Bányamunkás, 1995 (82. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
82. évfolyam Budapest, 1995. január 30 forint A BÁNYAIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA* ALAPÍTVA 1913-BAN Elmaradt a bányászsztrájk A BDSZ Szénbányászati Tagozata Sztrájkbizottságot állított fel 1994. október 26-án. Mindez azért történt, mert az IKM kormányelőterjesztést készített“ Az integráción kívüli szénbányák helyzete, javaslatok kormányintézkedésre” címmel. Ebben az integráción kívül maradt bányák - kettő kivételével -1995. januári bezárásáról volt szó. Ezért alakult meg a Sztrájkbizottság. Az olvasóinkat erről azért nem tudósítottak, mert a Sztrájkbizottság és a kormány delegációja a sajtó felé moratóriumot hirdetett A megállapodás 1994. december 9-én megszületett - ezt szó szerint a 2. oldalon közöljük -, erről és ennek hátteréről kérdezem Wágner Ferencet, a BDSZ Szénbányászati Tagozat vezetőjét - Az integrálódás, az, hogy vannak integrációba került bányák és vannak, akik kint maradtak - mondja kérdésemre Wágner Ferenc - egy megosztottságot jelentett Ez a megosztottság tovább folytatódott az integráción kívül maradt bányák között Ahhoz nem kell jósnak lenni, hogy ez a megosztottság be fog következni az integráción belüli bányák között is. Vagyis a szakma, a szénbányászat nem tudott egységes maradni, mert mesterségesen szétdarabolták. Ezért nem felhőtlen az égbolt a magyar szénbányászat feje felett - Eleve úgy szedték szét a szénbányákat, durván kifejezve, hogy halálra ítélték az integráción kívül maradiakat azzal, hogy éljenek meg úgy, ahogy akarnak, ahogy a piac diktál? - Nincsenek piaci viszonyok. Ez egy óriási tévedés. Ha piaci viszonyok lennének, akkor a piac törvényei érvényesülnének. Mindenki tudomásul vette volna, hogy a piac törvényei alapján szelektálják, vagyis elsősorban a kitermelt szén volumenében, minőségében, árában és nem utolsó sorban az eladás nagyságrendjében jelenítődne meg. Nem erről van szó, nem arról, hogy a piacon a piaci versenyhelyzetből eredően ítéltettek halálra rövidebb-hosszabb idő alatt ezek a szénbányák. Arról van szó, hogy a megosztottság tudatos volt Az a véleményem, hogy a politikai hatalom elérte azt, amit akart - Térjünk rá arra, hogy hogyan alakult ki az a helyzet, hogy 1994-ben Sztrájkbizottságot kellett alakítani? - A helyzet úgy alakult ki - erről senki nem beszél -, hogy a mai napig érvényes megállapodásunk van az MVM Rt tulajdonosával, az ÁV Rt-vel. Ez a megállapodás csak részben került végrehajtásra, de nem az ÁV Rt hibájából. A májusban kezdett tárgyalássorozat végeredménye az volt, hogy az integráción kívüli szénbányák helyzete megoldásra kerül. Az első az azonnali frontfeladatok végrehajtása volt a bányák “kintlevőségei”, az APEH, a tb tartozások megoldása. Itt a munkaerőpiaci bizottság intervenciós alapjából a pályázatnak megfelelően az integráción kívül maradt bányák 50 %os dotációban részesültek. Ez megoldotta az 1994-es évet Intézkedés született a második félévi szénátvételi szerződések megkötésében. Ezért számomra érthetetlen volt, hogy miért kellett ismételten lépni Szászvár, Dudar és Várpalota esetében - az erőművek nem vették át a lekötött mennyiséget -, mert erről érvényes megállapodás volt A megállapodásban szerepelt, hogy felül kell vizsgálni az integráción kívül maradt bányák nemzetgazdasági érdekekből való kezelését, ez azt jelenti, hogy nem azonnali bányabezárásról van szó, hanem fokozott termeléscsökkentést kell végrehajtani. És középtávon biztosítani kell a szükséges feltételeket. Itt az erőművek által átvett szén kontingensének a megállapodását értem. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy a miniszterelnök Tatabányán a bányásznapon elmondta, hogy három csoportra lehet sorolni a szénbányászat megítélését Az első, hogy a magyar szénre szükség van. A második, hogy az integrációban lévő bányáknak az ezredfordulóig perspektívájuk van. Végül az integráción kívüli bányákról, mint szükségesről szólt és konkrétan megemlítette, melyeknek a termelésére van hosszú távon szükség. Ekkor történt egy gyökeres fordulat Az IKM kormányelőkészítő anyagában az állt: Putnok és Feketevölgy kivételével valamennyi integrációból kimaradt bányát be kell zárni. - A Sztrájkbizottság mikor állt fel és erről miért nem tudhatott a nyilvánosság, azon belül is a Bányamunkás, hogy erről tájékoztassa a bányászokat? - Októberben, amikor megkaptuk a kormány határozattervezetét, ellenjavaslatot készítettünk. Több szakértői egyeztetés után került sor az első kormány és a Sztrájkbizottság tárgyalására, ahol mindkét fél egyértelműen és határozottan kifejtette az általa képviselteket Mivel egyik fél sem akart engedni, Dr. Hegyháti József, a kormánydelegáció vezetője kifejtette, hogy kölcsönösen kellene engedményeket tenni és kompromisszumos megoldást kellene találni. Az ipari miniszter és a miniszterelnök személyes kérésére mind a két fél moratóriumot hirdetett a tömegkommunikáció felé. Ezt mi be is tartottuk. - A sajtócsendnek mi volt a célja? - Az új kormány nem tartotta volna szerencsésnek, ha a szénbányászok is sztrájkot hirdetnek. Akkor már érzékelhetővé vált a közalkalmazotti, közintézeti és a vasutasok gondja. Ha ebben a helyzetben a bányászok is sztrájkot hirdetnek, annak óriási nyomatéka van. Mi a megállapodás reményében tettünk ígéretet a moratórium betartására. - Mi történt ezután? - Mindkét fél szakértői véleményt készített, amit számítással támasztott alá. A kormányzati oldal bennünket a bányabezárási terv elkészítésére próbált rábírni. A Sztrájkbizottság azt vállalta fel, hogy a bányák termelési időintervallumát határozza meg. Az erről készített írásos anyagok egyértelműen bizonyítják, hogy a jelenleg feltárt szénvagyon - az integráción kívüli bányáknál - közel 2000-ig terjedő működést feltételez. Hangsúlyozom, csak a jelenleg feltárt szénvagyonról van szó, mert a társaságoknak arra nincs pénzük, hogy új feltárásokat végezzenek. - Végül is milyen megállapodás született? - A kormány is kész volt a kompromisszumra. Az eddigi kettővel szemben háromnak biztosítja a termelést Putnok, Feketevölgy változatlan kontingenssel, Lencsehegy 2,5 PJ helyett 1,9 PJ-vel szerepel. Ebben a megállapodásban felkínálta a kormány, hogy Dudar és Várpalota a fűtési szezonon 1995. első félévéig 0,2-0,3 PJ termel. Ezt követi a 8-9 hónapos bányabezárás, amikor szintén dolgozni kell. Fontos megjegyeznem az emberekről való gondoskodást Abban is megállapodás született, hogy amennyiben Balinkáról Márkushegyre átmegy dolgozni a bányász, az nettó 100 ezer forint jutalmazásban részesül azért, hogy a dudari és a várpalotai bányásznak Balinkán legyen helye. Elégedett vagy a megállapodással? - Örülnöm kellene, hogy Lencsehegy megmaradt, ahol 900 ember dolgozik, de nem tudok, mert nyom Dudar és Várpalota és az ott dolgozó 500 bányász sorsa. Bár ez is a szétdaraboltságra vezethető vissza, mert a valamikori Veszprémi Szénbányák négy üzeméből Ajka és Balinka az integrációban van, Dudar és Várpalota kimaradt Ez utóbbi kettőnek olyan kevés a termelése, 1,3 PJ-ról van szó, hogy azt az ajkai és balinkai bánya termelése biztos elviselné. Ez az én személyes véleményem. Szászvár sorsa az új tulajdonos, illetve az erőmű és a Nagymányoki Brikettgyár elindításától függ. Itt olyan kis mennyiségű szénről van szó, ami nem kormányszintű megállapodás kérdése. Ezt ott helyben rendezni lehet és a bánya megvételére már van külföldi partner. Edelénynek a sorsa az éves 300 millió forintos támogatással és a részükre biztosított kontingenssel együtt biztosított. - A bányászegység, szolidaritás hogy mutatkozott meg az integrációból kimaradt bányáknál? -A megállapodásban benne van, hogy a sztrájkbizottságból Győr Sándor - a veszprémi terület képviselője - nem értett egyet Dudar és Várpalota bezárásával - És az integráción belüli bányák szolidárisak voltak? - A tárgyalásokon Kármán Csaba, az integrációs bányák tagozatvezetője részt vett. Deklaráltuk, hogy ez a megállapodás nem sértheti a jelenleg integrációban dolgozó munkavállalók érdekeit. Azt azért elmondhatom, hogy éreztem a bányászok szolidaritását és a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének támogatását, benne a különböző ágazatokét is. Dudar és Várpalota ügyét továbbra is támogatjuk, Ladányi András Távoli remények... ismét januárt mutat a naptár. Új év, és remények és újabb megpróbáltatások várnak valamennyiünkre. Iyenkor az új év küszöbén az ember akaratlanul is visszatekint az elmúlt esztendőre, hogy számot vessen országa és egyéni sorsának alakulásával, hogy feltegye magának a kérdést - vajon hová, meddig jutottunk? A kérdés költői, a válasz egyre lehangolóbb és elkeserítőbb. Pedig 1994 májusában valamennyiünkben felcsillant a remény. Azt gondoltuk a szocialista párt győzelmével valami más - ha nem is gyökeres, de érzékelhető fordulat - következik. Lehet, hogy túlzott volt a várakozás és irreális a remény, hogy megannyi elhibázott gazdasági és politikai döntés után végre azok kerültek hatalomra, akik a szakértelem és szociális érzékenység bizalmat keltő ígéretével megtalálják a kivezető utat abból a gazdasági zsákutcából, amelybe hozzá nem értő elődeik gyanútlanul besétáltak. Úgy tűnik, az elmúlt félév kormányzati tapasztalatai alapján, hogy erre belátható időn belül semmilyen reális esély nincsen. A türelem lassan elfogy, mind érzékelhetőbb a kiábrándultság, a közömbösség, a fokozódó elszegényedés pedig egyre több feszültséget és elégedetlenséget szül. A gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények megállíthatatlanul csúsznak lefelé, magukkal húzva azt a középosztályt is, akiknek a politika csinálói a tehetős polgárság hangzatos szerepét szánták. Közben szisztematikusan folytatódik a piacgazdaság kiépítése, a privatizáció, vagy köznyelven szólva az ország kiárusítása, a forintleértékelés, az infláció, a munkanélküliek számának növekedése. Adószedők ezrei figyelik árgus szemmel az ellenőrizhető intézmények és a kisemberek adóbevallásait és jaj annak, aki elmulasztja az állam iránti kötelezettségét. Eközben ügyes vállalkozók milliókkal csapják be az országot, mások hamis számlák alapján milliárdokat vesznek ki a kasszából ÁFA visszaigénylés címén. Ez évben - Isten áldásával - tovább forog az adóprés, hogy kivasalja a bérből és fizetésből élők utolsó tartalékát is, hiszen azok, akik eddig sem fizettek, ezután sem fognak hozzájárulni a közös terhek viseléséhez. Ennél az adórendszernél még a korabeli feudális főurak vagy a törökök is humánusabbak voltak, nem is beszélve Rákosi padláslesöprő akciójáról, ami ha fájdalmas is volt, de legalább igazságos, hiszen ott mindenkinek egyformán lesöpörték a padlását. Boldog újévünk legszebb ajándéka az 1995. évi költségvetés, amelyet hosszas vita után - a kormánypárti többség támogatásával - fogadott el a Parlament. Hogy mi a monetáris stratégia lényege - amely a kormány véleménye szerint az egyetlen gyógyszer az összeomlás elkerülésére - mindenki jól tudja a restrikció. Amikor Békesi urat hallgattam, akkor sem értettem és bevallom most sem értem, hogy egy hosszú évek óta stagnáló, ám most a növekedés várva-várt jeleit mutató gazdaságot miért kell visszafogni? De mint a miniszteri beszédből hallottam, ez a növekedés még nem az a növekedés, az igazi gazdasági növekedésre még várni kell és ahhoz, hogy az majd bekövetkezhessen, most szigorú fogyasztáskorlátozásra van szükség, mind a termelői, mind a lakossági fogyasztás területén. Ennek érdekében további megszorító intézkedéseket kell hozni, hogy a termelőnek elmenjen a kedve a beruházástól, a fogyasztónak pedig a vásárlástól. Hát kérem ilyen egyszerű a képlet, amelynek eredményeként remélhetőleg megszületik a magyar gazdasági csoda. Bár ne lenne igazam, tartok tőle, hogy a csodára még nagyon sokáig várni kell. Arra viszont már lényegesen kevesebbet kell várnunk, hogy kifizethessük - ha tudjuk - a megemelt élelmiszerárakat, a telefont, a postai díjakat, a benzint, az adót, a biztosítót, a szén, a villany, az olaj és a gáz, egyszóval minden felemelt árát. A csomag legnagyobb tétele az energiaárak óriási mértékű emelése, amelynek tovagyűrűző hatásai ma még beláthatatlanok, de egészen biztosan nem állnak meg a villanyszámla, a gáz és fűtőolaj áremelésénél. A gazdasági és a társadalmi civilizáció egyik legsebezhetőbb pontja az energia volt és marad a jövőben is. A legbiztonságosabb és ezáltal relatíve legolcsóbb energia az, amit itthon megtermelnek. Ezt sok, nálunk gazdagabb ország jól látja és az átmeneti “olcsó” világpiaci árak ellenére működteti saját energiatermelő iparát. Ezzel szemben az évtizedek óta hitelekből élő Magyarország kormányai - beleértve a jelenlegit is - milliárdokat költenek arra, hogy felszámolják a hazai szén, urán, érc-ásvány, bauxit, szénhidrogén bányászatot, vállalva annak összes konzekvenciáját, a bányabezárások, a felszabaduló munkaerő szociális költségeit és az import energia egyre növekvő árának megfizetését is. E számomra mindmáig érthetetlen koncepció jegyében született 1994. decemberében kormányzati döntés az uránbánya bezárásáról, az integráción kívüli szénbányák működési idejének meghatározásáról, vagyis a bányabezárások ütemtervéről. Igen sajnálatos, hogy a kormányzat a hazai bányászat ügyét elsősorban szociális kérdésként kezeli, holott ez a valóságban komoly racionális gazdasági kérdés. Végül szeretném az igen tisztelt szakértői kormány szíves figyelmébe ajánlani, hogy az összes energiahordozó közül az “emberi energia” a legfontosabb az ország működéséhez és ez az energia fogytán van. Békési úr az áremelések során arról megfeledkezett, hogy ezt az energiát is pótolni kell. Ahogy azt vele együtt Marxtól tanultuk, a munkaerő olyan különleges áru, amely a termelésben való elfogyasztása során értékeket hoz létre. Akárhogy is forgatom az 1995. évi költségvetést, “a munkaerő újratermelési költségeinek fedezetét” nem találtam meg benne. Ilyenkor az új év küszöbén az emberek általában kívánnak valamit, amit nagyon szeretnének. Nekem az a kívánságom, hogy Szekeres Imre mellett - vagy helyett - a szakszervezeti vezetőkből lett parlamenti képviselők Nagy Sándor, Schalkhammer Antal, Paszternák László és a többiek is szólaljanak meg végre a Parlamentben és mondják el a munkavállalók és a nyugdíjasok véleményét, ahol róluk, az ő sorsukról döntenek. Bónis János