Az Út, 1955. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-02 / 1. szám

2 Akik nem egyek velünk hitben AZ ŐSKERESZTYÉN EGYHÁZ nem ismerte a felekezeti kérdést. Voltak hívők és hitetlenek, de a hit­nek olyan sokféle árnyalata, amilye­neket az egyháztörténelem hozott, nem volt közöttük megtalálható. Azt hihetné az ember, hogy eszerint az újszövetségben nem is találhatunk tanítást arról, hogy miként kell vi­selkednünk azokkal, akiiek nem egyek velünk a hitben. Ne vessük fel most a kérdést, hogy a felekezetükre való tagozódás az egyetlen evangélium gazdagságának kiteljesedése-e, vagy megszegén­ye­­dése. Arról se folytassunk eszmecse­rét, hogy a felekezetiek sokfélesége jó-e vagy rossz. Még csak az evangé­liumi egyházak legújabb életszaka­szának legnagyobb kérdését, az egy­házak egységének, az Oefeumene­­nek kérdését se boncolgassuk. Biz­tos reménységünk, hogy Isten el­hozza a minden hi­vek egységét. Most azonban a mindennapi életünk való­ságára tekintsünk. Vegyesvallású országban éltünk, sőt egy-egy család tagjai sem mindig ugyanannak a fe­lekezetn­ek tagjai. Ez a kérdés van közel hozzánk, mert ez minden nap foglalkoztat bennünket. Ha a Kortathusbelielkhez írt első tevéi nyolcadik részét olvassuk, rá­jövünk, hogy az újtesztamen­tum na­gyon is eleven tanítást ad arról, hogy miként­­kell élnünk adókkal, akik nem egyek véltünk a hitben. A LEGELSŐ, amit Pál megjegyez e tekintetben, az, hogy óvakodjunk a negatív szemléletmódtól. Világo­sítsuk meg ezt példával. Mi refor­mátusok nem azért idegenkedünk a hierarchikus egyházszervezettől, mert nem vagyunk hajlandók ma­gunk felett tekintélyt elismerni. Ha csupán ez lenne viselkedésünk indo­kolása, akkor bizonyosan elbuknánk annak az »ismeretnek« a »felfuval­­kodottságában* (t. v.), amely elveszi látásunkat annak észreverésére, hogy pozítiv indoklással húzódozunk a hierarchiától, — azzal az indoklás­sal ugyanis, hogy Jézus Krisztus él és igéjében Lelke által való jelen­létével gyakorolja azt az uralmat, amely alá igen is odahajtjuk fejün­ket. Ez mindjárt megtanít bennün­­ket a felekezeti kérdés­ben való ma­gatartás első és döntő szabályára, az alázatosságra. Nem emberek előtt való adóssatodkodés ez, hanem, az élő Jézus Krisztus iránt érzett alá­zat, aki olyan gazdagon és olyan elkötelező módon megajándékozott bennünket. A 2. vers ezt félreérthe­tetlenül tudtunkra adja. Foglaljuk mindezt röviden össze. A hitben ve­lünk nem ügyekkel való viselkedé­sünket ne az határozza meg, amit nem hiszünk, nem vallunk és nem akarunk, hanem az, aminek alázatos birtoklására élő Urunk, a Jézus Krisztus kiválasztott bennünket. PÁL APOSTOL nem tartja elkép­zelhetetlennek, hogy formailag az ő hitétől eltérő »hívő« magatartás is lehetséges (5. v.). Ebből azonban nem az következik, hogy elvileg he­lyesel mindenféle emberi ú. n. sza­badságot és szeszélyes ötletszerűsé­get a hit kérdésében. Az viszont kétségtelen, hogy Pál nem sok fá­radságot fordított volna olyanok­kal való vitatkozásra, akik nem hit­ből, hanem emberi, társadalmi, po­litikai, uralmi és gazdasági okokból csatlakozva valamely »hivő« irány­hoz, harcot kezdtek volna. Azoknak a »jó kálvinistáknak« például az ú. n. »hithű katolikusokkal« való hitvitáiban nem gyönyörködik az Isten, akik csatáznak, hogy csatáz­zanak, hogy bántsanak, hogy ártsa­nak s közben mindegyikből hiány­zik annak az alázatosságnak legcse­kélyebb atomja is, amely eltölti az olyan embernek lelkét, aki való­ban kapott világosságot Istentől, aki valóban az élő Jézus Krisztus­nak alázatos alattvalója. A szent­­ségtelen vitatkozásokat kerülnünk kell, mert az ilyen harcokban csak vesztesek vannak, és ha győztes van, az legfeljebb a vitatkozás ör­döge. Ha valóban van lelki gazdag­ságunk (8. v.), ha valóban betölti világunkat és lényünket a mindent alkotó és megtartó Jézus Krisztus, akkor nem fenyeget bennünket az, hogy szelídségünk gyengeség lesz, s nem kísért az, hogy a velünk hit­ben nem azonos alapon álló felebará­tunk szempontjainak megértésére irá­nyuló igyekezet a hitbeli langy­­melegség vagy közönyösség ingová­­nyába sodor bennünket. Pál apostol reálisan szemlélte a más hitűekhez való viszony kérdé­sét. Tudta, hogy a vitatkozás és harc csak az első és legkönnyebb osztály ebben az iskolában. Nehe­zebb és lényegesebb a példaadás. A 10. versben mintha ezt mondaná: »Hívek, hagyjatok fel felfuvalko­­dott képzelődéseitekkel! Az embe­rek sohasem elméleti, hittani felfo­gástok szerint ítélik meg életeteket, hanem éppen fordítva: életetek alap­ján ítélik meg hitbeli felfogásoto­kat.« Ez a szabály érvényes mind máshitű, mind hitetlen embertár­sainkkal való kapcsolatainkban. VÉGÜL még egyet. Amíg arra komoly okunk nincs, ne lássunk más hitet valló felebarátunkban el­lenfelet, vagy rossz értelemben ver­senytársat, hanem lássuk benne az »erőtlen atyafit«, akiért meghalt a Jézus Krisztus (XI. v.). Ez persze nem tehet bennünket balgatag mó­don hiszékennyé, vagy ernyedten engedékennyé a magunk Istentől kapott hitének birtoklásában és a velünk hitben nem egy felebaráttal való kapcsolatunk alakításában. Szigorú, komoly, szent és határo­zott, de mindenekfelett szeretettel­jes érzületnek kell annak megérté­séből származnia, hogy a Jézus Krisztus meghalt a bűnösökért. Néha hajlandók vagyunk valami irigységféle vágyódással gondolni olyan keresztyénekre, akiknek hitét országuk lakosságának többsége vallja, vagy akik egyhitű országban élhetnek. Isten bennünket vegyes­­va­llású országban hívott el, sőt hi­tünk a lakosság kisebbségének hite. Lássunk ebben feladatot. Legyünk ezt megértve még alázatosabbak, még szeretette­lj­esőbbek, földi hiva­tásunk teljesítésében még serényeb­bek, minden emberi jószá­ndékkal való együttemunkálkodás­ra még készségesebbek, hogy hitünk botrán­­kozás nélkül való legyen (9. v.) és életünk valóban bizonyságtétel le­gyen a mi élő Urunkról, a Jézus Krisztusról. Czeglédy István r • Ckcösztendei stanförgép Mindenható mennyei Atya Isten, a halálnak és életnek Ura! Kérlek, engedd azt kegyelmesen nékem, te szolgádnak, hogy tovább élhessek, magamat a té­­ged szerint viseljem. Nyisd meg azért az én szemeimet és világosíts meg engemet, hogy a te akaratodat és javallásodat jól meg­gondoljam és eszembe vegyem. Ily irgalmasságodat mutasd énhozzám, hogy több ideig éljek és nagy kíván­ságom legyen a te parancsolatodhoz és kiváltképpen azokban gyönyör­ködjem. Uram, még egy ideig ments meg a haláltól és segélj meg enge­met. Te szolgád vagyok én és te én segitim vagy, én szabadítom. Adjad, hogy mindenkoron a te törvényidről tudakozódjam és azok szerint járjak. Fő szándékom legyen az énnekem, hogy az én életemnek következendő idejében erősen megtartsam mind­azokat, amiket a te igédben mine­künk parancsolsz. Tarts meg kegyel­mesen a te iged által és úgy élhetek én valóban és igazán. Segélj meg engemet, én Istenem, hogy a te ke­­gyelmességedben és irgalmasságod­ban való reménységem miatt meg ne csúfoltassam és meg ne szégyeníttes­­sem. Erősíts meg engemet, hogy meg­újuljak és meggyógyuljak. Uram, nagy és bőséges a te irgalmasságod! Újítsd meg az én életemet a te nagy jóvoltodból és kegyelmességedből. — Ámen. (Szenczi Molnár Albert: Imádságot könyvecske, 1621.) C­S­IP ífcíl Vezeti: DARÁNYI LAJOS A Máté írása szerint való evangélium • ■au 9 I «... A világ végén eljőnek majd az angyal­i lók és kiválasztják a gonoszokat az igazak közül.« (13:47—52.) Ez már a második példá­zat, amelyikben Jézus türelemre inti a tanítványokat. Hogyan lehet együtt a gonosz és az igaz?!. Ezt nem akarja megérteni különösen hite első szakaszában az ember. Meg kell tisztítani az egyházat, meg kell tisz­títani a világot — hangzik ezeknek a riadójuk. Jézus Krisztus is a különválasztást mondja. De majd a világ HM ! »Honnét vannak tehát ennél mindezek?« (13:53—­58.) Azok, akik Jézust a saját pátriá­­jában megvetették, nem a prófécia szerint gondolkoztak, hanem előítéletek rabjaivá lettek. Az­t elismerik, hogy bölcsesség és erő van Jézusnál. De mi­vel azt a bölcsességet és azt az erőt nem tudják vissza­vezetni a maguk által elképzelt forrásokig, azért nem kell nekik az a bölcsesség és az erő és nem kell Jézus Krisztus. Jézus nem végzett magasabb iskolát. Szárma­ZÁM A I­I»A le­ány pedig anyja rábeszélésére monda: J­arl­i ide nékem... Keresztelő János fejét__« (14:1—12.) A leánynevelés megírni tan törvé­nyének egyik tétele az, hogy a leány minden kérdésben forduljon bizalommal az anyjához. Heródiás leánya az anyjához fordult tanácsért. És éppen ez volt a baj. Mert Salome (a hagyomány szerint ez volt a neve) magától legfeljebb ruhát, ékszert, pénzt kért volna, az anyja rábeszélésére ,azonban a Keresztelő János fejét kérte. És mégsem az volt a baj, hogy anyjához for­run) . ! Felszedek a maradék darabokat tizenkét teli­ken, a­­ kosárral.« (14:13—21.) Ezt a mondatot min­­denki megérti, ha a gondosságra, vagy a ta­karékosságira gondol. A szűkszavú bibliai történet is megemlíti, hogy összeszedték a maradékot. De még többről van itt szó. Arról, hogy Jézus valóban csodát tett. Valóban megsokasította a kenyeret és a halat. Több lett a maradék, mint a készlet volt. Ezen a tör­téneten keresztül is úgy kell néznünk a mi Urunkat, hogy neki gondja van a mi kenyerünkre. Nemcsak adi­fi ! »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« (14:22— JAN. 0 133.) Nem a tanítványok akarták azt, hogy Jézus nélkül induljanak el. Kényszerítve voltak rá. Kemény leckét adott nekik Jézus abból, hogy mit jelent nélküle lenni és hogy hogyan kell őt várni. Nélküle annyira meghomályosul a szem, hogy még őt is kísértetnek nézik. A tanítványok nem azzal a bizonyossággal vágják Jézust, hogy előtte nincs aka­dály, hanem félelmük mindig nő. Jézus szava ilyenkor 7 I.«ÉS akik életek vala, mindnyájan meggyó-JAA. I­­ gyulának.« (14:34—36.) Krisztusnak terjed a híre és a nyoma megmarad. Ha ismertté lesz, hogy valahol valóban Krisztus­ van ott, akkor an­nak­ a híre terjed. Az egyház bűnbánatának mindig az a tárgya, hogy nem tudta eléggé Krisztust mutatni, jelenvalóvá tenni. És a könyörgése az, hogy adja magát Krisztus. A megismert, a megtalált, a megérintett Krisztusnak a nyoma megmarad. Ott abban lett ez nyilvánvalóvá, hogy mindenki meggyógyult. Mindig un­ ii ! »Erőtelenné tettétek az Isten parancsolatját a JAH. 0 I ti rendeléseitek által.« (15:1—9.) Az igehirde­­tésnek az a titka, az a csodája, hogy Isten Lelke által az emberi szó is lehet Isten szava. De az az emberi szó mindig alázattal, Isten Lelkét kérve: Isten igéjét, Isten tettét magyarázza. De ennek az ellentéte is lehet. Ez az, amikor az emberi szó, az emberi rende­lés Isten szava helyére kerül és azt erőtlenné teszi. Ezért vívja Jézus mindig a csatát az írástudókkal és a végén. És a különválasztást nem emberek végzik. , Angyalok. Vagyis Isten. Miért? Azért, mert Isten így akarja. De azért is, mert a gonosz lehet még igaz. Min­ket is a gonoszok közül hívott elő Isten Lelke által, és a Bárány vére mosott meg, tett igazzá. Ez a kegyelem szabad mindenki számára. Ószövetségi ige: Ezékiel 41, Isten a templomot most belül mutatja meg. Egyfelől ígéret: ilyen lesz az új templom. Másfelől parancs: ilyen legyen í­rása egyszerű. Családja közismert. Ezért meg­botránkoz­­nak benne. Pedig éppen azért juthattak volna el a pró­féciáig, mert megmagyarázhatatlan a Jézus bölcsessége és ereje. Ezért felelhettek volna erre a kérdés­re: hon­­nét van ennél ez, így: felülről, Istentől! Ószövetségi ige: Ezékiel 42. A templomnak mellék­­épülete is van. Isten házának is van háztartása. Arra is van Istennek gondja, dult, hanem az, hogy anyja olyan volt, amilyen volt. Anyának lenni nemcsak egy életkort jelent, hanem egy erkölcsi állapotot. A hitnek egy bizonyos fokát. Az a gyermek boldog, akinek ilyen anyja, ilyen szü­lője van. Ószövetségi ige: Ezékiel 43. Amikor Isten Ezékiel­­nek az új templomról ad látomást, ak­kor nem Izraelt, hanem önmagát igazolja. Az új templomhoz új népet keres, vezíteni akar, hanem testünkről is gondot visel. Aztán úgy kell tekintenünk reá, hogy neki hatalma van. Ezt a hatalmat nemcsak érdekünkben adja, hanem általunk is továbbítani akarja. Vállald! Ószövetségi ige: Ezékiel 44. Isten nem azt mondja, hogy az új templomban a papok ugyanúgy szolgálja­nak, mint a régiben. Ez a papság dicsérete lett volna. Másképpen, szent módra szolgáljanak. Ebben van az ítélet is, a kegyeletre is, mindig biztató. Ne féljetek, pedig lenne rá okotok. Akár a viharra, akár magatokra néztek, csak félni lenne okotok. De nézzetek én reám és bízzatok és ne féljetek! ószövetségi ige: Ezékiel 45. Még fogságban van a nép, de Isten ígéretében már birtokosa a földnek. De Isten nemcsak földet juttat, hanem terhet is ró ki. A kettőt együtt kell elfogadni, azzal a bűnbánattal kell járnunk, hogy nem hordozzuk a Krisztussal való találkozás nyomait. Nem terjesztjük a szent illatot. A meggyógyultság, a ki­gyógyultság nem érezhető rajtunk. Könyörögjünk, hogy ezt is adja az Úr! Ószövetségi ige: Ezékiel 46. A jó öreg Szikszay így foglalta volna össze ennek a fejezetnek a tartalmát: a fejedelemnek és a fejedelemért imádkozni kell. A feje­zetben áldozat is Krisztus áldozatára mutat, farizeusokkal, mert ők ezt tették. De nem halt ki velük ez a bűn. Ezért mindig minden emberi vélekedésünket hitelesítésre Istenhez kell vinni. Ebben az új esztendő­ben is végeztesd el ezt a hitelesítést. ószövetségi ige: Ezékiel 47. Az új templomból víz, tehát áldás, élet támad. Nem oda folyik be a víz, ha­nem onnan folyik ki. Mindig mélyebb, gyógyítóbb az a víz. Gyümölcstermést jelent 1955. január 2­8. VASÁRNAPRÓL - VASÁRNAPRA BUÉK. Boldog újévet kívánok! Ki tudná megmondani, hogy így év elején hányszor mondja, hallja, írja vagy olvassa ezt az ember? A számát most se tudjuk megállapítani, de a tartalmát talán igen. Legalább meg­közelítőleg. Minden boldog­ újév-kívánás imádság. Olyan »mindenki imádsága«. Nincs is megnevezve, hogy kitől kívánjuk a boldog újévet, de tudjuk, hogy Istentől. Minden köszöntés, minden áldáskívánás reá utal és feltéte­lez valamilyen hitet. Egészen öntudatosan ezt így olvassuk: »Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut. Hit által áldá meg a haldokló Jákób József fiainak m­indenikét és botja végére hajolva imád­kozott.« (Zsúd. 11:20—21.) A boldog újévkívánás másokért mondott imádság. Mintha az is benne lenne, hogy nekem is csak másokkal együtt lehet boldog újévem. És ebben az értelemben ez a másokért mondott imádság egyúttal visszaható imádság. A biblia nyelvén azt is hozzá kell érteni ehhez a boldog újévkívánás­hoz, hogy nemcsak az év milyensége a mi kérdésünk, hanem a szív milyen­sége. A bölcs szív. (Zsolt, 90:12.) Az új szív. (Ezékiel 36:20.) Egyik legszebb újévi énekünk ezt is mondja: »Adj mi néikünk megújult szívet és új indulatot. Tehozzád mindenekben hívet és szent akaratot. Újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben, Hogy lehessünk választott néped, élvén szeretedben.* Valljuk, hogy nagy dolog, első dolog a boldog újév kívánása. De ennek a hangsúlyozása után azt is mondjuk, hogy nemcsak kívánni, hanem csinálni is kell a boldog újévet. Ne veszekedj, ne mérgelődj, ne zsörtö­lődj otthon és majd meglátod, hogy mennyivel boldogabb lesz az újév, mint a régi volt. Szereteted szűk kapuját szélesítsd ki az Isten szeretete tágasságáig, meglátod, hogy mennyire több lesz a boldogság. Vagyis engedd, hogy Isten a te életedben és általad meghallgassa a négy betűs, vagy egészen kimondott újévi kívánságot! BUÉK: Boldog újévet kívánok! APRÓSÁGOK A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ Heródes negyedes fejedelemről ol­­vasunk. (Mt. 14:1.) Az evangélisták a királyi család különböző tagjait általában csak a Heródes névvel szokták megjelölni. Az itt szereplő Heródes másik neve Antirás. Nagy Heródes fia volt, pogány származású, anyja a samáriai Máriáké. Pogány környezetben, Rómában nevelkedett. Első felesége Aretas arab király leánya volt, majd még ennek életé­ben Heródiást, féltestvérének Filep­nek a feleségét vette nőül. Emiatt apósával, Aretassal háborúba keve­redett és emiatt a bűnös viszony miatt feddte meg őt Keresztelő János. * A negyedes fejedelem — görögül tetrarcha — eredetileg a négy részre osztott tartomány egyik negyedének uralkodóját jelentette. Később azon­ban általánosabban is használták ezt a címet valamelyik vidék uralkodó­jának megjelölésére. Heródes Anti­­pas Galilea és Pereg tetrarchája volt. Joga volt adót kivetni, katonaságot szervezni és bíráskodni, de a császár­nak adót kellett fizetnie. Heródes Antipás nem volt megelégedve cí­mével és a királyi méltóságot igye­kezett megszerezni. Ez okozta buká­sát, a római hatalom Lyonba szám­űzte. * Az a tömlőé, amelyről a Máté evan­géliuma 14. részének 3. verse beszél, a Holt tenger keleti oldalán, Pereá­­ban volt. Machareusmak nevezték azt az erődítményt, ahol Antipásnak királyi palotája volt. Ehhez csatlako­zott az a börtön, ahol Keresztelő Já­nost fogva tartották. Ma Makhaur nevű arab falucska őrzi nevében a régi erődítmény nevét. Ennek határá­ban épületek romjai láthatóak, ame­lyekről az a vélemény, hogy Keresz­telő János börtönének maradványai. * Az éjszaka negyedik részében köze­ledett Jézus a tengeren a tanítványok hajója felé. (Mt. 14:25.) A görögök és rómaiak az éjszakát négy őrségre osz­tották be. Este, éjfél, kakasszó és reg­gel volt az egyes őrségek neve. Ere­detileg a zsidók csak három éjszakai őrséget ismertek, a negyediket már reggelnek tekintették. Később azon­ban átvették a négy őrségre való be­osztást. A negyedik őrségváltás ideje kb. reggel három óra tájban lehetett. * A kézmosás elmulasztásával (Mt. 15:2.) vádolják Jézus tanítványait az írástudók és farizeusok. Az erre vo­natkozó rendeléseket nevezik a »vé­nek hagyományainak«. Ezeket a ha­gyományokat a farizeusok sokszor a törvény fölé emelték. Az étkezés előtti kézmosás nem egészségügyi pa­rancs volt, hanem a rituális tisztaság szempontjából előírt követelmény. Valószínűleg az volt az oka ennek a rendelkezésnek, hogy étkezés előtt hálaadó imádságot kellett mondani és Istenhez csak tiszta kezeket szabad felemelni. A hagyomány nemcsak a kézmosást, hanem annak legaprólé­­kosabb részleteit és körülményeit is előírta, még azt is, hogy mennyi és milyen vízben kell megmosdani. Fel­jegyezték, hogy Aktba rabbi, aki lá­zadás miatt Hadrian császár alatt a börtönben kivégzését várta, egy reg­gel étkezés előtt meg akarta kezét mosni. Az őt kiszolgáló tanítványa jelentette, hogy olyan kevés víz van, ami még inni sem elegendő. »Nem baj — válaszolta a rabbi — jobb, hogy meghaljak, mintsem áthágjam a vének rendeléseit.« Virágh Sándor BERECZKY ALBERT: A KESKENY ÚT Ára kötve 57.50 Ft

Next