tetének az ünnepét ilyen üres szavakkal intéztük el: Karácsony a szeretet ünnepe. Mikor kimond­tuk, már nem is gondoltuk a dol­got komolyan. Mindig ennek az áldott ünnepnek a megcsúfolását éreztem, mikor erről a hétközna­poktól gondosan különválasztott, úgynevezett „karácsonyi szeretet­­ről“ hallottam beszélni. Hiszen ezen a napon azért hálálkodha­tunk, mert Isten az ő szeretetének minden szépségét egy istállóba he­lyezte el. A szegénységnek, a haj­léktalanságnak olyan megrendí­­tően egyszerű körülményei kö­zött született, hogy még csak egy bölcső sem várta a Mária fiát, így lett testté az ige, így lett emberré Jézus Krisztusban az Isten. Ez az inkarnáció (karácsony). Ahogy az evangélium mondja: „Úgy szeret­te Isten a világot“. Ez a szeretet Istennek nem hangulatváltozása, ellágyulása, nem valami megvál­tozható érzelme, hanem Isten nagy szeretet-cselekedete. Erre a földre jött, az emberekhez jött, s ezen a földön mindig ember volt. Fel­nőtt, mint kis­gyermek, dolgo­zott mint ifjú ácslegény, s har­mincéves koráig egy nagy család eltartásának gondját hordozta, annyira csöndesen és egyszerűen, hogy amikor messiási munkájá­nak isteni hatalmával megjelent, megbotránkozva mondták: „Nem ez-e az az ácsmester?“ Értsük meg, hogy a szeretet nem szó, nem múló érzelem, nem ellágyuló hangulat, hanem életet odaadó áldozat. Isten áldozatos szeretettel, önmagát átadó szere­tettel szerette ezt a világot. Ez történt karácsonykor. És ez tör­ténik az egyházban, így szereti Jézus minden tanítványa ezt a vi­lágot. Öröm­ ­ra már a szeretetről meg kel­lett vallanunk, hogy sokszor meg­csúfoltuk, az örömről talán még inkább megvallhatjuk, összetévesz­tettük az örömöt az élvezettel, s hányszor cseréltük el a jót azzal, ami jól esik. Tisztátalanságot, má­mort, embervoltunkból kivetkőz­­tető léhaságot s mi minden egye­bet mertünk úgy elnevezni, hogy „örülni is kell az életnek“. Pedig az öröm tiszta, szent és jó. Isten azt akarja, hogy az ő gyermekei és minden ember valóban örülje­nek az életnek. Az életnek, és nem a pusztításnak, akár az önnön akár a más élete pusztításának, örülni annak, hogy e teremtett vi­lág telve van Isten gazdag kegyel­mének jeleivel, az égen csillag­­m­iriádok­ szikráznak és a földön gabona terem, örülni a munkának, amelynek van verítéke és van eredménye, örülni a gyermeknek, akiben a jövő kacag, s örülni min­dig, mindenekfölött annak, hogy szerethetünk. Az öröm forrása mindig a szeretet. Mimién élet an­nál örömtelenebb, minél kevesebb benne a szeretet. Tudom, hogy a szeretet sokszor fájdalmakkal jár. Éppen mert a szeretet önmagáról megfeledkezik és­­ másért akar élni. Minél gazdagabb a szív az igazi szereidben, annál több fáj­dalma is van. De a szeretetnek a fájdalma is öröm. Jézus, közvet­lenül halála előtt mondotta tanít­ványainak: „Azért beszéltem eze­ket néktek, hogy megmaradjon ti­­bennetek az én örömöm és a ti örömötök beteljék“. Jézus örömhírt hozott: Isten szeretetének, bocsánatának, min­dent föloldozó kegyelmének öröm­hírét. Aki ezzel beteljesedett, ab­ban a Lélek szakadatlanul termi az öröm gyümölcsét. Sohase a maga számára termi. Mint ahogy a fa is mindig másnak kínálja a gyümölcsét és nem maga fo­gyasztja el. A gyülekezetnek az élete is ilyen másokra kirradó üröm. Azért gyülekezik egybe, hogy örömhírt halljon, s a meg­hallott örömhírt úgy adja tovább, ahogy az angyal megjelentette: „Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lé­szen.“ Iia egyházunk a Jézus Krisztus egyháza, a Benne való öröm meg fog látszódni tagjainak hétköznapi életén, családi otthonán, munkahe­lyén, és minden szolgálatán, — de ugyanakkor meg fog látszódni az örömnek ez a gyümölcse egész ma­gyar református egyházunkon is, úgy hogy belőle az egész népnek öröme lesz. Mi kell hozzá? Csak annyi, hogy a Lélek, a Jézus Krisz­tus Lelke bennünk lakozzék. Békesség a harmadik szó. A három szó kö­zül a karácsonyi örömhírnek nyil­ván a legjellemzőbb szava. Mer­hetjük ezt így mondani, mert az angyali seregek énekében is hang­súlyt kapott ez az üzenet: „e föl­dön békesség.“ Merhetjük vallani az igéből és hittel, hogy Isten azt akarja, hogy e földön békesség le­gyen. És ezért a békességért Isten meghozta a döntő áldozatot: Ő maga jött el Jézus Krisztusban hozzánk, hogy megbéküljön ve­lünk s az ő vére által adjon ne­künk bocsánatot és üdvösséget. Ez az Istennek békessége, amely min­den értelmet felülhalad és amely minden örömünk, hálánk, szere­tetünk és szolgálatunk közép­pontjában van. „Megbékéltünk Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.“ Közösségre jutot­tunk a mi mennyei Atyánkkal, az ő Fiában. Ennek a békességnek gyümölcse, hogy szeretetben és örömben békességünk van egymás­sal is. Pontosan ugyanazon az úton szolgáljuk a békességet ezen a földön, ahogy a mi Urunk szol­gálta mind halálig. Nem hiszem, hogy hivő ember­nek magyaráznom kellene, miért hangsúlyos 1950-ben ez a szó: bé­kesség. Miért hangsúlyos úgy, ahogy az angyalok hirdették: „e földön békesség“. Protestáns egy­házaink karácsonyi üzenete is megemlékezik arról a szörnyű ve­szélyről, hogy távol, keleten fel­gyújtott tüzekből általános tűz­vész támadhat és ezért minden jóakaratos ember legsürgősebb dolga, minden erőt megfeszítve és egyesítve útjába állani ennek a ve­szedelemnek és biztosítani a világ békéjét. Jó lenne, ha szíven ütne bennünket csak egyetlenegy ilyen kifejezés: „tömegpusztító fegyve­rek.“ Jó lenne, ha az iszonyat futna át rajtunk. Hiszen a „tö­meg“ mi vagyunk, a tömeg embe­reket jelent, embereket, asszonyo­kat gyermekeket, akiknek örülni kellene az életnek és szeretni kel­lene egymást. Vájjon szabad-e ne­künk kihagyni az imádságunkból, kihagyni a szolgálatunkból azt az erőfeszítést, amely meg akarja őrizni két szörnyű háború pusztí­tása után ezt a világot, a tömeget, az embert egy harmadik világhá­borútól. Indítson föl minket az angyalok éneke, hogy ott legyünk — akár velünk egy hiten vannak, akár nem — mindazokkal együtt, akik meg akarják őrizni a világot az építő munka számára és ki me­rik mondani, hogy a háború go­nosztól­­, mert Isten a békesség Is­tene és e földön az ő akarata a békesség munkálása. JÓZSEF ATTILA VERSE; FORDULÓ Változások nehéz szagát görgeti a szél, Vincellérek önmagukat ütik csapra már, « Enmagukat köszörülik ifjú harcosok s az elásott tojásból is kibúvik és égre száll a madarabb madár. Most az órák mutatói ventillátorok, Jó földünk az óriási lenditőkerék Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt. Szándékaink — széles szíjjak — Megölelik s úgy rohannak országút­ iránt. Hálóbb­ szemmel halászember új folyóra les, Minden gazdátlan komondor küszöböt keres, Fáradtabban fáradnak a szegényemberek, Tél­ túl néha tiszta kézzel, őszintén ád új portékát ravasz­ószeres. Furulyáid juhász mellől nyája szétszalad, Mintha mindenki utazna s üres a vonat. Kiáltások raknak csöndből külön halmokat, Üstökös hull, bútor roppan, Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad. Szellőtől is földig hajló, sudár derekán jövendőnek feszít ijjal mindegyik leány. Frissült kedvünk habzó mezőt göndörít akink a mocsárkodó tenger alól Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng. Jézus a világért A karácsonyi igehirdetésekben szá­momra az volt a legmegrendítőbb, hogy a mi Istenünk világot szerető Isten. Sokszor hallottam az igét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ (Jan. 3:16.) Vagy­is Istennek annyira keltett ez a világ, hogy a legdrágábbat adta érte. Fiát, Krisztust. Egy eset azonban mégis van a bib­liában, amikor Jézusnak látszólag nem kell ez a világ. Kísértésének a Máté evangéliuma harmadik részében leírt történetére gondolok most: „Is­­mét vívé őt az ördög egy igen ma­gas hegyre és megmutatá néki a vi­lág minden országát és azok dicsősé­gét és monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.“ (9—10. vi) Jézus elutasítja magától az ajánlatot. Nem a világ ellen van kifogása, hanem a hírvágy ellen. Jé­zus nem uralkodni, hanem bátran, munkás szolgálattal áldozni jött el er­re a világra. „Az ember fia nem azért jött, hogy őneki szolgáljanak, hanem azért, hogy ő szolgáljon, és tanítson meg bennünket ennek a szeretetben felvett szolgálatnak a vállalására: a világért, az emberiségért. (D. K.) Háromszázesztendeős újévi jókívánság Valamikor régen, karácsonyi aján­dék helyett inkább az újévi ajándé­kozás volt divatos. Kedves köszöntő­­rigmusok, hosszabb-rövidebb prózai mondóka előzte meg az ajándék át­adását. Később ez már a karácsony­hoz kapcsolódott véglegesen. A XVII. században már csak képletesen él az újévi ajándék-hozás szokása. Egy re­formátus iskolamester feljegyzi az akkori öregek ajkáról a tizenhetedik század újévi ajánd­ék-hozó mondó­ké­ját. A szántóvető köz és parasztrendeknek ajándékozom ama munkás hangját, lelkipásztoroknak az érckigyót) kereskedőknek ajándékozom a méhecskét Isten igéjét hallgatóknak a szelíd juhot,­­ tyúknak és anyáknak ajándékozom az ő csirkéiket nevelő tyúkot, fiainak és leányoknak ajándékozom az ő szavára serényen futó csirkéket, ifjaknak ajándékozom a sólymot, aki kedves madár, de ritka és nehezen fogható meg, özvegy asszonynak ajándékozom a keserves özvegy gerlncét, árváknak ajándékozom a fülemilét, gazdáknak a pálmafát, Isten igéjét hallgatóknak és penitenciát tartóknak ajándékozom a koronát, a nem munkálkodóknak ajándékozom a tücsköt. „Ber Larang és a löL­ie“ 1743-ban az egyik dunántúli refor­mátus templom ajtaját bepecsételte a földesúr, hogy azt az „eretnekek“ többé ne tudják használni. A földesúri pecsétet feltörni olyan merészséget jelentett, mint teszem azt:­ meghúzni az oroszlán farkát. Aki hozzányúlt a földesúri pecséthez, az megcsinálhatta a végrendeletét. An­nak a büntetése 200 botütés volt, s ha abba nem halt bele, akkor bör­tönben aszalódhatott tovább. Már­pedig azt a pecsétet fel kellett törni, az világos. Hát feltörték a pe­csétet. De hogyan? Hogy mindnyájan részesei legyenek a „bűnnek“, egy­szerre tizen is szakították a pecsétet, aki pedig nem jutott a pecséthez, az legalább a pecsétet letépő emberek ruháját fogta, hogy így ő is részese legyen a „bűnnek“. * Ugyancsak a Dunántúlon, az egyik eldugott faluban megjelentek a püs­pöki poroszlók, hogy elfoglalják és lerombolják ott a református templo­mot. De nem rombolhatták le, mert nem találták meg a templomot. A falubeli reformátusok ugyanis előre tudomást szerezve az ádáz szándékról, nekiláttak és szép fa­­tem­plomukat ügyesen szétszedték. A gerendákat é­s egyéb alkatrészeket elrejtették, s a poroszlók nem talál­tak mást, csak a templom helyét. Mikor aztán bosszúsan, csalódva elvonult az ellenség, a­kikor a refor­mátusok megint gyorsan munkához láttak és gyorsan, szépen, takarosan összerakták a templomot. És hasz­nálták háborítatlanul, a püspök többé feléjük sem ment, hisz saját poroszlói jelentették, hogy abban a faluban nincs templom. * Az ungmegyei Csepelyből a föl­desúr kivezette a református prédi­kátort és az szegény a szomszéd köz­ségben, Kaposon húzódott meg. Az már egy másik, türelmesebb földes­úr birtoka volt. A két falut s a két birtokot egy árok választotta el egy­mástól. A csepelyiek nem estek kétségbe. Vasárnaponként, vagy ha halottjuk volt, egyszerűen kimentek a két falut elválasztó határárokhoz s beüzentek Kaposra a papjuknak, hogy jöhet. Az jött is és az árok kaposi oldalá­­ról elkezdett prédikálni nekik. A cse­pelyiek pedig az árok csepelyi ol­dalán hallgatták áhítattal az igét. * A makói reformátusok, mikor föl­desuruk, a Csanádi püspök megtil­totta nekik, hogy nagypénteken nem szabad harangozzok, a makóiak fel­találták a „bőrharangot“. Nagypénteken istentisztelet előtt felkü­ldtek a toronyba egy csomó jó­hangú ifjút, s azok ott harsányan éne­kelni kezdtek. S a magyar „müezzi­­nek“-nek messzehangzó szava hívo­gatta istentiszteletre a makói refor­mátus népet. * De volt „tam tam“ is. Ezt a tápi reformátusok találták fel magyar viszonylatban. Nem kaptak engedélyt harangtartásra. Felállítottak hát a templom végében egy fenyőszálat, arra deszikát szereltek s azzal „ko­­lompoltak“ olyan buzgón, hogy tán még a szomszéd faluba is elhallat­­szott. És éppúgy gyűlt a nép az isten­­tiszteletre, mintha csak ezüstszavú harang hívogatná őket. (u6) A názáreti ács — JOSÉ MARIA HEREDIA VERSE — A jó ács, mióta a hajnal felhasadt, Munkában talpon áll a gyalupad előtt, S fölváltva használt már csikorgó reszelőt, Gyalút, kalapácsot és simító vasat, Örömmel látta hát, amint estefele A platán árnyéka megnyúlt a küszöbig, Ahol a Szent Szűz majd mellé telepedik, S anyja, szent Anna, s az Úr Jézus is vele. Nem rezdül egy levél, oly rekkenő a lég, .A szent József a vésőt leejti. Már elég. Köténye sarkával megtörli homlokát. De a kis ácsinas, kit dicsfény vesz körül, A sötét háttérben ott dolgozik tovább, S a gyors gyalú alól arany-forgács röpül, Vargha Gyula fordítása 3

Next