Bányamunkás, 1997 (84. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

84. évfolyam Budapest, 1997. január 30 forint A BÁNYAIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA* ALAPÍTVA 1913-BAN Sikerbe „fulladt”demonstráció A demonstráció az érdekvédelem jól bevált eszköze, a dolgo­zói elégedetlenség nyomatékosítására. Átmenet az érdekegyez­tetés viszonylag csendes vizeiről, a sztrájk háborgó tengerére. Amolyan első figyelmeztetés. Jelzés arról, hogy a munkavállaló tü­relme véges, mi több, elfogyott, s ezt kifejezésre is juttatja. Okos munkáltató ért belőle. Itt még minden megállítható - persze nem könnyen! -, itt még visszaállhat egy tárgyalásos pozíció, de nem késhet sokat a ked­vező döntés. Úgyszólván semennyit. A sebességváltó már a kö­vetkező fokozatban van, a motor dübörög, de a kuplungpedált még padlóhoz szorítja a várakozás fegyelme. Hogy meddig? A hír olyan gyorsan érkezett, amilyen gyors volt a döntés. „A Mátrai Erőmű Rt. dolgozói 1996. december 10-én délután két óra­kor Visontán, az igazgatóság épülete előtt tiltakozó demonstrá­ciót tartanak. Az ok: a részvénytársaság német tulajdonosa az RWE konzorcium, nem teljesítette a privatizációs szerződésben és az ágazati kollektív szerződésben foglalt kötelezettségeit." Sietve megyünk, hogy a Bányamunkás képviseletében hiteles tudósítói lehessünk az eseménynek. Negyed kettőkor lépünk be a Mátrai Erőmű Rt. Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövet­sége irodájába, ahol nem várt csend és Bertha József, a szakszer­vezet munkatársa fogad, éppen két telefonálás között. - Végszó­ra érkeztetek - mondja örömmel. - Pár perce kaptam az értesítést, hogy megegyezés született, így a demonstráció elmarad. Most szólok közbe, hogy ne jöjjenek a fiúk, sajnos a bükkábrányiak már úton vannak, ők már csak itt értesülhetnek az új helyzetről. Jogos a követelésünk - Hol kezdődik az az út, amelyiket vé­gigjárva, most arra az elhatározásra jutottatok, hogy nincs más lehetőségetek csak a demonstráció? - Ez év elején - kezdi Kármán Csaba a szakszervezet elnöke - a két reprezen­tatív szakszervezet (a bányász, illetve az erőművi villamos! - a Szerk.) megálla­podott a munkáltatóval - melyet az igaz­gatóság is jóváhagyott hogy húsz szá­zalék keresetszínvonalat emelünk és év közben, ha biztossá válik, hogy a tényle­ges infláció a prognosztizálttól eltér, ak­kor ismételten leülünk, rögzítve azt a célt, hogy a reálbérek megőrződjenek. Körülbelül egy hónapja megy a vita, hogy hogyan tudjuk ezt a kérdést rendez­ni, s mivel látszott, hogy a középszintű bérmegállapodások nagy valószínűség­gel nem fognak eredményre vezetni, ki­dolgoztunk egy olyan megoldást, hogy adjuk oda a dolgozóknak, a korábbi évekhez hasonlóan, étkezési bonban azt az összeget, ami a mi megítélésünk sze­rint hiányzott. - Milyen összegről volt szó? - Elég komoly viták mentén végülis kialakult egy tízezer forintos étkezési bon nagyságrend. Ez természetesen adó­mentes, nettó tízezer forintot jelent, mi­vel a munkáltató állja a személyi jövede­lemadó konzekvenciákat. - Ha megállapodtatok, mi okozta a konfliktust? - A megállapodást követően a tulajdo­nosi kör - amely a magyar társasági tör­vény szerint ismeretlen kategória - olyan döntést hozott, hogy leállít minden olyan kifizetést, amit nem tud elismertetni a villamosenergia árában. Ettől bolydult fel a méhkas, ezelőtt egy héttel. Mindkét érdekképviseleti szervezet megtette a maga lépéseit. A bányászszakszervezet úgy fogalmazott, hogy az érdekérvénye­sítés fokozatossági elvének a betartása mellett menjünk neki az ügynek, felvál­lalva a legvégső eszközt, a sztrájkot is. Persze ha végképp ellehetetlenülnek a tárgyalások. Közben a sajtó, a helyi tele­vízió, rádió felhasználásával már jó egy hete folytatunk kampányt jogos követe­lésünk megvalósítása mellett. - Ami, a történtek ismeretében, ered­ményesnek bizonyult. - Ma megérkezett Németországból az igazgatóság elnöke, s miután telefonon egyeztetett a német tulajdonosi képvise­lőkkel, egy órakor aláírtuk az új megálla­podást. Ezáltal okafogyottá vált az a de­monstráció, amit a taktikai elképzelések­ben felépítettünk. - Milyen formában képzeltétek el a til­takozást? - Most egy nagygyűlést tartottunk vol­na, melyben a közvélemény elé tárjuk, hogy egy külföldi tulajdonos, hogyan ke­zeli ma Magyarországon a munkaválla­lót. - Tulajdonképpen kikből áll ez a bizo­nyos „nemlétező” tulajdonosi kör? - Ez egyértelműen német tulajdonosi kör, annak ellenére, hogy vannak benne magyarok is, csak azt közgyűlésnek hív­ják. Tehát egy nagyon érdekes, multina­cionális tulajdonosi érdeket képviselő kompániáról van szó, amelyben csak né­met RWE-s tulajdonosi képviselők van­nak. őket szerettük volna valahogy tet­­tenérni a holnapi - a BDSZ elnökénél tartandó - megbeszélésen. - Ezt már nem merték felvállalni? - Úgy néz ki, ez is közrejátszott ab­ban, hogy az eredeti megállapodást jóvá­hagyták, így megkezdődhet a dolgozók részére a tízezer forintos étekezési bonok kiadása. - Valójában ez egyértelmű szakszerve­zeti siker az érdekérvényesítés folyama­tában, hiszen a sztrájkfenyegetettség A Bükkábrányi Bányaüzem busznyi dolgozója már úton volt Visonta felé, amikor megszületett a megállapodás. Orosz József szb-titkár - néhány nappal az elmaradt demonstráció után - a helyi előkészületek eseményeit, a bükkábrányi közhangulatot eleveníti fel.­­ Az előző nap bizalmi testületi ülés volt, ahol tájékoztatást adtunk a kialakult helyzetről. Meg kell mondjam őszintén, hogy nálunk, bár az emberek mozogtak, de nem volt sztrájkhangulat. Az emberek igazságérzetét az sértette, hogy ha a tel­jesítményük alapján megérdemlik a több pénzt, akkor miért nem kapják meg? - A bérkérdést illetően az itteni közvé­lemény megegyezett a Mátrai Erőmű Rt­­n belül kialakult általános dolgozói véle­ménnyel? - Azzal a kis különbséggel igen, hogy itt, Dél-Borsodban nagyon komolyan kell venni ezeket a dolgokat, mivel a munkanélküliségi ráta itt igen magas, így a munkahelyeknek fokozottan nagy a je­lentősége, kényszerítette őket arra, hogy meghátrál­janak. - így van, s ezt ők maguk sem tagadják.­­ Híradásokból tudjuk, hogy a villa­mosipari dolgozók szakszervezete a múlt héten tüntetéseket szervezett Essenben és Brüsszelben. Hogyan kapcsolható ez a dolog össze a ti itteni demonstrációtok­kal? - Sehogyan. Megítélésem szerint min­den érdekképviselet azt az utat járja, ami szerinte a legcélravezetőbb. Szent meg­győződésem, hogy az itteni erőműves szakszervezet is egy sajátos utat járt, amikor azt mondta, hogy a mi ügyünket nekünk kell rendezni, közösen, összefog­va. Nem tudom véleményezni, de úgy lá­tom, hogy ők a Gál Rezső fele esseni, nem tudom hány fős tüntetéssel nem na­gyon azonosultak. Abban közös nevezőn voltunk, s vagyunk, hogy az itt felmerült problémákat, itt kell rendezni, s ebben együtt kell működnünk. - Milyen volt az emberek sztrájkhaj­landósága? - Ti is láttátok, hogy az elszántság megvolt, az emberek még Bükkábrány­­ból is busszal érkeztek, tehát maga a megszervezés nem okozott gondot. Az imént azt kérdezte tőlem a helyi tévé ri­portere, hogy mi volt ebben a dologban szerintem a legnehezebb? Azt feleltem, hogy leállítani a demonstrációt. S ez így igaz. - Várható még ebben az évben, 1996- ban, valami mozgás a bér körül? - Ezzel a megállapodással, illetve a tízezer forintos bonok kiosztásával, mi az 1996-os bérkérdést lezártnak tekint­jük. Nincs értelme a továbbiaknak, hi­szen emeltünk 21,5 százalékot a kereset­­színvonalban, s egy nagy csomó bérszer­kezeti struktúrát megléptünk. Hozzájön ez a tízezer forint. Nem szabad az embe­reket feleslegesen idegesíteni, nem sza­bad csak erőfitogtatásból nekimenni ügyeknek. Azt látni kell, hogy a VEF ülés (Villamosenergiai Társaságok Ér­dekegyeztető Fóruma) a legutóbbi érdek­­egyeztetésen olyan állásfoglalást tett, hogy nem kíván megállapodni a VTSZ (Villamosenergia Társaságok Szövetsé­ge­ az érdekképviseletekkel, viszont megteremti annak lehetőségét, hogy a helyi érdek, a helyi érdekegyeztetések­ben realizálódni tudjon. Mi gyakorlatilag ezt csináltuk. - Teljes összhangban ez erőműves szakszervezettel? - Igen. - A térség ezirányú gondja közismert, a megye az ország egyik leginkább súj­tott területe a munkanélküliséget illető­en.­­ Pontosan ez az oka annak, hogy az emberek nagyon megbecsülik, ha van munkájuk, s nehezen kockáztatják annak elvesztését. Ezért nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy itt az emberek bármilyen megmozdulásban részt vegye­nek. Ment a háttérpropaganda is, hogy „vigyázz öregem, mert lesz fotózás, vi­deofelvétel, majd a német jól megnéz magának és kirúg”. Ennek ellenére el voltunk szánva arra, hogy aktívan lépünk fel a közös cél érdekében. Táblákat, zászlókat készítettünk, s készültünk jel­szavakkal is. Mindezekre szerencsére nem került sor, mert ahogy odaértünk, közölték velünk a megállapodás tényét. A demonstráció lefújását nagy örömmel vettük tudomásul, s egyöntetűen a dolgo­zói érdekvédelem jelentős fegyvertényé­nek tartjuk. Hámori István Péter El voltunk szánva Gondolatok 1997-ről Az elmúlt év sem volt különb a többinél. Tulajdonképpen semmi sem változott, mégis sok minden történt. Töretlenül folytatódott a rendszerváltást követő ere­deti tőkefelhalmozás üteme, amelynek következményeként a gazdagok még gaz­dagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lettek. Politikusok jöttek és mentek, miniszterek egész sora vált meg vagy kénysze­rült megválni bársonyszékétől. A már-már diadalmenetté nyilvánított privati­záció sikersorozatát úgy tűnt senki nem képes megállítani, mígnem a bomba­ként robbant - vagy robbantott - Tocsik-botrány egy csapásra döntött össze mindent, maga alá temetve a privatizációs minisztert és az ÁPV Rt. egész vezér­karát. Sajnos az elmúlt évben igazi bombák, sőt rakéták is robbantak a főváros­ban és bár a rendőrség vezetőit puccsszerűen leváltották, az alvilág egyre gátlástalanabbá folytatja félelmetes akcióit. Az elmúlt év gazdasági sikersztoriját kétségtelenül az energiaszektor privati­zációja szolgáltatta, amelynek során a kincstár még soha nem látott 600 milli­árdos bevételre tett szert. A BDSZ vezetésének erőteljes közbenjárására az akkori privatizációs minisz­ter, Suchman Tamás kilencmilliárdos megállapodást kötött az energiaszektor szakszervezeteivel, miszerint a kormány ekkora összeget különít el a bánya­energiaiparban dolgozók munka- és szociális körülményeinek támogatására. Remélhetőleg ez az ígéret a miniszter úr kényszerű és sajnálatos távozása el­lenére is megvalósul. Hiszen nincs ami miatt ezt a kormány ne támogatná. Az elmúlt év októberében Budapesten tartotta soros ülését az ICEM (Bánya- Energia és Vegyipari Szakszervezetek Világszövetsége). A szövetség főtitkára Victor Thorpe úr ez alkalomból lapunknak a következőket nyilatkozta: „... ügyetlen az a kormány, amelyik szociális békétlenségnek teszi ki magát...” Nem tudom a két dolognak van-e köze egymáshoz, de bizonyítható tény, hogy a BDSZ-nek sztrájkbizottság létrehozásával - többfordulós egyeztető tárgyalás során - kellett kikényszerítenie a szénbányászatban a többlet bérfejlesztéseket (vásárlási utalvány), valamint az integráción kívüli bányák ez évi működését biztosító szénátvételi megállapodás betartását. Ezzel mintegy feloldva azokat a szociális feszültségeket, amelyek az ágazat területén felhalmozódtak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amíg a BDSZ vezetői sztrájktárgya­lást folytattak, voltak akik Brüsszelben - halált megvető bátorsággal - tüntet­tek a magyar kormánypolitika ellen, nem rettenve vissza még a TV nyilvános­ságától sem. Nem tudom, ki hogy volt vele, számomra különösen megható, mondhatnám megrázó volt a karácsony. Felejthetetlen élmény volt látni az ünnepi készülő­dést, a boltok gazdag kirakatát, a vásárlókat, akik közül kevesek sokat, sokak pedig keveset vásároltak. Helyenként hosszú sorokban álltak az emberek az utcán - a régi szép időkre emlékeztetve, amikor még néhány kurrens áruért álltak sorba - ők sajnos nem bevásárló kocsira, hanem egy tányér meleg levesre vártak. Miközben elkezdett esni a hó, mintha csak megpróbálta volna ünnepi fehérbe öltöztetni a számuk­ra oly sötét és kilátástalan valóságot. Az ünnep hangulatához méltó, közvetlen, helyenként meleghangú és vigaszt sugalló volt a miniszterelnök karácsony esti beszéde. Mellőzött minden propa­­gandisztikus fogást, nyíltan és őszintén az emberhez szólt. Néhány nap múlva a szilveszteri újságokban már arról tájékoztatták a köz­véleményt, hogy az új év még a vártnál is súlyosabb áremelésekkel kezdődik. Eszerint az előre jelzett jelentős energia áremelés mellett emelkedik még a benzin és egyéb üzemanyagok ára, a biztosítási díjak, a víz, a csatorna, a tele­fon, a postai szolgáltatás, többszörösébe kerül majd az államigazgatás illetéke, drágul a hús, a tej, a kenyér, a cukor és még számtalan élelmiszer ára, lényege­sen többe kerül a vonat, a busz és a városi tömegközlekedés és megszűnnek a kedvezményes hitelakciók, stb... És ezek csak azok az áremelések, amelyeket első hallásra felsoroltak. Ha azonban jól belegondolunk, végülis nincs olyan termék, amelynek a költségét - természetesen az árát - ez az áremelés ne érintené. Úgy látszik, a kormány - átlátva a helyzet tarthatatlanságát - valamilyen ala­pítvány létrehozását tervezi, az energiaáremelés kompenzálására. Arról is hal­lani lehetett, hogy a Tiszai Hőerőmű Rt. amerikai tulajdonosai ez ellen máris felemelték tiltakozó szavukat. Én egyébként meg is értem, hiszen ők az energia világpiaci árát követelik - melyre a vásárlás során kormányígéretet is kaptak - ami a működési költségek fedezetén felül 8 % profitot garantál a tulajdonosok számára. Remélem azt is tudják az igen tisztelt urak, hogy ezeket az energiaárakat a Magyarországon általuk is fizetett gyarmatbérekből nem lehet kifizetni. Ehhez mintegy adalékként társult az adó- és tb járulék­fizetés megváltozott rendjének bevezetése - mely szégyenletes intézkedéssel sikerült a középosztály újabb jelentős részét a létminimum szintjére süllyeszteni. Ez a „közérzetjavító” intézkedés is további negatív lépés - mondhatnám támadás - a mindannyiunk által óhajtott európaisággal szemben. Az új év első napjaiban Horn Gyula miniszterelnök a Der Spiegel c. magazin­nal adott interjúja során - valószínűleg a fentiekkel is összefüggésben - a követ­kezőket nyilatkozta: „... őszintén megmondom, csodálom a magyar népet, hogy elvisel bennünket...” Hát igen! Hogy a magyar nép miképp viseli és főleg meddig viseli még ezeket a súlyos és krónikus megpróbáltatásokat, azt nehéz lenne megjósolni. Egy azonban biztos. Az, hogy a megélhetésünk mennyivel kerül többe, azt már tudjuk. Most azonban rajtunk, szakszervezeteken a sor! Ahogy azt Európában teszik, ki kell számolni, meg kell hirdetni a munkaerő árának emelését és ennek min­den eszközzel érvényt kell szerezni. Hiszen csak így biztosítható az a szociális béke, amelynek megőrzése nem csak a szakszervezetnek, de a kormánynak és a munkáltatónak is alapvető érdeke. Bónis János

Next