Az Út, 1956. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-01 / 1. szám
ÁRA 1 FŐ ORSZÁGOS REFORMÁTUS KETÍRÁS IX. évfolyam, 1. szám 1956. január 1. Reménységgel, bizalommal írta: GYŐRY ELEMÉR Újév napján rendszerint az emberi múlandóságról és a jövő kiszámíthatatlanságáról szoktunk beszélni. Való igaz, hogy az emberi éle múlandó és a jövő kiszámíthatatlan de van ennél nagyobb igazság és fontosabb kérdés is, melyre jó gondolni az évforduló alkalmával. Az a kérdés ez, mi az oka annak, hogy én még itt maradtam. Kortársaim és barátaim közül már sokan elmentek a minden élőknek útján és én itt maradtam. Jó szívünkbe fogadni Jézus Krisztusnak ama megtérésre intő beszédét, melyet a galileabeliek felől mondott: »Gondoljátok-e, hogy ezek a galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Nem, mondom nektek, sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek.« Urunknak ez a figyelmeztetése komoly magunkb kiszállásra késztet. Isten megtartott bennünket és áthozott az új esztendőre. Fel kell tennünk a kérdést: miért nem mentünk el a múló idővel? Talán jobbak voltunk azoknál, akik mellőlünk elmentek? Egyáltalán nem. Isten azért tartogat itt bennünket, mert még nem végeztük el, amit nekünk kell elvégeznünk. Istennek még célja van velünk. Még jónak látja újabb és újabb alkalmakat adni számunkra, hogy dolgozzunk és imádkozzunk azért, hogy az ő országa eljöjjön és akarata teljesüljön a földön úgy, mint a mennyekben. A másik gyakran felvetett újesztendei kérdés ez: Vajon mit hoz ránk az új esztendő, mi lesz velünk? Leleplező dolog, hogy nem azt kérdezzük: mi lesz a világgal, vagy mi lesz velem, ha nekem is meg kell jelennem számadásra az örök Bíró előtt, hanem azt szeretnénk tudni, hogy mi lesz most a ránk virradó új esztendőben? Vajon én, aki egészségesen indulok, megérkezem-e az esztendő utolsó napjára, és ha igen, hogyan érkezem meg? Derűs lélekkel, mosolyos orcával, vagy gondok és terhek alatt roskadozva, megszomorodott szívvel-e? Hálaadással állhatok-e meg az életút ezen új szakasza végén és elmondhatom-e: »Mindeddig megsegített minket az Úr«, vagy pedig szomorúan sóhajtozom Dáviddal: »Bárcsak én haltam volna meg helyetted.« Az ilyen és ezekhez hasonló újévi töprengés onnan van, hogy az ember ösztönösen szubjektív, mindent a maga nézőpontjából tekint és egyéni érdekei szerint ítél meg. A természeti ember magát mindennél fontosabbnak tartja, mintha ő lenne a világmindenség központja. Pedig nemcsak az egyes ember a fontos, hanem az Isten ügye, a Krisztus egyházának e világi küldetése, népünk életének jóléte és békéje. Az élet halad az egyénre való tekintet nélkül. A természet minden tavaszszal vadonatúj díszbe öltözik, az ember viszont évről évre öregszik. Népünk új élete fejlődik, halad tovább, az egyén azonban lemaradhat a haladásban és ennek elsősorban ő maga látja kárát. Azt is jó tudnunk, hogy a fejlődő életben senkisem nélkülözhetetlen, nélkülünk is megy tovább az élet, senki se pótolhatatlan, még a vezető emberek halála sem olyan esemény, mely pótolhatatlan kiesést jelentene. Egyikünk sem Isten, hogy ne lehetne nélkülözni, pótolni, helyettesíteni a világ eseményeinek folyásában és fejlődésében. Ezt igen világosan és határozottan állítja elénk a szentírás. A keresztyén ember abban a bizonyosságban él, hogy Isten él és ő irányítja a világ folyását. Ezért reménykedve és bizalommal tekint a jövő felé. Nem tűnődik és nem kesereg a múlandóság láttán, nem töpreng az előre nem látott események felett, hanem minden eshetőségre felkészülve Istenbe vetett bizalommal megy tovább a reá váró feladatok végzésére. A mi evangéliumi hitünk szerint a bizalom rendkívül fontos, éspedig kettős értelemben. Bízunk Istenben, aki a megbízást adja és bízunk annak a jó ügynek a diadalában, melynek szolgálatába állított. Isten igéje alapján hisszük és valljuk, hogy ez a bizalom egyedüli formája Isten felé fordulásunknak. Isten megbízására és a Krisztusban kijelentett szeretetére másképp nem válaszolhatunk, csak úgy, ha egész lényünk Isten felé és a jó ügy felé fordul. Ez a bizalom azt fejezi ki, hogy életünk és sorsunk Isten kezében van, akinek tudta és akarata nélkül egyetlen hajszál sem hullhat le fejünkről. Tudatában vagyunk annak , ahogyan egyik énekünk kifejezi: »Utas vagyok e világban«, de olyan utas, aki ezt énekli: »Atyám, hogy meg ne rettenjek és bátran menjek a minden testnek útján, adj szívet, mely téged féljen, neked éljen és társai javára«. Teológus szemmel nem az a mi újesztendei fő problémánk, hogy helyes volt-e az új év kezdetét a Calendae Ianuariae-re áttenni, nem helyesebb lenne-e ma is az új év kezdetét december 25-én ünnepelni, mint volt 1563-ig. Ránk nézve az a fontos, hogy az évfordulón világosan álljon előttünk embervoltunk valósága, s a kishitűségből származó emberi aggodalmaskodással szemben lássuk meg Jézusban az állandóságot, a bizonyosságot és az örökéletet. Az a lényeges, hogy teljes tudatában legyünk annak, hogy emberek vagyunk, akik aggodalmaskodásukkal saját termetüket egy arasszal sem növelhetik meg. De ugyanakkor komoly öntudatot ébreszt bennünk az a felemelő, reménységgel,bizalommal, hittel megtöltő bizonyosság, hogy emberek vagyunk, akikre Isten rábízta a másik embert és a világot. Akkor fogjuk fel tehát helyesen embervoltunkat, ha minél emberibb életet élünk és minél emberségesebb viszonyokat teremtünk, hogy minden ember emberhez méltó életet élhessen. Ember voltunk és hivatásunk érzése, erőink fogyatékosságának és feladataink nagyságának tisztánlátása, Isten mindenre elégséges kegyelmének átélése lelkünkben egységbe szövődik, úgy, hogy ezekből kialakul az a mindent összefogó megbizonyosodás, hogy »Isten munkatársai vagyunk«. Ebben benne van az, hogy Isten minden teremtményei közül az embert választotta ki világtervének keresztülvitelére. A tervet maga Isten készítette el, annak megvalósítását az emberre bízta. Ez arra kötelez minden embert, hogy azon a helyen, ahova Isten állította, minden teljesítőképességének a javát és maximumát adja, hogy jó munkát végezzen mindazokban a közösségekben, melyekben élete folyik, így fordítja Isten az ember figyelmét a saját magánál fontosabb dolgokra: az isten országára és népünk életére. Ezekkel való viszonyunkban a ránk váró feladatok tulajdonképpen ismétlődő, helyesebben folytatandó feladatok, vagyis a felismert jó úton való tovább haladás, a közösségi életforma kiszélesítése és erősítése. Az elmúlt próbaév tapasztalatai arról győztek meg, hogy a gyülekezetek a nagy ügyhöz méltó szeretettel és felelősséggel vették ki részüket a közalapnak az egész egyház küldetését, a kisgyülekezetek megmaradását, a szórványok népének gondozását szolgáló munkájából. Az a reménységünk, hogy a gyülekezetek és a hívek felelőssége az új évben tovább növekszik és készséggel teljesítik a közalappal — mondhatjuk — az anyaszentegyházzal szemben magukra vállalt kötelezettségüket. Az egyén és a közösség élete éppoly szoros kapcsolatban van, mint ahogyan összefügg az egyéni és közösségi felelősség. Ha jó ez az összefüggés, jó gyümölcsöket terem. Kétségkívül nagy a feladat, de könynyen elhordozhatóvá válik, ha mögötte áll a gyülekezetek és a hívek imádsága. Ha növekszik az imádkozók száma, vagyis több lesz egyházunkban az imádság, növekedni fog az áldozatkészség is. Éppen így vagyunk a közösségi gazdálkodásnak a kérdésével is. Éppen az Út hasábjain láttak napvilágot az utóbbi, kiváltképpen az elmúlt esztendőben, olyan cikkek, melyek kétségtelenné teszik, hogy egyházunk a magyar nép új életének palántáit a maga részéről is megbecsüléssel és szeretettel gondozza, ápolja, érte buzgón imádkozik és mindent megtesz, hogy ezek a palánták szépen fejlődjenek és bőségesen gyümölcsözzenek. Az Út-ban megjelent tanítások mindenkit meggyőzhettek arról, hogy’ egyházunk tiszte szerint az ige világosságában, a hitbeli engedelmesség útján járva és tagjai féltő szeretetétől vezéreltetve igyekezett segíteni tagjait az eligazodásban. A bizonytalankodóknak és tétlenül állóknak felmutatta az élet útját, a munkábaálltaknak erősítést és támaszt igyekezett adni az igében, hogy el ne csüggedjenek, hanem célegyenest menjenek előre. Ennek a segítő szolgálatnak lett az eredménye, hogy a közösségképesség egyházunk tagjaiban hatalmasan megnövekedett. Segített az a sok jó példa, melyek mindennél ékesebben bizonyítják, hogy a szövetkezeti gazdálkodás jobb az egyénnek is, az egész népnek is. Az emberek összehasonlítják földjük hozamát, a maguk tiszta jövedelmét, munkaidejüket és fáradozásukat a termelőszövetkezeti tagokéval és rájönnek arra, hogy bizony az utóbbiaké nagyobb, emberségesebb, könnyebb és mégis eredményesebb, jobb. A legtöbb emberben a szemmel látható tények, a személyes meggyőződés segíti elő a döntést. Csak a múlt évben mily sokan léptek rá arra az útra, melyet a történelmi fejlődés jelölt ki magyar népünk számára. Amikor egyházunk ezt a döntést elősegíti, benne nagyobbá növekedik Jézus Krisztus személye és uralkodása. A közösségi gazdálkodás ügye része annak a szemünk láttára megvalósuló népgazdasági tervnek, amelynek megvalósítását mi is minden erőnkkel elő akarjuk segíteni. 1956 a második ötéves terv első éve. Nagy eredmények vannak mögöttünk. Az elmúlt év sikerei új lendületet adtak, kedvező előfeltételeket teremtettek a második ötéves terv megindításához. Ez a népgazdasági terv a foglalata mindannak a munkának, amelyet a jövő években közös erőfeszítéssel, a közösség érdekében el kell végeznünk. Építésünk sikerét biztosítja dolgozó népünk egységes összefogása, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok testvéri segítsége. Gazdasági felemelkedésünk, az új társadalom felépítése egész népünk anyagi és szellemi színvonalának emelkedésével jár együtt. Ezért hálaadással és jó reménységgel kapcsolódunk bele mindnyájan. Amikor egyházunk örömmel üdvözli a most meginduló második ötéves tervet, jó cselekedetekre és engedelmes, segítő szolgálatokra kész elhatározással kérjük Isten áldását a népünk előtt álló új feladatok sikeres megvalósítására. Az új esztendő új és egészen ritka feladat elé állítja egyházunkat azzal, hogy az Egyházak Világtanácsa központi bizottsága július 29— augusztus 6. napjain hazánkban fogja tartani ülését. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy ilyen nagyméretű és jelentőségű egyházi találkozó még nem volt Magyarországon. Mintegy harminc esztendővel ezelőtt szintén igen jelentős világgyűlés volt hazánk fővárosában, tudniillik 1927-ben itt tanácskozott a Presbiteri Világszövetség kontinentális ága. Ez azonban jelentőségben és kihatásaiban mögötte marad a szóban levő központi bizottsági gyűlésnek. Péter János tiszavidéki püspök, midőn a davosi gyűlésen egyházunk nevében meghívta a központi bizottságot Magyarországra, a meghívást ezekkel a szavakkal tolnácsolta: »Biztosan tudom, hogy a magyar gyülekezetek meggyőződése szerint a központi bizottság gyűlése dinamikus és hatalmas megnyilvánulása lesz a keresztyén egyházak egységének és új tanúságtétel a mi Írónk Jézus Krisztus evangéliumául.« Reméljük, hogy így lesz és kívánjuk, hogy emellett jelentsen állást gyülekezeteinkre és egész egyházunkra. Miért jön hozzánk a központi bizottság? Azért, mert meghívók? Mások is meghívták, ugyancsak az 1956. évre. Vagy talán azért fogadták el a mi meghívásunkat, mert szép, nyugodt tanácskozási helyet sikerült biztosítani a Mátrában? Más országokban is tudtak volna hasonló szép vidéken gondoskodni a központi bizottság ülése számára megfelelő helyről. Azért fogadták el a magyarországi protestáns egyházak hívását, mert a mi egyházunk a többi között megbizonyította az utóbbi évek alatt, hogy Isten országa ügyét jól szolgálja a jelenvaló világban, és mert egyházunk munkája jó segítség volt az Egyházak Világtanácsának az egység és a világbéke ügyének szolgálatában. Kétségkívül kitüntetés egyházunk számára a központi bizottság magyarországi ülésezése, mi azonban nem pusztán kitüntetést látunk benne, hanem mágr több és még jobb munkára való elköteleztetést, hogy növekedjünk mindnyájan abban, aki a fej, a Jézus Krisztusban és haladjunk tovább, reménységgel és bizalommal a szolgáló egyház útján. Készüljünk fel jól azokra a feladatokra, melyeket Isten egyházunk és népünk szolgálatában reánk bízott. Hordozzuk ezeket a szolgálatokat imádságunkban. Ne hátráljunk meg azok nagyságától, mert ezeknél a feladatoknál sokkal nagyobb a mi Urunk. Minél nagyobb számunkra Krisztus, annál nagyobbak erőink és annál kisebbek a feladatokkal járó nehézségek. Induljunk hát reménységgel, bizalommal, Velünk az Isten! Isten akaratának cselekvése Részletek Sebestyén János rákosszentm Kiály-sashalmi lelkipásztor beiktatási igehirdetéséből A Máté evangéliuma 7. részének 21—23. verseiből elsőként az a tanítás szól hozzánk, hogy Jézus Krisztusnak nem minden egyéni és gyülekezeti keresztyén élet tetszik. Ő maga mondja, hogy a második adventkor sok keresztyén ember és gyülekezet fog arra hivatkozni, hogy az ő nevéről vallást tett, az ő nevében prófétáit és sok hatalmas dolgot cselekedett az ő nevére való hivatkozással. És mégis, Jézus Krisztuskijelenti majd az ilyen keresztyén emberről és gyülekezetről, hogy soha nem ismerte őket, semmi köze hozzájuk, távozzanak el előle. Jézus Krisztus megítél minden olyan keresztyénséget, amelynek szóban elmondott hitvallásából nem következik Isten akaratának cselekvése: az Isten akaratát nem cselekvő keresztyén ember és gyülekezet nem fog bemenni a mennyek országába, nem lesz polgára Isten királyi uraságának, bármilyen jól mondja is, hogy: »Uram, Uram!« Isten félreérthetetlenül kijelentette előttünk akaratát, amely a Tízparancsolatban és a Hegyi beszédben, illetőleg a szeretet nagy parancsolatában foglalhatók össze. Istent közvetlenül is szerethetjük az imádkozásnak, áhítatnak, gyülekezeti istentiszteletnek alkalmain. De Isten iránti szeretetünk valódiságát az méri, hogy közvetve, azaz az embereken keresztül is szeretjük-e őt? A jó hitvallástétel, a szívből jövő imádság, az áhítat emelkedett hangulata, a gyülekezeti istentisztelet gyakorlása csak akkor ér valamit Isten szemében, ha mindennek megvannak a jó következményei életünkben. Amikor az embereket szeretjük, éppúgy Isten akaratát teljesítjük, mint amikor Istent szeretjük. Szeretetünk megmutatásának, Isten akarata megcselekvésének széles mezejéről három lehetőségre figyeljünk különösképpen. Az első a közalap. Amikor a közalapot szeretjük, nem egy szót, nem csupán egy intézményt s annak felelős munkásait, hanem azokat a test véreinket szeretjük, akiknek egyházunk közalapi szolgálata megszépíti, meggazdagítja, sok esetben lehetővé teszi földi életét. Egész életünk rövid arra, hogy kimerítsük a segítésnek azokat az alkalmait, amelyeket Isten egyházunknak ebben a nagy szolgálatában elénk állít. A második lehetőség népünk nagy terveinek segítésében adódik számunkra. Ha szívünkben és ajkunkon igaz az, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, ennek meg kell mutatkoznia mindennapi életünk jó munkájában is. A keresztyén ember és egyház szívből örül annak, hogy országunk nem hiába tesz hatalmas erőfeszítéseket népünk szép és gazdag jövendőjének biztosítására. Mi szeretjük mindazt az építőmunkát, amely mindnyájunk közös javát segíti elő és Isten akaratának megcselekvésébe beleértjük azt is, hogy ehhez a munkához imádságainkkal és hétköznapi életünkben való helytállással hozzájáruljunk. A harmadik lehetőség szeretetünk megmutatására, az Úr akaratának megcselekvésére a ma élő emberiségnek az a hatalmas ügye, amelyet a béke ügyének nevezünk. A bibliát ismerő ember előtt ott áll az a nagyszerű látomás, hogy Isten az emberiség történetében maga munkálja és fogja elhozni azt a korszakot, amelyre nézve Ézsaiás próféta azt mondja, hogy a népek »fegyvereikből kapákat és dárdáikból metszőkéseket csinálnak és nép népre kardot nem emel«. Amikor mi azt mondjuk, hogy a béke hívei vagyunk, ezt hitünkből fakadó meggyőződéssel mondjuk, mert tudjuk, hogy ezzel Isten akaratát cselekeszszük. A Jézus Krisztusból karácsonykor belénk áradó szeretettel mondjuk,hogy »Uram, Uram!« és ezzel a szeretettel cselekedjük is meg a ■mi mennyei Atyánk akaratát és így azok között leszünk, akik bemennek majd a mennyeknek országába. Nyugatnémet katolikusok a keresztyénség és a nyugati kultúra viszonyáról A nyugati országok katolikus köreit mind jobban foglalkoztatja és aggasztja a nyugati kultúra és a keresztyénség sokat emlegetett és elszakíthatatlannak tartott kapcsolata. A katolikus sajtó nagy teret szentel e kérdés tárgyalásának, így pl. a nyugatnémet »Allgemeine Frankfurter Zeitung« egészoldalas cikkben foglalkozik vele. Felveti a problémát, hogy vajon a keresztyénség egyet jelent-e a »nyugati kultúra alatt értett kapitalista társadalmi és gazdasági rendszerrel?« A lap szerint katolikus egyházi körökben, sőt legmagasabb helyen is olyan felfogás kezd kialakulni, mely a keresztyénséget nem azonosítja semmiféle társadalmi rendszerrel, »tagadja a keresztyénségnek egy meghatározott kultúrformához való kötöttségét« és abból a feltevésből indul ki, hogy ha mindaz, amit »Nyugatnak« neveznek, rövidesen eltűnnek, akkor »Kelet új közösségi kultúrájában kihirdetnie kell az egyháznak az egyetemes üdvüzenetet.« Óvakodni kell tehát attól, hogy »a keleti világot a nyugati individualizmus szemüvegén át szemlélje az egyház.« A keresztyénség életerejét és világnézetek feletti voltát a lap szerint éppen az jellemzi, hogy mindenkor felvette a világból azokat az elemeket, amelyek a kor követelményei szerint a keresztyén hit és élet külső keretét megadták. Pál apostol is tudott az ókori világ szellemi javaival gazdálkodni és az evangélium szolgálatában nagyszerűen felhasználta ezeket. Korunkbana kérdés az, vajon csak egyetlen keresztyén kultúra van-e? Ha erre a kérdésre nemmel felelünk — fejti ki a lap —, akkor legnagyobb vétek lenne a keresztyénséget egyfajta kultúrával azonosutani és annak védelmezőjévé tenni, mert ezzel a keresztyénség nevében éppen a minden népekhez és kultúrákhoz szóló sajátosan keresztyén üzenetet, azaz a keresztyénség egyetemességét veszélyeztetnénk.« A keresztyénségnek és a materializmusnak a szembeállítása is szándékolt ellentétkeresés, mivel nem azonos minőségeket nem lehet összehasonlítani, hisz a materializmus tudományos világnézet, a keresztyénség pedig élő hit. A lap idézi a kérdés kapcsán XII. Pius pápának legutóbb tett nyilatkozatát. A pápa a következőket mondta: »A katolikus egyház nem azonos a nyugati kultúrával, mert kész minden kultúrával szövetséget kötni.« A tények is azt bizonyítják, hogy ha az egyház nem engedi magát politikai célokra felhasználni, szabadon élhet és fejlődhet. A kialakuló új korszak nem a »Nyugati kultúra« korszaka, és a keresztyénség nem lehet védelmezője a réginek. És hogy mennyire nem is az, mutatja, hogy kínai, indiai, afrikai püspökök viselik már a római mitrát. Kínában a 3 millió katolikus szabadon gyakorolhatja hitét. Lengyelországban a hazájukhoz hű fhívők teljes vallásszabadságot élveznek. »Az utazók, akik Lengyelországot felkeresték, egybehangzóan arról adnak hírt, hogy ez ország népe sosem volt ilyen buzgó katolikus, mint éppen ma. S a lengyel példát folytatni lehetne. Mindezek a tények megcáfolhatatlanok és bizonyítják, hogy a szocialista világban is megtalálhatja helyét az egyház és semmiképpen nincs a sokat emlegetett nyugati kultúrához kötve« — vonja le a tanulságot a nyugatnémet római katolikus lap.