Az Út, 1954. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1954-01-03 / 1. szám

VII évf., 1. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP 5,954. január 3—9 SERKENTGETŐ REMÉNYSÉGEK A keresztyén ember hitben, re­­ménységben és szeretetben él. liger kor, új esztendő kapujában, külön­ös hangsúlyt kap lelki életünk­ben a reménység. Örvendezünk azon hogy ennek fénye messze előre világ , s az egyébként ismeretlen jöven­dőt Istentől vett reménységeink által már jóelőre ismerősként kö­szönt­hetjük és hűségesen készülhe­tünk reá. E lapokban az a néhány szó csend­ült meg erőteljesen a szívem­ben, ami a hosszú 119. zsoltárban többs­or is megismétlődik: »... Igéd­­ben v­an az én reménységem ...« Ez minde­nekelőtt azt jelenti, hogy a mi re­ménységüink nem magunkra­­ragta üres álmodozás, amelynek biztos sorsa a megszégyenülés. Alapj­ában véve mi abban az élő Isteni­en reménykedünk, akinek ha­talmi és szeretetét az elmúlt idők­ben­­ ezerről is megismertük, aki igéje és Szentlelke által új életre támas­ztott minket s abban napon­ként e­rősít és bölcsen vezet. Erős a bizoda­lmunk abban, hogy ez az Is­ten a következő időkben sem hagy minke árvákat, hanem közel jön hozzán­k, szemeivel tanácsol, igéjé­vel el­gazít és Szentlelkével meg­erősít. Néh­ány egyszerű mondatban ad­junk : nost számot arról, hogy mi minde­n van benne a zsoltárosnak ebben a vallomásában: »Igédben van , én reménységem.«­­ M­agyar református egyhá­zi­akra nézve abban a remény­ségben élünk, hogy ebben az eszten­dőben még tisztábban fog szólni az ige szí­vszékeinken. Hálát adunk Is­tennek az ige tudományában való eddigi megújulásunkért, de nem té­veszt j£ e szem elől azt, hogy még mindig nagy út van előttünk. Azt már m­egértettük, hogy nem hival­kodást , hanem szolgálatira, öröm- és bék­­ességszerzésre küldettünk . ■világra De ezek a drága bibliai való­ságok: szolgálat, öröm, békesség és a több­ek még korántsem ragyog­tak fel előttünk teljes világosságuk­ban és még kevésbbé lettek gyüle­kezetei­­k megélt közkincseivé. Ezért hát Isi­m elkezdett munkájának jó folytatá­saként tisztább, erőteljesebb igehird­­ésekben és ezeknek további bőséges gyümölcsözésében remény­kedünk A tis­zta igehirdetés első gyümöl­csei eze­k: több imádság és több sze­retet.­­ Reménykedünk abban, hogy együkké­leteinkben több lesz az imádság; ebben az esztendőben, mint volt az elmúlt években és ezek az imádságok őszintébbek, egyszerűb­bek, mélyebbek lesznek, mint az ed­digiek. Különösen is reménykedünk abban, hogy a könyörgő imádságok területén is kilépünk végre abból a kegyes önzésből, hogy csak a saját legszűkebb körünk ügyeiért könyör­­günk. Biztató jelek vannak arra nézve, hogy egyre több gyülekezet veszi fel imáiba az egész egyház és az egész emberiség közös nagy ügyeit. És ha több lesz az imádság, több lesz a szeretet is: gyülekeze­teink az ünnepélyes, de sokszor me­rev templomozásból elindulnak a szó legszebb értelmében vett »csa­ládi istentisztelet« felé, amelyben az egész gyülekezet egy nagy »csa­lád« lesz, Isten házanépe, amelyben, ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többi tagok is és ha egy tag örül, vele örülnek a többiek is mind. rjl Az apostol tanítása szerint »ha­­----*szonra adatik a Lélek kijelen­tése«. Isten gazdagon megáldotta egyházunkat igéjének világosságá­val. Ámde ő nem csak egyházunkra gondolt, amikor így megajándéko­zott »a Lélek kijelentésével«, hanem az is benne volt az ő gondolatában, hogy mindebből haszon származzék egész népünk számára is. Amikor Jézus a tanítványait szétküldte szol­gálni, az volt a gondolata, hogy amely házba betérnek, arra­­száll­jon reá az ő békességük­. Ha tehát nekünk örömünk van az életben, ha megelégedettek vagyunk, ha biza­kodva nézünk a holnap felé, ha egy­más között gyakoroljuk az áldoza­tos testvéri közösséget, akkor en­nek tovább kell gyűrűznie az egy­ház kerítésein kívülre is. Nem elég az, ha a hívő ember a munkahelyén szorgalmas, megbízható, áldozat­kész munkás, hanem mindezt úgy kell csinálnia, hogy »ragadós« le­gyen másokra is a szorgalma, hű­sége és minden jó tulajdonsága. Nos, reménykedünk abban, hogy ez új esztendőben nem kell majd piron­kodnunk azon, hogy fegyelmezetlen, önző életünkkel szégyent hozunk Krisztus Urunk szent nevére, hanem ellenkezőleg: csöndes, szorgalmas életünkkel megbecsülést szerzünk annak a drága névnek, amelyről ne­veztetünk. Reménykedünk abban, hogy az ige nem tér vissza üresen Istenhez, hanem nagyon sokaknak javára fog gyümölcsözni. Am­i 954 nyarán lesz az amerikai­­—­Evanstonban a világkeresztyén­­ség újabb nagy találkozója. Mi is bizakodással tekintünk ez elé a nagygyűlés elé, amely tárgyalásai­nak főtémájává éppen a reménysé­get tette ebben a formában: »Jézus Krisztus a világ reménysége«. Erős a bizodalmunk abban, hogy ez az együttlét is Isten igéjének győzel­mével fog zárulni: minden felekezet, minden keresztyén csoport, minden térd és minden gondolat meg fog hajolni újra a mi Urunk Jézus Krisz­tus előtt, aki azért jött e világba, hogy a széthulló emberiséget újra egybeszerkessze, megbékéltesse az Atyával és önmagával és aki az egyházban kiváltképpen való esz­közt teremtett magának saját cél­jai megvalósítására. Felismertük azt, hogy Istentől kapott világossá­gunk mértéke szerint nekünk is hozzá kell járulnunk a nagygyűlés jó döntéseinek a megteremtéséhez. Elvállaltuk és máris végezzük a magunk szolgálatait e téren s erős a reménységünk arra nézve, hogy »a mi munkánk nem hiábavaló az Urban«. I 4­­ Amint egyházunknak szolgálata­­ van népünk körében, úgy az egyetemes keresztyénségnek is van szolgálata az egész emberiség kö­rében. Reménységgel várjuk azt is, hogy a világ keresztyénei egyre egységesebben és egyre öntudato­­sabban vállalják ezeket a világmé­retű közös jó szolgálatokat. Jézus Krisztus azt parancsolta az övéi­nek, hogy békéljenek meg a hara­gosaikkal »hamar, amíg az úton vannak« és »jó akarattal« közeledje­nek még az ellenségeik felé is. Ő tehát a békülékenységnek, engeszte­­lődésnek, megbocsátásnak a lelkü­­letét hozta erre a világra. Ma a Vi­lá­gkeresztyénség elsőrendű közös feladata az, hogy ezt a lelkületet ébrentartsa, erősítse és egyetemessé tegye világszerte. Ha ebben az új esztendőben sikerül minden keresz­tyén erőt mozgósítani az emberiség egymással való megbékélésének ér­dekében és ha ezek a keresztyén erőfeszítések hathatósan támogatják azokat a becsületes emberi törekvé­seket, amelyek az emberiség békés együttéléséért fáradoznak, akkor reménységgel tekinthetünk a holnap elé. Tií­zek fölé az újévi gondolatok fölé -*-t ezt a címet írtuk: serkentgető reménységek. Azt akartuk ezzel ki­fejezni, hogy a keresztyén remény­ség jellege nem az, hogy elpihen­tet minket reményeink szép tárgyai felett, hanem éppen ellenkezőleg: mozgósít minket ezeknek irányában. Föntebb részletezett reménységeink tehát semmiképpen nem arra valók, hogy mostantól fogva ölhetett kéz­zel várjuk ezeknek boldog betelje­sülését. Egyszerűen arról van szó, hogy a Szentírás ígéreteiből felis­mertük azt az irányt, amerre Isten az egyházat és az egész emberisé­get terelgetni akarja s tudjuk, hogy ő velünk, vagy nélkülünk, sőt, ha kell, ellenünkre is, de mindenkép­pen győzelmes lesz a gondolataiban. Mi azonban nem akarunk kimaradni Isten munkájából! Engedelmes jó szolgálatainkkal szeretnénk úgy belesimulni az ő akaratába, hogy úgy legyünk boldog részesei ígére­tei megvalósulásának, mint az ő »munkatársai«. Az igéből vett re­ménységeink irányt szabnak a gon­dolatainknak, erőt adnak szolgála­tainkhoz, serkentenek a jóra. Kísér­jék végig az egész esztendőn át egyházunk életét ezek a jóra ser­­kentgető reménységek. Farkas József C­oltán azt hiszik, hogy a harango­­ló­ zás szokása egyidejű a keresz­­tyénséggel. Ez azonban nem így van. A harangozás szokása nem egyidejű a keresztyénség és az egy­ház keletkezésével,­­ bár kis csen­­gelyüket már a keresztyénséget megelőző vallások szertartásain is használtak. Harangot azonban egyházi célra először Paulinus püspök készíttetett a nolai székesegyház részére 395- ben, tehát Krisztus Urunk születése után 400 év múlva. Ez is abban a körülményben leli magyarázatát, hogy az olaszországi Nola városka környéke gazdag ércanyag-lelő­hely és ma is híres a harangöntő iparáról.­­ A harangok egyházi célokra való használatát csak 604-ben rendelte el Sabiniánus pápa. A harangok fel­szentelése pedig csak a VIII. század óta szokásos. De voltak idők, mikor nekünk, magyar reformátusoknak nem is volt szabadságunk harang haszná­latára. Eltiltották azt a török, a német, meg a magyar nagyurak is. Itt a szomszédos Lovasberényben például Heister Siegbert német föl­desúr csak úgy tűrte meg a refor­mátusokat, hogyha kápolnát építe­nek neki. Mikor ezt megépítették a szegény református atyafiak, akkor Heister utóda, a következő magyar földesúr, Cziráky József gróf el­vette tőlük az ő templomukat. 1748. november 21-én uradalmi tisztjei el­foglalták a reformátusok templomát. — »Elvétetődött a szentegyház le­­pecsételtetvén ajtaja.« — írja Csuzi Erőss Mihály lovasberényi prédiká­tor, — elvették a harangot is! —E­redetileg sok református templom épült torony nélkül országszerte, mert azt nem engedélyezték a pro­testáns üldöző Habsburg uralkodók. Sőt hosszú ide­ig még azt sem enged­ték meg, hogy a református templo­mok homlokzata utca felé tekinthes­sen. 1812-ben a kápolnásnyéki temp­lom is torony nélkül épült, csak 1866-ban nyerte újabb alakját a to­ronnyal, amit megint a németek ál­tal ránk hozott háború pusztított el. Most szabad templomot építenünk akár toronnyal is. Sok esetben az állam­ kormányunk segítséget is adott ehhez. Harangot is állítha­tunk, ha óhajtjuk és ha minderre telik a hitünk erejéből. Most is ha­rangszentelés szép szokása gyűjtött egybe bennünket. Régi harangokon gyakran olvas­hatjuk ezt a felírást: — Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango!« — Az élőket hívogatom, a holtakat el­siratom, a zivatart eloszlatom. Ez a harangok három szava. Az egyház akkor egyház, ha min­­den cselekvése igehirdetés. És ha már beiktattuk az egyház szoká­sai közé a harangozást, akkor an­nak is az igehirdető szolgálat ré­szévé kell válnia, vagy legalább is ahhoz kell kapcsolódnia, másképpen nem lehet helye az egyház életében. Ezért a legszebb szava a harangnak az első, amellyel az élőket hívogatja az Isten házába az Atya elé, hogy hallgassuk az ő beszédét, amelyben szerelmetes gyermekeivel kíván tár­­­salkodnii. Tasnádról származom, az Erdély-széli szép községből, amely-­ nek régi, kedves református szoká­saiból drága emlékeket őrizgetek. Ezekből egyet átadok most néktek is, ünnepi ajándékul. A szájhagyo­mány szerint a Rákóczi-féle szabad­ságharc idején kuruc csapat kere­sett szállást Tasnádon. A reformá­tus atyafiak, — hozzájuk és hagyo­mányaikhoz illően, — szívesen fo­gadták a hős szabadságharcosokat és hadnagyukat a legszebb házban kovártélyozták el. Egy labanc-haj­landóságú ember, bizonyos Bükkfalvi János éjnek idején a hadnagyra gyújtotta a szép házat s az majd­hogynem martaléka lett volna a tűznek, ha a strázsa idejében észre nem veszi a merényletet, így aztán megfogták a merénylőt is, de ő váltig azt hajtogatta, hogy a veszedelem el­hárítása végett forgolódott az épület körül, azért találhatták ott. Am/mikor másnap délelőtt a bíró hiába faggatta igazságért a nagy szé­gyen miatt, amit a község fejére idé­zett a gonosz, eszébe jutott a bíró­nak, hogy ő a kurátor is. Megpa­rancsolta a harangozónak, hogy a további vallatás során konditsa meg a nagyharangot. Váratlanul ért min­denkit ez a szokatlanság köznapon délelőtt idején, amikor semmi ren­des ok se lehet a harangozásra, ha csak nem valami nagy baj. a leg­inkább tűzvész, amiről is éppen Bikkfalvit vallatták. Meg is rettent Bikkfalvi a harang szavától és men­ten bevallotta siralmas vétkét. A kurátor pedig feljegyezte az öreg bibliájának üres utolsó lapján: — »Miután az Isten megszólította Bikkfalvit a harangszóval, menten bevalló ocsmány bűnét, meg is báná azt, majd későbben jóvá is téve mind helyreállítással, mind pedig azután való betsületes viseletével«. Azóta mondják a tasnádiak, mikor vasárnap a harmadik harangszót hallják, hogy: •— Induljunk már, mer’ megszólított bennünket az Is­ten. I­­­ikor ennek az új harangnak a szavát halljátok, ti is úgy in­duljatok a templomba, mint akiket megszólított az Isten. De ő nemcsak bűnbánatra szólít bennünket, hanem szolgálatra is. Az egyház csak a szolgálatában válik igazán élő egy­házzá. Akárcsak a keresztyén em­ber keresztyénné. Igyekezzünk szol­gálni az Úr dicsőségét az ő kicsi­nyeinek, a mi embertársainknak sor­sán. — »­Szeretettel szolgáljatok egy­másnak!« — tanítja az írás és ha jól figyelitek, ezt fogja ismételni nektek az új harang minden kondu­­lása is. (Részletek a kápolnásnyéki gyülekezet harangszentelési ünnepén elmondott beszéd­ből.) Szolgálatra hív a harang Írta: Kiss Roland fogadj­a Vető Lajos és Dezséry László evangélikus püspökök tiszteletére A­bu akadém egyház sán tis Vető evangéli decemtu­lapesti evangélikus teológiai a, a szlovákiai evangélikus pozsonyi teológiai fakultá­­steletbeli doktorrá avatott Lajos és Dezséry László cus püspökök tiszteletére , 22-én fogadást rendezett, amelyen részt vettek az evangélikus és református egyházak vezető sze­mélyiségei. A fogadáson részt vett Horváth János, az Állami Egyházügyi Hiva­tal elnöke és Varga József elnök­­helyettes. A debreceni egyházmegye közgyűlése Decem­ber 17-én tartotta közgyű­lését a debreceni egyházmegye. Farka­s Pál esperesi jelentésében visszajek­entett egyházunk életének elmúlt é­vi jelentősebb eseményeire: a lundi nemzetközi egyházi konfe­renciára az Egyházak Világtanácsa lucknow gyűléseire, zsinatunk deb­receni é­s budapesti ülésszakának munkájá­ra és a két országos espe­resi kon­ferenciára, majd felvázolta, mi a te­ológiai, hitbeli alapja közös szolgálat­ainknak. Ezután rátért a debrecen­i egyházmegye belső ügyei­re, az­es­yes gyülekezetek munkáik«a­dásának, lelki és anyagi életének ismertetésére. Nagy távlatokat nyitó, alapos jelentésének befejezéséül az egyházmegye jövendőjének útját így jelölte meg: alázatosság, felelős­ség és bizalom. Farkas Pál esperesi jelentését leg­közelebb részletesebben ismertetjük. A debreceni egyházmegye közgyű­lésén részt vett és felszólalt Péter János tiszavidéki püspök. Megjelent és a közgyűlést üdvözölte Köszler János hajdú-bihar megyei állami egy­házügyi előadót Lelkipásztorbeiktatás Berettyóújfaluban December 20-án iktatták be a Be­­rettyóújfalu-Wesselényi­ utcai gyüle­kezet lelkipásztori tisztébe Nagy Sándor volt mezősasi lelkipásztort, egyházmegyei lelkészi főjegyzőt. A beiktatási igehirdetést Péter János tiszavidéki püspök mondta. A püspök igehirdetésének alap­igéje volt: » .. láttad, hogy úgy hor­dozott téged az Úr, a te Istened, amiképpen hordozza az ember az ő fiát«. (V. Mózes 1 :31.) — Olyan lelkipásztor érkezett közétek — mondotta —, akit nagyon szeretett a régi gyülekezete, a mezősasi gyü­lekezet. Nagy Sándor olyan lelki­­pásztora volt gyülekezetének, aki együtt élt a hívekkel. Nemcsak va­sárnap, de a hét minden napján kö­zöttük volt, segítette őket az életük kérdéseinek helyes megoldásában. Előbbi gyülekezete szeretetének szép jele az, hogy a mezősasi atyafiak most, eltávozása után, az ebbe a gyülekezetbe való beiktatása alkal­mából lelkészi palástot ajándékoz­nak búcsúzó pásztoruknak. Arra már volt példa, hogy gyülekezetek­ben palástot ajándékoztak a tovább szolgáló lelkipásztoroknak, de arra még nem igen, hogy búcsúzó lelki­­pásztornak adjanak ilyen ajándékot. Nagyon szép bizonyságtétel ez a mezősasi gyülekezet részéről Nagy Sándor lelkipásztor mellett. Az új lelkipásztor ugyanazzal a szeretet­tel kezdi el az új gyülekezetben a szolgálatát, amellyel előbbi gyüle­kezetében forgolódott. Ezt a szere­­tetet az egyház élő Ura oltotta szí­vébe az egyház és a nép iránt. Nagy Sándor lelkipásztor a Lukács evangéliuma 22. részének 27. verse alapján hirdette az igét: »Én ü­köz­­tetek olyan vagyok, mint­­ aki szol­gál.« Igehirdetésében bizonyságot tett arról, hogy Isten igéje és Szent­lelke úgy formálta, nevelte egyhá­zunkat az elmúlt esztendőkben és úgy vezeti a jövendőben is, hogy mindinkább egyház legyen és szol­gálatát jól betöltse népünk körében és az egész világkeresztyénség éle­tében. Az új lelkipásztort melegen üdvö­zölték. A Berettyóújfalu-Kálvin-téri gyülekezet nevében A­n­d­ó Ferenc lelkipásztor, a bihari egyházmegye esperese mondott áldást. Harangszentelés a kápolnásnyéki gyülekezetben December 20-án szentelte fel má­sodik harangját a kápolnásnyéki gyülekezet. Az ünnepségen megje­lent és beszédet mondott Kiss Ro­land dunamelléki egyházkerületi főgondnok, az egyetemes konvent és a zsinat világi elnöke. Máthé Sándor helybeli lelkipász­tor, egyházmegyei lelkészi főjegyző üdvözölte a vendégeket, majd Kéri Sándor vértesaljai esperes meg­áldotta a harangot. — Emlékeztes­sen ez a harang Isten hatalmára — mondotta. — Hirdesse Isten szerete­­tét, aki nekünk Jézus Krisztust oda-­ adta, emlékeztessen arra a nagy örömre, hogy Krisztus megszületett, hogy a keresztyén ember élete öröm és hálaadás, mert Isten békességet akar. Emlékeztessen arra, hogy az előbbi harangot a háború nyomorú­sága törte össze. Úgy éljünk és dol­gozzunk a békéért, hogy többé ne legyen háború. Máthé Sándor lelkipásztor igehir­detése következett ezután, majd a gyülekezeti énekkar énekelt. Kiss Roland egyházkerületi főgondnok mondott végül beszédet, amelyet lapunk más helyén közlünk.

Next