Az Út, 1954. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1954-01-03 / 1. szám
VII évf., 1. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP 5,954. január 3—9 SERKENTGETŐ REMÉNYSÉGEK A keresztyén ember hitben, reménységben és szeretetben él. liger kor, új esztendő kapujában, különös hangsúlyt kap lelki életünkben a reménység. Örvendezünk azon hogy ennek fénye messze előre világ , s az egyébként ismeretlen jövendőt Istentől vett reménységeink által már jóelőre ismerősként köszönthetjük és hűségesen készülhetünk reá. E lapokban az a néhány szó csendült meg erőteljesen a szívemben, ami a hosszú 119. zsoltárban többsor is megismétlődik: »... Igédben van az én reménységem ...« Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a mi reménységüink nem magunkraragta üres álmodozás, amelynek biztos sorsa a megszégyenülés. Alapjában véve mi abban az élő Istenien reménykedünk, akinek hatalmi és szeretetét az elmúlt időkben ezerről is megismertük, aki igéje és Szentlelke által új életre támasztott minket s abban naponként erősít és bölcsen vezet. Erős a bizodalmunk abban, hogy ez az Isten a következő időkben sem hagy minke árvákat, hanem közel jön hozzánk, szemeivel tanácsol, igéjével elgazít és Szentlelkével megerősít. Néhány egyszerű mondatban adjunk : nost számot arról, hogy mi minden van benne a zsoltárosnak ebben a vallomásában: »Igédben van , én reménységem.« Magyar református egyháziakra nézve abban a reménységben élünk, hogy ebben az esztendőben még tisztábban fog szólni az ige szívszékeinken. Hálát adunk Istennek az ige tudományában való eddigi megújulásunkért, de nem téveszt j£ e szem elől azt, hogy még mindig nagy út van előttünk. Azt már megértettük, hogy nem hivalkodást , hanem szolgálatira, öröm- és békességszerzésre küldettünk . ■világra De ezek a drága bibliai valóságok: szolgálat, öröm, békesség és a többek még korántsem ragyogtak fel előttünk teljes világosságukban és még kevésbbé lettek gyülekezeteik megélt közkincseivé. Ezért hát Isim elkezdett munkájának jó folytatásaként tisztább, erőteljesebb igehirdésekben és ezeknek további bőséges gyümölcsözésében reménykedünk A tiszta igehirdetés első gyümölcsei ezek: több imádság és több szeretet. Reménykedünk abban, hogy együkkéleteinkben több lesz az imádság; ebben az esztendőben, mint volt az elmúlt években és ezek az imádságok őszintébbek, egyszerűbbek, mélyebbek lesznek, mint az eddigiek. Különösen is reménykedünk abban, hogy a könyörgő imádságok területén is kilépünk végre abból a kegyes önzésből, hogy csak a saját legszűkebb körünk ügyeiért könyörgünk. Biztató jelek vannak arra nézve, hogy egyre több gyülekezet veszi fel imáiba az egész egyház és az egész emberiség közös nagy ügyeit. És ha több lesz az imádság, több lesz a szeretet is: gyülekezeteink az ünnepélyes, de sokszor merev templomozásból elindulnak a szó legszebb értelmében vett »családi istentisztelet« felé, amelyben az egész gyülekezet egy nagy »család« lesz, Isten házanépe, amelyben, ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többi tagok is és ha egy tag örül, vele örülnek a többiek is mind. rjl Az apostol tanítása szerint »ha----*szonra adatik a Lélek kijelentése«. Isten gazdagon megáldotta egyházunkat igéjének világosságával. Ámde ő nem csak egyházunkra gondolt, amikor így megajándékozott »a Lélek kijelentésével«, hanem az is benne volt az ő gondolatában, hogy mindebből haszon származzék egész népünk számára is. Amikor Jézus a tanítványait szétküldte szolgálni, az volt a gondolata, hogy amely házba betérnek, arraszálljon reá az ő békességük. Ha tehát nekünk örömünk van az életben, ha megelégedettek vagyunk, ha bizakodva nézünk a holnap felé, ha egymás között gyakoroljuk az áldozatos testvéri közösséget, akkor ennek tovább kell gyűrűznie az egyház kerítésein kívülre is. Nem elég az, ha a hívő ember a munkahelyén szorgalmas, megbízható, áldozatkész munkás, hanem mindezt úgy kell csinálnia, hogy »ragadós« legyen másokra is a szorgalma, hűsége és minden jó tulajdonsága. Nos, reménykedünk abban, hogy ez új esztendőben nem kell majd pironkodnunk azon, hogy fegyelmezetlen, önző életünkkel szégyent hozunk Krisztus Urunk szent nevére, hanem ellenkezőleg: csöndes, szorgalmas életünkkel megbecsülést szerzünk annak a drága névnek, amelyről neveztetünk. Reménykedünk abban, hogy az ige nem tér vissza üresen Istenhez, hanem nagyon sokaknak javára fog gyümölcsözni. Ami 954 nyarán lesz az amerikai—Evanstonban a világkeresztyénség újabb nagy találkozója. Mi is bizakodással tekintünk ez elé a nagygyűlés elé, amely tárgyalásainak főtémájává éppen a reménységet tette ebben a formában: »Jézus Krisztus a világ reménysége«. Erős a bizodalmunk abban, hogy ez az együttlét is Isten igéjének győzelmével fog zárulni: minden felekezet, minden keresztyén csoport, minden térd és minden gondolat meg fog hajolni újra a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, aki azért jött e világba, hogy a széthulló emberiséget újra egybeszerkessze, megbékéltesse az Atyával és önmagával és aki az egyházban kiváltképpen való eszközt teremtett magának saját céljai megvalósítására. Felismertük azt, hogy Istentől kapott világosságunk mértéke szerint nekünk is hozzá kell járulnunk a nagygyűlés jó döntéseinek a megteremtéséhez. Elvállaltuk és máris végezzük a magunk szolgálatait e téren s erős a reménységünk arra nézve, hogy »a mi munkánk nem hiábavaló az Urban«. I 4 Amint egyházunknak szolgálata van népünk körében, úgy az egyetemes keresztyénségnek is van szolgálata az egész emberiség körében. Reménységgel várjuk azt is, hogy a világ keresztyénei egyre egységesebben és egyre öntudatosabban vállalják ezeket a világméretű közös jó szolgálatokat. Jézus Krisztus azt parancsolta az övéinek, hogy békéljenek meg a haragosaikkal »hamar, amíg az úton vannak« és »jó akarattal« közeledjenek még az ellenségeik felé is. Ő tehát a békülékenységnek, engesztelődésnek, megbocsátásnak a lelkületét hozta erre a világra. Ma a Világkeresztyénség elsőrendű közös feladata az, hogy ezt a lelkületet ébrentartsa, erősítse és egyetemessé tegye világszerte. Ha ebben az új esztendőben sikerül minden keresztyén erőt mozgósítani az emberiség egymással való megbékélésének érdekében és ha ezek a keresztyén erőfeszítések hathatósan támogatják azokat a becsületes emberi törekvéseket, amelyek az emberiség békés együttéléséért fáradoznak, akkor reménységgel tekinthetünk a holnap elé. Tiízek fölé az újévi gondolatok fölé -*-t ezt a címet írtuk: serkentgető reménységek. Azt akartuk ezzel kifejezni, hogy a keresztyén reménység jellege nem az, hogy elpihentet minket reményeink szép tárgyai felett, hanem éppen ellenkezőleg: mozgósít minket ezeknek irányában. Föntebb részletezett reménységeink tehát semmiképpen nem arra valók, hogy mostantól fogva ölhetett kézzel várjuk ezeknek boldog beteljesülését. Egyszerűen arról van szó, hogy a Szentírás ígéreteiből felismertük azt az irányt, amerre Isten az egyházat és az egész emberiséget terelgetni akarja s tudjuk, hogy ő velünk, vagy nélkülünk, sőt, ha kell, ellenünkre is, de mindenképpen győzelmes lesz a gondolataiban. Mi azonban nem akarunk kimaradni Isten munkájából! Engedelmes jó szolgálatainkkal szeretnénk úgy belesimulni az ő akaratába, hogy úgy legyünk boldog részesei ígéretei megvalósulásának, mint az ő »munkatársai«. Az igéből vett reménységeink irányt szabnak a gondolatainknak, erőt adnak szolgálatainkhoz, serkentenek a jóra. Kísérjék végig az egész esztendőn át egyházunk életét ezek a jóra serkentgető reménységek. Farkas József Coltán azt hiszik, hogy a harangoló zás szokása egyidejű a keresztyénséggel. Ez azonban nem így van. A harangozás szokása nem egyidejű a keresztyénség és az egyház keletkezésével, bár kis csengelyüket már a keresztyénséget megelőző vallások szertartásain is használtak. Harangot azonban egyházi célra először Paulinus püspök készíttetett a nolai székesegyház részére 395- ben, tehát Krisztus Urunk születése után 400 év múlva. Ez is abban a körülményben leli magyarázatát, hogy az olaszországi Nola városka környéke gazdag ércanyag-lelőhely és ma is híres a harangöntő iparáról. A harangok egyházi célokra való használatát csak 604-ben rendelte el Sabiniánus pápa. A harangok felszentelése pedig csak a VIII. század óta szokásos. De voltak idők, mikor nekünk, magyar reformátusoknak nem is volt szabadságunk harang használatára. Eltiltották azt a török, a német, meg a magyar nagyurak is. Itt a szomszédos Lovasberényben például Heister Siegbert német földesúr csak úgy tűrte meg a reformátusokat, hogyha kápolnát építenek neki. Mikor ezt megépítették a szegény református atyafiak, akkor Heister utóda, a következő magyar földesúr, Cziráky József gróf elvette tőlük az ő templomukat. 1748. november 21-én uradalmi tisztjei elfoglalták a reformátusok templomát. — »Elvétetődött a szentegyház lepecsételtetvén ajtaja.« — írja Csuzi Erőss Mihály lovasberényi prédikátor, — elvették a harangot is! —Eredetileg sok református templom épült torony nélkül országszerte, mert azt nem engedélyezték a protestáns üldöző Habsburg uralkodók. Sőt hosszú ideig még azt sem engedték meg, hogy a református templomok homlokzata utca felé tekinthessen. 1812-ben a kápolnásnyéki templom is torony nélkül épült, csak 1866-ban nyerte újabb alakját a toronnyal, amit megint a németek által ránk hozott háború pusztított el. Most szabad templomot építenünk akár toronnyal is. Sok esetben az állam kormányunk segítséget is adott ehhez. Harangot is állíthatunk, ha óhajtjuk és ha minderre telik a hitünk erejéből. Most is harangszentelés szép szokása gyűjtött egybe bennünket. Régi harangokon gyakran olvashatjuk ezt a felírást: — Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango!« — Az élőket hívogatom, a holtakat elsiratom, a zivatart eloszlatom. Ez a harangok három szava. Az egyház akkor egyház, ha minden cselekvése igehirdetés. És ha már beiktattuk az egyház szokásai közé a harangozást, akkor annak is az igehirdető szolgálat részévé kell válnia, vagy legalább is ahhoz kell kapcsolódnia, másképpen nem lehet helye az egyház életében. Ezért a legszebb szava a harangnak az első, amellyel az élőket hívogatja az Isten házába az Atya elé, hogy hallgassuk az ő beszédét, amelyben szerelmetes gyermekeivel kíván társalkodnii. Tasnádról származom, az Erdély-széli szép községből, amely- nek régi, kedves református szokásaiból drága emlékeket őrizgetek. Ezekből egyet átadok most néktek is, ünnepi ajándékul. A szájhagyomány szerint a Rákóczi-féle szabadságharc idején kuruc csapat keresett szállást Tasnádon. A református atyafiak, — hozzájuk és hagyományaikhoz illően, — szívesen fogadták a hős szabadságharcosokat és hadnagyukat a legszebb házban kovártélyozták el. Egy labanc-hajlandóságú ember, bizonyos Bükkfalvi János éjnek idején a hadnagyra gyújtotta a szép házat s az majdhogynem martaléka lett volna a tűznek, ha a strázsa idejében észre nem veszi a merényletet, így aztán megfogták a merénylőt is, de ő váltig azt hajtogatta, hogy a veszedelem elhárítása végett forgolódott az épület körül, azért találhatták ott. Am/mikor másnap délelőtt a bíró hiába faggatta igazságért a nagy szégyen miatt, amit a község fejére idézett a gonosz, eszébe jutott a bírónak, hogy ő a kurátor is. Megparancsolta a harangozónak, hogy a további vallatás során konditsa meg a nagyharangot. Váratlanul ért mindenkit ez a szokatlanság köznapon délelőtt idején, amikor semmi rendes ok se lehet a harangozásra, ha csak nem valami nagy baj. a leginkább tűzvész, amiről is éppen Bikkfalvit vallatták. Meg is rettent Bikkfalvi a harang szavától és menten bevallotta siralmas vétkét. A kurátor pedig feljegyezte az öreg bibliájának üres utolsó lapján: — »Miután az Isten megszólította Bikkfalvit a harangszóval, menten bevalló ocsmány bűnét, meg is báná azt, majd későbben jóvá is téve mind helyreállítással, mind pedig azután való betsületes viseletével«. Azóta mondják a tasnádiak, mikor vasárnap a harmadik harangszót hallják, hogy: •— Induljunk már, mer’ megszólított bennünket az Isten. Iikor ennek az új harangnak a szavát halljátok, ti is úgy induljatok a templomba, mint akiket megszólított az Isten. De ő nemcsak bűnbánatra szólít bennünket, hanem szolgálatra is. Az egyház csak a szolgálatában válik igazán élő egyházzá. Akárcsak a keresztyén ember keresztyénné. Igyekezzünk szolgálni az Úr dicsőségét az ő kicsinyeinek, a mi embertársainknak sorsán. — »Szeretettel szolgáljatok egymásnak!« — tanítja az írás és ha jól figyelitek, ezt fogja ismételni nektek az új harang minden kondulása is. (Részletek a kápolnásnyéki gyülekezet harangszentelési ünnepén elmondott beszédből.) Szolgálatra hív a harang Írta: Kiss Roland fogadja Vető Lajos és Dezséry László evangélikus püspökök tiszteletére Abu akadém egyház sán tis Vető evangéli decemtulapesti evangélikus teológiai a, a szlovákiai evangélikus pozsonyi teológiai fakultásteletbeli doktorrá avatott Lajos és Dezséry László cus püspökök tiszteletére , 22-én fogadást rendezett, amelyen részt vettek az evangélikus és református egyházak vezető személyiségei. A fogadáson részt vett Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Varga József elnökhelyettes. A debreceni egyházmegye közgyűlése December 17-én tartotta közgyűlését a debreceni egyházmegye. Farkas Pál esperesi jelentésében visszajekentett egyházunk életének elmúlt évi jelentősebb eseményeire: a lundi nemzetközi egyházi konferenciára az Egyházak Világtanácsa lucknow gyűléseire, zsinatunk debreceni és budapesti ülésszakának munkájára és a két országos esperesi konferenciára, majd felvázolta, mi a teológiai, hitbeli alapja közös szolgálatainknak. Ezután rátért a debreceni egyházmegye belső ügyeire, azesyes gyülekezetek munkáik«adásának, lelki és anyagi életének ismertetésére. Nagy távlatokat nyitó, alapos jelentésének befejezéséül az egyházmegye jövendőjének útját így jelölte meg: alázatosság, felelősség és bizalom. Farkas Pál esperesi jelentését legközelebb részletesebben ismertetjük. A debreceni egyházmegye közgyűlésén részt vett és felszólalt Péter János tiszavidéki püspök. Megjelent és a közgyűlést üdvözölte Köszler János hajdú-bihar megyei állami egyházügyi előadót Lelkipásztorbeiktatás Berettyóújfaluban December 20-án iktatták be a Berettyóújfalu-Wesselényi utcai gyülekezet lelkipásztori tisztébe Nagy Sándor volt mezősasi lelkipásztort, egyházmegyei lelkészi főjegyzőt. A beiktatási igehirdetést Péter János tiszavidéki püspök mondta. A püspök igehirdetésének alapigéje volt: » .. láttad, hogy úgy hordozott téged az Úr, a te Istened, amiképpen hordozza az ember az ő fiát«. (V. Mózes 1 :31.) — Olyan lelkipásztor érkezett közétek — mondotta —, akit nagyon szeretett a régi gyülekezete, a mezősasi gyülekezet. Nagy Sándor olyan lelkipásztora volt gyülekezetének, aki együtt élt a hívekkel. Nemcsak vasárnap, de a hét minden napján közöttük volt, segítette őket az életük kérdéseinek helyes megoldásában. Előbbi gyülekezete szeretetének szép jele az, hogy a mezősasi atyafiak most, eltávozása után, az ebbe a gyülekezetbe való beiktatása alkalmából lelkészi palástot ajándékoznak búcsúzó pásztoruknak. Arra már volt példa, hogy gyülekezetekben palástot ajándékoztak a tovább szolgáló lelkipásztoroknak, de arra még nem igen, hogy búcsúzó lelkipásztornak adjanak ilyen ajándékot. Nagyon szép bizonyságtétel ez a mezősasi gyülekezet részéről Nagy Sándor lelkipásztor mellett. Az új lelkipásztor ugyanazzal a szeretettel kezdi el az új gyülekezetben a szolgálatát, amellyel előbbi gyülekezetében forgolódott. Ezt a szeretetet az egyház élő Ura oltotta szívébe az egyház és a nép iránt. Nagy Sándor lelkipásztor a Lukács evangéliuma 22. részének 27. verse alapján hirdette az igét: »Én üköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.« Igehirdetésében bizonyságot tett arról, hogy Isten igéje és Szentlelke úgy formálta, nevelte egyházunkat az elmúlt esztendőkben és úgy vezeti a jövendőben is, hogy mindinkább egyház legyen és szolgálatát jól betöltse népünk körében és az egész világkeresztyénség életében. Az új lelkipásztort melegen üdvözölték. A Berettyóújfalu-Kálvin-téri gyülekezet nevében Andó Ferenc lelkipásztor, a bihari egyházmegye esperese mondott áldást. Harangszentelés a kápolnásnyéki gyülekezetben December 20-án szentelte fel második harangját a kápolnásnyéki gyülekezet. Az ünnepségen megjelent és beszédet mondott Kiss Roland dunamelléki egyházkerületi főgondnok, az egyetemes konvent és a zsinat világi elnöke. Máthé Sándor helybeli lelkipásztor, egyházmegyei lelkészi főjegyző üdvözölte a vendégeket, majd Kéri Sándor vértesaljai esperes megáldotta a harangot. — Emlékeztessen ez a harang Isten hatalmára — mondotta. — Hirdesse Isten szeretetét, aki nekünk Jézus Krisztust oda- adta, emlékeztessen arra a nagy örömre, hogy Krisztus megszületett, hogy a keresztyén ember élete öröm és hálaadás, mert Isten békességet akar. Emlékeztessen arra, hogy az előbbi harangot a háború nyomorúsága törte össze. Úgy éljünk és dolgozzunk a békéért, hogy többé ne legyen háború. Máthé Sándor lelkipásztor igehirdetése következett ezután, majd a gyülekezeti énekkar énekelt. Kiss Roland egyházkerületi főgondnok mondott végül beszédet, amelyet lapunk más helyén közlünk.