Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)
1920-08-01 / 15. (2315.) szám
58 ÉPÍTŐIPAR , ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (15. sz.) kozik, és sokféle alkalom nyílik célszerű új berendezéseket létesíteni, hiszen egyenesen szánalomra méltó, hogy egy olyan agrárállamban, mint Magyarország, a mezőgazdasági építészet mennyire nem tartott lépést az utolsó évek technikai fejlődésével! Nyújtsuk tehát alaprajz, berendezés, szerkezet és kényelem szempontjából a legtökéletesebbet és legújabbat, de összképében, hangulatában és reminiszcenciáiban mégis csak egy régi magyar kúria álljon előttünk; jusson róla eszünkbe mindig a régi, amely ennek a helyén állott. Találja meg benne a nép is, a cselédség is a réginek megszokott képét és hangulatát, s ekkor ő is az elődeinek a régi tiszteletével fog ragaszkodni a gazdájához, mert érezni fogja, hogy ez is úgy gondolkozik a népével szemben, mint ennek ősei gondolkoztak. De egy cifra, tornyos bástyás kastély idegen a nép felfogásában s elidegeníti tőle a földesurát, ahelyett, hogy közelebb vinné őket egymáshoz. Íme, a tervező építőművészetet itt egyszerre két célnak állítottuk a szolgálatába: egy esztétikai és egy szociális célnak; s az eredmény az, hogy mind a kettőnek egy és ugyanazon módon tud eleget tenni, vagyis a történelmi kereteknek és tradícióknak lehető hű megőrzése által. Vegyük fel ezután gondolatmenetünk eredeti megszakított fonalát. Az építőművészettörténeti emlékekkel kapcsolatban két fő teendő merül fel: 1. Az emlékek karbantartása. 2. Az emlékek közismertté tétele. Az 1 alattival a Műemlékek Országos Bizottságának kell foglalkoznia; ezt a feladatkört ezúttal nem érintem. Ellenben éppen a föntebb elmondottak késztetnek arra, hogy annál nyomatékosabban foglalkozzam a másodikkal. Láttuk egynéhány megnyilatkozásában a következményeit annak a szomorú ténynek, amely szerint társadalmunk az építészeti emlékeink iránt megdöbbentő közönyösséggel és nemtörődömséggel viseltetik, s rámutattunk arra két ízben is, hogy ennek fő okát abban kell keresni, hogy a mi közönségünk nem ismeri műtörténeti építményeinket, senki sem hívja fel a figyelmét azok szépségeire és gondozásuknak szükségességére. S ha az ok megvan, akkor megvan a segítés módja is: átalánosan ismertté kell tenni az építőművészettörténeti emlékeinket, s ezzel idővel fel fog keltődni a nagyközönségben az azok iránt való érdeklődés és szeretet. Nem állítom, hogy ez egymaga elegendő a célra; át kell ehhez a közfelfogásnak és a gondolkodásnak is alakulnia, amelyhez első lépés a művészi nevelés népszerűsítése és annak a középfokú iskolákba való bevitele; de a műemlékek ismeretének terjesztése mindenesetre egy nagy és súlyos segítség lenne ebben a munkában. Láttuk az eddigiekben a bajokat, láttuk azoknak okát s megállapítottuk a segítésnek módját, legalább is az egyiket, azt, amely éppen a mi szakmánkba vág. Térjünk át most végre arra, hogy mit tehetünk a segítés érdekében s mit tegyünk, hogyan fogjuk meg a munkát? A megoldás módja: megörökíteni az épületet szakszerű fölvételekben s az eredményeket alkalmas módon, kiadványok alakjában a nagyközönség részére rövid történelmi és művészeti ismertetés keretében hozzáférhetővé tenni. Ismétlem: alkalmas módon: nem luxuriózus és költséges díszalbumok alakjában, hanem egyszerű eszközökkel előállított, értelmes és szerény formában, amelynek értéke nem a külsőben, hanem abban a szakszerűségben van, amelylyel annak tartalma fel van dolgozva és elő van adva, úgy amint ezt a németek nagyszerűen tudják csinálni. Nagyon fontos, hogy ezek a művek ne pusztán magyar nyelven, hanem a nyugati nyelveknek lehetőleg mindegyikén közkézre jussanak, mert ily módon két célt szolgálunk egyszerre: fölfedezzük építményeinket egyrészről a mi közönségünk számára, másrészről a nyugati művelt országok szakkörei számára, akik ezt az ő hasonló építményeikkel már réges-régen megtették, sőt a kívülük eső országokban az ő műemlékeiknek úgyszólván propagandaszerű ismertetésével azokat mindenütt ismertté tették úgy, hogy például az olasz vagy német műemlékek legkisebbjét is kimerítően pontos felvételekben ismerjük, azoknak minden gondolatával, sőt részleteit, párkányait, fejezeteit fel is tudjuk rajzolni; sok magyar építményről azonban mindössze hírből hallottunk, esetleg azok létezéséről sem tudunk! Nem is szólok arról, hogy abban a munkában, mely hazánknak a külföld előtt a maga teljes gazdagságában való beállítására irányul, mindenkinek ott kell közreműködni, ahol az ő tudása és szakmája azt neki megjelöli, illetőleg lehetővé teszi. A magyarországi építőművészet történetének folyamán, mint említem, a XVIII. és XIX. század azok, amelyekben kiválóan nagy számú, nagy értékű és gyakran nagy terjedelmű építmények keletkeztek. Éspedig a XVIII. század második felében Mária Terézia alatt sok kastély, udvarház, városi lakóház és középület épült jellegzetes copfstylusban ; a XIX. század elején pedig Magyarország is belekerült az új klasszicizmus korszakába, amely úgy Pesten és Budán, mint vidéken is számos értékes külső és belső kiképzést létesített. Az imént említettem a külföldnek az építőművészettörténeti emlékek fölvételével és publikálásával szorgos és rendszeres tevékenységét. Ezzel kapcsolatban még egy dologra akarom a figyelmet fölhívni. Külföldön már észrevették a most nevezett korbeli építményeink számos és nagyszerű voltát és egy bécsi akadémiai professzor egy nagyszabású művében közreadott néhány, Budáról fölvett épületet is, nevezetesen a magyar miniszterelnöki palotát és néhány kisebb, de annál szebb régi budai házat. Nem tekintve azt, hogy szemlesütve nézzük eme tulajdonunknak a külföld részére, nem a magunk kezéből való mutogatását, de félős, hogy egy ily nagy műben, amelyben Ausztriának és Csehországnak e korbeli nagyszámú építményei foglaltatnak, a külföldi szemlélő az amúgy sem túlságosan szembeötlően odaírt „Budapest" szót nem látja meg s emlékeinket, melyek az osztrák és cseh lapok közé sorozvák, valahová Bécsbe, Linzbe vagy Prágába képzeli . A fölvételt egy osztrák építész írta alá. Sőt azt is megemlítem, hogy eme fölvételeket nagyrészt osztrák és cseh építészek készítették és írták alá. Vannak emez idegen műben a pozsonyi házak is; sajnos, most ezeknek a fölvételét az osztrákok és csehek zavartalanul folytathatják. A most említett két korszak építményei kívánnak sürgős, szorgos és beható tanulmányozást és publikálást; nem mintha a régebbiek kevésbbé volnának fontosak, de ezek egyrészt kisebb számban vannak, másrészről a Műemlékek Országos Bizottsága részéről eddig kizárólag éppen ezek részesültek fölkarolásban, tehát ezek a korábbi renesszánsz és középkori emlékek az említettekkel szemben előnyben vannak. Ez a munkakör igen széles körű és a legapróbb részletekre kell hogy kiterjedjen. 1920. augusztus : Budapest műszaki ügyeinek adminisztrációja. (Emlékirat Budapest kormánybiztosához.) II. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet a technikai kérdésekkel való munkálkodás terén vele közreműködő többi egyesületekkel és szaktestületekkel együtt állandóan foglalkozik a közigazgatás egyes ágazataiban a technikai munkával összefüggő kérdések rendezésével. Korántsem akarunk ezzel illetéktelen beavatkozást gyakorolni, de természetes, hogy mindazok, kik a főváros életében egyébként is tevékeny részt veszünk, szívünkön viseljük annak érdekeit és talán közvetetlenül is felajánljuk közreműködésünket minden alkalommal, ahol ezzel a közérdeknek szolgálatot tehetünk. Minden jó adminisztrációnak legfőbb kelléke a közvetetten intézkedés, tehát az, hogy az ügyek érdemleges elintézése annak a hatáskörébe tartozzék, aki a dolog lényegét teljesen átérti és így öntuda