Az Út, 1954. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1954-07-04 / 27. szám

VII. évfolyam, 27. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP, 954 július 4—10 E­lkezdődött immár a mi szép hazánkban is az aratás. Nagy munka ez: tízmillió embernek egész évi kenyerét kell a követ­kező néhány rövid hét alatt a me­zőkről betakarítani. Nagy felelős­ség ez: egyetlen kévét, sőt egyet­len kalászt sem szabad elpocsé­kolni az egész nép kenyeréből. De mindenekfelett nagy öröm ez: van mit aratni, van mire vigyázni. Van mit megköszönni a mi gond­viselő Istenünknek, kegyelmes mennyei Atyánknak. E mostani boldog aratás küszöbén együtte­sen is adjunk hullát Istennek ezzel az igével: »Áldjad én lelkem az Urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.« A hálaadás lel­­kületével soroljunk fel most né­hány olyan »jótéteményt«, amit mi hitünk szemével Isten ajándé­kának látunk.­­ Először is dicsőítsük hűséges­­ Istenünket azért, hogy ígére­tét ebben az esztendőben is be­váltotta: »Míg a föld részen,­ vetés és aratás meg nem szűnik« (I. Móz. 8, 22). Gondoljunk csak visz­­sza arra, hogy milyen sok gond­dal-bajjal küzdöttük át magunkat a rendkívül mostoha őszi és téli időjárás viszontagságain. Milyen nehezen akart kitavaszodni, mi­lyen lassan olvadt el a hó, milyen későn lehetett hozzáfogni a mezei munkákhoz. Sok kicsinyhitű em­ber mondotta akkoriban csügged­ten, hogy nem lesz kenyerünk eb­ben az évben. És ime mégis lett! Isten szeretetének, hozzánk való jóakaratának újabb jelét lássuk meg és köszönjük meg ebben. Jól figyeljük meg Isten ígére­tét: »vetés és aratás meg nem szűnik«. Azt jelenti ez, hogy Isten az ő ajándékozó munkájába bele­szerkeszti az ember munkáját is. Isten ígéretének megvalósulását tehát nem onnan kezdve kell fi­gyelnünk, hogy milyen nagy lesz az aratás, hanem onnan kezdve, hogy milyen hűségesen történt a vetés! Aki becsületesen vetett és aki hűségesen gondozta a vetését, az Isten munkatársává lett a világ meggazdagításának, megajándé­kozásának isteni szolgálatában. Nem vetés nélkül és nem a vetés helyett ígérte Isten az aratást, ha­nem éppen a vetés munkáját áldja meg és gyümölcsözteti az aratással. Az okosan gondolkozó keresztyén ember tehát már ab­ban is Isten ajándékát látja, hogy a mi hazánkban közüggyé lett az, hogy minden darabka földet be­vessenek, közüggyé lett az, hogy a földek »zsírosak« legyenek és hogy a vetést ne nyomja el a gaz. Isten ajándékát látjuk abban, hogy ezen a tavaszon parasztsá­gunk új lendülettel, nagyobb munkakedvvel és több bizalom­mal lendült bele a tavaszi mun­kákba, mint az előző esztendők­ben. Isten ajándékát látjuk abban a kedvünk szerint való közgon­dolkodásban is, hogy a gyomos föld a gazda szégyene.­­ Hálaadással emlékezünk meg­­ arról is, hogy az aratás az egész ország ügye, nem csak a pa­rasztságé. Egy nagy család let­tünk s közös ügyünk az egész nép kenyere. Gyakorlatilag ez azt je­lenti, hogy a gyáraink figyelik a mezőgazdasági termelést s igye­keznek minden lehető technikai, gépi segítséget megadni ahhoz» BOLDOG ARATÁS hogy könnyebben, gyorsabban és eredményesebben folyjék a föld­műves munka. A mezőgazdaság szükséglete ma már nemcsak »ke­gyes óhaj«, hanem kötelező pa­rancs az ipari termelés számára. De nemcsak gépekről és egyéb holt anyagokról van itt szó, ha­nem emberekről is. Egyre-másra halljuk a híreket arról, hogy diák­jaink és gyári munkásaink a sza­badságidejüket nem a Balaton partján vagy valahol a hegyek között töltik, ahová beutalást kapnának, hanem hazamennek a falujukba, hogy a rokonsággal együtt ők is kivegyék részüket a nagy nyári munkákból. Olyanok is egyre többen vannak, akik csa­ládostól, mindenestől kiköltöznek a városból egy-egy gépállomásra, vagy állami gazdaságba, hogy minden tudásukat, egész életere­jüket a mezőgazdasági termelés fellendítésére fordítsák. Hosszú történelmünk során aligha volt idő, amikor a parasztság munkája annyira érdekelte volna az egész népet, mint ma. Kétségtelen tény az, hogy a sok külső segítség és emellett parasztságunk megbecsü­lésének s a vele való közösségvál­lalásnak belső »lelki« segítsége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy ebben az évben gazdag és boldog aratásunk lesz. Az okos keresz­tyén ember még ezekben a »vi­lági« jelenségekben is azt szemlél nagy gyönyörűséggel, hogy Isten milyen sokféle eszközt mozgat meg ennek az" ígéretének beváltá­sára: »vetés és aratás meg nem szűnik«. Hálaadásunk körébe tartozik­­ az is, hogy a mi földjeinkről betakarított kenyér mindenkinek a kenyere. Nem az a helyzet tehát, hogy némelyek dolgoznak mások­nak a kenyeréért, hanem az, hogy a nemzet közös háztartásában mindenkinek jut munka is, de mindenkinek jut kenyér is. Hála­adásunkat csak növeli az a meg­rendítő statisztikai tény, hogy ezen a gazdag világon még min­dig milliók és milliók halnak éhen évenként, nem azért, mert kevés az ennivaló, hanem azért, mert a bőséges kenyér nem jut el a dol­gozó emberek asztalára. Az a ke­nyér, ami nálunk terem, nem a kiváltságosak kenyere, hanem az egész nép kenyere, amit igyeke­zünk az elvégzett munka alapján testvériesen megosztani egymás között. Reménységünk szerint jö­vőre még többet tudunk majd szétosztani, mint idén és az össze­fogásunk, szorgalmunk mértéke szerint mindig többet és többet, de máris nagy öröm számunkra az, hogy a könyörtelen önzés vi­lágából mi már átléptünk a köl­csönös osztozásnak világába. Em­lékezzünk csak vissza a tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti állapotok­ra, amikor például el volt tiltva az aratógépek használata, mert egyébként a nagybirtokokon mit­­sem törődtek volna azzal, hogy a régebbi aratómunkásoknak lesz-e kenyerük télen vagy nem, s attól kellett tartani, hogy ha géppel aratnak, a kenyér nélkül maradt elkeseredett aratómunkások fel­gyújtják a »­ grófi szérüket«. Az okos keresztyén ember úgy gon­dolkodik, hogy jobb a mindenki­nek igazságosan szétosztott keve­sebb, mint a keveseknek jutó több. A mindenkinek jutó­»elég« sokkal jobb, mint a csak néhá­­nyaknak jutó »sok«. Korántsem soroltuk fel ezzel Istennek minden »jótéteményét«, amelyről most nem szabad elfe­ledkeznünk. Csak mutatót adtunk abból, hogy a hala­dásban ho­gyan kell konkrétnek gyakorla­tiasnak lennünk. A keresztyén emberek mostani leckéje az, hogy ne csak a napfényben, esőben, gyümölcsöt érlelő melegben lás­sák meg Isten ajándékát, hanem abban is, hogy az emberek több kenyeret akarnak juttatni min­denkinek, s ami van, azt igazságo­sabban akarják szétosztani a vilá­gon. M­eg kell értenünk, hogy nem­csak a mezőknek van szük­ségük Isten áldására, hanem a ke­mény, önző emberi szívnek is és ahol az emberek szíve egymás iránti megértésre, segítségre és szolgálatra mozdul, ott minden bizonnyal több lesz a kenyér és szebb lesz az élet. Adjunk hálát Istennek ezért a kettős-egy mun­kájáért, atyai szeretetéből körü­löttünk is, bennünk is munkálja az emberségesebb, gazdagabb, boldogabb életet. Erről az isteni szeretetről való hatalmas feladás­nak tekintsük a mostani boldog aratást. Farkas József IMÁDSÁG Irgalmassággal gazdag Isten, mennyei Atyám, aki jó és kegyelmes voltál énhozzám mióta élek és va­gyok! Hálát adok tenéked minden velem közlött irgalmasságodért, ál­dalak azokért a drága lelki ajándé­­kidért, melyeket ezen a szent napon közlöttél és közlesz énvelem. — Ilyen vasárnapi napon támadott fel az én idvezítőm, abból a kínos halálból, melyre őt érettem adtad. Ezen a na­pon töh­etett ki a Szentlélek is az apostolokra, akik által elküldötted nékem a megbékéltetésnek a beszé­dét. Azért is örömmel és hálaadás­sal emlékezem ezen a napon, melyet te véghezvittél a Jézus Krisztus ál­tal és a Szentlélek Istennek kitölté­séről, akinek drága ajándékit kész vagy most is közölni mindazokkal, akik a Jézusban való igaz hittel ké­rik tetőled. — Áldott légy szent és tiszta beszédedért, melyet ezen a napon prédikáltatsz az én lelkem­nek tanítására. Áldott légy az idves­­ségnek többi eszközeiért is, amelye­ket mind e mai napig kiszolgáltatsz énnékem. — Esedezem én Istenem és Atyám, hogy a te olvasott és hallott beszédedet pecsételd be az én szí­vembe, hogy én arról éjjel, nappal elmélkedjem, és a te­­dvességes is­meretedben, a hitben, kegyességben és a te előtted való kedvességben növekedjem. Evégre adjad nékem a te Szentlelkedet, aki engem a mai napon, az egész héten és életemnek minden idejében bírjon, tanítson, vezéreljen és igazgasson, hogy én napjaimat a te kegyelmedben, a te igaz szeretetedben, a te félelmedben és szolgálatodban tölthessem el, mindaddig, mígnem eljutok ama bol­dog és kívánatos helyre, ahol a te tökéletes szereteted, tiszteleted és dicséreted által örökkévaló ünnepe­ket szentelhetek zenéked az egekben az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. (Kereszt­­fén tanítások, 1781) VICTOR JÁNOS 1888—1954 Mérhetetlen veszteség érte egyházunkat, az egész evangéliumi keresz* tyénséget. Mindnyájan megrendülten vesszük körül a ravatalt, fájdalom* mal tekintünk a hosszú álomra hanyatlott bölcs fejre, s veszünk búcsút drága atyánk, tanítónk, munkatársunk és barátunk alakjától. Victor Já­nos, a budapesti teológiai akadémia professzora, a dunamelléki egyház­­kerület lelkészi főjegyzője, országos egyházkormányzati szerveink fárad­hatatlan munkája, egész egyházi életünk egyik kiemelkedő vezetője, jú­nius 29-én este, 66 éves korában elhunyt. Közvetlenül vagy közvetve ta­nítványa volt az egész magyar református lelkipásztori kar. Könyveivel, újságcikkeivel, előadásaival maradandó és gyümölcsöző módon árasz­totta szét Istentől kapott hivő teológiai tudományát és az így gondos, kö­rültekintő ismeretén alapuló kegyes hitét a gyülekezetekre. Másfél em­beröltő nagy idő, s ha tekintetbe vesszük e másfél emberöltő egyházi és történelmi eseményeit, akkor értjük meg igazán, mit jelent az, hogy szinte nincs az elmúlt négy évtizednek olyan jelentős eseménye, amelyet Victor János, mint az ige teológusa ne vizsgált volna meg, ne világított volna át, s szinte nincs az egyház életének olyan területe, amelyre vonatkozó­lag ne hangzott volna el bíráló, buzdító, útbaigazító szava. Szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás lenne Victor János élet­művét ismertetni. Elsősorban teológus volt, világviszonylatban is nagysza­bású kutatója, ismerője, magyarázója és rendszerezője az igének. És mégis: kora ifjúságától kezdve utolsó szívdobbanásáig igehirdető volt, aki nagy felkészültségét, széleskörű ismereteit úgy tette közkinccsé, olyan közérthetőségre és életteljes lendületre törekedett, hogy mindig az egyház valóságos életének talaján állt s mindig az egyház valóságos életének szükségeire nézett. Sok drága hagyatéka közül most különösen ezt a ket­tőt szorítsuk szívünkhöz. Victor János, amikor az igét tanulmányozta, mégpedig olyan alapos­sággal, ahogy csak kevesen tudják,, félretett minden emberi előítéletet, rokonszenvet és ellenszenvet, megszokást és újdonság-hajhászást s végbe­ment belső emberében a Szentléleknek az a csodája, hogy immáron nem Victor János foglalkozott az igével, hanem az ige foglalkozott ővele. Mint szolga állt szemben azzal az Úrral, aki a Szentlélek által a teljes, szent­írás bizonyságtételében megszólal, bűnbocsánatot, új életet, erőt, szentsé­get, feladatot és jó szolgálatot ad. Olyan egyházi korszakban lett Victor János ebben az értelemben véve az ige teológusa, amelyben általában a végérvényesség kordái közé igyekezték szorítani az élő hit sodrát és sok­kal inkább az erőtelen dogmák, mint az élő és erőt adó Jézus uralma jel­lemezte a hazai református teológiát, sőt bizonyos tekintetben az egész egyházat. Victor János fiúi szeretettel és megbecsüléssel fordult az egyház nemes hagyományai felé. Szárnyaló, ízes magyar nyelvre fordította Kál­vin János Kis-Institúcióját, átnézte két ősi hitvallásunk fordítását, köny­vet írt az Apostoli Hitvallásról, de tudta azt, hogy egyetlen nemzedék sem utalhatja vissza saját teológiai problémáit az előtte járó nemzedékhez, s akkor is, amikor ez népszerűtlennek látszott, hirdette: a teológiai tudo­mány nem befejezett vasbetonszerkezet, hanem kifejezése és megfogalma­zása a Krisztusból élő egyház és az élő Jézus Krisztus igéje közötti élő vi­szonynak. Isten szól az egyházhoz, ott, abban a korban szólítja meg, ahol élt, s az egyháznak, az egyház teológusának szüntelen esedezések, hitben való viaskodások, erőfeszítéseket nem kímélő fáradozások közepette kell megértenie, megfogalmaznia, hirdetnie és élnie Isten éltető és életrevaló szavát. Victor János elmélyült teológiai munkálkodása mindenestől fogva az egyházban és az egyházért folyt. Az ő gazdag kegyelmi ajándékaira való­ban ráillett az ige: »Haszonra adatik a Lélek kijelentése.« Nem eszményie­­sítet­te az egyházat, nem szépítgette a hibáit, nem kendőzte­­el bűneit, meg­tanulta az igéből az egyház reális szemléletét s tanítványait is erre taní­totta. Ugyanakkor azonban nem tűzött ki maga elé egy eszményi, meg­szépült, büntetem egyházat, amely a kiváltságosaké, hanem őseinkkel együtt hirdette a szüntelen reformáció isteni igényét. Az utat is megje­lölte, amely a folyamatos megújhodás ajándékait tartogatja az egyház szá­mára: a hittel párosult szolgálat és a szolgálattal párosult hit útját. Lehet úgy is »teologizálni«, hogy az egyház az előtte álló szükségek betöltése és feladatok elvégzése helyett elméletek kergetésébe, vagy gyümölcstelen befelé fordulásba menekül. De ez nem teológia, s ez valóban csak »teolo­­gizálás«. Victor János teológus volt, mégpedig úgy, hogy az Úr Jézus Krisztussal, az ő igéjével való engedelmes párbeszédébe belevonta az egy­házat, a gyülekezeteket s látta a szükségleteket és feladatokat, amelyek betöltésére és elvégzésére a Szentlélek az egyházat felhatalmazta és el­küldte. Victor János a hitet és engedelmességet teremtő Szentlélek teoló­gusa volt, s ezért a mai magyar református egyház teológusa tudott tenni. Lankadatlanul buzgólkodott mai egyházi problémáink megoldásán s buz­dított időszerű szolgálataink végzésére. Amikor fájdalommal, megrendült szívvel búcsút veszünk tőle, adjunk hálát Istennek az ő hű szolgájáért, s elevenedjék meg bennünk az elköte­­lezés: a magyar református egyház útja a hittel párosult szolgálat és a szolgálattal párosult hit útja, Isten dicsőségére, egyházunk előmenete­lére és népünk javára. * Victor János temetésén részt vesz egyházunk egész vezetősége, két teo­lógiai akadémiánk professzori kara, részt vesznek a budapesti lelkipász­torok és a budapesti gyülekezetek küldöttei. A temetésen a szolgálatot Bereczky Albert püspök és Pap László, a buda­pesti teológiai akadémia dékánja vég­zi. A temetés a farkasréti temetőben lesz július 2-án, pénteken délután fél 4 órakor. * Victor János 1888. június 4-én szü­letett. Nagyapja, Victor Bernát, a Brit és Külföldi Bibliatársulat ma­gyarországi vezetője, apja id. Victor János, a vasárnapi iskolai mozgalom kiváló munkása. Gimnáziumi és teológiai tanul­mányait Budapesten végezte, utána a bölcsészeti karon tanult két évig, majd az amerikai princetoni egye­temnek volt egy évig hallgatója, itt tudományos fokozatot szerzett. Visz­­szatérése után vallástanár volt Buda­pesten, majd bölcsészeti doktorátust s teológiai magántanári képesítést szerzett. 1909-ben, Mott János hatá­sára a Magyar Evangéliumi Diákszö­vetség szerveznte és­­utazóutékái­­lett. 1925 32-ig a budapesti teológiai aka­démián professzor. 1932-ben a buda­­pest-szabadság téri gyülekezet lelki­pásztora lesz. 1949-ben ismét a bu­dapesti teológiai akadémia profesz­­szora. Hosszú éveken át írta és­­szer­kesztette a »Csendes percek«-et. »Boldog rabság« címmel megírta a Filippibeliekhez írt levél magyaráza­tát. Több kötet jelent meg prédiká­ciói, előadásai s cikkei gyűjteménye­képpen: »Ó és mi«, »Építsünk haj­lékot«, »Térj magadhoz drága Sion«, »A Szentek Szentjében«, »Az egyház bűnei« stb. Kimagasló műve a »Re­formátus Hiszekegy«. Legutóbb hit­vallásaink fordítását nézte át s elő­szót írt a Heidelbergi Kátéhoz. Kül­földi művek hosszú sorát fordította. Egyházi sajtónknak kezdettől fogva állandóan munkája, legutóbb a Re­formátus Egyház című lap felelős szerkesztője volt. Több külföldi ökumenikus konfe­rencián képviselte egyházunkat. Ne­vét szerte a világon ismerik az egy­házi vezetők. Néhány év óta agyérelmeszesedés miatt könnyebben betegeskedett. A múlt hét péntekén agyvérzés érte s­e­baét-keddjén elragadta­ a halál.

Next