Bányamunkás, 1993 (80. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Aki időt nyer... ... életet nyer! így szól a közmondás és úgy gondolom igazát most beláthatjuk. December 21-én kemény és maratoni érdekegyeztető tárgyalást tartottak a kormány és a szakszervezetek képviselői. A téma a szénbányászat helyzete és 1993- as lehetőségei volt. A tanácskozáson a munkáltatói oldal — kissé sértődötten attól, hogy szerintük nem szabályszerűen készítették elő a napirendet — nem vett részt, de ez nem akadályozta meg a tárgyalást, amely így kétoldalúvá zsugorodott. Nem kevesebb volt a tét, mint, hogy az idei kondíciók változatlansága esetén felgyorsul a bányabezárások üteme, a bányászok újabb ezrei válnak munkanélkülivé, amely természetesen továbbgyűrűzik a bányákat kiszolgáló, azokkal kapcsolatban álló más ágazatokra is, tehát a leállított bányák sok mást is „magukkal rántanak”. Ezzel párhuzamosan nagymértékben növekszenek az állami költségvetés terhei, hiszen úgy jelentkeznek a bezárások humán és műszaki költségei, hogy már nincs mögötte termelés. A szakszervezeti követelések teljesítése egy megalapozott szintentartást tett volna lehetővé. Ez eredetileg 18,6%-os termelői szénáremelést tartalmazott és átlagosan 18%-os bérfejlesztést. A kormány képviselői ezeket az igényeket túlzottnak tartották és mereven elzárkóztak teljesítésüktől, mondván, hogy ez inflációnövelő tényező. A megmerevedett álláspontok válaszút elé állították a tárgyaló feleket. Vagy megszakadnak a tárgyalások és akkor elszabadulnak az indulatok, vagy több kompromisszum készséggel tovább tárgyalnak. A BDSZ tárgyalódelegációjának köszönhetően folytatódtak a megbeszélések. A napi sajtóból mindenki tudja a megállapodások lényegét, ezért csak röviden idézzük fel: a kormány tartja magát a már korábban kialakított bányabezárási menetrendhez; az ütemezés szerinti bányabezáráson kívül 1993-ban nem csökkenhet a bányászlétszám; 1993-ban 6,9%-os átlagos bérfejlesztést hajtanak végre; 1993-ban a szén termelői ára 13,6%-kal emelkedik, ami nem jelenthet energiaáremelést is; az egyes vállalatok szociális és jóléti ellátása nem romolhat; a felek 1993 szeptember végéig visszatérnek a mostani megállapodás aktualizálására. Most sokan mondhatják, hogy a BDSZ tárgyalócsoportja túlságosan „olcsón” vállalta a megegyezést. Nézzük a tényeket. A jelenlegi kormányzat energiapolitikájában mind kisebb szerepet játszik a szén. Az energialobbyban most nem szénpártiak a hangadók. A csökkenő energiaigényre (ami rövidtávon igaz), valamint a széntermelés költségességére hivatkozva elhatározták, hogy az ezredfordulóig visszafejlesztik szinte teljes egészében a hazai szénbányászatot. A szomorú az, hogy van néhány kézenfekvő „apróság”, amely láthatólag nem zavarja a kormányt: munkahelyteremtés, átképzés, általában megfelelő szociális védelem nélkül több tízezer fővel növekedne a munkanélküliek száma; a bányabezárások elkerülhetetlen mintegy 25 milliárd forintos költségével szemben a termelési költségeket mindössze 4 milliárd forinttal is elegendő lenne támogatni; a bányászatot a világ legtöbb országában, mint stratégiai energiabázist és tartalékot a kormányzat támogatja; a szénárak jelenleg a világpiacon valóban alacsonyabbak, egyrészt a világgazdasági recesszió okán (az ebből adódó túltermelés miatt), másrészt a dél-afrikai és más kontinensről származó olcsó bérmunkával termelt, dömpingáron szállított szén könnyen beszerezhető. Ez érvényes mára. De mi lesz holnap? A világgazdaság viszonylagos pangása nem tarthat sokáig. Előbb-utóbb a magyar gazdaság is felfelé ívelő pályára tér. Lehet, sőt biztos, hogy a szerkezetátalakított nemzetgazdaság már lép fel olyan nagy energiaigénnyel, mint egy-két évtizede, de szerintünk még sokáig szükség lesz a szénbázisú erőművekre, mint ahogy a fiókban van egy hazai lignitre épülő új alaperőmű terve is. A világgazdasági föllendülés hatására emelkedni kezdenek a szénárak is, hiszen növekszik az igény. A jelenlegi „olcsó” eladók, ha addig meg tudják vetni a lábukat itt Európában, attól kezdve az árakat is diktálják majd. Hamar kiderülhet, hogy nem is olyan drága a magyar szén. Itt kanyarodok vissza a címbeli közmondáshoz. A BDSZ tárgyalódelegációja választhatott, hogy felborítja a társadalmi békét, aminek ebben az instabil belpolitikai helyzetben súlyos következményei lehettek volna, (és az eredmény akkor sem garantált) vagy vállalja ezt a kompromisszumot. Olyan kompromisszumot, amely további egy év vélelmet nyújt 30 ezer bányásznak és megőrzi a lehetőségét egy 1994-re szóló jobb megállapodásnak. Azt mindenki tudja, hogy a bányát csak egyszer lehet bezárni. Az nem gépüzem. Ezért a BDSZ külön is felelősséget érez, hogy egy átgondolatlan, a jövővel nem törődő kormányzati döntés ne hozzon létre visszafordíthatatlan helyzetet. Nem rejtem véka alá azt a reményünket sem, hogy 1994-től olyan kormánya lesz az országnak, amely nemcsak a mának hozza döntéseit, hanem az ezredforduló utánra is gondol. Ezért volt helyes a BDSZ tárgyalódelegációjának a döntése. Mert aki időt nyer... Cs.A. (A tárgyalásról és az előzményekről szóló dokumentum összeállítás a 4-5. oldalon olvasható. A szerk.) Világméretű bányászszolidaritást! A BDSZ vendége volt James Mot Latsi, a Bányászok Nemzetközi Szövetségének (IBV) alelnöke, aki egyben a Dél-Afrikai Bányászszakszervezeti Szövetség elnöke is. Részt vett a BDSZ sajtótájékoztatóján, amelyen felszólalt, majd néhány újságírói kérdésre is válaszolt Az alábbiakban James Mot Latsi úr nyilatkozatát ismertetjük. „Örömömre szolgált, hogy most első alkalommal itt lehetek Magyarországon. Mint Önök is tudják, a bányászatot — elsősorban a szénbányászatot — az egész világon fenyegetik a kormányok, a munkáltatók. Nem csak a magyar vagy a cseh, hanem az amerikai, dél-afrikai bányászatot is. Most rövid az idő az okok elemzésére, mert a fenyegetettség sok tényezőből tevődik össze. A nemzetközi szövetség egyik alelnökeként az én feladatom, hogy megszervezzem a bányászok világméretű egységét. Ezért a jövő évben májusban, itt Budapesten a bányászok világkongresszusán határozatban kell megjelölnünk az irányokat és módszereket, amelyeket a bányászszakszervezetek maguk elé tűzhetnek a következő néhány évre. Nem engedhetjük meg, hogy a kormányok és a munkáltatók nélkülünk, akaratunk ellenére alakítsák át, szüntessék meg a bányászatot. Természetesen nem azt mondjuk, hogy bármi áron műveljék tovább a gyenge, gazdaságtalan bányákat is, de azt igen, hogy a szakszervezetek közreműködésével, egyetértésével teremtsék meg a visszavonulás világos útját. Ez pedig a munkahelyteremtés, átképzés, szociális háttér. A kormányok erről hajlamosak elfeledkezni. Mint tudják Dél-Afrikában még mindig létezik az apartheid — a faji megkülönböztetés — bár mostanában már vannak kedvező jelek is. Ez azért érdekes, mert a bányáinkban rosszul fizetett fekete bőrű munkaerőt foglalkoztatnak. Azonban így is sikerült követeléseinket érvényesíteni. A kormánnyal kötött egyezségünk szerint egyeten bányát sem zárhatnak be, a velünk való előzetes egyeztetés és a dolgozók sorsáról történő megállapodás nélkül. Ha ez Dél-Afrikában a rosszabb társadalmi körülmények között elérhető volt, nem látom be, hogy Magyarországon mi lehet az akadálya! Két dologról kívánok még szólni. Az első: minden kollegámat figyelmeztetni szoktam, hogy a többpártrendszer miatt nem szükségszerű, hogy a bányászatban is több szakszervezet jelenjen meg. Ha egy-egy ágazatban több szakszervezet is működik, akkor munkájuk kevésbé lehet hatásos, mert törvényszerű, hogy egymás ellen is fellépnek. A munkáltatók ezt pedig könnyedén kihasználják. A második: Mikor megérkeztem, tájékoztattak, hogy a magyar bányák bezárásának egyik oka, hogy termelésüket a — ma még — olcsóbban beszerezhető dél-afrikai, vagy dél-amerikai szénnel helyettesítik. Azok a szenek elsősorban azért olcsóbbak az európaiaknál, mert olcsó a munkaerő, és a kereskedők a piacok megszerzése érdekében sokszor dömpingárat is alkalmaznak. De ez nem lesz mindig így. Ezért, ha a magyar BDSZ-től értesítést kapunk, hogy itt a növekvő szénimport miatt szűnnek meg tömegesen a bányászmunkahelyek, tagszervezeteinkkel megállapodunk, hogy megakadályozzák a Magyarországra történő szénexportot. Volt már erre példa máshol is.” Cs.A. A cseh bányászok tiltakozása Cseh-Szlovák Szövetségi Bányászati, Geológiai és Olajipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (BGODSzSz) Prága Kedves Barátunk! Tájékoztatni szeretnénk Benneteket, hogy a mintegy 180 ezer aktív cseh bányászt tömörítő B.G.O.D.Sz.Sz. úgy döntöt, hogy 1992. november 11 -én bányászdemonstrációt hirdet meg az ország fővárosának, Prágának a központjában. E lépést az alábbi okok kényszerítették ki: Dyba, cseh gazdasági miniszter a bányák átszervezésére és privatizálására egy olyan koncepció valóra váltását tervezi, amely semmilyen kötelezettséget nem határoz meg és semmilyen adatot nem tartalmaz az állam részvételéről e folyamat finanszírozásában. Ha ez a program a Dyba úr által kívánt módon valósulna meg, ez a cseh bányászat megszűnését eredményezné már a közeli jövőben. A bányászat problémáinak megoldására Dyba úr több mint egy éve egy belga szakértő, Gheyselinck tanácsaira támaszkodik, aki csehszlovákiai meghívása végeztével azt indítványozta, hogy hozzanak létre öt vállalkozási alapon működő szénbánya vállalatot Ez már igen hamar számos bánya bezárását eredményezné. A lényeg az, hogy az ilyen bezárásokról már nem a cseh kormány, hanem a tervbe vett szénbányavállalatok vezetése döntene. Ezen okból szükségesnek látjuk, hogy némi nyomást fejtsünk ki a kormányunkra, hogy a jövő évi cseh költségvetés vitájánál jobban figyelembe vegye a bányászok szempontjait. A cseh bányászok követelései: egyértelmű és hosszabb távon szilárd gazdasági szabályok minden bányászati tevékenységre; a privatizációs programok átértékelése mind a mélyművelésű, mind a külszíni bányáknál; egyértelmű és átfogó szén- és energiapolitika; a szénbányarekonstrukciók és privatizálások elhalasztása; szerződéses garanciák a szénbányászat folytatására a következő 5-10 évre; a kormány kötelezettségvállalásból eredő egészségügyi, szociális és ökológiai költségek nagyobb részének fedezésére. Nagyra értékelnénk ha szolidaritásukat a prágai címünkre intézett levélben vagy táviratban adnának kifejezést illetve ha harcunkhoz a cseh kormányhoz intézett üzenetükben fejeznék ki támogatásukat. Reméljük, hogy később tájékoztatást adhatunk demonstrációnkról. Testvéri üdvözlettel Cyrill Zapletal elnök Prága, 1992. november 5. (A cseh bányászokat szolidaritásáról biztosította a BDSZ. A szerk.) Új év, új remény? Igaz-e a mondás, hogy „új év, új remény”? A kérdésre lehetne egy szóval is válaszolni, de el lehet hosszabban is gondolkodni róla. Olvasó bányásztestvéreim talán egyetértenek velem abban, hogy az utóbbit választom. Annál is inkább, mert a valóság mindig árnyaltabb annál, hogy egyszerűen igenekre, vagy nemekre lehessen osztani. Mert a kettő között ott van a talán, a lehet, az esetleg, és még sok más szép magyar szó. De ahhoz, hogy a feltett kérdésre válaszoljunk, mindenképpen vissza kell pillantani az elmúlt esztendőre. Mit jelentett számunkra 1992? Nem akarom ismételni a Bányamunkás decemberi vezércikkének gondolatait, azt azonban újra hangsúlyozom, hogy a külső támadások és a belső bomlasztó erők ellenére a BDSz egységes tudott maradni és meggyőződésem, hogy a kijelölt küzdőtéren megfelelően képviselte a bányászság érdekeit Most persze újabb kérdést lehet feltenni: vajon el kell-e fogadnunk azt a küzdőteret, amelyet mások — a kormányzat —jelölnek ki számunkra? Természetesen nem kötelező! Át lehet lépni az oldalvonalon, de akkor „más szabályok” szerint folytatódik a mérkőzés. 1992-ben ezt még el lehetett kerülni. A belső viták ellenére a legfontosabb pillanatokban kialakult az egységes álláspont, amely természetesen külső és belső kompromisszumok árán jött létre. Voltak (vannak) akik azzal vádolják a BDSz-t, hogy koncként dob a kormány tárgyalóasztalára sok száz bányászmunkahelyet a látszólagos túlélés reményében, holott harcos fellépéssel, sztrájkkal, vagy tömegdemonstrációval talán azok megtartását is ki lehetne kényszeríteni. Nem tagadom, ez így is értékelhető. Azonban az élet ennél sokkal árnyaltabb. Szembe kell néznünk egy számunkra kedvezőtlen kormányzati koncepcióval, amely — lényegében — rövid távon szeretné gyakorlatilag felszámolni a hazai szénbányászatot. Ennek kiindulópontja, hogy az itthoni széntermelés ráfizetéses, ezért a gazdaság szerkezetátalakítási folyamatában a növekvő veszteségeket, adósságokat az állam nem vállalhatja. A gondolat logikusnak tűnik, de veszélyesen leegyszerűsít. Mire gondolok? A helyzetnek van egy közgazdasági, egy szakmai, egy politikai és egy emberi oldala. Nézzük ezeket egyenként, bár ez esetben is fennáll a leegyszerűsítés veszélye. Közgazdasági oldal: Azt mondják: a világpiaci árnál drágábban termelünk. Igen, de a világpiacon az általános pangás miatt most olcsóbbak a szénárak, a magyarországi villamosenergia árak viszont jelentősen elmaradnak a világpiactól. Tehát a kormány a rövidtávon igaz helyzetből csinál középtávú koncepciót. És még egy dolog. A világ sok országa a saját munkahely, munkaerő, termék helyzetének biztosítása érdekében védővámokat vet ki az importárukra. A védővám extra jövedelméből a hazai termelést támogatják. Kérem szépen, ezt már Széchenyi kitalálta. És ez nem jelent szükséggel at fogyasztói áremelkedést, csupán az import jövedelem egy részének átcsoportosítását Szakmai oldal: Valóban léteznek olyan bányák, amelyek kimerülőben vannak, vagy olyan műszaki geológiai feltételek között folyik a művelésük, hogy az már nem gazdaságos. Ezek fokozatos bezárása sajnos elkerülhetetlen. Mi nem ezek mindenáron való megtartásáért harcolunk, mert ez szakmai csőlátás lenne. Azt viszont a kormány szakértőinek kéne látni, hogy egy bányaüzem működéséhez szükséges infrastrukturális háttér lényegében változatlan akkor is, ha a termelését — igény híján — felére csökkentik. Ez szükségszerűen növeli az árakat, vagy a veszteségeket. Mi hiszünk abban, hogy a gazdaság léket kapott hajóját szorgos kezek megjavítják és újra befűtik a kazánokat Ahhoz pedig szén kell, magyar szén! A „Javítás” idejére azonban a kormány felelős gondolkodása és támogatása lenne szükséges. Politikai oldal: Ennek a Parlamentnek és ennek a Kormánynak a szakszervezetek és az általuk képviselt szervezett munkások mindig útjában voltak, ezért folyamatosan a megosztásukra törekedtek. Ez részben sikerült is, gondoljunk a vagyonmegosztási, vagy a szakszervezetek közti „szimpátiaválasztási” cirkuszra, amely csaknem másfél évig tartotta magát, mire a szembenálló szakszervezetek felismerték, hogy őket is csak „búgócsigának” használják ebben a játékban. A BDSz-szel azért nehezebb leszámolni, mert homogén szakmát képvisel (az ágazatok különbözősége ellenére) és szervezettsége még mindig közel 80%-os. Itt a „megoldást” a Kormány számára a bányászat, elsősorban a szén-, de az urán- és a bauxitbányászat felszámolása jelentené. Ezt tudva törekszünk, hogy a fő kérdésekben megőrizzük egységünket, mert másképp nem tudjuk tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kormányzatot. Emberi oldal: A legfontosabbat nem véletlenül hagytam utoljára. A BDSz-nek a nyugdíjasaival együtt több mint százezer tagja van. Szakmai, politikai, tárgyalási felelősségünk erre épül. A Kormány sokszor azzal vádolja a szakszervezeteket, hogy követeléseik felelőtlenek és a társadalmi békét veszélyeztetik. Ezt csaknem minden szakszervezet nevében visszautasítom (a kivételekről most nem kívánok szólni). Most, amikor csaknem 700 ezer munkanélküli van az országban — kilátástalan helyzetben — pontosan a társadalmi békére vigyázunk, amikor kemény tárgyalások árán is, de fékezzük a bányászmunkanélküliek számának növekedését. Tehát hogyan tovább 1993-ban? A kormány minden optimizmust, fellendülést sugalló kijelentése ellenére 1993-ban — sajnos — érdemi változás nem várható. Az infláció növekedése nem a hatékony gazdaságpolitika, hanem a fizetőképes kereslet rohamos csökkenése miatt áll meg. Nincs kibontakozóban lévő munkahelyteremtő állami koncepció, a privatizációval — ahogy mondani szokták — a lovak közé dobták a gyeplőt. Mit tehet a BDSz? Fontos eredménynek tartom, hogy a Kormány képviselőivel december 21-én az É.T. ülésén aláírt megállapodás a szénbányászat számára az 1993-as évre biztosítékot ad, bár nem úgy, ahogy követeltük. De szakértőink mérlegelték, hogy a tárgyalások megszakítása és ezt követően egy országos tömegdemonstráció mit oldana meg? Nem biztos, hogy jobb tárgyalási eredmények születtek volna, az viszont biztos, hogy növelte volna a belpolitikai feszültségeket. Tehát ez évben feladatunk a decemberi tárgyalásokon kialkudott megállapodások betartatása, és a BDSz egységének megerősítése. A BDSz számára 1993 második féléve külön is jelentős, hiszen kongresszust rendezünk. Remélem, ez a kongresszus az egység kongresszusa lesz, mert egy önmagát belülről bomlasztó szakszervezet az egész szakmát harcképtelenné tenné. Ennél nagyobb ajándékot nem is adhatnánk ellenfeleinknek. Végül a címbeli kérdésre, hogyan válaszolhatnék? A fenti néhány gondolat után egy szóval: IGEN! Igen, mert reménykedem, egy erőt adó kongresszusban, és reménykedem abban, hogy a ’94-es választásokon az új kormányzat egy átértékelt gazdaság- és energiapolitikával visszaadja a munkások, köztük a bányászok megtépázott önbizalmát, mert értékteremtő munka nélkül az ország menthetetlenül összeomlik. Boldog Új Évet Bányászok! Jó szerencsét! Schalkhammer Antal