Az Út, 1953. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-04 / 1. szám

ÁRA 1 FORINT VI. évfolyam, 1. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETIUApS^^v 1953 január 4—10 -----------------------------------------------------­----------------­ Észak- és Délkorea protestáns lelkészeinek kiáltványa a világkeresztyénség lelkiismeretéhez Bereczky Albert nyilatkozata a Népek Kongresszusának drámai jelenetéről Megírtuk, hogy észak- és délkoreai­ keresztyén lelkészek és egyházi ve­zetők közös üzenetet intéztek a világ keresztyéneihez. Ezt a megrázó üze­netet a Népek Békekongresszusán Stanley Evans anglikán lelkész ol­vasta fel. A kongresszuson részt vevő lelkészek kivétel nélkül aláírták ezt a felhívást, amelyet a koreai üzenet alapján az anglikán lelkészek készí­tettek el, követelve a vérontás azon­nali megszüntetését és a haladékta­lan fegyverszünetet. A koreai lelkészek üzenete a többi között hangsúlyozza: »Az igazság és becsület kényszerít bennünket, Krisz­tus tanításának követőit, hogy a világ egyházi vezetői előtt szót emeljünk az amerikai beavatkozók által a ko­reai nép ellen elkövetett szörnyűsé­gek ellen. Ma, amikor az új háború veszélyének elhárítása, a béke és sza­badság megvédése, a tiszta lelki­­ismeret és józan ész megőrzése a leg­sürgősebb feladatként áll minden jó­akaratú ember előtt, nem hallgathat­juk el az amerikaiak által elkövetett kegyetlenségeket. Az amerikaiak dur­ván megszegik a nemzetközi egyez­ményeket, a baktériumháború eszkö­zeihez folyamodnak, nyíltan folytatják a békés lakosság tömegmészárlását, kémiai fegyvereket, napalmbombát és mérgesgázokat használnak, dicseksze­nek azzal, hogy 78 koreai várost akar­nak bombáikkal elpusztítani, egy­oldalúan beszüntetni a fegyverszüneti tárgyalásokat és nyíltan leleplezik magukat, hogy meg akarják hosszab­­bítani és ki akarják terjeszteni a há­borút. Gaztetteiket Jézus Krisztus és a keresztyénség nevével próbálják leplezni, miközben iszonyatos cseleke­deteket követnek el a koreai keresz­tyének ellen is. Miközben úgy tűnte-­ tik fel magukat, hogy ők a szabadság és a keresztyénség védelmezői, min­den cselekedetük ellenkezik Krisztus tanításaival és bemocskolja a mi Urunk nevét. Azoknak a farizeusok­nak a cselekedetei, akiket a mi Meg­váltónk annak idején oly nyíltan le­leplezett, elhalványulnak a keresz­­tyénség e gonosz ellenségeinek bűnei mellett.« Az üzenet végül a világ keresztyé­neihez fordul, hogy a világuralomra törő amerikai háborús érdekeltséggel szemben, szánjanak síkra az új há­ború elhárításáért. »Harcra hívunk benneteket az új háború ellen, hogy az amerikai bombázók ne rombolják le a ti templomaitokat is, ne fojtsák vérbe a ti zsoltáréneklésteket is, mint a mienket« — mondja az észak- és délikoreai keresztyén lelkészek felhí­vása. A bécsi kongresszusnak erről a drá­mai eseményéről Bereczky Albert püspök, a zsinat és az egyetemes konvers­ lelkészi elnöke, aki maga is aláírta a koreai lelkészek üzenetére adott választ, a következőket mon­datta munkatársunknak: — A Népek Békekon­gresszusán részt vevő nagybrit­nniai lelkészek tájékoztatták a kongresszuson meg­jelent legkülönbözőbb egyházakhoz tartozó lelkésztársaikat arról a no­vember 26-án kelt megrendítő üze­netről, amelyet 64 észak- és délkoreai lelkész- és egyházi vezető írt alá. A koreai lelkészek felhívják a világ egy­házait és bennük minden keresztyén embert, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg a szörnyű embertelen­séggel folytatott koreai háború azon­nali megszüntetéséért. A koreai egy­házi vezetők kétezerszavas üzenete rettenetes adatokat tartalmaz a koreai nép elleni hadviselés embertelen és szinte minden fantáziát felülmúló go­noszságáról. Hangsúlyozom, hogy észak- és délkoreai egyházi vezetők nevük aláírásával tették kétségtelenné és hitelessé ezeket az adatokat. El­mondják, hogy 1952. szeptember 23-án egész bombázóraj hogyan tá­madta meg Kangudonban az agg­­menházat és­ negyven bombával mint­egy száz embert ölt meg, aki ott bé­kés otthonban más ha­atérésre várt. Szeptember 29-én Ugyancsak egész bombázóraj pusztított el Pzengzanban egy árvaotthont, amelyben 43 győr­m­ek halt borzalmas halált, 17 pedig súlyosan megsebesült. Minden eddigi hadviseléstől eltérő vád­­kegyetlenség­gel pusztítják a koreai népet, amiről szívszaggató képet ad az észak- és délkoreai lelkészek közös üzenete. Szingi város templomában 250, imá­ra összegyűlt hívőt mészároltak le »a keresztény civilizáció« nagyobb dicső­ségére az ENSZ lobogója alatt. Em­lékeztet az üzenet arra a szörnyűség­re is, hogy már 1950 őszén, Phenjan ideiglenes megszállása alatt, egy ke­resztyén templomból elhurcolták az istentiszteleten részt vett leányokat és asszonyokat. Ezek holttestét más­nap a Tidongat-folyó partján találták meg.­­ Amikor a bécsi kongresszuson részt vevő lelkészek ezt a hiteles üze­netét elolvasták, egyöntetű volt az a meggyőződésük, hogy az egyházak jelenlévő képviselői választ és vissz­hangot kell hogy adjanak a koreai keresztyének megrázó felhívására. Ez meg is történt. Az egész kongresszus megrendült figyelemmel hallgatta Stanley Evans anglikán lelkész be­szédét és javaslatát. Felhívására a kongresszuson részt vevő lelkészei­ és vallási vezetők aláírták a világkeresz­­tyénséghez intézett felhívást, abban a meggyőződésben, hogy nincs ma egy­házi szolgálatunknak sürgősebb és fontosabb feladata, mint a koreai há­ború azonnali megszüntetéséért síkra­­szállni. Az a vad és embertelen pusz­títás, amely aggokat és csecsemőket gyilkol és szinte egész népet szeretne elpusztítani, félelmetes előrevetett ár­nyéka annak, hogy mi várna a világ­ra, ha a koreai háborút és a benne most kipróbált szörnyű hadviselési módszereket rázúdítanák az emberi­ségre.­­ Végzetesen eltér hivatásától a keresztyén egyház és ember, ha a békeszerzés szolgálata helyett a vé­rengzés folytatásának szolgálatába szegődik. Ebben a vonatkozásban megdöbbentette ,az egész magyar ke­­resztyén­séget Spelhnano bíboros is­mert koreai uszító beszédének híre. Magyar római katolikus főpap, Gut­­hert, veszprémi kanonok, pápai pre­­látus az »Új Ember« című katolikus hetilapban írta a bíborosnak már első koreai utazásáról: »Nem értjük, mit kereshet Spermann bíboros min­den idők egyik legszörnyűbb háború­s poklában, Koreában? Ha nem sebe­ket kötözni, nem a haláltosztó keze­ket lefogni ment oda, hanem politikai küldetésben járt, oda esék illő tiszte­letdíj bíborának, de nem vagyunk büszkék magas kiküldetései.. . A mi küldetésünk­­nem ilyesmikre szól, ha­nem szól az ötezrekhez, alakét­ Krisz­tus kenyérrel tartott a pusztában és a többi ötezrekhez és százezrekhez, a mi népünkhöz.« — Mi abban­­ a meggyőződésben vagyunk és ezért írtuk alá szinte a szívünk vérével a népek békekon­gresszusán a keresztyén egyházakhoz és keresztyén emberekhez intézett fel­hívást, mert hitünk és szeretetünk kö­telez annak követelésére, hogy a há­ború azonnal megszűnjék és minden kérdést tárgyaljanak meg azután, ha a hadviselést megszüntették. Az a meggyőződésünk, hogy a népek min­dig elszántabban akarják a békét és a békéért való küzdelemre is igaz az ige ígérete, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Urban — fejezte be nyi­latkozatát Bereczky Albert. „A békemozgalom küzdelme teljes összhangban van a békesség Istenének parancsaival“ James Endicott kanadai protestáns lelkész látogatása Magyarországon Néhány napos rokoni látogatásra Magyarországra érkezett James En­­dicott kanadai protestáns lelkész, a Béke Világtanács tagja, aki most kapta meg a békeharcosok legnagyobb kitüntetését, a Nemzetközi Sztálin­­békedíjat. Lapunk olvasói jól ismerik Endicott nevét. Többször közöltük cik­keit, legutóbb kínai utazásáról írt be­számolóját. Magyarországi tartózko­dását felhasználta arra, hogy­ érintke­zésbe lépjen protestáns egyházak ve­zetőivel is. Endicott meglátogatta az egyetemes konventet, ahol Bereczky Albert püspökkel, Kiss Roland fő­­gondnokkal és munkatársaikkal foly­tatott beható eszmecserét az egyházi élet kérdéseiről. Majd meglátogatta a belső budapesti egyházmegye lelkésztestületének gyű­lését, ahol az igehirdetési munka­bizottság megbeszélésén vett részt. Fekete Sándor esperes üdvözölte a külföldi vendéget, ismertette a lelkész­testület munkáját és bemutatta az ige­­hirdetési munkabizottság vezetőit. Majd így folytatta: — Miután ismertettem a helyet, ahol megjelent, engedje meg, hogy igaz tisztelettel és szeretettel kö­szöntsük először, is, mint vendégünket, mint példánkat, hitben elöljárónkat. Annál is inkább jobban értékeljük az Ön szolgálatát, mert tudjuk, hogy a­­mi egyházi békeszolgálatunk össze­hasonlíthatatlanul könnyű ahhoz ké­pest, amit Ön nyugaton végez. A mi békeszolgálatunkat igehirdetésben és mindennapi életünkben nemcsak hogy nem gátolja senki és semmi, de maga a kormányzat is segíti. Minde­­nekfelett azzal, hogy itt, hazánkban törvény tiltja a háborús uszítást. Le­gyen meggyőződve, hogy­ a magyar református egyház testvéri, baráti ér­zéssel segíti és támogatja az önök békeszolgálatát. Ezután James Endicott válaszolt az üdvözlésre: —­ Nagyon hálás vagyok ezért az alkalomért — mondotta —, hogy ta­nulhatok­­az Önök munkájából és az én testvéreimnek az arcába nézhetek. Nagyon érdekelt engem, hogy hallot­tam az egyik testvérünk igehirdetésé­vel kapcsolatos eszmecserének egy részét. Különösen érdekelt az a része a vitának, amelyben hangsúlyozták, hogy a prédikációnak nem szabad túlságosan individuálisnak tennie, hanem az élet közös vonatkozásaira is ki kell terjednie. A helyzet ugyanis Amerikában az, hogy a mi társadal­munkban egy igen érdekes ellentmon­dást figyelhetünk meg. Az egyik ol­dalon ott látjuk a túlhajtott indivi­dualizmus dicsőítését, így azután azt gondolják, hogy azok, akik — mint az itt jelenlevők — szocialista típusú államban élnek, nem szabadok. Másrészt azonban pesszimizmus ural­kodik a tekintetben, hogy mire képes az egyén­? Vannak teológusaink, akik azt mondják, hogy mindaz, amit az ember tesz, eredendően bűnös dolog. Mivel az ember bűnös, tehát minden (Folytatása a 2. oldalon.) James Endicott 1953 Írta: Fekete Sándor Ez a címben foglalt szám elsősor­ban azt mondja nekünk keresztyének­nek, hogy ennyi esztendő múlt el Jé­zus Urunk születése óta. 1953 esz­tendőn át hol kevesebben, hol többen, hol lankadóbb, hol buzgóbb hittel fi­gyelitek az egymást követő nemzedé­kek Istennek az emberi testet öltött Jézus Kriszusban kimondott szavára és végrehajtott cselekedetére, hogy éle­tükben megtestesüljön, gyümölcsöket teremjen a Jézus életet fakasztó és életre való evangéliuma. Ez a szám másodszor arra is fi­gyelmeztet, ami előttünk áll: egy esz­tendőre való jó alkalmak, szolgálatok, előre elkészített jócselekedetek hosszú sorára. Újra átitatódni Isten bőséges irgalmának mézédes italával, felfris­sülni a bűnbocsánat és az örökélet biztos hitével s a vett jókért hálából, üstökön ragadni a kínálkozó alkal­makat, amikor csak Isten kedvét és embertársaink javát munkálhatjuk — ez egyházunk kiváltsága és fogadalma az 1953. év küszöbén. Sok mindent nem tudunk, nem is tudhatunk az új esztendőről, de sok­­mindent tudunk, mert tudhatunk. S a mi felhatalmazásunk az, hogy a nyil­vánvaló dolgokat hitben felismerjük és­ közhírré tegyük. Mik az 1953. esz­tendő nyilvánvaló, tudott dolgai? Először az, ami az egyház körében annyira köztudomású, hogy szinte­ szé­gyen papírra vetni. Nem is írnánk róla, ha nem lenne hasznos, mert hi­szen emlékeztetés által erősítjük meg a szívünket: Isten, isten tesz az új­­esztendőben is. Mégpedig nem más Isten, mint eddig volt, hanem olyan, mint amilyennek a Jézus Krisztus ál­dozatában bemutatkozott. Ez azt je­lenti, hogy Isten hű lesz továbbra is ígéreteihez, szent esküvőjéhez s az új­­esztendőben ,mint bő irgalma kegyel­mes Atya, fiait testben-lélekben meg- oldja«. Nem ellenünkre, kárunkra, kárhozatunkra, halálunkra szolgál majd az Ő újesztendei uralkodása, ha­nem ember-gyermekeiért, ember­gyermekei javára, üdvösségére, éle­tére. Isten 1953-ban is jót akar. Ami­kor mi az újesztendőben megújulást, bort, búzát, békességet kívánunk min­denkinek, az egész világnak, abban a bizonyosságban mondhatjuk, hogy ezt Isten is kívánja, sőt nemcsak kívánja, hanem akarja és munkálja is. Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy ha Isten igéjét figyelmesen és hittel hallgatjuk s Szentlélkét szántszándék­kal nem oltjuk meg, akkor az egyház egyház lesz az újesztendőben is. Az ige és a Szentlélek folyamatos tevé­kenységében nincs megszakítás. Isten, a­d vagy magvető, veti majd a magot 1953-ban is, gondoskodik elhívott fel- idpásztoroítról, s­ ad Szentlelket-azok­­na­k,lakik kérik tőle. Ez röviden meg­magyarázva így hangzik: ha egyhá­zunkban az igehirdetés­ valóban ige­hirdetés lesz, ha hitre serkenti s szol­gálatra lendíti a gyülekezeteket, akkor az egyháznak van jövője, van helye­s feladatok várnak rá 1953-ban is. Tudjuk a bibliából, hogy Isten min­den ígérete egyúttal elkötelezés. Istennek az egyházunk jövőjére vonat­kozó­ ígérete azzal az el­kötelezéssel jár, hogy még többet imádkozzunk az igehirdetés tisztaságáért, a valóságos élet­ben való eligazításáért, az igehir­detőkért, s még több hittel kövessük az evangélium zengő szavát, még ébe­rebben járjunk a keresztyén engedel­messég útján,­ hogy még inkább egy­ház legyünk, mint eddig. Ha ugyanis egyházunk 1953-ban csupán arra tö­rekszik, hogy egyház maradjon, vajmi keveset tesz. Nekünk mindent el kell követnünk 1953-ban, hogy többre jus­­sunk, megjobbuljunk, szentebbek és igazabbak legyünk, mint 1952-ben vol­tunk. Hasonlóképpen nyilvánvaló, hogy egyik napi magatartásunktól nem füg­getlen a következő nap alakulása. Isten tanácsvégzése szerint az egyház imádságának, igehirdetésének, kegyes életének, — éppen úgy, mint általában az emberek jóravaló gondolatainak, iparkodásának, a bátor és hű emberek áldozatainak, — sorsformáló ereje van. Ezt láthatjuk a gyülekezetek életé­ben. Ahol, valóban úrrá lett az enge­delmességre való készség, ahol szó­val és tettekkel keresik a hívek az Istennek országát és az ő igazságos­ságát, ott megsokasodik az áldás és az eredmény s tényleg megadatik min­den, amire szükség van. Ezt láthatjuk nemzetünk életében. Mi történt az elmúlt években? Orszá­gunk dolgozó lakossága a háború megszűnte után nem roppant össze a ránehezedő történelmi felelősség súlya alatt, élt a­­felszabadításban kapott páratlan lehetőséggel, erős kézzel megfogta saját ügyeit, hallgatott ve­zetőinek okos tanácsaira, nem tétlen­kedett egy napot sem, farkasszemet mérett munkájának minden gáncsve­tőjével, elhárította az útból az ország­­építés külső és belső akadályait s éber vigyázással, lankadatlan szorgalom­mal formálta tervszerűen, napról napra a számára és az egész nemzeti közösség számára legmegfelelőbb együttélési rendet. Leküzdött nehézsé­gek, kipótolt hiányosságok állnak mö­göttünk, s az ország élete reménysé­gen felül, előnyösen átalakult. A csa­ládok, az öregek és ifjak jóleső érzés­sel tekinthetnek szét az esztendő dúlásakor a maguk portáján és az or­szág új arculatán, mert nem veszett kárba a­­sok jó gondolat, a sok oda­adás, az áldozat, a felhasznált ener­­­gia. Isten kezünknek munkáját áte­­­árulóvá tette s a nemzet alkotó tag­jainak példaadó fáradozása sorsfor­máló tényező h­­­azánk történelmé­ben. Mindennél­­­ebben bizonyítja­ ez azt, hogy" az e­lfogás, a közös jó célokért való együttes felbuzdulás valóban ellenállhatatlan erő. Az új­­esztendőben nem különbem Minden jól felhasznált perc, óra, nap, hét, hó­nap, negyedév, minden beváltott ígé­ret, minden teljesített hazafias foga­dalom, minden­­ betöltött állampolgár; kötelesség, minden jól teljesített munka­vetés, amely letézetten vissza­térül s­ a még jobb jövő aratását ígéri. Aratást az egyénnek és a hazá­nak. Ezt láthatjuk világméretekben. Az emberiség mindent elsöprő többsége, — amely jóllehet a faji, politikai, tár­sadalmi,­ vallási különbözőségek miatt sajnálatosan széttöredezett az évezre­dek folyamán,­­ az elmúlt esztendők­ben, kiváltképpen a népek kongressz­­sán harsányan kiáltotta világgá­ azt, amiben minden épérzékű ember és minden nép egyetért és eggyé forrott; élni akarunk, nem megyünk azok után, akik a háború halálos vesze­delmébe akarnak sodorni bennünket, hanem követeljük, hogy a most folyó háborúk s a nemzetközi helyzet vitás kérdései békés tárgyalások útján ol­dódjanak meg. Ezt a követelését az óriási, legyőzhetetlen ármádiává tere­bélyesedett békemozgalom, — amely­nek egyik biztos tartó oszlopa a mi hazánk is, a tettekben, munkában és küzdelmekben es­etről-esetre érvénye­síteni is tudta. Az emberiségnek eddig nem tapasztalt közösség­ tudata és szilárddá kova­csot­ódott, harcedz­ett egysége a most élő nemzedék törté­nelmének leglényegesebb, sorsformáló erő­tényezőjévé fejlődött. A békemoz­­galom pályája felfelé ívelőben van, mert küzd a fegyverkezési verseny, Németország, Japán és a Balkán há­borús készülődése ellen, a nagyha­talmak békés tárgyalásaiért, a koreai, és a vietnámi háborúk megszünteté­séért, a gyarmati népek és általá­ban a nemzetek egyenjogúságáért. Nyilvánvaló, hogy a világbéke kiví­vása jegyében talpraállt emberiség ve­tésének bőséges aratása várható az új esztendőben. 1953 a békemozgalom minden becsületes embert magával sodró kibontakozásának, terebélyese­­désének s gyümölcstermésének eszten­deje lesz. Ez azt jelenti, hogy ha min­denki, aki nemcsak szóval, hanem egész életével a béke, az emberi élet megoltalmazása hívének vallja ma­gát, teljesíti a kötelességét, akkor 1953-ban a háborús táborban növek­szik majd a fejetlenség és a zűrzavar, a béke táborának pedig öregbül a te­kintélye, súlyosbodik a szava s ak­cióit egyre több siker koronázza. Szá­molni lehet azzal, hogy 1953 az Egye­sült Államok kormánya és a köréje csoportosult kormányok dühének, rombolásának esztendeje lesz. De mi­vel a békeszerető emberek szíve a helyén van s keze nem lesz tétlen: 1953 a béke ügye diadalának eszten­deje lesz. Ez így lesz. Azért­ lesz így, mert Isten Isten lesz s »ha mi hitetlenke­dünk is, ő hű marad«. A lecke a mi egyházunk számára az, hogy egyház legyünk s ebben a megrendítően fen­séges szolgálatban még jobban meg­találjuk helyünket. Hitből és hittel kell szólnunk, hálás engedelmesség­gel kell cselekednünk ott, ahova az isten küld. Őrködnünk kell, hogy sze­rényen, nem önmagunkat portálva, nem fölös túlbuzgósággal és kapko­dással, hanem határozottan, Isten íté­leteiben és ígéreteiben bízó lélekkel, mintegy Krisztus követségében járva, segítsük népünket és a békéért baj­vívó egész emberiséget, az egyházon belül és kívül élő mai nemzedék kö­zös ügyének, a tartós békének eléré­séhez. Gyülekezeteinknek az a feladatuk, hogy érzőszívű, emberséges, hű és bá­tor embereket adjanak népünknek nagy munkája, elvégzéséhez. Egysé­ges református egyházunknak pedig az, hogy azoknak a testvéregyházak­nak, amelyek Nyugat-Európában vagy az Óceánon túl a háborús uszítás mé­­telyezett légkörében igyekeznek az Isten útján járni, félreérthetetlen, meggyőző és szeretetteljes egyházi szót szóljon, hogy e tanúságtételünk által is, — amelyet átvitt értelemben véve méltán nevezhetünk akár »kül­­missziónak« is, — szétáradjon a vi­lág minden táján a keresztyén egy­házakban és a hívek szívében az igaz­ságért és az életért lobogó prófétai szenvedély Istentől származó lelke. Ezzel­­tud legjobban hozzájárulni a mi egyházunk a világkeresztyénség igazi egységéhez. Testvéri együttérzés­sel és á­ldáskívánással bocsátottuk nemrég útnak Péter János tiszántúli püspököt, aki az Egyházak Világtaná­­csa központi bizottságának az indiai Lucknow-ban tartandó ülésein mint egyházunk küldötte mondja el mind­­annyiunk közös hitbeli meggyőződését erről az egységről.

Next