Bányamunkás, 1996 (83. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

­ Év végén, új év elején az emberek szeretik összegezni az elmúlt időszak történéseit, megtervezni életüket, a hogyan továbbot. Két szakszervezeti vezetőt, az igazgatójukat és egy bányász­nyugdíjas párt kerestem meg a témával kapcsolatban. A várpalotai gépüzem sok évtizedes BDSZ tagság után tavaly került a vasasokhoz. Érdekelt az új helyzet, hogy milyen volt '95, mit sikerült elérni, mik a tervek? Mi újság Várpalotán? - Korcsok Sándor vagyok, a vasas szakszervezet elnöke. Tavaly kerültünk a vasasokhoz, miután a bányászathoz ma már egyre kevesebb a közünk, hiszen tavaly már a bányászatban használatos gyártmányaink csupán 50 %-át tették ki az össztermelésnek. A tagság úgy dön­tött, ha választani lehet, a vasas szakszer­vezetet választjuk. Fülöp Laci a titkár. Rajtunk kívül működik a cégnél Liga szakszervezet is, ők alakultak meg előbb. A legfontosabb kérdésekben meg szok­tunk állapodni, úgy mint bérfejlesztés, munka és védőruha, dolgozók egyéb érdekképviselete. A gépüzemet mindig is a jó kollektív szellem jellemezte, ezért a dolgozók érdekeit is közösen képvi­seljük. Véleményeltérések természetesen vannak, de szerintem az lenne a baj, ha nem lennének. Rengeteg munkánk volt tavaly. Volt olyan hónap, amikor a dolgozók több­sége minden nap dolgozott, természete­sen beleértve az ünnepnapokat is. Egy­részt tehát nagy volt a teher. Másrészt örültünk, hogy dolgozhattunk, mert ilyen munkanélküliséggel sújtott világban a munkahelyet meg kell becsülnünk. Szül­te kizárólag nyugatra termeltünk. A bá­nyabiztosító pajzsberendezéseken kívül gépjármű forgószerkezeteket, akkumulá­torládákat, daruszerkezeteket, alkatrésze­ket gyártottunk. Szerintem dolgozóink érdekképviseletét megfelelően ellátjuk. Mivel kft-vé alakultunk, a döntés az igazgatóság kezében van, de kikérik vé­leményünket. A bérfejlesztést nem tudtuk olyan mértékben kiharcolni, ahogy azt a kollektíva megérdemelné, ez némileg keserű szájízt hagy az emberben. Kérdezi, mikor voltam üdülni? Nem is tudom mikor, de miután két gyermekem van, a jövőben sem tudunk sehová el­menni. Mi családi házban lakunk, alig győzöm megkeresni a ház rezsijét. Némi segítséget jelent, hogy futkos az udvaron néhány tyúk, kacsa, a disznónk éppen tegnap ellett 16 kismalacot. Ebből 5 elpusztult, 11 megmaradt, reméljük eze­ket az anya fel tudja nevelni. Ez jelenthet kis keresetkiegészítést. Nagyon nehéz volt a tavalyi év, de az idei sem lesz köny­­nyebb. A köztársasági elnök is elmondta újévi köszöntőjében, hogy valami már alakult az országban, de még mindig nagyon szorít a kapca. Nem tudom erről ki tehet, a munkásosztály biztosan nem! Putz Imre, a Gépüzem Független Liga szakszervezetének vezetője a követ­kezőképpen vélekedik: - A mi szakszervezetünk ‘89-ben ala­kult 115 fővel, műszaki nem volt köz­tünk, valamennyien fizikaiak voltunk. Nagyon megviselte létszámunkat a gép­­üzembeli leépítés. Nagy volt a külföldre szegődött dolgozók száma, ráadásul a „húzós” emberek hagytak itt bennünket. Ma közel 90 tagunk van, a gépüzemi lét­szám harmadrésze. Ami külön öröm, ma már nemcsak fizikaiak tagjai a Ligának. Tudja az a baj, elég sokan vannak itt az üzemben, akik egyik szakszervezetnek sem tagjai. Vagy az egykori BDSZ-ben csalódtak, de nem is tudom, miért? A Liga eleinte még produkált eredménye­ket, ma vegetálunk. Mire gondolok? Az első bértárgyaláson 20 %-ot is ki tudtunk alkudni, ez tavaly csak 10 %-ra sikere­dett. Ez persze a tagságnak, kollektívá­nak nagyon rosszul esett, hiszen ren­geteget dolgoztunk, többre számítottunk. Szinte állandóan exportra dolgozunk, ahol nemcsak a mennyiség, de a minőség is rendkívül fontos. Mondanom sem kell, rengeteg a túlműszak, az alapbér viszont alacsony. Megegyeztünk a másik szak­szervezettel, mennyi az a­z, ami alá nem megyünk. Szerintem velük a kapcsola­tunk csupán látszólagos. Nagy Kálmán ügyvezető igazgató: - A mi kft-nknél a szakszervezeteknek nincs mitől tartani. A szakszervezetek vezetői nagyon jó szakemberek, felelős munkát végeznek, a dolgozók hallgatnak rájuk. Az volna a meglepő, ha nem len­nének közöttünk vélemény­különbségek. Nekik kötelességük megvédeni a dolgo­zók érdekeit, a vezetésnek pedig elmenni egy olyan kompromisszumig, ami a cég gazdasági helyzetét nem veszélyezteti, és nem vezeti csődhelyzetbe. Nem szabad elfeledni, 280 ember, ezáltal 280 család életéért, sorsáért vagyunk felelősek. Üze­münkben ‘91-ben nagyfokú szerkezetát­alakítást hajtottunk végre. A szellemi foglalkozásúak 88-as létszámát 35-re mérsékeltük, a termelő vonalon viszont létszámnövekedést hajtottunk végre. 95 %-ban exportra termelünk. A belső piac olyan minimális pajzsberendezés gyártását igényli, ami alig éri el a 4-5 ezer tonnát. A még üzemelő bányák új berendezéseket nem rendelnek, a meg­lévő régi állományból biztosítják azokat a fejtéseket, amik adott csökkentett ter­meléshez kellenek. Az általunk gyártott új pajzsok német és angol rendelésre készülnek. Innen aztán továbbutaznak Amerikába, Ausztráliába, Dél-Koreába és Japánba. Szerintem az 1995-ös év mindenkinek nehéz volt az országban. Dolgozóink a megnövekedett feladatokat egész év során becsülettel elvégezték. A mi cé­günket ugyanúgy sújtották az állami intézkedések, mint másokat, értem ez­alatt a tb, nyugdíj és adórendelkezéseket. Persze az is biztos, hiába 15-16 millió a bér, ha abból 7-8 millió kerül a boríték­ba, a többit elvonják tőlünk. Miután exportra dolgozunk, árainkat a világpiac diktálja. A konkurencia miatt árat emel­ni nem tudunk, szembe kell néznünk a belső áremelésekkel is, így a bérnöve­kedésnek tőlünk független tényezők is határt szabnak. Takács István nyugdíjas: - Ahhoz képest, hogy véletlenül kerül­tem a bányához, sikerült 25 évet lehúz­nom a Várpalotai Szénbányáknál, mint földalatti lakatos. Szívesen dolgoztam a bányában, nagyon jó volt a közösség, inkább segítettük egymást, minthogy résztvevői legyünk annak a sok sár­dobálásnak, hántásnak, ami manapság jellemzi az embereket. ‘87-ben mentem nyugdíjba. Életem párjával kettecskén élünk kis lakásunkban, annak idején azt hittük, kettőnk nyugdíja elég lesz a tisztes megélhetésre. Hát nagyon nehéz. Még az a szerencse, van egy kis kertünk, ahol megterem a zöldféle, az eltennivaló, nem kell semmit vennünk a méregdrága piacról. Mára eljutottunk oda, a kertet is őrizni kell! Az embereknek eltűnt az önbecsülése. Lopnak mindent, ami csak megterem. Az ember megöregszik, beteg lesz, a gyógyszereket nem takarja be havi 3000.-Ft. Csodálkozom, hogy a helyi vezetők nem használják ki a meg­lévő energiaforrásokat, inkább a drága olaj és gáz idehozatalában gondolkod­nak. Volt itt Palotán helyi kiserőmű, nem igaz, hogy nem lenne gazdaságo­sabb, mint bármilyen más megoldás. No de mindegy, mi egyszerű emberek úgy­sem értünk semmihez, majd eldöntik az okosok. Vilma néni: - A párom 50 éve szakszervezeti tag, én is 40 éve fizetem a tagdíjat. Igaz én a kohónál dolgoztam, az ottani szakszer­vezeti bizottság nőfelelőse voltam, nyug­díjba menetelem előtt 13 éven át. Koráb­ban járhattunk üdülni, országszerte hir­dette a felirat: épült a dolgozók pénzéből. Ma már képtelenek vagyunk önerőből bárhová is eljutni. A fiatalok attól félnek, milyen lesz a holnap, a nyugdíjasok vi­szont azon keseregnek, ezért dolgoztunk egy életen át? Mindketten szeretjük a közösséget. Járunk a bányász nyugdíjas klubba, a városi nyugdíjasok klubjába, a kohós találkozókon is részt veszünk, de szívesen látogatjuk az utazók klubját, gyönyörködünk a csodálatos utazási fil­mekben, diavetítésekben. Nagyon jók a búfelejtő dalos találkozók, nótázgatá­­sok, a szép színházi előadások. Szere­tünk kimozdulni a négy fal közül, hisz az embereknek a nehéz időkben nem befelé kell fordulniuk, hanem inkább egymás felé, mert a magányban, a gon­dok között csak betokosodni, meg­bolondulni lehet. Csősz Sándor BÁNYAMUNKÁS Jubileum Pécsett Amíg a szakmai ünnepek száma egyre fogy, addig a bányászatban feléledt egy több évszázados hagyomány. Mind több helyen - bár egyre kevesebben - ünnepük meg a bányászok védőszent­jének, Borbálának az ünnepét. A szak­ma, az itt dolgozó ember megtisztelése volt, hogy december 4-én a parlament plenáris ülésén Toller László, az MSZP frakcióvezető-helyettese, pécsi képvi­selő megemlékezett e napról, méltatta a bányászok helytállását e nehéz időkben is. Pécsett egy közelmúltban átadott új híd, egy közúti felüljáró kapta Szent Borbála nevét, s az éppen 40. évfor­dulóját ünneplő hazai uránbányászat is ezt az alkalmat ragadta meg, hogy ün­nepe még teljesebb legyen. A kétszeresen is jeles alkalomra meg­hívták mindazon vezetőket, akik a 40 éves urántörténelemben jelentős szere­pet játszottak, szakszervezeti, minisz­tériumi vezetőket, nyugállományba vo­nult műszaki, gazdasági, szociális igaz­gatókat Rövid Borbála-napi megemlékezés után az ünnepi, jubileumi visszatekin­tést Bánik Jenő ügyvezető igazgató vé­gezte el. Beszédében kiemelte, a ma­gyar bányászat több évszázados törté­netén belül a magyar uránbányászat 40 éves múltja bár látszólag nem nagy idő, mégis számos olyan műszaki-technikai eredményt hozott, mely méltán kivívta a szakma elismerését Ezután rövid áttekintést adott a 40 év történelméből. A magyarországi urán­kutatás 1952. évi beindulásáról, arról, hogy a kutatók Kővágószőlős határában 1953 júliusában találták meg azt a je­lentős radioaktív anomáliát, mely után felgyorsulhattak a kutatások. Ezek eredményeképpen 1955-ben alakult meg Bauxibánya Vállalat néven az a magyar vállalat, amelynek keretében beindult a tényleges uránbányászati tevékenység. A vállalat nevéből is kitűnt, hogy az urán stratégiai jellege miatt óriási titok övezte mind a kutatá­sok, mind a termelést. A név csak 1957- től fejezte ki a tényleges tartalmat, amikor Pécsi Uránbánya Vállalatra vál­tozott. Az érctermelés 1957-ben kezdődött, s az első ércszállítmány 1958-ban indult el a Szovjetunióba. 1961-ben már há­rom bányaüzem termelt, s 1964-ben, a felfutás befejező aktusaként működni kezdett a Vegyi Dúsítómű, ezzel egy­­időben változott a vállalat neve Mecse­ki Ércbányászati Vállalatra. A kutatások egyre nagyobb mélység­ben találtak csak kitermelésre alkalmas minőségű ércet, ezért a IV., majd ké­sőbb a V. bányaüzem beruházási prog­ramjai már 1000 méteres aknákat tartal­maztak. Az urántermelés fontossága a hadi­iparban betöltött szerepe miatt sokáig szorosan öszszefüggött a világpolitika alakulásával. A hidegháborús feszült­ség oldódásával az urán jelentősége is csökkent, az ár szabadpiaci kategóriává vált A korábban felhalmozott hatalmas készletek az átlagos termelési költ­ségnél alacsonyabb árszinten képesek hosszú ideig fedezni az atomerőművek szükségleteit. Ez a tény az egész vilá­gon nehéz helyzetbe hozta az urán­­bányászatot Csak azok a bányák tudtak talpon maradni, melyek rendkívül ked­vező lelőhelyi adottságokkal bírtak. A mecseki uránbányászatot ez a hely­zet rendkívül súlyosan érintette. 1985-ben kormányhatározat született a ter­melés beszüntetésére, amelyet egy év múlva ugyan feloldott egy újabb kor­mánydöntés, de ez a termelés folyta­tását olyan gazdasági feltételekhez kö­tötte, melyek az itteni lelőhelyi fel­tételek között teljesíthetetlenek voltak - így jutottunk el a történet utolsó szakaszához - mondta Bánik Jenő -, amelyet a harmadik kormányhatározat úgy fogalmazott meg, hogy a rendel­kezésre álló feltárt készletek lefejtése után be kell fejezni a termelést és meg kell kezdeni a végleges bányabezárást és rekultivációt. Ezután beszédében szólt azokról az emberekről, akik ezt a történelmet végigcsinálták, s a további feladatokat is meg fogják oldani. Arról, hogy az „uránbányász”, az „urános” jelzők a városban, a régióban és országosan is fogalommá váltak. Pedig a feltételek nem voltak mindig rózsásak. Sok volt a szakképzetlen, gyakorlatlan fiatal, akik­nek a betanítása, a veszélyes bánya­munkához elengedhetetlenül szükséges fegyelem elfogadtatása igen nehéz fela­dat volt. De a mindenkori vezetés erő­feszítései eredményeképpen létrejött az a 7-8000 fős, szakmailag egyre fejlődő, az uránbányászat problémáit jól ismerő, nehéz és felelősségteljes munkában em­berileg összekovácsolódott kol­lektíva, mely képes volt min­dig újat, jobbat, gazdaságo­sabbat produkálni, új műszaki megoldásokat keresni és beve­zetni. Ezeket az eredményeket mind a hazai, mind a külföldi szakértők elismerték. A termelési költségek szín­vonalát a továbbiakban már csak a lelőhelyi adottságok ha­tározzák meg, ez sajnos nem változtatható. Az uránbányá­szat befejezésének a tudomá­sul vételét az a tudat könnyíti meg az itt dolgozók számára, hogy mindent meg­tettek az elkerüléséért, de a természet megváltoztathatatlanságát tudomásul kell venniük. A visszalérő feladatok jellege na­gyon különbözik egy, a bányaiparban dolgozó szakember számára ideálisnak mondható munkától. Bonyolultságát, nehézségét tekintve azonban sokkal na­gyobb feladat. A termelés befejezése után a bányabezárási és rekultivációs munkák megtervezésével és végrehaj­tásával biztosítani kell, hogy a 40 éves bányászkodás, a környezetre veszélyt vagy kárt jelentő valamennyi tényezőjét megszüntessék. Ez a munka, bonyolult­ságát, újszerűségét tekintve semmiben nem különbözik a beindítás nehézsé­geitől. Egy tényező azonban sokkal kedvezőbb, rendelkezésre áll a 40 év tapasztalataival felvértezett kollektíva. Az ügyvezető igazgató ezután meg­köszönte a nyugdíjas és még aktív kol­légák munkáját, majd kitüntetések, elis­merések átadására került sor. Itt jelen­tették be, hogy a Magyar Köztársaság elnöke és az ipari és kereskedelmi mi­niszter a Magyar Köztársaság Érdem­rend kiskeresztje kitüntetésben része­sítette Bánik Jenő ügyvezető igazgatót. Kiváló Bányász miniszteri kitüntetést 1996. JANUÁR Mindenre megoldást kell találni Ritka manapság az opti­mista ember. Kinek ilyen, kinek olyan gondjai, prob­lémái vannak, amelyek sokakat kissé borúlátóvá tesznek. Ha valaki azt mondja „Én bízom a jövő­ben!", arra az emberre ér­demes odafigyelni. - 1952-ben születtem, Salgótarjánban végeztem el a gépipari technikumot. A baloldaliság már középiskolától kez­dődően végigkísérte a pályafutásomat - vallja magáról Zaja Zoltán, a Mátrai Erőmű Részvénytársaság szállítószala­gos részlegének gépmestere. - Első munkahelyem 1970-ben az akkori Mátraaljai Szénbányák Thorez Bányaüzeme volt, amelyet egy kis kitérő követett. Úgy is mondhatnám, elmentem világot látni pár évre. Voltam kubikus, technológus, dolgoztam csőszerelőipari vállalatnál - a lényeg az, hogy megta­nultam önállóan dolgozni. 1974 már­ciusában jöttem vissza Visontára, a sze­relő- és gépjavító üzemhez. ‘76-tól fo­lyamatos műszakba kerültem, a külfej­tésen dolgoztam - aknászi feladatkört láttam el egészen 1982-ig, amikor meg­született a kisfiam és átkértem magam egyharmados műszakba, a szállítószala­gos részleghez. A cég időszakos átszer­vezéseinek eredményeként 1988-89-ben a termelési osztályhoz kerültem géplánc­vezetőnek, azóta pedig a szállítószalagos részlegnél dolgozom mint gépmester. A mozgalmi munka már fiatal ko­romtól kezdve vonzott. Talán az volt az oka, hogy mindig szerettem tevékeny­kedni. Először a KISZ-ben, majd a párt­ban vállaltam szerepet. Mióta a párt kivonult a munkahelyekről, a szakszer­vezet keretében foglalkozom az embe­rekkel. Végigjártam az utat: bizalmi, főbizalmi voltam, jelenleg tagja vagyok a visontai bányaüzem szakszervezeti bizottságának, a BDSZ szakszervezeti bizottságának, de beválasztottak az üze­mi és a központi üzemi tanácsba is. Az 1994-es önkormányzati választásokon lakókörzetemben megválasztottak kép­viselőnek. Nemrégiben pedig, decem­berben a dolgozók szavazatainak ered­ményeként bekerülhettem a Mátrai Erő­mű Részvénytársaság Felügyelő Bizott­ságába, mint a dolgozók képviselője a bányászati területről. Hogy viseli a családom ezt a túlfűtött, állandó mozgásos életvitelt? - Hozzá­szoktak. A fiam és a kislányom általános iskolások, a feleségem magyar-törté­nelem szakos tanár. Valóban sok a ten­nivalóm, de azért őket sem hanyagolom el. Van egy gyümölcsösünk is, amelyet gondozni kell és a szülőkre is ráfér időnként egy kis segítség. A rendszerváltás óta csak kívülről figyelem a pártokat, s bár önkormányza­ti képviselőként MSZP-támogatással indultam, nem vagyok párttag. Balol­dalinak vallom magam, de úgy érzem, ma ezeket az érdekeket leginkább a szakszervezet képviseli. Ez az egyetlen szervezet, amely valóban szociálisan érzékeny, és amely valóban tenni tud a dolgozók érdekében valamit. A privatizációt az ország életében egy szükséges rossznak tartom. A költ­ségvetésnek szüksége van bevételre, de az előrehozott adósságtörlesztést ugyan­olyan hibásnak tartanám, mintha nem fizetnénk az adósságainkat. A szükséges fejlesztésekre fordítva az a pénz többet jelenthetne az országnak. A Mátrai Erőmű Rt. privatizációja? Ha lehetett volna választani a cégre pályázó tulajdonosjelöltek között, én ak­kor is a németeket választottam volna. Talán közelebb állnak hozzánk, mint a többi pályázó. Tavalyelőtt az üzemi tanács tagjaival látogatást tettünk Né­metországba, ahol az ottani üzemi taná­csok munkájáról szereztünk tapasztala­tokat. Beszélgettünk az emberekkel és meg kell mondjam, hogy nem tűntek elégedetlennek. Természetesen tudom, hogy ők sem tálcán kapták a vívmá­nyaikat, meg kellett érte harcolniuk. Valószínű, hogy nekünk is lesznek fela­dataink a közeljövőben. De ha kialakul­nak az újfajta működés feltételei, opti­mistán nézhetünk a jövőbe. A lényeg az - véleményem szerint -, hogy minden problémára megoldást kell keresni. Még­hozzá olyan megoldást, ami­­ jó. Bízom benne, hogy sikerül megtalálnunk. MGK

Next