Az Út, 1955. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1955-07-03 / 27. szám

ÁRA 1 FORINT Vik­. évfolyam, 27. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP/^1%.,1955 július 3-9 . ------------------- ------- Y y ■ j ........ .­­ . xy^VYv^'^y »Nekünk keresztyéneknek kötelességünk az új élet építésében közreműködnünk« Marcel Pradervand, a Református Világszövetség főtitkára Csehszlovákiában és a Német Demokratikus Köztársaságban Marcel Pradervand, a Reformá­tus Világszövetség főtitkára, látoga­tást tett a csehszlovákiai protestáns egyházaknál. Lidice-ben részt vett annak a rózsakertnek felavatási ün­nepségén, amelyet a hitleristák ál­tal vadállatias kegyetlenséggel el­pusztított falu helyén a világ min­den részéből küldött rózsatövekből ültettek. Az újságoknak Pradervand főtitkár nyilakozatot adott Prágá­ban és más városokban és falvak­ban szerzett tapasztalatairól. »öt év­vel ezelőtt jártam itt utoljára — mondotta — és azóta az ország ar­culata lényegesen megváltozott. Ha­talmas új gyárak létesültek és a falvakban is az új életnek olyan megnyilatkozásai bontakoztak ki, amelyek azonnal feltűnnek a láto­gatónak. Az ország iparosításának hatásai kétségbevonhatatlan té­nyek­. Az egyházi élet kérdéseire térve Pradervand főtitkár kiemelte, hogy Csehszlovákiában eleven keresz­tyénséggel találkozik az utazó. Több templomban prédikált és a templo­mok nemcsak hogy megtelnek, de mélyhitű emberek alkotják a gyü­lekezeteket. »Valamennyi élményemből — mon­dotta — azt a következtetést kell levonnom, hogy nekünk keresztyé­neknek kötelességünk az új­­ élet építésében együttmunkálkodnunk. Mi keresztyének is élni kívánunk ebben az új korszakban. De ezt csak akkor tehetjük, ha az újat meglát­juk, szükségességét felismerjük és érte közreműködünk. Eközben eb­ben az új korszakban is azok ma­radunk, amik vagyunk: Krisztusra építő, Krisztusban reménykedő ke­resztyének­. Csehszlovákiából Pradervand fő­titkár a Német Demokratikus Köz­társaságba utazott. Drezdában De Haas református lelkész vendége volt. A pusztulás láttára, amelyet Drezda amerikai bomb­ázók miatt szenvedett, kijelentette: »Az egyhá­zak és a keresztyének hitük tanítá­sai értelmében mindenekelőtt azzal tartoznak a világnak, hogy segítse­nek megakadályozni egy új háború szenvedéseit. Németországban külö­nösen magától értetődő a keresztyé­neknek ilyen megbízatása. Tény, hogy Németország egy új hábor­­úban főhadszíntér lenne. Tény, hogy borzalmas testvérháborúra ke­rülne sor németek és németek kö­zött. Ezért minden jóindulatú em­bernek egyesülnie kell az új háború megakadályozására. Hiszem, hogy Nyugatném­etországban is egyre több ember ismeri fel a nagy veszélyt és elutasítja azt a merev, egyoldalú politikát, amely útját állja a népek közötti megértésnek­. Pradervand főtitkár Drezdából Lip­csébe, Halléba és Berlinbe utazott. Berlinben Gerald Göttingnek, a Keresztyén Demokratikus Unió fő­titkárának vendége volt. Hallgatag beszéd — cselekvő hallgatás Victor János halálának egyéves fordulójára NÉHAI VICTOR JÁNOS a mai magyar református lelkésznemzedék­nek, sőt egész egyházunknak egy , éve, 1954. június 29-én elhalt nagy taní­tója mondotta tanítványainak, nem sok idővel halála előtt, amikor pré­dikáció készítésében való segítségét kérték, hogy szerinte legnehezebb prédikálni a János evangéliuma har­madik részének tizenhatodik versé­ről, ahol ezt olvassuk: »Úgy szeret­te Isten e világot, hogy az ő egyszü­lött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.« Szinte meglepő ez mindazok előtt, akik tudják, hogy az ige megértésére, mondanivalójának éleselméjű elemzésére és a gyüleke­zet számára való megszövegezésére éppen Victor János a kegyelmi aján­dékok milyen páratlanul gazdag so­kaságát kapta Istentől. A nagy tanítónak és az ige titkai­ban személyes kegyességgel benne élő hivő embernek ez a tartózkodó sze­mérmessége azonban megvilágosítja előttünk azt a hálás imádatban ámu­­ló elnémulást, amely a szívünkre kell, hogy szálljon, ha Isten szerete­­tet ajándékozó Szentlelkének titka feltárul előttünk. AZT MONDHATNÁ azonban az okoskodó, hogy ez a magatartás iga­zolt az Istennek irántunk érzett sze­­retetére nézve, de nem indokolt fele­barátaink irányában érvényesülő sze­­retetünkre nézve. Minden ilynemű nézeteltérésnek elejét veszi az a ta­nítás, amit Pál apostol e dologban az első korinthusi levél híres tizen­harmadik fejezetében ad. Különösen világossá lesz a helyzet, ha figyelem­be vesszük azt az évszázadokkal ez­előtt megesett sajnálatos tévedést, amely az értelmileg teljességgel eh­hez a fejezethez tartozó 12. rész 31. versét a fejezetbeosztásnál elszakí­totta igazi helyétől. Ez a félreértés lényegesen nehezebbé teszi a szeretet himnuszának megértését, s ha helyes magyarázatot akarunk kapni, okvet­lenül a 12. rész 31. versénél kell kez­denünk a gondolatmenetet. Ott ugyanis félreérthetetlen vilá­gosságban elénk lép az a tény, hogy a hívőnek mind az Isten iránt, mind pedig felebarátai iránt érzett szere­­tete Isten ajándéka, sőt legnagyob­bika mindazoknak a lelki ajándékok­nak, amelyeket a Szentlélek Isten­től kapunk. A szeretet tehát nem ösz­tön, nem szimpátia, nem érzéki vágy, nem érzelmi vonzódás és vonzás, hanem isteni ajándék. Milyen nagy és legyőzhetetlen ajándék! Akit nem ismerünk, azt nem is szeretjük — mondja a régi bölcseség. Mintha a szeretet ismeret dolga lenne. A 13. rész első három verse alaposan kiábrándít bennünket. »Ha minden titkot és minden tudományt ismerek is« — még nem vagyok al­­kalmas a szeretetre, amíg a Lélektől meg nem kaptam a szeretet ajándé­kát. A Krisztus közösségében a sze­retet a nagyság mértéke. Nem vélet­len, hogy éppen a rangsorról vitat­kozó tanítványok előtt szólott Jézus az ő szeretetének nagy titkáról (Má­té 20:20—28). Az nagy, aki áldoz, aki szolgál, aki szeret. Ott kezdődik a szeretet, ahol vége az okoskodásnak, ahol teljes az alázatos ■ engedelmes­ség az ajándékozó Szentlélek iránt. Ez az isteni ajándék a döntő a hivő ember szeretetében. Milyen nemes és magasztos dolog odaadni az életet másokért, hősévé lenni egy igazságnak, áldozatává lenni egy hivatásnak. Az ember eb­ben szinte önmaga fölé magasodik. PÁL APOSTOLNAK volt szeme az igazi nagyság meglátására, viszont minden emberi nagyság felett ott le­beg előtte a szeretetet ajándékozó Is­ten nagysága. Azt mondja ugyanis a 3. vers, hogy az önfeláldozás hősies­sége is emberi dolog, illetve ki kell, hogy egészítse a Lélek ajándékából nyert szeretet többlete, ha Isten előtt is meg akar állani. Az önzetlen önfel­áldozás nagy emberi hősei mindig emlékeztetnek az isteni szeretet hő­seire. Persze az összehasonlítás nem­ ad­­ alapot az Isten Lelkétől lelked­­zett hívőnek a felfuvalkodásra. Hi­szen — láttuk — ezt a charizmát úgy kapta ajándékba. Ha pedig így jutott hozzá, nincs mit dicsekednie vele. Sőt biztos, hogy már nem is ilyen szeretet­­ a »hivő« szeretete, mihelyt a maga dicsőségének nőtte­­tésére használja és nem az engedel­mes szolgálatra, mihelyt­ arra való feljogosítást vél benne találni, hogy másoknak »emberi« jóságát rosszhi­szemű bírálattal illesse. Isten Lelke azt akarja, hogy alázatosak és ki­csinyek, mindenestől fogva ajándék­elfogadásra alkalmasak legyünk. Az önfeláldozásban az ember a nagy, a Lélek által való szeretetben pedig az Isten. De mi hát a szeretet, amiről az I. korinthusi levél 13. része szól? A válasz­ keresésénél újra felidé­­ződik bennünk néhai Victor János emlékezete,­aki mint mondotta, »alig mert beszélni a szeretetről«. Vajon Pál apostolnak hiánytalan választ sikerül adnia kérdésünkre? A 4—8. versek olvasása közben az az érzé­sünk, hogy Pál a kimondhatatlant akarja kimondani, de megérteni csak azok tudják őt, akikben ugyanaz a Lélek munkálkodik s akiket a Lélek ajándékoz meg szeretettel. A szere­tet leírásában Pál kilenc meghatáro­zást kezd ném­mel, attól fogva, hogy a szeretet »nem irigykedik« (4. v.) egészen odáig, hogy a szeretet »soha el nem fogy« (8. v.). A másik hat meghatározás is, amelyeket ugyan­ezekben a versekben olvashatunk, csak részben és látszólag pozitív. EGYET AZONBAN ki kell emel­nünk a nem­mel kezdődő meghatá­rozások közül: a szeretet soha el nem fogy, a szeretet örök. Ezen a ponton az örökkévalóságba magasodik Pál gondolata. Nem azért,, hogy valósze­rűtlen »eszmei« síkra emelkedjék, hanem azért, mert így tudja megra­gadni a szeretet lényegét, így tudja megfogni annak szívét. Mi a szere­tet? — Élet Istenben és Istennek, mert az Isten szeretet (I. Jún. 4:8). A középkori vallásbölcseleti iroda­lom egyik legnagyobb alkotása Can­terbury-i Anselmusnak »Miért lett Isten emberré?« című műve, amelyet Victor János olyan mélyen értett és olyan hűségesen szeretett. A pogány istenvágy abban csúcsosodik ki, hogy az ember az »apotheozisban« istenie­­sül, mintegy istenné lesz. Ha a testté lett Krisztusnak, a szolgáló, szerető és szeretetre hívó Jézusnak Lelke szerint értjük, akkor szabad, sőt kell feltennünk a kérdést, hogy miben lesz az ember isteni véz Abban, hogy szeret. Abban, amivé őt a szeretetet ajándékozó Szentlélek Isten teszi Pál apostol azt mondja, hogy a föl­dön tükör által homályosan látunk. (12). Azt is mondhatná azonban, hogy beszélni is csak gyermeki dadogás­ban tudunk. Milyen jó, hogy min­denki megteheti azt,­­amit Victor Já­nos is tett, aki keveset beszélt a szeretetről, de tettekkel szeretett. Milyen jó, hogy túlnézhetünk Victor Jánoson, minden üdvözült szenteken, minden mennyei angyalokon és arra a Jézus Krisztusra tekinthetünk, azt az Urat követhetjük, aki szolgált, sze­retetben. Ó Isten és ember volt egy személyben. Miért volt Isten? Mert szeretett! Miért volt ember, az a «■második Ádám«, akinek ábrázatjá­­hoz hasonlókká kell lennünk? Azért, mert szeretett! Czeglédy István. „Ez hát az a nyugati világ...“ Nyugatnémet teológiai tanár nyílt levele a Mercedes autógyárhoz A Le Mansban tartott autóverse­nyen bekövetkezett borzalmas ka­tasztrófa után D. Thielicke ismert teológiai professzor levelet intézett a stuttgarti Mercedes autógyárhoz. Ördöginek mondja azt a tényt, hogy az iszonyatos vérontás után Coca- Cola- és versillárusok tovább foly­tatták portékájuk harsány ajánlá­sát és a zenekar továbbra is vidám indulókat harsogott. A rendezőség a nagy befektetésre hivatkozva ta­gadta meg a verseny félbeszakítását. A professzor így fejezi be nyílt leve­lét: »Ez hát az a nyugati világ, amely a Kelettel szemben a szabad­ság, az emberiesség és hasonló ja­vak védelmezőjének szerepében pró­bál tetszelegni. Hitelét már nem is veszthetné el jobban. Adja az Isten, hogy ez­ az itt leleplezett magatar­tás döbbentse rá a nyugati világot, hova jutott és hova juthat még, ha nem tér észre­. A NÉPEK PARLAMENTJE A világ békeszerető embereinek százmilliói, köztük az egyházak ve­zetői, lelkészei és hívei, feszült ér­deklődéssel figyelik a szép finn fő­város falai­ között a múlt hét szer­dája óta tanácskozó béke-világtalál­kozót. A tanácskozások befejeződtek. A kiadott záróközleményt lapunk más helyén közöljük. A közel hetven nemzet mintegy két­ezer küldöttje egy akaratra jutott a béke feltétlen megvédésének nagy és szent ügyében. A hatalmas ki­állítási csarnokban, a Messahalli­­ban, napról napra több ország és szervezet képviselői gyűltek össze, mint legutóbb a népek bécsi világ­­béke-kongresszusán, ami a Béke­világtanács iránti bizalom világ­szerte való növekedésére, tekinté­lyének és hatásának újabb nagyará­nyú emelkedésére mutat. A legkü­lönbözőbb , politikai, gazdasági, tu­dományé®, művészi irányzatok és az egyházak sok-sok, már világhírű képviselője és a dolgozó emberek százmillióinak kiküldöttei a népek szabad, parlamentjeként, bár külön­böző motívumoktól vezettetve és el­térő indokolások­ alapján, az egy cél elérésére feszítette meg erejét és utat-módot keresett, javaslatokat dol­gozott­ ki a világ békéjének megőrzé­sére, a békétlenség okainak kikü­szöbölésére. Lelkipásztoraink és gyülekeze­teink buzgó imádságaikba foglalták Péter János tiszavidéki püspökünk­nek, a Béke-Világtanács tagjának, a húsztagú magyar delegáció egyik kül­döttének személyét és szolgálatát és ugyanezen buzgósággal fohászkod­tak városon és falun az egész béke­világtalálkozó munkájának áldást hozó gyümölcseiért. A magyar delegáció tagjai­ közül hárman: Andics Erzsébet akadémikus, a Béke-Világtanács tagja, Lukács György akadémikus, a Béke-Világ­­tanács tagja, és Czapik Gyula egri érsek, a magyarországi római kato­likus püspöki kar elnöke szólaltak fel. Czapik Gyula felszólalása Békét akarok az emberi jog alap­ján. A természet több vágyat oltott bele az emberbe. E vágyak közül az egyik: a béke utáni vágy. Ezt a békevágyat­­nem lehet, megfojtani és kiirtani,­ mert az a föld minden táján ott "szunnyad a becsületes em­berek lelkében és csak alkalmat kapjon, felszítódik, mint a parázs a levegő hatására. Ha ezer és millió ember fog kezet a békevágyban, lelkünk parazsa nagyobb erőt ad majd. Széles e világon millió és százmillió ember érez így s ezek vágyai izzásának, lángja odaírja a Világ égboltjára: békét akarunk!­­ Békét akarok, mert keresztény vagyok. Üdvösségünk történetében már a betlehemi jászol felett fel­csendül a békességet hirdető an­gyali ének, és húsvét napján az első köszöntés a­­»Béke veletek!« kí­vánsága. A kereszténység békét hirdet és követel, ámde nem a pa­cifizmus defetista értelmében. Nem veti el abszolúte a háborút,­ de azt csak igazságos, esetekben, mint a legvégső eszközt ismeri el és akkor is erkölcsi keretek közé szorítja. Ez az állásfoglalás ma különösen aktuális. Tessék leülni a tárgyaló­­asztalhoz és ott bebizonyítani­­ az igaz jogot, érvényesíteni a méltá­nyosságot, az­ emberies megértést. A kereszténység­­további követe­lése,­­hogy a háború­­által ne szen­vedjenek az attól távolálló­­­ártat-t látták.­ Semmi körülmények, között se vétessenek használatba a­­ hidro­génbombák, az atomfegyverek, ál­talában a tömegpusztító eszközök. A kereszténység a »Ne ölj!« isteni parancsának pozitív oldalát is hang­súlyozza, mely szerint, az­ emberi életet védeni és megtartani köteles­ség. Békét akarok, mert magyar , va­gyok. Az én hazám népe immár két világégés távlatából nem ro­mantikus lélekkel emlékezik a há­borúról.­­ Kétszer szenvedte­m­ át az anyagi és erkölcsi pusztulások ré­mét. Érthető, hogy irtózik minden következő háborútól. A magyar nép országának rom­­badőlte után nem állott ki a világ országútjára és nem nyújtogatta kéregetve kezét alamizsnáért. A magyar nép talpra állott, elhordta a romokat, hozzákezdett az újjá­építés erőfeszítést és áldozatokat kí­vánó munkájához. Alkotmányba ik­tatta a vallás- és, lelkiismereti sza­badságot, kiterjesztette a társada­lombiztosítást, iparkodott a nehéz körülmények között is jobb szociá­lis helyzetet teremteni. És mindezt előre kidolgozott, gondos tervek sze­rint tette. Ebben a tagadhatatlanul páratlan munkában mindenki ösz­­szefogott, a kormánytól kezdve a kezét és eszét használni tudó min­den becsületes polgárig. Ebben a helyzetben mindenki be­láthatja, hogy a magyar nép nem akar háborút, hanem igenis békét követel! Ebben a szellemben Isten áldását kérem a Béke-Világtanács eredmé­nyes munkájára! „AZ ÚR VEZET TÉGED!“ Isten látja, hogy az ember élete vezetésre szorul, ezért izgalmát ab­ban is megmutatja, hogy az emberek életét vezeti. Vezetése nem­ az elképzelésekben, hanem a valóság tényeiben, nem az igényekben, hanem a szükségekben lesz nyilvánvaló. Általa azt akarja, hogy kegyelme újra kiáradjon, sza­­badítása újra érvényesüljön. Addig nincs Isten felől helyes is­meretünk, míg vezetését fel nem is­merjük és meg nem értjük. Bénák, népével együtt — Debora szavai nyomán — felismeri, meg­érti és elfogadja az Úr vezetését (Bírák 4:14) s ezért mer vállalkozni arra — amire a maga erejéből nem futotta —, hogy a kánaániták ellen a biztos győzelem reményében harcba szálljon. Bárók és a választott nép sorsá­ban, kétségbeejtő­ szükségében, majd győzelmében az lesz látható: isteni erőt,, képességet és kiszámíthatatlan lehetőséget jelent ,az Úr vezetése. És Isten abban dicsőittetik, hogy a Jézus Krisztus által megváltott fiúk életét Lelkével vezeti, így az ő aka­rata, szándéka és segítsége által ve­lünk és körülöttünk az történik, amit eltervezett, amit:" valóra akar váltani- újulásunkat,­­megszentelő­­désünket, öröseéletünket, egyszóval idvezítésünket. Ezért — elsősorban — Lelke ve­zetése folytán olyan isteni erővel bírunk, amit azért adott, hogy ve­gyük igénybe. Ne csak azzal eléged­jünk meg, ami magunktól telik, ha­nem vegyük igénybe a mindenre elég erőt, a rosszból jóba, a halál­ból is életre vivő erőt. * Isten Lelkének vezetése másfelől képessé tesz a feladatok végzésére. . Az Isten szolgálatában álló em­ber tudja, hogy ő mindenestől fogva méltatlan és alkalmatlan. Nem­csak a talentumok befolyásolják szolgálatainkat, nemcsak az, kinek mennyije van, hanem az is, hogy kit mire és mennyire képesített Is­ten. Ezért nincs nekünk mivel di­csekednünk! Vezetésének, megsokasodott ke­gyelmének egyik jele az, hogy részt ad nekünk Krisztus dicsőséges munkájából s képessé tesz, hogy az ő igaz, tiszta, mennyeien szent szol­gálatában mégis részt vegyünk. * A Lélek vezetése által benne van szolgálatvállalásunkban a kiszá­míthatatlan lehetőség is. A megfe­szített, de dicsőségben feltámadott, mennybement és ott értünk köz­benjáró Jézus Krisztus a biztosíté­ka ennek. Micsoda kiszámíthatatlan lehető­ség van abban, hogy imádságaink meghallgattatnak! Mennyi lehető­ség van abban, hogy Jézus Krisztus velünk van a világ végezetéig! Nincs olyan kétségbeejtő­ helyzet, vagy mélység, amelyben velünk ne lenne, nehéz élet vagy erőnket meghaladó feladat, amelyben, ne se­gítene! * Bárák, amikor hírül vette ■ Debo­­rától a neki szánt üzenetet -az Úr vezet téged«, egyszerre megértette? azért él, azért van, hogy Isten népe boldogulásáért­ jobb életéért fo­gadja el ezt a vezetést. Próbáljuk számba venni: tudunk-e örülni, lelkesedni ebből erősítést, bátorítást venni, hogy az Úr vezet minket is? (Szentes) Munkácsy­ György

Next