Az Út, 1956. július-október (9. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-01 / 27. szám

IX. évfolyam, 27. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILIM^^ 1956. július 1­7 Az erő, szeretet és józanság Lelke Péter János püspök igehirdetése a debreceni teológiai akadémia évzáró ünnepélyén Pál apostol Timótheushoz írott második levele 1. részének 3. és következő verseit ez alkalommal úgy olvassuk, hogy háttérbe szorul Pál és Timótheus személye. Valahol, a levél írójától messze, térben és időben nagy távolságban, talán Kis- Ázsia tájain él egy ifjú igehirdető, aki előtte ismeretlen, meglepő és ne­hezen átlátható körülmények között adja át Isten üzenetét a gyülekezet­nek. Olyan szolgálatot folytat, ame­lyet a levél írója kezdett el, adott át neki. Hirdeti, tovább adja az igét, Jézus Krisztus gyülekezetét építi, lelkeket pásztorol. Ez az ifjú igehir­dető ebben a szövevényben sokszor megzavarodva, a nehézségektől meg­torpanva várja tanítója útmutatá­sait, pásztori szavát, gondozását. A levél írója így bátorítja: nem féle­lem lelkét kaptuk, hanem erőnek szeretetnek és józanságnak lelkét. Kifejezésre juttatja azt a gondosko­dást, távolról is kiáradó figyelmet, amelyen keresztül ez a fiatal lelki­pásztor segítséget kap. A gyülekezetekbe kerülő ifjú ige­hirdetőink térben nem lesznek távol a teológiai akadémiától. Más orszá­gok arányaihoz viszonyítva hazánk kicsiny terület. Debrecenben vagy a tiszavidéki egyházkerület, a magyar református egyház más gyülekezetei­ben szolgálnak majd. Egyesek előtt a szolgálat ideje nagyon közel van, mások már most, a tanulás ideje alatt is, otthon is — a gyülekezetek­kel, azok szolgálataival együtt élnek. De időben mégis távol kerülnek majd azoktól, akik az előző nemzedék kép­viselőiként előkészítik őket a szent szolgálatra. Az élet eseményei gyor­sak. A gyülekezetek, népünk és a népek életének eseményei folyama­tosan következnek egymás után. Ezekben az eseményekben nemcsak házak, templomok, családi otthonok alakulnak át és épülnek újjá, hanem átalakulnak, újjáépülnek maguk az emberek is. Mert miközben életünk­ben az eseményeknek ez a gyors egymásutánja bekövetkezik, aközben újjáformálódnak, új tartalmat kap­nak az emberek egymáshoz való vi­szonyulásai, az emberi együttélés szolgálatai, az embereknek munká­jukhoz való kapcsolatai, a népek együttélésének feltételei. Té­a még nem is tudjuk, hogy az emberek életlehetőségében, egy­máshoz való viszonyában milyen változásokat fog előidézni az az új időszak, amelyet egyre inkább atom­korszaknak kezdenek nevezni. Csak azt tudjuk, hogy a közösség életének alakulása, a kutató emberi elme előtt feltárult új erők alkalmazása az emberek gondolkozását, jellemét, egymáshoz való viszonyát nagymér­tékben formálja és számunkra új él­ményeket készít elő. A teremtett, a bűnbeesett, a megváltás feltétele alatt élő ember életének minden mozzanata, a bennünk és körülöttünk levő változások légköre egész értel­münket, idegzetünket és jellemün­ket átjárja és áthatja. A változások során új húrok, új hangok, új színe­ződések keletkeznek az emberben. És miközben Jézus Krisztus evangé­liuma a bűn és halál, valamint az emberi együttélés kérdéseiről, Isten titkairól közli velünk a megváltás üzenetét, aközben Isten készíti azo­kat az új bizonyságtevőket — a kö­vetkező nemzedékek új igehirdetőit, lelkipásztorait —, akiknek az életé­ből a trombita olyan biztosan tud majd szólani, hogy az ebben az át­alakulásban élő emberi szív ennek a bizonyságtevő trombitaszónak hang­jára visszhangozzék és a bizonyság­­tétel megtalálja helyét a szívekben. A levél írója arra készítette fel a levél olvasóját, hogy ilyen bizony­ságtevő tudjon lenni. Megéreztette vele, hogy — bár szolgálatában több ízben annyira megtorpant, hogy könnyei is hullottak — imádságban, éjjel és nappal való könyörgésekben szüntelenül vele van, látni akarja, és öröme betelnék, ha láthatná. A magyar református egyház gyü­­lekezetei ilyenféleképpen fog­lalkoznak egyházunk ifjú szolgáival imádságban, szeretetben. És így fog­lalkoznak velük lelkipásztoraik, ta­nítóik, a gyülekezetek és az egyház­­kerületek őrállói. Megértéssel és tü­relmes szeretettel. Amikor nem tud­nak tisztán látni, amikor szövevé­nyes problémák között megbotlanak gondolataikban, szívükben, szolgála­tukban, akkor az értük mondott imádsággal, útbaigazítással igyekez­nek nekik segítségül lenni. A jövendő lelkipásztorokkal való foglalkozásnak egyik — sokszor nem mindenki által jól értett — jele volt ebben az esztendőben a teológus­képzés anyagi vonatkozásainak az átrendezése. Az eddigi rendszer he­lyett a gyülekezetek adományai és perselypénzei, az egyháznak adott államsegély, a közalap hozzájárulá­sa, a legátumok erre a célra való fordítása által közköltségen történő­vé tettük a lelkészképzést. A teoló­gus-nevelés a legációk következté­ben lényegében eddig is a gyülekeze­teken múlott. Eddig mégis volt eb­ben valami olyan jelleg, amely nem függött össze az egész egyház életé­vel: a teológusok családjának vagy gyülekezetének külön vállalkozása volt a teológusok gondozása, nevel­tetése és mindaz, ami ezzel együtt jár. Ebben az esztendőben ezen a téren az egyház lényege, egész szol­gálatunk jövője szempontjából va­lami egészen új kezdődött el. Teoló­gusainkkal való törődésünk olyan új formát vett, hogy most a gyüle­kezetek együttese tekint teológiai akadémiáinkra, ott az egyes profesz­­szorokra és a teológusokra. Az álta­luk külön ismert teológusokra ter­mészetesen megkülönböztetett figye­lemmel. A teológus-nevelés gondjá­nak ilyen rendezése összefüggésbe hozta a lelkészképzést az egyház éle­tének alapeseményével, a Jézus Krisztussal és az egymással való kö­zösség gyakorlásával. Ez egyik-másik teológusnál anyagi tekintetben még hátratétellel is jár, de meg kell eb­ben értenünk azt a nagy jót, hogy a gyülekezetek együtt az egész teoló­giai akadémiáért, a teológusok és professzorok együtteséért imádkoz­nak, szolgálnak és áldoznak adako­zásukkal. Így készülünk fel az elkö­vetkezendő időre, amikor az embe­rek együttélésében, gyülekezetek, községek és városok körében egyre inkább érvényesül a közösségi élet új formája, amelyben a lelkipásztor annál inkább és annál biztosabban találja meg szolgálati helyét és szí­veket nyitogató szavát, minél inkább Jézus Krisztussal és a gyülekezettel való közösségben él. Ennek az esz­tendőnek érintett eseménye így függ össze azzal a felkészüléssel, amely­­lyel az egyház mindannyiunk közös imádságán, bizonyságtételén keresz­tül készíti a leendő lelkipásztorokat a reájuk váró szolgálatra. A levél írója, amellett, hogy a ■fép vele való foglalkozást így érez­teti olvasójával, azzal nyújt segítsé­get, hogy emlékezteti az örökségre, a képmutatás nélkül való hitre, mely volt az ő nagyanyjában, anyjában és őbenne. Azok az egyházi személyek, akik időben a most tanuló teológiai akadémiai hallgatók előtt járnak, valamiféleképpen így szeretnének nekik segítséget nyújtani az előttük levő szolgálathoz. De valóban, csak valamiféleképpen így. Mert a hit, amelyet magukban hordoznak, ame­lyet a mai lelkészi nemzedék őriz és átad a következőnek: az a hit, amely az egyház előző életéből su­gárzik feléjük örökségül, nem ne­vezhető képmutatás nélkül való hit­nek, mivel sok mindent magára vett, ami nem tartozott hozzá. Mégis úgy erősítjük és biztatjuk az utánunk következőket, hogy az apostoli örök­ségre figyelmezünk, amely a sokféle képmutatással megterhelt hit mé­lyén mégis itt van. Ezt kell meg­tisztítani az előző nemzedékek kép­mutató örökségétől, hogy az apostoli örökség minél tisztábban szálljon át az ifjabb nemzedék életébe, a gyüle­kezetek körében végzendő szolgála­taiba. Nem magunkat állítjuk pél­daképpen előtérbe, hanem­ Jézus Krisztust, az ő teljes bizonyságtéte­lét, hogy ezzel a tiszta örökséggel induljanak el és szolgáljanak a gyü­lekezetekben. V­­égül úgy bíztatja a levél írója ol­vasóját, hogy arra kéri: gerjesz­­sze fel magában a kegyelmi ajándé­kokat, mert nem félelemnek, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét vettük. A kegyelmi ajándéko­kat felgerjeszteni az ige engedelmes tanulmányozásával, az imádság en­gedelmes gyakorlásával és a szolgá­lat engedelmes vállalásával lehet. Azzal a kéréssel kell az igét tanul­mányozni, imádkozni és engedelme­sen szolgálni, hogy a kegyelmi aján­dék — az igének az a segítő ereje, amelyre kinek-kinek abban a mun­kakörben, amelybe kerül, szüksége lesz — felgerjedjen. A kegyelmi ajándék sokféle, de benne a Lélek egy, és ez nem a bizonytalankodás­nak, a megtorpanásnak, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke. Ez a tiszta apostoli örökség olyan legyen már a teológiai akadé­mián és utóbb a szolgálatban, hogy tényleges segítséget, jótéteményeket, gyümölcsöket teremjen az emberek életében. Ez az erőnek Lelke: ne beszédben álljon az Isten országa, hanem való­ban Léleknek és erőnek megmuta­tásában. És a szeretetnek Lelke: az apostoli örökséget úgy kell képvisel­niük a teológiai akadémiákról ki­kerülő ifjú igehirdetőknek, hogy a keresztyén bizonyságtétel újabb tü­netei jelentkezzenek, hogy körülöt­tük a nép, az ország, a népek együtt­élése megérezze: bennük valóban hatásos, hatékony, segíteni kész és az emberi élet kérdéseinek megol­dására figyelő szeretet él. Az a Lé­lek, amelyet a kegyelmi ajándékban kapunk, a keresztyén bizonyságtétel hitelének a forrása. Ez a Lélek a jó­zanság Lelke: nem álmodozásokban, elképzelésekben, nem valamiféle ke­resztyén spekuláció légvár-építésé­ben foglalatos, hanem a mennyei és földi valóságban él. Ez a Lélek reális Lélek, s ahova ez lép, ott fun­damentum van, amerre ez a Lélek jár, ott út van, amerre ez a Lélek megy, az az út célhoz vezet. S leérjük a kegyelmi ajándék feiger- i v­­esztését, a józanság Lelkét, s amely Isten mennyei és földi való­­­­ságában szolgáló életre vezet min­­i kett­ő »Legfőbb ideje, hogy a protestáns egyházak a békeharc élére álljanak» A »The Churchman« című ameri­kai egyházi lap legutóbbi száma «■Vajon befejezés előtt áll-e a hi­degháború?« című vezércikkében — egyebek között — a következőket írja: «Hirtelen az Egyesült Államok külpolitikájának új szakaszába lép­tünk. A külföldi és belföldi fejle­mények nyomására a politikai lég­kör Washingtonban gyorsan válto­zik. Míg Dulles reménye a közel­múltban még az volt, hogy a kül­politikát a választási kampány nem fogja felhasználni, most úgy látszik, hogy éppen a külpolitika lesz a vá­lasztási hadjárat elsőszámú kérdése. Az történt, hogy az Egyesült Álla­mok tekintélye az elmúlt hónapok­ban csapást csapás után szenvedett el.­ A lap ezután részletesen felso­rolja a Szovjetunió külpolitikai si­kereit és az Egyesült Államok ku­darcait. Idézi nevesebb külpolitikai rovatvezetők megállapításait, majd a következő végkövetkeztetést von­ja le: »Minden nagyobb protestáns egyház most már a hidegháborúnak tárgyalások útján való befejezése mellett száll síkra. A legfőbb ide­je, hogy a protestáns egyházak a békeharc élére álljanak. A közfel­fogás tevékeny kifejeződésére van szükség, hogy külpolitikánkban a szükséges változás bekövetkezzék. Minél előbb következik be ez a vál­tozás, annál jobb lesz ez az Egye­sült Államok és a világ békéje szempontjából.« Bereczky Albert püspök a Román Népköztársaságba utazott Bereczky Albert püspök, a Ma­gyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke feleségével együtt Romániába utazott. Nagyvá­radon meglátogatja Arday Aladár református és Valérián ortodox püspököt. Kolozsváron látogatást tesz Vásárhelyi János református püspöknél és Argay Györgynél, a magyar evangélikusok püspökénél, valamint a baptisták vezetőinél. Lá­togatást tesz Colán kolozsvári orto­dox püspöknél is. Nagyszebenben Müller Hermannt, a szász evangé­likusok püspökét keresi fel. Bereczky Albert püspök és fele­sége tíz napig marad Romániában. A magyar protestáns egyházak tanulmányi munkájának visszhangja a nyugati keresztyénségben A magyar protestáns egyházak tudvalevőleg nagy elmélyüléssel ké­szültek az Egyházak Világtanácsa evanstoni nagygyűlésére és hasonló gondossággal tanulmányozzák az Evanstonban elfogadott jelentéseket is. A központi bizottság múlt évi davosi ülésén Fry püspök, elnök azt a megállapítást tette, hogy »az egyes nemzeti tanácsok közül a legátfo­góbb erőfeszítéseket az USA egyház­tanácsa és a magyar ökumenikus ta­nács fejtette ki«. A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának tanulmányi bizottsága most, április­ban közzétette és idegen nyelvű kő­nyomatosunk által a külföldi egyhá­zak számára is hozzáférhetővé tette az evanstoni jelentésekhez fűződő legújabb hozzászólásait. Megállapíthatjuk, hogy ezt a hoz­zászólást rendkívül nagyra értékelik a külföldi atyafiak. A Glaube und Gewissen című drezdai folyóirat tel­jes egészében leközli és a Német Evangéliumi Egyház június végén összeülő zsinatának figyelmébe ajánlja a magyar tanulmánynak »Az egyház és a szekularizáció« cí­mű részét. Eric Stanger, az észak-amerikai református egyház alelnöke, az Egy­házak Világtanácsa központi bizott­ságának tagja a Hungarian Church Presshez írt levelében a többi között ezeket írja: »Gondosan tanulmá­nyoztam ezt a különszámot és külö­nös öröm számomra, hogy szerencsét kívánhatok önöknek az Ökumene munkájához való e rendkívüli hozzá­járulásukért. Önök oly bőségesen ve­­tettek fel érdekes szempontokat a különböző témákhoz, hogy ezáltal az ökumenikus párbeszéd nagyon meggazdagodik.« Willard L. Stibb, ugyancsak az észak-amerikai református egyház tagja, a többi között így ír: »Nem ta­lálok szavakat, hogy kifejezzem azt a nagy érzést, amelyet az evanstoni jelentésekről oly teljesen­­és gazda­gon szóló tanulmányok olvasása kel­tett bennem. Tökéletesen egyetértek önökkel, hogy az egyház figyelmének az élet egész területére ki kell ter­jeszkednie, hogy felajánlja és fenn­tartsa az igazi békét, szeretetet és jóakaratot minden faj és hitvallás irányában. Miután itt sokan nem tudják, hogy a keresztyénség mi­képpen munkálkodik Kelet-Európá­ban, meg fogom mutatni ezt a ta­nulmányt annak a sok embernek, akivel napi munkámban itt, a re­pülőjárat mitchelli végállomásán kapcsolatban állok. Adjon önöknek Isten a Krisztusban bölcsességet, erőt és boldogságot minden munká­jukban.-« Tanévzáró közgyűlés a debreceni teológiai akadémián A debreceni teológiai akadémia június 24-én tartotta meg évzáró közgyűlését a kollégium nagytermé­ben.­­ Az, ünnepélyen részt vett, igehir­­­­detéssel és kínai útjáról szóló beszá­molóval szolgált Péter János püs­­pök. Az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében megjelent Miklós Im­re elnökhelyettes és Veres Pál al­osztályvezető. A Hajdú-Bihar me­gyei tanácsot Röszler János egy­házügyi főelőadó képviselte. Az egyetemes konvent és a bu­dapesti teológiai akadémia képvise­letében Bodonhelyi József prodékán volt jelen. Ott volt Ferenczy Károly egyházkerületi főjegyző, a tisza­vidéki egyházkerület több esperese és egyházmegyei gondnoka, a debre­ceni gyülekezetek számos lelki­­pásztora és presbitere, valamint sok gyülekezeti tag és vendég. A megnyitó istentiszteleten Péter János püspök hirdette az igét. Ige­hirdetését lapunk vezető helyén kö­zöljük. Az istentisztelet után Tóth Endre dékán felolvasta jelentését az aka­démia most zárult tanévéről. Ennek során kifejezte az akadémia szere­­tetét Debrecen városa, a tiszavidé­ki egyházkerület és egész egyházunk iránt. Utalt a bécsi béke 350. évfor­dulójára és a debreceni Bocskai­­szobor 50 éves fennállására, ezek kapcsán pedig arra a hazaszeretetre, amely most is eltölti az akadémiát és a kollégiumot hazánk, népünk iránt. Felhívta a figyelmet az Egy­házak Világtanácsa központi bizott­ságának magyarországi ülésére. Is­mertette az 1956. januárjától tel­jesen ingyenessé tett lelkészképzés jelentőségét és kifejezte az akadémia hálás köszönetét a közalap és az ál­lam anyagi támogatásáért. Felmérte az ifjúság lelki nevelésében elért eredményeket, az internátusi és az akadémiai munka szorosabbra fűzé­sének tapasztalatait. Újból kifeje­zésre juttatta az akadémia szeretetét és áldáskívánásait a budapesti teo­lógiai akadémia felé és ennek kap­csán ismertette azt a levelezést, amely 1874-ben történt a két aka­démia ifjúsága között »a testvéries egyetértés erősítésére«. Ennek ápo­lását ma is feladatának tekinti az akadémia. Ezután megemlékezett Varga Zsigmond nyugalmazott pro­fesszor haláláról és Csekey Sándor professzor elhunyta alkalmából rész-­­ vétét fejezte ki a budapesti testvér­intézetnek. A személyi változások is­­­­mertetése során elbúcsúzott Molnár­­ András francia nyelvi lektortól, Pákozdy Miklós tanársegédtől és Kaszás Sándor tudományos segéd­erőtől. Köszöntötte Nagy Tibor új tanársegédet és Tankó István új tu­dományos segéderőt. Megemléke­zett Barth Károly 70. születésnapjá­ról, hálát adott Istennek életéért és munkájáért, és az ő további segítsé­gét és áldását kérte korunk nagy teológusára. Megemlékezett Nyikoláj metropolita, valamint Hromádka professzor és az akadémia közti üze­netváltások jelentőségéről, továbbá Erdős József volt professzor születé­sének 100. évfordulójáról. Ezután felsorolta az 1955—56. tanév statisz­tikai adatait. Ezek szerint az akadé­miának a tanévben 57 férfi- és 6 nő­hallgatója volt. Beszámolt arról, hogy az elért tanulmányi eredmé­nyek kielégítőek, a szemináriumi munka elmélyülő, fejlődő volt, amelyhez nagyban hozzájárult a sze­mináriumok 40 000 kötetet megha­ladó könyvállománya. A hallgatók egészségi állapota általánosságban kielégítő volt. Négy esetben fordult elő súlyosabb betegség. Az Állami Egyházügyi Hivatal támogatásának köszönhető, hogy a hallgatók része­sülnek az SZTK-biztosítottság elő­nyeiben. Köszönet illeti az Egyhá­zak Világtanácsa illetékes szervét is az akadémiának juttatott 6460 forin­tos gyógyszersegélyért. Végül mél­tatta a kántus szép munkáját. A dékáni jelentés során Péter Já­nos püspök kiosztotta a pályadíja­kat és jutalmakat. Pályadíjat nyer­tek, illetve jutalomban részesültek: Barcza József, Miklós Dezső, K. Szabó Gyula, Szabó Dániel, Ara­nyos Zoltán, Nagy Gyula, Birtha István, Kovách Attila, Balogh Tiha­mér, Varga Ferenc, Sárosi Irén, Pásztor Gyula, Tóth Ferenc, Petus Gusztáv, Kovács György, Komlósi Károly, Zágonyi Kornél, K­landa Sándor és Szombathy Gyula hall­gatók. A nyíregyháza-városi gyüle­kezet 200 forintot, egy magát meg­nevezni nem akaró budapesti pres­biter pedig ez évben is 100 forintot küldött a hallgatók megjutalmazá­­sára. A dékáni jelentés után Péter Já­nos püspök beszámolt kínai útjáról, különös tekintettel a kínai protestán­sok lelkészképzésére, majd a közgyű­lés Tóth Endre dékán javaslatára me­leghangú táviratban üdvözölte a pe­kingi és a nankingi protestáns teoló­giai főiskolákat. A közgyűlés a Himnusz eléneklé­­sével és gyülekezeti énekléssel ért véget.

Next