Az Út, 1952. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1952-01-06 / 1. szám

i Ma egyház ünnepei írta: Vidor János A , keresztyén egyház valamennyi ünnepében egyet ünnepel: Istennek, a Jézus Krisztusban véghez vitt megváltó munkáját. Ez az a meghálálhatatlan ajándék, amelyből mindnyájan élünk, amely nélkül az egész keresztyén egyháznak nem volna semmi értelme. Isten megváltó munkájának megvan a története. Nem helveztetett és kész egészként hullott alá az égből, hanem itt a földi világban bontakozott ki az idők rendjén. Ezért nagyon indokolt, hogy ünnepeink végigkísérik Jézus Krisztust azon az úton, amelyet megszületésétől kezdve megjárt egészen addig, hogy Szentjelkét kitöltötte az övéire. De ezeknek az állomásoknek az adja meg a jelentőségét, hogy egyugyanazon útnak az állomásai. Egyiknek sincs értelme a többi nélkül, hanem valamennyinek csak együttvéve. Mit érne Krisztus megszületése, ha nem azért született volna meg, hogy életét a kereszten végül is odaáldozza értünk? Mit érne az ő kereszthalálának áldozata, ha nem következnék utána győzelmes „harmadnap“ feltámadása? Mit érne feltámadása, ha utána nem magasztaltatok volna fel „az Atya Istennek jobbjára“, hogy ennek az egész világnak és benne az ő egyházának és mindnyájunknak külön-külön is abszolút értelemben Ura lehessen? És mit érne még mennybemenetelének a ténye is, ha abból nem következett volna és nem következne naponként újra a mi számunkra az ő megvilágosító és megújító Szentlelkének reánk áradása? Istennek mindezek a „cselekedetei” csak együttvéve jelentik azt az ő egy „cselekedetét, amely számunkra megnyitotta a lehetőségét, hogy mint az ő megváltott gyermekei és mint az ő kegyelmébe fogadott népe élhessünk és szolgálhassuk őt. Rólunk, reformátusokról, ezt szokták mondani, hogy „legnagyobb ünnepünk a nagypéntek“. Ennek meg is van az oka és alapja. Aki igazán református keresztyén, annak számára csakugyan a Jézus Krisztus kereszthalála az a tény, amely körül mint középpont körül minden forog. Isten terveiben' csakúgy, mint az ember sorsában. Azonban nem lehetne a Jézus Krisztus kerészthalálának ilyen központi jelentőségét ha nem volna mögötte a karácsonyi tény és nem követ-* keznék utána * az a' folytatás, amelyről a többi ünnep tesz bizonyságot, húsvéti él egészen püskösdig. Mert a karácsonyi evangélium szerint az ő megszülésével maga Isten lépett be a mi emberi világunkba, és mert így az, aki a kereszten meghalt, az ő egyszülött Fia, azért nyílt meg ebben a kereszthalálban számunkra a bűnbocsánatnak és ez új életnek forrása. És mert megáldoztatása után olyan-olyan győzelmesen fel is magasztaltatok, amint erről a további ünnepek evangéliuma tesz bizonyságot, és mert így élő és hatalmas Urunkként közölheti is velünk mindazt az áldást, amit kereszthalála árán biztosított, azért áll egész látókörünknek a középpontjában a kereszt. A keleti orthodox keresztyénekről azt szokták megállapítani, hogy nekik a húsvét „a legnagyobb ünnepük“. Az ő hitvilágukban csakugyan az a gondolat uralkodik minden egyéb felett, hogy Jézus Krisztus a halál felett és minden múlandóság felett győzelmes életinek a forrása és teljessége, amint ez éppen az ő feltámadásának a fényében szemlélhető a legvilágosabban. De ebbe ők is beleértik természetesen a karácsonyi csodát: Jézus Krisztus megszületésével jelent meg a földi világban az a titokzatos, isteni élet, amely aztán még a halál börtönfalát is megrepesztette számunkra. És ugyanígy beleértik másfelől a megváltás történetének húsvét utáni tényeit is, amelyekből aztűnik ki, hogy a Jézus Krisztusban megjelent és diadalmaskodott életnek részese lehet az Ő egyháza is. Hiszen éppen ezért történt minden, hogy ez az élet, a mi ktenne és egymással való közösségünk élete, szétáradhasson ebben a világban. JL/I.OSZ* NEM ARRÓL a szálkáról van szó, amelyiket az atyánkfia szemében szoktunk piszkálgatni a magunk gerendája helyett s «mivel Jézus a kritika és önkritika tudományára tanított bennünket. Erről máskor. — Most arról a szálkáról beszélek, amit a torkunkból vettek ki. Ugye, mindannyiunktól megkérdezte valaki karácsony után és mindannyian megkérdeztük valakitől? Hogy* teltek az ünnepek? — Hát köszönöm, — ezelt a szokvány. — És a többi ugyanilyen érdekes volt. De a mi karácsony esti társaságunkban történt valami, amit érdemes elmondani több embernek is, mint ahogyan ott voltak. Régi karácsonyi szokás szerint halat is öltünk. Egyik barátunk torkán szálka akadt. Némi ijedezésünk után és az ' nyugodt viselkedése 'révén hamar túlestünk a kínos perceken. — Barátunk afféle polihisztor, aki bármihez, ami a társaságban szóba kerül vagy történik, azonnal hozzáfűzi, hogy: erről jut eszembe!.. „ Aztán ismereteinek és tapasztalatainak kimeríthetetlen tárházából előad valami érdekeset. — Most annak örömére, hogy szerencsésen túlesett a szálka-veszedelmen, — tréfálkozni kezdtem vele. — No, erről mi jut eezedbe?— A párizsi érsek esete az orvossal, «w» vágott vissza szóra-készen. Érdeklődéssel fordultunk féléjén él »tár kezdte itt. — A franciáknál is szokás sí karácsony-eeti hal-evés. Emiatt hívták egyszer sürgősen a párizsi érsek palotájába Dunoulint, a neves orvos-professzort. Szálka akadt a bíboros torkán és mire az orvos megérkezett, szinte közelebb volt már a halálhoz, mint az élethez. Kékült-zöldült az indoklástól, vészesen hörgött s vonaglott. A szeme úgy kidülledt, mintha nem is az övé lenn A professzor hamar eltávolította a szálkát s így hát a veszedelmet is. Darab ideje elütögölt még az éred mellett, aki langyos teával clilítgette kissé megtérült torkát, majd — miután megnyugodott — megkérdezte a professzortól, mivel tartozik? — A számla így szólt— Fizesse, eminenciás a felét annak, amit akkor adott volna, mikor a szálka a torkán volt. A társaság jót nevetett ezen s ezzel el is csattant az adoma — szabályszerűen. Igen ám, de nem azért voltak köztünk kálvinista papok is, hogy ne érdeklődtek volna tovább. — No, és mi lett a vége? Az érsekben is volt humor, — folytatta a mesélő — nem ejtette a földre a labdát.— Bonyolult számla ez, — mókázott a professzorral — de alaposan fogom tanulmányozni, nehogy hiba essék a holnapi kiegyenlítésnél. —• Ha a hibát óhajtja elkerülni eminenciád, célszerűbb lenne mindjárt elintézni, míg itt vagyok, hogy segíthessek a megfejtésnél. — riposztozott az orvos. — Valóban lekötelező. De miért oly sürgős? — Megmagyarázom. — Egyik gazdag betegem a halál torkában így künyörgött nekem:— Az egész vagyonom az öné, csak az életemet mentse meg! — Sikerült. — Sokáig kezeltem még, hogy talpra álljon. Pedáns ember volt. Másnap — esetleges félreértések elkerülése végett! — „megismételte“, hogy a vagyona felét ígérte. Harmadnap már csak a negyedére emlékezett, negyednap a nyolcadára és így tovább csökkenően. Már alig mertem hozzájárni, mert attól féltem, hogy végül még én leszek az ő adósa. — No és mennyit rótt le végül a tartozásából? — érdeklődött az érsek. — Annak csak a jó Isten a megmondhatója, — sóhajtott az orvos. — Hogyhogy? — Hát úgy, hogy a hetedik napon arra a felismerésre jutott, hogy az ő életét Isten mentette meg és ezért neki tartozik, még pedig olyan nagy hálával, hogy azt egész életében se tudja leróni.— Vallásos ember lehetett, — szólt megilletődve az érsek. • A szálka, meg a hála írta: Kiss Roland — Az volt kérem. A szálka-eset után mindennap közelebb került Istenhez, tőlem meg távolabb. ha egy jámbor laikus hetedik napon jut el ilyen felismerésre, akkor érsek úr talán már holnap. — Téved barátom. — én már ma. Itt megint jót kacagott a társaság, de a mesélő csendet intett. — A történet folytatódik. — 1944 karácsony estijén nagy szálka akadt az egyházi világ torkán. Akik bedűltek a bárgyú nyilas propagandának, azok elkészültek a legrosszabbra. „Biztosan“ tudták, hogy a „bevonuló oroszok“ első dolga lesz a vallás eltörlése. A kozákok direkt a templomokba kötik be a lovaikat, legjobb esetben raktár vagy mozi lesz azokból. A kegyszereket elrabolják. Nyilván a náci- meg a Horthy-tisztekre gondoltak, akik Szovjetföldről visszatérve ikonokkal árasztották el a műkereskedőket. Az aranyezüetékkő kincseket diszkrétebben kezelték. Az meg csak természetes, hogy a papokat rabláncra fűzve hajtják a szibériai ólombányákba. Úgy látszott a megtévesztett egyházi emberek előtt, hogy az egyház élete forog kockán. Ehhez „hiteles értesüléseket“ bombolt a rádió. Januárban azután — még fel se szabadult az egész város — máris megjelenta falakon a városparancsnok szovjet tábornok első hadiparancsa. Négy rövid tétel: — a hatóságok, az üzemek, az egyházak kezdjék meg újra az ostrom miatt félbeszakadt működésüket, a lakosság pedig szolgáltassa be a házakban maradt fegyvereket. — A mai napig se tudom, miért nevezték ezt hadiparancsnak, mikor minden szava a rend és béke megteremtésére irányult. Igazi szép szovjetgondolat: — a hadiparancsot is a béke szolgálatába! Leírhatatlan sikerük volt a falrag,a- Ózoknak. A pesti nép izgatott csoportokban gomolygott előttük, míg el nem olvasta mindenki. Külön, figyelmesen, mérlegelve, értékelve, mit jelent ez a néhány egyszerű megnyugtató mondat az ostrom borzalmai és az óvóhelyek rémségei után. Érdekes: — némelyek valami mást vártak. Valami zordont. Hiszen hadiparancs. És milyen közvetlen és emberi. Mindenkinek a szívéhez talált. Nem beszél a békéről, hanem már rendezi is. — Egy kedves kisfiú meg is kérdezte tőlem: — Bácsi ez mért hadiparancs? — Megzavarodtam. Mit feleljek neki hamarjában, hogy megértse? Eb, kimondom a képtelennek látszót: — Mert békét csinál. — A gyerek nevetve elszaladt, de egy öreg megszólalt: — Ezt már régen megcsinálhatták volna. — Mért nem segített nekik, bácsi, — szólt rál kedves melegséggel egy jóképű munkásember, akinek már lapát volt a kezében — rom takarításhoz. — Hát ezen, bizony, lehet gondolkozni. Kell ifi. — No, majd a fiai, öregem. Én is, kérem, — motyogta az öreg — én is békét akarok. Örökre. Hazamenet református papokkal találkoztam. Tatárban és süvegben járkáltak a romos utcákon, mint a templomban szoktak. Ők már olvasták a plakátokat. Tudták, hogy bátorságban szolgálhatnak. A Lövölde-téren régi bibliás ismerős üdvözölt: — Olvasta-e a békeparancsot? — Békepa...? — aha, —» persze*— Hát ez csodálatos! — A Filippilevélből eddig is tudtam, hogy „az Isten békessége minden értelmet felülhalad ... “ De — úgy látszik — a kommunisták békesiség-szeretete is felül* haladja a mi gyengécske „keresztyén“ értelmünket. Házról-házra folytatott fegyveres ellenállás után a világ bármely hatalmától természetesnek fogadtuk volna a kíméletlen megtorlást. Ezek meg békét, rendet teremtenek, együttműködésre hívják az egyházat, csókolgatják a gyerekeinket, miközben m magukért emlegetik, akiket megöltek a fasiszták. Ezeket, kérem szeretni kell... Azután következett az utókezelési, amit jórészt már magyar kommunisták végeztek. Romos templomok helyreállítása, újak építése, az egyházi terhek nagyobb részének további vállalása állami pénzen, a lelkészek konyniájának felemelése — egy éven belül kétezer! — Ez lett a nyilas rémhírekből. Felszabadulás a rettegésből. Halál helyett élet. A templomokból nem csináltak mozit, de a szigetszertmiklósi moziból templomot csinált az ott parancsnokló szovjet kapitány a reformátusok részére, mert az övékét felrobbantották a nácik. És ez még ma is így van — 1951 karácsonyán .. • A mesélő váratlanul elhallgatott« Mély csend lett. A lelkipásztorok megilletődve vártak. Értették a mesét , érlelték a magját. — Meleg bariton tapintatosan nyúlt «a csendhez. — Ma este hetedik éve. És már alig emlékezünk valamire az akkori ijedt fogadkozásokból. De naponta megmentünknél kopogtatunk segítségért és mi segít, mintha ő tartoznék nekünk, az egyháznak:— a demokrácia. — Bizony, hamar kifogyunk a hálaből, — csatlakozott a másik. — Legalább az Istenhez jutottunk volna közelebb — hálából, — óhajtott« egyikük. — Azt nem lehet külön, — vette vissza a szót a csendtörő. — Ha közelebb jutottunk volna az Istenhez, akkor megértenétek a kommunistákat is — és szeretnétek őket. Ez az istenes beszéd nagyon emberien hatott. Feloldotta és felmelegítette az imént szigorú felelősségbe hívott , egyházi emberek megmerevedett hangulatát. Mégis hamarosan oszlani kezdett a társaság. Mindenki mentegette magát, hogy – még lefekvés előtt — át kell dolgoznia a holnapi prédikációját. Újesztendei könyörgés Oh egyedül bölcs, egyedül hatalmas Isten! Az óesztendőnek elmúlása és az újesztendőnek te jókedvedből való felvirradása indít engemet, hogy teljes bizodalommal, buzgó hálaadásommal és alázatos kéréseimmel jelenjek meg a te irgalmasságodnak széke előtt. Elégtelennek ismerem magamat, csak az én méltatlan személyemmel közlött jótéteményeid előszámlálására is, melyekkel engemet közelebb az elmúlt esztendőben megkoronáztál A te oltalmad felezgetett engeiet minden veszélyek ellen, minden jókkal bővelkedő kezeid megáldották engemet különb-különb lelki áldásokkal. Könyörgök fenéked alázatos szívvel, hogy az esztendőnek megújulásával újítsd meg énrajtam a te lelki, testi áldásaidat. Adjad, hogy az éesztend.3- vel tevetkezhesse ra az óember, az én régi bűneimet által ne vigyem az újesztendőre, hanem felöltözzem az újembert, amely terem melet az igazságra és a szent cetre. Gerjessz az én életemben új világosságot, az én szívemben új akaratot, új indulatokat, rét-lyekkel serényen szolgálhassak tenéked. Nyugodjék meg a te me-áldó kezed a te népeden és örökségeden seregeknek ura. Áldd meg Úristen a mi hazánkat és földünket békességgel, koronáld meg az esztendőt mindennévű javaiddal. * (Szent Társalkodói, 1774.) Nyitott szívvel „az Út" felé írta: Benkő Ferenc E NÉHÁNY SZÓBAN foglalhatjuk legmegfelelőbben össze annak a komoly felelősségtudattal és jóravezető bölcsességgel megírt körlevélnek a lényegét, amellyel püspökeink és egyházkerületi főgondnokaink a közelmúltban a gyülekezetek vezetőinek és híveinek figyelmét egyházi életünk egyik nagyon fontos kérdésére, a sajtószolgálatra irányították. Azt kívánták, hogy november legyen «a református sajtó hónapja». Hogy mennyiben lett valóban azzá, teljes pontossággal most még nem állapítható meg. Az azóta eltelt rövid idő nem elég az eredmények teljes áttekintésére és kellő kiértékelésére. Az azonban már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a figyelmeztető kérés nem hiába hangzott el. Egyházunk élenjáró jó és hű szolgáinak nyilvánvalóan Isten akaratáról irányított beszéde nem tér hozzájuk üresen, hanem megcselekszi, amit akarnak és szerencsés lesz ott, ahová küldőtök. (És. 55:11). A BUDAPESTI GYÜLEKEZETEK egymás után határozott mozdulattal fordulnak sajtó felé. A presbitériumok behatóan foglalkoznak a sajtókörlevélben foglaltakkal; istentiszteleteken tanutások, különböző gyülekezeti összejöveteleken felvilágosító és tájékoztató előadások hangzanak el az egyházi sajtó munkájának, mint Istentől az ő ügye szolgálatára rendelt időszerű, hatékony és megbecsülendő segítségnek jelentőségéről. Növekedik az Üt előfizetőinek és olvasóinak száma. Egyre többen értik meg egyházunk tagjai közül, hogy aki nem akarja a józan ítéletalkotáshoz és helyes magatartáshoz feltétlenül szükséges tájékozzottságot nélkülözni, aki a maga és az egyház érdekeit jól akarja szolgálni, annak rendszeresen ül,vasnia kell az Útat. Egyre többen megértik és megtapasztalják a gyülekezetek körében azt is, hogy, az Út igeszerű útmutásait követve, mind közelebb jutnak őhozzá, akik az út, az igazság és az élet (Jún. 14:6.) és a benne megújuló élet alapkövetelményeinek a szeretetek, a munkálkodást és a békességre, igyekezést rendelte (Jan. 13:340 -5. 17., Máté 5:9.). BÁRMILY BIZTATÓK és örvendetesek is gyülekezeteink és egyházi sajtnk kialakuló kapcsolatának eddigi jelei, mégsem beszélhetünk még annak a kitűzött célnak az eléréséről. Az elindulás még nem jelenti a megérkezést. Addig még sok a teendő. A legfontosabb tennivaló kétségtelenül a most megindult jóindulatú érdeklődéébrentartása és fokozása a kapcsolat állandósítása és elmélyítése. Nem elég a cikkek elolvasása, szükség van azok teljes átérzésére és befogadására. Ehhez pedig az kell, hogy az olvasók rendszeresen közöljék tapasztalataikat, észrevételeiket, kívánságaikat a szerkesztőkkel, akik azokat lelkiismeretesen megvizsgálják és lehetőség szerint figyelembe veszik, így fejlődik ki és szilárdul meg a kölcsönös bizalom és együttes felelősséghordozás, ami a közös cél felé egyező akarattal törekvés sikerének fő feltétele. Nem lehet semmi kétségünk afelől, hogy ha egyházi sajtónk ügyét egyházunk tagjai részéről megértés, nem lankadó lelkesedés és odaadó munkálkodás kíséri, akkor az Út a jövőben is betölti hivatását egyházunk és országunk építésében és a békevédelem egész szívvel teljesített eredményes szolgálatában.. Isten szövetsége az egyházzal Írta: Patay Pál Jeremiás próféta jelképes, szimbolikus igehirdetése megmutatta, mi lesz azzal az egyházal, amely nem tartja meg, vagy felmondja a szövetséget Urával Isten parancsára vásárol a próféta egy hófehér lenevet, derekára köti és megmutatja a gyülekezetnek. A szemtanúk nem értik a jelképes prófétai igehirdetést. Rejtsd el a derekadról leoldott fehér övét az Eufrates-folyó mellett egy sziklabarlanghang szól az isteni parancs hozzá. Megteszi. Bizonyos idő múlva elő kell hoznia a lenövet és megmutatnia ismét. A lenöv elkorhadt, téves lett, szétmállott. Isten azonban, ha ítélő, szentséges, bűnt büntető felség is, de kegyelmen, könyörülő Isten, aki világmegváltó tervét tovább viszi. A reformáció ezt a szövetséges, élő, egyetlen Istent és kegyelmét hirdette Próbálta eltakarítani az egyetlen el nem ferdített evangéliumról, mint alánróla hozzá nem illő dolgokat. Ezután azonban ismét megmerevedett a reformáció egyházában is a keresztyénség mint „igaz tan’“, orthodoxia, vagy üressé vált, mint „ész-vallás'*. A puritanizmus, pietizmus, methodizmus és a különböző ébredési mozgalom, mint új, belső reformáció, a szív igényét jobban kielégítette. Ez a belső reformáció azonban egyetemes látókörűvé válni nem tudott s lassan utolérte a második vagy harmadik nemzedékben a formatizmus, a megmerevedés, megcsontosodás átka. Az egyház a társadalmi haladásban is fejlődésben nem vitt vezető szerepet, sőt sokszor akadályoztaazt. A francia forradalom polgári, emberi jogainak vívmánya, bár lényegileg keresztyén forrásból fakadt, nem az egyház, vagy egyházak szolgálatának eredménye volt. A gép felfedezése és a gyáripar által létrehozott új társadalmi osztálynak, a proletariátusnak a különböző felszabadulási kísérletei nem találtak megértő támogatásra az egyház részéről. Legtöbbször észre sem vette s nem isértékelte ezt a BT- osztályt. A nagy orosz szocialista forradalom által létrehozott új termelési, társadalmi és állami rend, ugyancsak nem talált szövetségest az egyházban a legutóbbi időkig. A világtörténelemben soha nem tapasztalt olyan változásról van itt szó, amely befolyásolja nemcsnk a szovjet hatalommal szövetséges népi demokráciák minden tagjának egyéni, családi, nemzeti és vallásos életét, hanem ez csősz világ jövendőjét is. Mi a feladata ebben a világhelyzetben Krisztus egyházának? A magyar református egyházat legfőbb vezetőségének „Testvéri Szenete“ az egyetlen járható útra vezette és heti sajtjában, az Út-ban esetről-esetre irányítja. Jó segítség Hromadka prágai professzornak a tanácsa is: ne állítson szembe az egyház vagy a keresztyén ember elavult világnézeteket új világunk építőinek ébredező öntudatával. Egy dolgot azonban meg kell értenie Isten egyházának: az ő kiválasztatása kegyelemből s nem érdemből történik s nem azért, hogy önző módon elzárkózzék embertársaitól. Ellenkezőleg: neki kell áldássá válnia azok számára is, egyenesen a szövetséges Isten akaratából. A keleten élő keresztyén egyházak, hazánkban is, mindig világosabban ismerik elhívatásukat és küldetésüket. Az egy, szent, apostoli egyház minden rész-egyháza, Isten szövetséges szent népe, azt kívánja, azért imádkozik és dolgozik és hoz anyagi áldozatot, hogy gyárak és békés családi otthonok kéményei füstöljenek, nem pedig rommá lett épületek, templomok, iskolák, kórházak, otthonok, üszkös szemétdombjairól szálljon fel a füst. Nem nehéz meglátni, melyik „áldozat“ füstje lehet kedvesebb az élő Istennek. 1952. iannár 6—12-Í&