Bányamunkás, 1991 (78. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Ja ^ JÓ SZERENCSÉT!^ SZERENCSÉT!­­ JÓ SZERENCSÉT! ^ JÓ SZERENCSÉT! ^ JÓ SZERENCSÉT! JÓ SZERENCSÉT! ^ JÓ SZERENCSÉT! A BÁNYAIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA • ALAPÍTVA 1913-BAN 78. ÉVFOLYAM •1991. JANUÁR • 12 FORINT Kompromisszum vagy megalkuvás? Első ízben került sor új típusú ágazati-iparági béralku-tárgyalásra a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége központjában 1990. de­cember 27-én. A béralkuban részt vett a nyolc szénbánya vállalat veze­tője és szakszervezeti titkára, a Bányászati Aknamélyítő Vállalat igazgatója és szb-titkára, valamint a BDSZ vezetői és szakértői. A béralku a BDSZ és a szénbá­nyavállalatok vezetői között azért történt, mert az iparágban a BDSZ az az érdekvédelmi szervezet, amely a legtöbb tagot tömöríti magába. Ezzel a megállapodással tulajdon­képpen az 1991-es év első két hó­napjára egyfajta létbiztonságot kí­vánt elérni a BDSZ a várható ár­emelések csekély, de biztos kom­penzálására a szénbányászat összes dolgozói részére, még olyan áron is, ha az teljesül, akkor február végéig a BDSZ nem kezdeményez országos sztrájkot. Hosszas vita, alkudozások, kompromisszumok után került sor a többször átdolgozott és a min­denki számára már elfogadható keretszerződés elfogadására. Az aláírás után kértem rövid interjút Jambricsek Józseftől, a Mecseki Szénbányák szakszerveze­tének elnökétől, aki csak az utolsó percben írta alá a megállapodást, azután, hogy abba bevették a kö­vetelését. Erről fejti ki véleményét. Csethe András, a Mecseki Szén­bányák vezérigazgatója és­­végül Németh György, a Veszprémi Szén­bányák vezérigazgatója — e vállalat még nem veszteséges - mondja el a véleményét a béralkuról. Kinek elég a húsz százalék? Jambricsek József: Nálunk vál­lalati szinten a béralku-tárgyal­ások­nak előzményei vannak. A legutóbb novemberben volt két esetben bér­­tárgyalás, ahol a Mecseki Szénbá­nyák dolgozói közel 40—50 száza­lékos bérfejlesztést követeltek, míg a vállalat vezetése csak 10—15 szá­zalékban volt hajlandó gondolkod­ni. Megegyezés hiányában egyik bértárgyaláson sem született dön­tés. A mostani tanácskozás előtt a titkárok és főbizalmiak együttes ülése olyan jogosítvánnyal bízott meg, hogy csak akkor írhatom alá az iparági béralkut, amennyiben a bérminimumhoz ragaszkodunk. Azért, mert nálunk, a Mecsekben többet követelünk. Amennyiben ennek megadására a vállalatvezetés nem hajlandó, úgy a követelésein­ket sztrájkkal erősítjük meg; ezt követelik tőlünk, a szakszervezet­től a dolgozók. Ezért nem akartam aláírni az eredeti változatot, mert abban az állt, hogy február végéig nem kezdeményezünk bérsztrájkot. A vita végén viszont elfogadták, hogy csak országos bérsztrájkot nem tartunk, ezt már alá tudtam írni, mert lehet, hogy a Mecseki Szénbányák dolgozói követelik a sztrájkot, a módosítás a vállalati szintű sztrájkot zárja ki. Ez fontos számunkra, mivel az eredeti szöveg szerint ha mégis sztájkolnánk, ak­kor ezt vadsztrájknak minősítették volna. Csethe András: Úgy látom, na­gyon eltérőek az álláspontok, mert ha nincs 50 százalékos bérfejlesztés, akkor sztrájk van. Nincs kompro­misszumkészség. A Mecsekben való­ban nagy a feszültség, mert nehéz a munka, mivel nem mechanizál­­ható a bánya. Nem zárkózom el a béremelés elől, azért írtam most alá a 20 százalékos bérfejlesztést, ami a mi szakszervezetünknek messze nem elég. A vállalatná még további béralkut folytatunk, de az 50 százalékos bérfejlesztésről szó sem lehet, mert ezzel a Mecseki Szénbányák öngyikosságba kergeti magát. Annyire szélsőségesek a véle­mények, hogy félek, a dolgozók még erre is hajlandók. Valamilyen okból nem törődnek azzal, hogy így kockára teszik a vállalat létét és ezzel együtt a saját munkahelyüket is, és ebben a témában a szakszer­vezet nem partnerem. A legnagyobb tragédia, hogy az embereket a szak­­szervezet sem tudja befolyásolni. A mostani bérmegállapodásnak ott látom értelmét, hogy aki józanul gondolkodik, annak egy bizonyos fajta biztonságot ad. Kijelentem, hogy a Mecsekben ennél a 20 szá­zaléknál több lesz a bérfejlesztés. A minimum 20 százalék mellett biztonság még az is, hogy a bérfej­lesztés január 1-jétől van és nem júniustól vagy szeptembertől. Németh György: Támogattam ezt a megállapodást, mert mi az el­múlt év szeptemberétől önmérsékle­tet tanúsítottunk a bérfejlesztében. Noha azt állítják, hogy az idén mi voltunk az egyetlen bányavállalat, amely állami segítség nélkül 17-18 százalékos bérfejlesztést tartott. Ha Valaki ilyen helyzetet teremt saját A szakszervezet részéről: Jambricsek József Bartl József Vasas Mihály Deés József Győr Sándor Nagy Tibor Balázs Ernő Kármán Csaba Brassói László maga számára — mi azt tettük —, akkor ezt a relatív vagy tényleges lemaradást a következő évben be kell pótolni. Mi azzal számolunk, hogy a 20 százalékos (január 1-jé­­től) alapbérfejlesztést megvalósít­juk minden gyűrűző hatásával együtt, ami éves szinten már 20 szá­zalékos elkötelezettséget jelent. Azért kell ezzel számolni, mert ahhoz, hogy 3 millió 330 ezer tonna szenet kitermeljünk — ami a vállalat működőképességéhez szük­séges —, ahhoz munkaerőre van szükség, az meg csak akkor adott, ha tisztességesen megfizetjük. Az önmérsékletet nem biztos, hogy a dolgozók is elfogadják, de ha érvekkel bizonyítjuk, hogy arra kell törekedni, hogy tisztes bért vigyünk haza, és hogy ezt jövőre is meg tudjuk tenni, akkor azt, ha nem is könnyen, de általában elfo­gadják. Hétórás, késhegyig menő, kemény bértárgyalásom volt a Balinkai Független Szakszervezet­tel. Azt hiszem, azok az informá­ciók hiánya miatt — a jóindulatot nem vitatom el tőlük — helyi érde­kekre alapozva előrehozott bérfej­lesztést próbáltak kicsikarni, és ha megadtam volna, akkor az a mosta­ni bérfejlesztést kérdőjelezte volna meg. Kijelentem, hogy nálunk — a Veszprémi Szénbányáknál — január 1-jétől minden állománycsoportban egységesen 20 százalékos alapbér­­emelés lesz, úgy hogy ezzel együtt a teljesítménykövetelések maradnak azon a magas szinten, ahol eddig voltak. I . Keretmegállapodás A Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége és a Szénbánya Vállalatok vezető­i között A tárgyaló felek áttekintették a szénbányászat jelenlegi gazdasági, pénzügyi helyzetét, valamint az alágazatban dolgozók jövedelmének 1990. évi alaku­lását. Megállapították, hogy a szakágazat gazdasági helyzete a tárgyévben tovább rosszabbodott, a várható veszteség - a felszámolás alatt álló két vállalat figyel­men kívül hagyásával is - 2,7 Mrd Ft körül alakul. 1991-ben további négy bányavállalat felszámolása várható. Ugyanakkor a bányászati bérek növekedése várhatóan 16-17 százalék a tárgyévben, amely lényegesen kisebb az ipari átlagos bérfejlő­désnél és az inflációnál. Ez nemkívánatos munkaerő­ vándorláshoz, elégedetlenséghez, helyenként sztrájkhangulathoz vezetett. Megállapították, hogy a vállalatok gazdasági helyzete, 1991-es lehető­ségei különbözők, az 1990-ben végrehajtott bérfejlesztés áthúzódó hatása is"vállala­­tonként eltérő". Az 1991-es gazdasági helyzet megítélését nehezíti­­ a szénárak bizonytalansága,­­ a gazdasági szabályozórendszer, ezen belül a bérszabályozás ismeretlen­sége. Mindezekre figyelemmel az érdekegyeztetés során a tárgyaló felek a követ­kezőkben állapodnak meg: 1. A bányászati bérek kiemeltségének csökkenése tovább nem viselhető el, az 1991-es bérfejlődés az ipari átlagbér növekedésével egyezően történjen 2. A bérfejlesztés első kívánatos határideje 1991. január 1. Mértéke éves keresetszínvonalban minimum 20 százalék. 3. Figyelemmel a vállalatok különböző helyzetére, az eddig végrehajtott béremelésekre, a tárgyalásokat vállalatonként kell a munkavállalói érdekkép­viseleti szervezeteknek és a vállalat vezetőinek, illetve a felszámolóknak le­folytatni és megállapodásra jutni 4. Az aláírók kijelentik, hogy a bértárgyalásokra a gazdasági szabályozó­­rendszer és a szénárak ismeretében — év közben folyamatosan — visszatérnek, első ízben 1991. február végéig. 5. A Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége kötelezi magát arra, hogy a megállapodás végrehajtása esetén 1991. február végéig iparági szintű bérsztrájkot nem kezdeményez és nem támogat a fenti pontok esetén. Budapest, 1990. december 27. Schalkhammer Antal a BDSZ elnöke A vállalatvezetés részéről: Csethe András Matyók László Vas László Barabás Mihály Németh György Reményi Gábor Morvai Ernő Horgos Tamás Tóth Árpád Sorsdöntő évtized______ Ismét véget ért egy év, mögöttünk az 1990-es esztendő­, mögöttünk a nyolcvanas évtized. Alig merem leírni a szót: Kétezer. Az idő­ azonban könyörtelenül rohan, és megkezdő­dött a visszaszámlálás. Generációmnak - amely a negyvenes évek közepén született - ugyan­csak sok fordulatot produkált a történelem. Beleszülettünk a háború végébe, és ha apró gyerekként is, de megéltük a negyvenes éveket, amikor még volt esélye a demokráciának, és amikor már eldőlt, hogy Magyar­­országon demokráciáról szó sem lehet. Mégis úgy maradt meg nyiladozó emlékezetemben, hogy végül is szép volt ez az évtized. Véget ért a háború, újjáépült az ország. Lett új forint, miénk lett a föld, a gyár, a bánya, az emberek vidámak és felszabadultak voltak. Aztán jöttek az ötvenes évek, a koncepciós perek, a beszolgáltatás, a békekölcsön, a Sztahanov-mozgalom évei. Az emberek már nem voltak olyan vidámak, a jókedv helyébe a félelem, a gyanakvás, a kiszolgáltatott­ság lépett. És törvényszerűen jött 1956, amikor véget ért a türelem, és a magyar nép kísérletet tett sorsának jobbrafordítására. A 60-as és a 70-es évek a büntetés és a feledtetés évei voltak. A magyar nép 1956 szellemének feladásáért megkülönböztetett kiváltságokat, for­mális demokráciát, frigidert, autót, világútlevelet, viszonylagos jólétet kapott cserébe. A nyolcvanas évek eleje már jelezte, hogy mindez csak színjáték. A ku­lisszák mögött már nyilvánvalóvá vált, hogy ez az előadás egyre többe kerül, és már maguk a főszereplők sem hittek a darab sikerében. Az évtized utolsó harmadában végül is bekövetkezett a földrengés, először Magyar­­országon, majd rövid időn belül a szocializmus egész rendszere összeom­lott. A lebontott berlini fal romjain egy új Európa-ház építkezése kezdő­dött meg, amelynek egyetlen szépséghibája, hogy jövőbeni lakóinak nem­hogy a lakbér, de még a beugró kifizetésére sincs pénze. Az 1990-es év a pártok versengésével kezdődött, a parlamenti mandá­tumokért, a választókért, a hatalomért. Jól emlékezhetünk még a szebbnél szebb ígéretekre: szabadság, demokrácia, jólét stb. Egyszóval semmi sem volt drága - mármint a pártoknak —, sajnos nekünk, állampolgároknak egyre drágább lett és lesz minden. A demokratikus választások eredményeként megalakult az új parla­ment, megkezdte áldásos működését a koalíciós kormány. A politikai rendszerváltás jegyében elkezdődött a régi szimbólumok eltávolítása, az utcanevek megváltoztatása, az államigazgatás személyi állományának lecserélése, a szovjet csapatkivonás és megindult a ha­gyományos szakszervezetek elleni támadás. Egészen addig nem volt probléma, amíg a gazdasági és szociális feszültségek, az infláció, a munka­­nélküliség, az adósságállomány növekedése nem teremtett egyre kénysze­rítőbb körülményeket. Ekkor kezdtek mutatkozni a kormányzati munka működési zavarai. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország súlyos gondjai nagy­fokú hozzáértést és szakértelmet követelnek, és az is kiderült, hogy jó néhány tárca területén ebből, enyhén szólva, hiány van. A mind súlyosabb helyzetre a kormány egyre drasztikusabb ár- és adó­politikával válaszolt, egyre kilátástalanabb körülményeket teremtve a vállalatok, a vállalkozók, a munkavállalók és a nyugdíjasok millióinak körében. Még mielőtt bárki demagógiával vádolna, sietve megjegyzem, hogy a kényszerű gazdasági körülmények létét senki nem vitatja. Bár véleményem szerint e válsághelyzet mélyülése szorosan összefügg a kormányzat néhány sietősen végrehajtott és kelő­en át nem gondolt kül- és belpolitikai lépésé­vel is, amelyek csak tetézték az egyébként is súlyos örökséget. Az október 26-i taxis­blokád eseményei végül is teljesen nyilvánvalóvá tették mindenki számára, hogy a kormány néhány tagja nemcsak a szak­értelmet, de a legelemibb politikai-diplomáciai érzéket is nélkülözi. Így lehetett ország-vitág szem- és fültanúja annak a többfelvonásos tragikomé­diának, amely a tárgyalások során elénk tárult, és amelynek „szerencsés” végkimenetele nem a kormánydelegáció hozzáállásán múlott. Ezért volt kénytelen a miniszterelnök - hosszas taktikázás után - az ellenzék és a közvélemény nyomására megválni kormánya néhány tagjától. Ez a lépés azonban mit sem változtat azon a könyörtelen tényen, hogy az országnak nincs elfogadható költségvetése, a kormánynak nincs ésszerű koncepciója a válságból való kilábalásra. Pontosabban egy van, a költség­­vetés hiányának mindenáron való csökkentése, mégpedig a munkavállalók millióinak további megsarcolásával. A kilencvenes évtized első évében soha nem tapasztalt megpróbálta­tások elé néz a magyar nép. További radikális áremelések, vágtató inflá­ció és munkanélküliség, csökkenő életszínvonal és tovább romló szociális körülmények várhatók. Ez a fejlődés ára. Azt csak remélni és hinni lehet, hogy ezt az árat képes és hajlandó is megfizetni az ország népe. Az ország helyzeténél már csak a bányászat helyzete kilátástalanabb. A szénárak már-már megfizethetetlenek, csökken a hazai termelés, aka­dozik az import, a bányák a csőd szélén állnak, a bányászok joggal elé­gedetlenek. Szakszervezetünk az új kormány hivatalba lépése óta többször hangot és nyomatékot adott ennek az elégedetlenségnek, egyben tárgyalásokat kezdeményezett és folytat a helyzet rendezése érdekében. Nem mondott le és nem is mond le a sztrájk eszközéről, azonban mind­addig tárgyalni kíván, amíg ez lehetséges, hiszen jól tudja, hogy e súlyos gazdasági helyzetben egy általános munkabeszüntetés katasztrofális körül­ményeket teremthet. Ezért kezdeményezett egyeztető tárgyalást december 27-én a szén­bányászat vezérigazgatói és szakszervezeti vezetői részvételével, ahol első ízben egy ágazati bérmegállapodás született. Ezt a megállapodást - néhány véleménnyel ellentétben - én nem elv­telen paktumként, hanem kényszerű kompromisszumként fogom fel. Az óhajok és lehetőségek higgadt mérlegelése alapján kialakított lehetséges és ésszerű lépésként, amely a bányászok és az ország ügyét egyaránt szol­gálja ebben a kritikus 1991-es esztendőben. Bónis János

Next