Bányamunkás, 1996 (83. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
83. évfolyam Budapest, 1996. január 30 forint A BÁNYAIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA* ALAPÍTVA 1913-BAN J @ i ll 111 6 8 I I 8 Befejeződött a KOGAZ Rt. privatizációja Egy elvetélt - 1992. évi - kísérlet után 1995-ben sikeresen lezajlott a gázipar, ezen belül a Középdunántúli Gázszolgáltató Részvénytársaság privatizációja. A komolyabb előkészületek 1994. évben az 1113/94/ /XII.6./ Kormányhatározattal kezdődtek, melyben rögzítésre került a részvények 50 %+1 szavazat - tehát többségi részvénycsomagjának az eladása külföldi szakmai befektetők számára. A gázszolgáltatók vagyonának a 40 %-a gázzal ellátott települések önkormányzatainak a tulajdonába kerül szintén részvények formájában. A Kormányhatározatban rögzítésre került, hogy dolgozói tulajdont is kell kiadni az érvényes privatizációs törvény alapján. Az önkormányzati és dolgozói tulajdon kiadására a többségi tulajdonossal megkötött szerződések után kerülhet sor. Az ÁPV Rt. által kiírt tender három fordulós privatizációt tartalmazott úgy, hogy a gázszolgáltatók részvényeinek az eladása legkésőbb 1996 áprilisáig befejeződik. Az előminősítésen megfelelt jelentkezők 1995. november 20-án adták le ajánlataikat, melyek a pénzügyi ajánlat mellett üzleti terveket is kellett, hogy tartalmazzanak, azokat az Értékelő Bizottság minősített egy előre elkészített pontrendszer alapján. A legtöbb ajánlatot - 6 db - a KÖGÁZ-ra adtak, mégis egyedül nálunk volt második forduló, a többiek TIGÁZ, DÉGÁZ, ÉGÁZ, DDGÁZ, az első fordulóban elkeltek. A tender olyan feltételeket tartalmazott, melyek szerint aki a TIGÁZ tulajdonosa lesz, az a többi gázszolgáltatónál már nem lehet tulajdonos és egy befektető két kisebb szolgáltatónál többnél szintén nem szerezheti meg a többségi tulajdonrészt. Így fordult elő, hogy a mi legjobb ajánlattevőnk az ITALGAS - a TIGÁZ tulajdonosa lett -, valamint a második GAZ DE FRANCE - ÉGÁZ, DÉGÁZ többségi tulajdonát nyerte el - kiesett, ezért második fordulóra került sor. A második fordulóban a Bayernwerk-EVN németosztrák konzorcium, akik az első fordulóban a harmadik legjobb ajánlatot tették lettek a befutók, mert az olaszok által ajánlott 67,263 millió dollár emelték a 49 milliós előző ajánlatukat, így az eladásra szánt jegyzett tőke 50 % + 1 szavazat részvénycsomag a reálérték mintegy 300 %-án kelt el, több mint 9 milliárd forint értékben. Az ÁPV Rt. az öt gázszolgáltató eladásából 460 millió dollár, körülbelül 60 milliárd forint árbevételhez jutott, mely messze meghaladta az előzetes várakozásokat, bizonyítva, hogy a gázipar mégsem olyan rossz színvonalú, mint azt az ÁPV Rt. előzetesen megállapította, nem tudjuk, mi alapján. Vevőink - Bayernwerk-EVN - részletes bemutatását később pótolom, mert jelenleg fordítás alatt van az a cégismertető, melyet részünkre átadtak. Annyit tudunk róluk, hogy mindketten gáz, villamos és egyéb energiaszolgáltatásokkal foglalkoznak. A konzorciumon belül 50-50 % tőkével vesznek részt, de az elsőbbség az irányításban a német céget illeti meg. Német-osztrák stratégiai irányítás mellett - Igazgatóság Felügyelő Bizottság - teljesen magyar vállalatként kezelik a KÖGÁZ-t, tehát külföldi munkavállalókat nem hoznak hozzánk. Az első Igazgatósági Ülést már megtartották - ennek szellemében - György Pál vezérigazgató úr határozatlan idejű kinevezést kapott az Igazgatóságtól. Szakszervezeti szempontból ezután fogunk tárgyalni a létszám, bér és a szociális ellátás kérdéseiről, de előzetes információink szerint létszámleépítésre a közeljövőben nem kerül sor. 1995. november 24-28-a között hatan a RUHRGÁZ vendégei voltunk a Bányász-Vegyész-Gázipari Szakszervezet részéről. Ezt azért említem meg, mert a DDGÁZ és a FŐGÁZ befektetőjeként velünk, történelmi jelentőségű megállapodást kötöttünk a létszám, bér, szociális juttatások kérdéseiről, amely alapja lehet a többi befektetővel kötendő megállapodásoknak. Az új tulajdonosunk is egy korrekt német cég, az osztrákokról is hasonló információink vannak, ezért bízunk abban, hogy nem az a tipikus magyar privatizáció történt esetünkben, amely a létszám leépítésével kezdődik, hanem az ésszerű takarékosság mellett a tisztességesen dolgozó munkavállalóinknak hosszú távon biztosít munkát, megélhetést. Zsille János Bérkonfliktus és feloldása a MOL-nál „Az ÁPV Rt. kihasználta a fegyverszünetet, s november 22-én határozatot hozott, persze megint nem tudtuk, hogy mit, aztán hat nap múlva értesültünk róla, de ez akkor már érdektelen volt, hiszen a közgyűlés összehívására - amihez ők ragaszkodtak - ‘95-ben már nem kerülhetett sor. Érdekes volt a magyarázatuk. Nem a merevségükre hivatkoztak, hanem arra, hogy időközben a külföldi tőkebefektetők bejegyezték a MOL részvényeinek 19 százalékát, s olyan ígéretet kaptak, hogy ez évben legalább 6,9 milliárd forint adózott eredmény lesz, ami után fizetik az osztalékot, ennek megfelelő az árfolyamemelkedés, egyszóval nyereséges a társaság. Csakhogy szeptemberben a Pénzügyminisztérium a MOL-lal befizettetett 2 milliárd 800 millió forintot jamburgi gázár címén, s ez máris illuzórikussá tette az üzleti tervben szereplő eredményt. Tehát azt, aminek egy részét a munkavállalók megkaphatták volna, beszipkázta az állami költségvetés. Ettől kezdve a mi számunkra nem maradt semmilyen más lehetőség, mint a sztrájkfenyegetés.” A cikk a 3. oldalon található. Sorsfordulat a Mátrai Erőmű Részvénytársaságnál „Egy stratégiai iparág többségi tulajdonát nem szabad átengedni a külföldi tőkének - érveltek sokan a magánosítás többségi formája ellen. A Villamosenergiaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége és a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének integrációs tagozata közösen sztrájkbizottságot alakítottak 1995. május 15-én, hogy tárgyalásokra kényszerítsék a privatizációs minisztert. A sztrájkbizottságon belül a BDSZ integrációs tagozata a privatizáció humánpolitikai garanciáinak kidogozására helyezte a hangsúlyt. Követelték, hogy a pályázati kiírásokban szerepeltessék azokat a feltételeket, amelyek a privatizáció után is biztosítják a munkavállalók eredményes érdekvédelmét.” A cikk a 3. oldalon olvasható. Új év, új reménység! Boldog új évet bányászok! Szilveszter éjfélkor, amikor a Himnusz hangjai mellett pezsgőspoharunkat egymáshoz koccintottuk és kimondtuk a jókívánságokat, bizonyára sokan érezték kissé hamisnak e szavakat. Súlyosan nehéz évet búcsúztattunk, de szívesen tettük, mert a kormány ígérete szerint a válság jelentős részét is magával vitte. 1995 nagy csapásokat mért ránk, a gazdaság egészére és ebből fakadóan az egyénekre, a családokra is. A pénzügyminiszter nevéhez fűződő gazdasági, pénzügyi és antiszociális intézkedések igen rossz hangulatot keltettek és a kapkodó, csaknem amatőr kormányzati tájékoztatáspolitikának köszönhetően csak hónapokkal később tudtuk meg, hogy a Bokros csomag pánikszerű kidolgozását az ország teljes pénzügyi összeomlásának elkerülése indokolta. Ma már csak elsősorban az ellenzéki pártok vitatják ezt, mert nyilván igazolni akarják előző négy évük szakszerű munkáját. Máig sem fogadják el a mai kormányzat helyzetértékelését a válság méreteiről, az ország tényleges állapotáról. De hát a tények makacs dolgok, ahogy szokták mondani! Nemzetközi felmérések szerint Európában a magyar az egyik legpesszimistább nép. Állítólag mindig sötétebbnek látjuk, érezzük helyzetünket, mint amilyen valójában. Mondják ránk, hogy mi vagy mulatunk, vagy temetünk, de sírva is tudunk vigadni. A megállapítás valószínűleg igaz, ki-ki a saját életéből példát is tudna mesélni, de vajon hogy igaz ez 1995-re és a megelőző néhány évre? Gondolom, velem együtt nagyon sokan meghallgatták, megnézték Göncz Árpád újévi köszöntőjét. A köztársasági elnök közérthetően, érzelmi töltéssel, de ideológia és pártsemlegesen beszélt az ország helyzetéről. Az ő megfogalmazásában és az új év első perceiben döbbenetesen hangzott, amit egyébként mindenki tudott, hogy az ország ipari, mezőgazdasági termelése az elmúlt öt év alatt 40 százalékkal esett vissza, szétzilálódott a mezőgazdaság, az iparban gyökeres szerkezetátalakítás kell és mindezek halmazataként az ország adósságterhei csaknem pénzügyi csődöt idéztek elő. Én ugyan hozzátettem volna, hogy a keleti kereskedelem részünkről történt egyoldalú befagyasztása 1990-93-ban nagymértékben nehezítette a szerkezetváltást és drámai helyzetbe hozta a mezőgazdaságot. A mezőgazdasági szövetkezeti mozgalmat lehet bírálni, létrejöttük módját kritizálni, de egyet nem lehet elvitatni: a 70-es években Európa egyik legeredményesebb élelmiszergazdasága volt a magyar. Az 1989-90-es választási kampányban az egyik - ma ellenzéki - párt hangoskodó szlogenje volt: új földosztást! Ez volt a jelszó a szövetkezetek szétverésére. Olyan jól sikerült, hogy 1994-95-ben jelentős élelmiszerbehozatalra szorult az ország, hogy ne legyen hiány, mert arra 1965 óta nem volt példa. Miközben fennkölt jelszavakkal Európába igyekvésünket hangsúlyozzuk, apránként kiderül, hogy Európa nem nagyon ugrál értünk. Iparunk ma ugyan még nem versenyképes és különben is már jelentős része külföldi tulajdonban van de a nyugatra bevihető mezőgazdasági termékek mennyiségét önvédelemből az Európai Unió 1996-tól a felére csökkentette. Akkor hogy is van ez? 1995 a bányászatban is nehéz esztendő volt. Bányabezárások, termeléscsökkentések, létszámcsökkentések jelzik a kényszerű folyamatot. Azonban tiszta lelkiismerettel megállapíthatjuk, hogy a bányászszakszervezet határozott és szakszerű fellépése sikeresen tudta befolyásolni az eseményeket. Volt bánya, amelyet nem lehetett megtartani, pl. Szászvár, de a BDSZ közreműködésével jelentősen javult a bauxitipar helyzete és a korábbi megállapodásnak megfelelően rendeződött az uránbánya sorsa. Mindehhez azonban az kellett, hogy a BDSZ tagszervezetei, tisztségviselői rendszeres, őszinte kapcsolatban álljanak egymással és nem utolsósorban a szakszervezetek bízzanak erejükben, amelyről már sokszor tanúbizonyságot tettek. Többek között ez is feltétele annak, hogy a hazai bányaipar - főleg a szénipar - oktalan leépítését legalább is fékezzük. A szénbányászat és az ércbányászat visszaszorítása - nagyon sok esetben a költségekkel indokolva - európai jelenség. De én hiszek azoknak a szakembereknek, akik állítják: egy-két évtized múlva ez a mai stratégia sokba fog nekünk kerülni. Ezért is szorgalmazza a BDSZ - többek között - ennek szakmai és parlamenti újragondolását. 1995- ben újjáválasztottuk az üzemi tanácsokat. 1992-93-as születésük körülményeit most nem taglalom. Tény, hogy léteznek, van funkciójuk és a hatályos törvény az üzemi tanács választáson résztvevő szakszervezetekre leadott szavazatok alapján intézkedik az eredeti szakszervezeti vagyon végleges elosztásáról. Mint ahogy már többször foglalkoztunk a témával, igen jó eredménnyel győztek a BDSZ-hez tartozó szervezetek képviselői, tehát ‘93-ban elért befolyásunkat megtartottuk, sőt erősítettük. Mégsem úsztuk meg némi vagyonvesztés nélkül, ami amúgy nem hiányzott. Abban bízom azonban, hogy azok a kollégáink, bányásztársaink, akik valamilyen helyi ok miatt elpártoltak a BDSZ- től, előbb-utóbb felismerik, hogy az érdekvédelmi, érdekképviseleti munka csak erős, egységes ágazati szervezetben lehet eredményes és a csatákat politikai percemberkékkel nem lehet megnyerni, mert ezek ereje addig tart, amíg szervezetük feléli a BDSZ-től megszerzett vagyont. 1996- ot írunk. A jelenlegi kormányzatnak ez a félideje. Vajon mit fog felmutatni? Tud-e reménykeltő perspektívát adni polgárainak, meg tudja-e alapozni újjáválasztási esélyeit? Mindezekre a választ ennek az évnek kell megalapozni. Vannak biztató jelek. Felgyorsult a privatizáció (csak ne bánjuk meg), stabilizálódott a forint, jelentősen növekedtek a valutatartalékok, szaporodnak a beruházások, a ‘94-ben bizalmatlanná vált tőkések újra itt vannak, térségfejlesztési stratégiák körvonalazódnak, stb. Igaz, hogy idén is tovább nyögjük az infláció kemény terheit, de a szakemberek szerint, ha elég fegyelmezettek leszünk és a világgazdaság is úgy akarja, ez az utolsó ilyen szigorú esztendő. Ez az év megalapozhatja a gazdasági növekedést és ‘97-től már az állampolgár is érezheti ennek gyümölcsét. Úgy legyen! Mit tehet ehhez hozzá a bányászszakszervezet? Elsősorban őrizze meg tartását, maradjon következetes az emberi és szakmai kérdésekben, ahol indokolt, határozottan képviselje az egyéni érdekeket is, de ha gazdaságilag indokolt, legyen bölcs és rugalmas a véleményében. Reméljük, hogy 1996-ban nem lesznek drámaivá súlyosbodó események a szakmában. Jó lenne, ha eredményesebben tudnánk gondoskodni a nyugdíjasokról és a munkanélkülivé vált bányászokról. Ennek sajnos a legtöbb helyen hiányoznak az anyagi feltételei, de sokszor a jó szó is segíthet. Új év, új reménység! - szól a mondás. Reménykedjünk, hogy a jóslatok megalapozottak, az ország végre megindul fölfelé, mert ez a bányászatnak is csak jó lehet. Erre érdemes még egyszer koccintani. Csizmás Attila