Kunfi Zsigmond: Marx és a marxizmus (Budapest, 1945)
fegyvereinek súlyával, meztelen erőszakkal „oldották meg“, hanem most már az úgynevezett nagypolitikában is: a parlamentben az önkormányzati szervek plénumában. Hogy mennyire így van ez, a polgári történetíró, Fueter is igazolja, amikor a következőket írja: „Aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy az utolsó 50 év során a nyugati és középeurópai államok benső politikájában a szocialista követelmények tüzetes megvitatása volt az uralkodó irányzat, legalábbis erősebben befolyásolta belpolitikájukat, mint bármely más esemény“. Maga XIII. Leó pápa is megállapította a Rerum Novarum című enciklikájában: „A munkáskérdés a kor égető kérdése“. És ha ez a helyzet a múlt század végén és a két világháború között — mennyivel inkább ez a helyzet ma, a fasizmus munkásellenes és a tőkést százszázalékig kiszolgáló rendszerének bukása a második világháború után. Az a tény, hogy a munkásmozgalom zárt egészként, tudatosan és öntudatosan kiterjesztette az osztályharcot a bérharcokon túl a politikára is — éspedig eredményesen terjesztette ki — egyedül a marxizmusnak, Marx Károlynak és munkástársainak köszönhető. A tudományos szocializmus biztos és megtéveszthetetlen iránytűjévé vált a tőkés rend dialektikus ellentéteként létrejött proletárosztálynak. „A tőke ellen folyó harcnak eseményei — írja erről Friedrich Engels — és változó esélyei, a győzelmek s méginkább a vereségek, nagy erővel dolgoztak azon, hogy a harcolókat eddigi vásári csodaszereik hatástalanságáról felvilágosítsák és őket a munkásfelszabadítás igazi feltételeinek megismerésére alkalmassabbakká tegyék ... 1874-ben, amikor az (első) Internacionale feloszlott, a munkásosztály egészen más volt, mint 1864-ben, a szövetség megalakulásakor. És ha mássá lett ezen tíz év alatt, mennyire átalakult ideológiájában, osztályharcos céljai felismerésében és az azóta elmúlt hét évtized alatt, míg olyanná vált, amilyennek ma ismerjük és látjuk. Ésmindez Marx tanításainak hatása alatt. 4 —