Az Út, 1955. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1955-07-03 / 27. szám

2 Erdős Károly nyugalmazott teológiai aka­démiai professzor kérésére közöljük: Édes­apám, dr. Erdős József születésnapjának 100. évfordulója a jövő évben, 1956-ban lesz. Ebből az alkalomból szeretettel kérem mindazokat, akik róla, vagy tőle emléket őriznek szívükben, legyenek szívesek azt leírni és hozzám (Debrecen, Péterfia utca 13.) elküldeni. Édesapám sajátkezüleg írt levelét is nagyon szívesen fogadom. Atya­­fiságos szeretettel Erdős Károly. KÁLVIN JÁNOS A RÓMAI LEVÉL MAGYARÁZATA Ára kötve 80.— forint Egy kötetben két hitvallásos iratunk HEIDE­­BERG­I KÁTÉ MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS Ára félvászonkötésben 35.— Ft IGE ÉS SZÓ Egy klesst értetlenül állunk az előtt a mondat előtt, amellyel Pé­ter első levelének 3. része kezdődik. Új bibliafordításunkban is ezt ol­vassuk itt: »...ti asszonyok, en­gedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha némelyek nem engedelmesked­nének is az igének, feleségük ma­gaviselete által ige nélkül is meg­­nyeressenek, látva a ti istenfélő és tiszta életeteket.« Ha mai igehir­dető szájából hallanánk ilyen sza­vakat, egészen biztosan azzal gya­núsítanék, hogy az egyház legfon­tosabb munkáját és szolgálatát, az igehirdetést tagadja meg és veszi semmibe. Cáfolatul azonnal elkez­denénk bibliai helyeket idézni. Hi­szen János evangéliuma éppen azzal kezdődik, hogy az ige testté lett és »minden ő általa lett, nélküle pe­dig semmi sem lett, ami lett.« Le­het valamit ige nélkül tenni? Lehet valamire menni ige nélkül? Ez annyit jelentene, hogy keresztyén ember Krisztus nélkül akar valamit elérni! — Aztán arról is beszél­nénk, hogy hitünk szerint maga a teremtett világ is Isten igéjének kö­szönheti a létét: szavára állt elő. Ha tájékozottabbak vagyunk a bibliá­ban, akkor hozzátesszük még a ka­­pernaumi százados esetét is, aki azt kérte Jézustól, hogy csak »szóval mondja« s meggyógyul a szolgája. Még azt is hozzáfűznék, hogy a »szó« itt tulajdonképpen »ige«, mert a biblia görög szövegében mindket­tőt ugyanaz a szó jelöli. Ez az egyezés éppen az, ami felhívja itt valamire a figyel­münket. Szó és ige a mi nyelvünk­ben két fogalommá lett. A görög­ben mind a kettő »Logosz«. Péter első levelének írója egy olyan »szójátékot« csinál, amit mi nem tudunk magyarul utánozni. Persze, sokkal többről és egészen másról is van szó, mint egyszerű szójátékról. Arra emlékeztet bennünket a levél­nek ez a helye, hogy az ige tulaj­donképpen Isten mindenható ha­talma. Ezzel hozott létre minden életet s ez által avatkozik bele most is hatalommal az életünkbe. De ez a hatalom, az ige, alázatosan vál­lalja az emberi formát. Jézusban emberi testté, egészen emberré lett,­­ az igehirdetésben pedig emberi szóvá válik. Minket ez sokszor megtéveszt. Amikor emberi szó ál­tal Isten végezte el a maga mun­káját, akkor hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az ember szavának volt ilyen ereje. A beszédünk éppen az a pont, amelyen a legkönnyebben Isten helyébe tesszük magunkat. Is­ten igéjének mindenható erejében kellene hinnünk, mi pedig az em­beri beszéd, a mi szavunk varázs­erejében próbálunk bízni. Az a baj, hogy észrevétlenül siklunk bele eb­be a bűnbe. Ezért most az apostoli­­ tanítás kettéválasztja és kettévá­­lasztatja velünk is az igét és a szót. Isten igéje jelentkezhetik az emberi szó ruhájában is, s akkor áll Men kegyelméből hitvallásunk­nak az a boldog megállapítása, hogy Isten igéjének prédikálása maga is Isten igéje. De az emberi szó soha­sem pótolhatja az igét: ha mégis megpróbálkozik ezzel, akkor már­­ ördögi erők eszközévé lesz. Istenká­romlássá, antik­risztusi vonásokat ölt, hiszen Krisztus helyett Krisztus akar lenni... Ez a kísértés mindig a vallásos beszédet fenyegeti. Nincs szörnyűbb dolog, mint az, ha em­beri beszédünkkel arra erőltetjük rá embertársainkat, hogy utánunk gondolják, vagy éppen csak utánunk mondják a mi gondolatainkat és a szavainkat, s az ilyesmiről azt hiszi­­ szük és hitetjük el, hogy ez meg­­­­télés. Elcsendesedésre, engedelmes elhallgatásra int Péter első levelé­nek idézett mondata. A maga korá­nak egy igen gyakori jelenségéről beszél. Vegyesházasok élnek együtt,­­ még­pedig abban a sajátos for­mában, hogy a férfi pogány, a nő keresztyén. Megfordítva látszólag könnyebb volna a helyzet, mert a kor társadalmi helyzetének megfe­lelően a férfi vitán felül ura a csa­ládnak. Senki sem vonja kétségbe azt a jogot, hogy a maga nézetei­nek megfelelően irányítsa szavával családja életét.- Arról itt most nem beszél az ige, hogy ennek a hely­zetnek is mennyi komoly kísértése lehet a keresztyén apára. A másik esettel foglalkozik. Ebben az okoz­za a nehézséget, hogy a keresztyén asszony alá van rendelve pogány férjének. A gyülekezetek nem talál­ják a helyes utat ebben a kérdés­ben. Két véglet közt hányódnak. Egyik kísértésük az, hogy a kény­szerű engedelmességbe meneküljön a keresztyén nő hitetlen férje mel­lett. Ezzel együtt le is mond arról, hogy bármiféle hatással lehessen a férjére. Hiszen nem szólhat, s így minden reménytelen. A másik kí­sértés az, hogy az asszony — hite révén — többre tartsa magát fér­jénél, így viszont felmentve érzi magát az engedelmesség alól. Fölé­nyesen prédikál a férfinak, leckéz­teti, kioktatja, s közben állandóan vállveregető sajnálkozással beszél róla, vele. A levél tanítása szerint a keresztyén ember számára egyik út sem járható. _ Mindkettő a gyávaság és hitetlenség bizonyítéka. Ha a férfi engedetlen is az ige, Isten te­remtő akarata iránt, ez nem teszi reménytelenné a helyzetet. Isten igéjét nagyon szegénynek gondoljuk el, ha azt hisszük, hogy a mi sza­vunkhoz van kötve. Nagyobb és ha­talmasabb az annál, semhogy bele lehetne szorítani az emberi szóba. Isten szava cselekvés, tett,­­ így a mi életünkben is elsősorban min­dig élet és magatartás. Amikor az emberi szó igazán Isten igéje, akkor mindig az ember egész élete, minden cselekedete az alapja. Az engedel­mes cselekedet pedig lehet Isten igéje akkor is, ha egyetlen szó sem hangzik el mellette. A keresztyén asszony hitének próbája itt ez: el tudja-e hinni azt, hogy az engedel­mes élete — még­pedig itt férje iránt való engedelmessége — sokkal inkább lehet az ige eszköze, mint a szava. Lehet az ige eszköze egyet­len szó nélkül is. Mert nemcsak a házasság körére nézve kapunk itt komoly intelmet. Meg kell szívlelnünk ezt az első tanítást is, hiszen tudjuk, hogy hány házasság borult már fel az egyik vagy a másik fél okvetetlen­­kedő, tolakodó, ízetlen téri égetésén. De ezen túl az egész egyház éle­tére nézve is meg kell tanulnunk belőle valamit. Megrögzött hibánk­ká vált az, hogy ha bizonyságtétel­ről beszélünk, ezen csak a hitünk­ről való beszédet értsük: szép, nagy, szenvedélyes, szent szavakat. Any­­nyira vagyunk vele sokszor, hogy ha ilyesmire nem nyílik alkalmunk, akkor el is veszítjük minden ked­vünket és reményünket az ige ha­tása felől. De ezért van az is, hogy az evangélizációról is egészen rosz­­szul gondolkozunk. Csak olyan evangélizációt akarunk ismerni, amely megtérésről és üdvösségről úgy beszél, mintha ezeknek semmi köze se volna a földi életünk dol­gaihoz. Úgy képzeljük, hogy az evangélizációból minden alázat és bű­nbánat mellett is annak kell ki­tűnnie, mennyire fölényben vannak a hívők minden más emberrel szem­ben. Csak az az evangelizáció az igazi a szemünkben, amely szünte­lenül beszédre, szóbeli bizonyság­tételre buzdít, s közben­ maga is az emberi szó szenvedélyes, indulatokra és érzelmekre lobbantó formájával akar mindent elérni, nagy tömege­ket egyszerre hatalmába keríteni. Isten azonban a könnyebb út és az olcsó megoldás keresése he­lyett azt várja ma tőlünk, hogy ta­nuljunk meg először igét hirdetni szó nélkül. Higgyük el végre, hogy nem az üres szavainktól lesz hite­lünk. Csak úgy kedveltethetjük meg a mi utunkat másokkal, ha megtanu­lunk csak engedelmeskedni. Ha bí­zunk abban, hogy ez magában is elég, ebben benne él és munkálko­dik Isten igéje,­­ szó nélkül is. Azt pedig bízzuk egészen Istenre, az ige Urára, hogy kit, hol és mikor bíz meg szólással. Varga Zsigmond C­SENDES ÓRA Vezeti: DARÁNYI LAJOS ll'lll 9 I »Azon vétettetek meg, ne legyetek em­berek­­nek szolgái.« (7:17—24.) Bármilyen állapotú is az ember (házasságban élő, vagy magános, pogány, zsidó, rabszolga, szabad, vagy úr), megvál­tásra szorul. Ezekben a versekben még ennél is többet Ilii 1­j I ’’••• Tanácsot adok úgy, mint aki irgalm­as­ JULI. H­ű­ságot nyertem az Űrtől, hogy hitelreméló legyek.« (7:25—40.) Pál itt arra tanít, hogy annak, aki igét hirdet, nemcsak az a fontos, hogy az igazat mondja, hanem az is fontos, hogy ő, aki az iga­zat mondja, hitelre méltó legyen. Az az igehirdető csődje, hogy az igazat, Isten tettét mondja, de neki nem hiszik. Ez a hitelreméltóság minden korban az egyház és minden igehirdető egyik legnagyobb kér­ A Korinthusi gyülekezethez írt I. levél mond az apostol. Bármilyen állapotú az ember, abban az állapotban az övé lehet a megváltás. A keresztyén élet nincs egy bizonyos társadalmi rendhez kötve. Bírák 4. Ebben a fejezetben a szabadítást Isten nem várt módon, asszonyok által adja. dése. Az ember önmagában nem hitelreméltó. Külö­nösen akkor nem, amikor azt a hitelreméltóságot el­játszotta. Ezért kell alázattal bűnbocsánatot, irgalmat kérni, hogy Isten Jézus Krisztusért, Szentlelke által adja (vagy adja vissza) a hitelreméltóságot. Bírák 5, Debora és Bárák Istent dicsőítik. De ebben a dicsőítésben benne van az ember emlékezete is. Isten adja a szabadítást, de emberek által. nil­I­K­I »... Ha valaki az Istent szereti, az ismerte­ JULI. « I­tik ő tőle.« (8:1—8.) Nagy kérdés volt Ko­­rinthusban a bálvány áldozati hús kérdése. Gyakran megtörtént, hogy a keresztyént pogány roko­nai meghívták egy-egy bálvány áldozati vendégségre. Vagy pedig a bálvány áldozati húsból megmaradt és azt a mészárszékben kimérték. Akár így, akár amúgy ehetik-e keresztyén az ilyen húsból? Pál azt mondja, hogy az, aki Istent szereti, akinek a hite erős, az ehetik. Már csak azért is, mert tudja, hogy belvény nincs. Az a hús, amit ő eszik, csak táplálék. Azt, aki Istent szereti és aki hitében erős, ezért sem Isten, sem a lelkiismeret nem vádolja. A hivő keresztyén nem fertőződik meg az ilyen hústól. Birák G. Gedeon kipróbálja, hogy valóban az Úr­­tól van-e az ő elhivatása. Azt akarja, hogy elindulása mögött ne hangulat, ne önslelkesültség, hanem maga az élő Isten legyen. ll'lll fi I meglássátok, hogy ez a ti szabadságtok JULI. 0 s valamiképpen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek.« (8:9—13.) Az, aki igazán ke­resztyén volt Korinthusban, nyugodtan ehetett még a bálvány áldozati húsból is Isten előtt, a saját lelki­ismerete előtt és a többi komoly keresztyén előtt. De nem ehetett a hitben erőtlen keresztyének előtt. Az ilyen nem lényeges dologban segítségére kellett lenni a gyengéknek. Pál azt mondja, hogy ezek miatt in­ifin 7 ! "'Nem vagyok-e apostol? Nem vagyok-e sza-JUU. / I bad?« (9:1—2.) Azok között a bajok között, amik a Korinthusban levő keresztyének kö­zött voltak, az is ott volt, hogy Pált apostolságában támadták. Nem apostol. Nem tartozott a tizenkettő közé. Nem látta Jézus Krisztust. Aztán személyében is támadták Pált. Nem szabad, fél a többi apostoltól. Pál nem teszi túl magát ezeken a vádakon. Védekezik. Ha ő nem apostol, akkor azok, akik az ő bizonyság­un i­s s én ezek közül eggyel sem éltem...« JULI. 0 I (9:3—18.) Pál a maga védelmében, vagy ......... ahogyan már mondottuk, Krisztusnak a Ko­rinthusban levő ügye védelmében, megemlíti azokat, amiket Korinthusban mindenki tudott. Pál azért, hogy prédikálásával ingyenvalóvá tegye a Krisztus evangéliu­mát, Korinthusban nemcsak nem kért, hanem nem is fogadott el semmit a gyülekezet tagjaitól. Pedig joga lett volna rá példák szerint (5. v.), a történelem, a ...., m­.... Noha mindenkivel szemben szabad va-JULI. 3 I­gyök, magamat mindenkinek szolgájává tet­­tem, hogy a többséget megnyerjem.« (9:19— 23.) Pálnak ez a szabadsága, mindenkitől való függet­len volta nem lesz gőggé, fölénnyé. Nem az emberek felett lebeg, hanem az emberekkel együtt él. Az embe­reket nemcsak a bűneikkel és a feltétlenül szükséges bűnbocsánattal látja, hanem együtt látja az embereket a nevelésükből, helyzetükből, betegségükből és gond­kább soha sem enne húst, hogy azokat meg ne bot­­ránkoztassa. A teljes írás arra tanít, hogy ezeket a hit­ben gyengéket erősíteni kell. Nem maradhatnak ezek mindig a keresztyén szabadság bilincsbe verői. Az, aki ma megbotránkozik, a hitben magát erősebbnek tartja. Pedig a megbotránkozó az erőtlenebb a hitben. Birák 7. Gedeon előbb megismeri, kipróbálja Isten akaratát, azután pedig mindenben engedelmeskedik annak­ tételére lettek keresztyének, nem Krisztuséi. Többről van itt szó, mint Pál jóhíréről. Itt Krisztus ügyéről van szó. Pál a tényekkel védekezik. Ami Korinthusban történt, az az ő munkájának, apostolságának a pe­csétje. Maga Korinthus cáfolja meg a vádaskodó ko­­rinthusiakat. Birák 8. A harcban, a küzdelemben Gedeon erő­sen fogta Isten kezét. De a győzelem után elbocsá­totta. Mindvégig állhatatosnak kell lenni! gyakorlat, a természet szerint (7. v.). Még a törvény szerint is. (9. v.) Még Jézus rendelete szerint is. (14. v.) Ezek közül eggyel sem élt. Hát nem szabad ő, különö­sen Korinthusban? Vádolható ő ott valami nem tiszta indokkal? Nem a prédikálásból, hanem a prédikálá­­sért élt. Bírák 9. A sok hálátlanság, bűn, gyilkosság nem maradt büntetés nélkül, jukból folyó korlátaikkal, terheikke! Nem felülről pré­dikál nekik, hanem testvérként, segítő, szolgáló szere­tettel melléjük társul. A különböző helyzetekben nem a tanítás lényege módosul, hanem annak átadása. Nem igényel magának többet, csak azt, hogy meghallgassák és higgyenek neki. Bírák 10. A sorrend mindenütt ez: bűn, büntetés, bűnbánat, szabadítás. De bűnbánat nélkül nincs szaba­­dítás. Azt még a büntetés hosszú volta sem pótolhatja. 1955. július 3—9. VASÁRNAPRÓL - VASÁRNAPRA Isten arra tanítgat most minket, hogy semmi sem történik ezen a földön, ami az övéi számára közömbös lenne. Előkelő, vagy még inkább kényelmes semlegességgel nem lehet elbújni. Mindenben érdekeltek vagyunk. Azok között, az események között, amelyeket kezdettől fogva közügynek, mindenkit érdeklőnek tartott az ember, azok között is első helyen áll az aratás. Az aratás valóban közügy. Mindenki érdekelve van benne. Kezdetben úgy volt közügy az aratás, hogy mindenki aratott. Min­denki foglalt, művelt földet. Az aratás akkor is közügy, amikor nem arat mindenki, mert akkor is mindenki számára aratnak. Az aratásról azt kell tudnunk, hogy része a kenyérért folytatott harcnak. Igen fontos, mert igen sürgős és időhöz kötött művelet. Az aratás ott van Isten ígéretei között. Az özönvíz után Isten azt mondta: »Nem átkozom meg többé a földet az emberért... Ennekutána míg a föld lészen, vetés és aratás ... meg nem szűnnek« (I. Móz. 8 : 21—22.) Az aratás tehát emlékeztet minket Istenre, az ő ígérete bizonyosságára. Emlé­keztet arra az egész helyzetre, ahol ez az ígéret elhangzott és hasonló hely­zetekben reménységet és bizonyosságot ad az övéinek. Az aratás emlékeztet minket arra, hogy Isten nem akar újabb özönvizet, vagy vél­özönt. Nem akar újabb részítéletet. Nem azért, mintha az ember nem érdemelné meg, hanem azért, mert kegyelme nagyobb az Ő igazságosságánál. Isten éppen az özönvíz után tett ígére­tet arra, hogy lehetőség van a vetésre és remény van az aratásra. Is­tennek ezzel az ígéretével élni kell. Istennek ezt az áldását mindig úgy kell tekintenünk, hogy nekünk szabad az özönvíztől az élet örömei és eredményei felé haladni. A következő fejezetben Isten szövetséget köt Noéval és magvaival. És ennek a szövetségnek a jelévé a szivárványt teszi. Ennek a szövet­ségnek az igazi tanítása és vigasztalása akkor ragyog fel előttünk és akkor értjük meg az újszövetségnek az Úr Jézus Krisztusban minden­kire kiterjedő áldását, ha az aratás is a vihar végét, a békességet akaró Isten szeretetét prédikálja nekünk. Ahol az eke, vagy a gép szánt, ahol a kasza, vagy a kombájn arat, ott ne csak a kenyér öröme és bizonyos­sága jelenjék meg előttünk, hanem az a nagyobb: nem a pusztulást, hanem az élet áldott menetét akarja, ígéri és adja Isten. Ahány kéve, ahány búzaszem van, annyiszor halljuk és valljuk ezt a kegyelmet. APRÓSÁGOK A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ »Kiki amely hivatásban hivatott el, abban maradjon« — szól Pál ta­nácsa a gyülekezet tagjaihoz. (I. Kor. 7:20). Földi hivatásunkról és az abban való hűséges forgolódás­­ról tanít bennünket az apostol. De úgy tanít, hogy a földi hivatásunk kifejezésére ugyanazt a szót hasz­nálja, mint amit a mennyei elhiva­­tásunkkal kapcsolatban használni szokott. (Róm. 8:30). Azt akarja ez­zel az azonos szóhasználattal kife­jezni, hogy nemcsak mennyei elhi­­vatásunk az Isten rendelése, ami­ben meg kell állani és hűségesen, nagy igyekezettel meg is kell ma­radni, hanem földi hivatásunk, föl­di állapotunk is olyan, ami Istentől van és azért megállani, hűségesen forgolódni a keresztyén ember éle­tének Istentől rendelt feladata. * *Áron vétettetek meg« — olvas­suk Pál bátorító szavait a gyüle­kezethez. (I. Kor. 7:23). Ez a kifeje­zés a mi mindennapos életünk nyelvhasználatától idegen és csak az értheti meg jól, aki ismeri a Pál korabeli viszonyokat, különösen a korintusi gyülekezetben. A rabszol­gaság intézménye virágzott és a gyülekezet tagjai között is sok rab­szolga volt. — Akkor lehetett sza­baddá egy rabszolga, ha maga ma­gát ki tudta váltani, vagy ha he­lyette valaki lefizette a váltságdí­jat rabtartó urának. A rabszolga legnagyobb vágya volt, hogy sza­baddá legyen, ezért minden igyeke­zete a váltságdíj megszerzésére irá­nyult. De a saját keresetéből — ép­pen, mert rabszolga volt — nem­igen juthatott el a szabadság álla­potába. Az árat másoknak, vagy hozzátartozóinak kellett kifizetniük. A biblia nyelvhasználatában a rab­szolgaság a bűn állapotának jelké­pes kifejezése is volt és ebből a bű­nös állapotból való kiszabadulás az ember legfőbb vágya. Ez a szabadu­lás sem sikerült saját erőfeszítés­ből. Jézus Krisztus bűnből kiszaba­dító hatalmát, halálos áldozatát ezért a keresztyén ember úgy te­kintette, mint váltságdíjat, amely­­lyel kiváltatik a bűn rabságából. Jé­zus élete árán, mint drága áron, valóban szabadokká lesznek Isten gyermekei a bűn rabszolgaságából. A bálványáldozati hús evése a korintusi gyülekezet sok tagja szá­mára súlyos kérdés volt. A város­ban sok pogány templom volt és a bálványáldozatok bemutatása szinte állandóan folyt az áldozati oltáro­kon. De minthogy nem az egész ál­dozati állat égett el vagy semmisült meg az áldozati oltáron, annak egyes részeit a mészárszékekben áru­sították. Voltak, akik bűnnek tar­tották az ilyen húsból való táplál­kozást, mások viszont nyugodtan vásárolták és fogyasztották. Pál ezt a nehéz kérdést a keresztyén sza­badság és a testvéri szeretet össze­hangolása által oldja meg. Szabad a keresztyén embernek ilyen hús­sal táplálkoznia, már csak azért is, mert bálványistenek nincsenek. De van ennek a szabadságnak egy korlátja is, amit a szeretet állít az ember elé: ha a hitben gyengébbet megbotránkoztatja az ilyen hús él­vezete, akkor le is tud mondani ar­ról. Virágh Sándor VICTOR JANOS Református Hiszekegy fűzve — 28.— Ft Egyház és Egyházalkosfilány — 1.— Ft Egyházi életünk válsága - - 8.— Ft Az egyház bűnei — — — — 4.50 Ft Kapható az Egyetemes Konvent Sajtó­osztályán Budapest, XIV., Abonyi­ Utca 21.

Next