Épitő Ipar - Építő Művészet, 1932 (56. évfolyam, 1-24. szám)
1932-01-01 / 1-2. szám
z építőipar- építő művészet tőkét, és bár a bankok hitelezési készsége az építőipar terén még szűkmarkú és nehézkes, mégis egyre több magántőke jelentkezik házvagyonba való befektetés céljaira. Hát még ha a bankok megértenék ennek a gazdasági jelenségnek közgazdasági jelentőségét is, és előmozdítanák ennek az egészséges vérkeringési jelenségnek hatalmasabb ütemét a maguk jelentős eszközeivel a maguk érdekében is. A műszaki természetű indokok művészeti és ipari jellegűek. A mai építőművészetet a gazdaságosság jellemzi. Semmi fölösleges pazarlás, semmi költségemésztő díszítés, semmi mérettúlzás nincs a mai stílus arzenáljában, az a mai idők jellegéhez simulva egyszerűséget, igazságot, szerénységet hirdet. A hangsúlyt a belsőre fekteti. Befelé tesz mindent kényelmessé, céltudatossá, gazdaságossá. Kihasználja az anyagokat, takarékosan él ezekkel és inkább a felszerelés és berendezés tökéletességére fektet súlyt, mint álmonumentális homlokzatokra. Monumentalitása épen ebben van : az egyszerűségben és céltudatos anyagszerűségben. Ez pedig határozott költségmegtakarítást jelent. A mai stílus kevesebb tőkét emészt fel, mint a régi, agyondíszített és hazugságokkal telített építésmód. Már ezért is kedves a tőke előtt. Ami a fellendülés építőipari okát illeti, ez úgy fejezhető ki: soha sem lehetett oly olcsón építkezni mint ma. A munkásság megelégszik a legkisebb órabérrel, az építőanyagkereskedők a minimális árakkal, a vállalkozók a legkisebb haszonnal, csakhogy munkához, szállításhoz, alkalmazáshoz jussanak. Ez a mai idők szignatúrája, aminek előnyét az építtető élvezi, hátrányát legtöbbször a munka minősége szenvedi. De most nem erről van szó, csak arról, hogy tényleg felfelé lendülőben van az építőipari magántevékenység ! Ez vet reménysugárt a jövő év arculatára, ezért látjuk úgy, mintha erről már derülne. Mintha elmúlt volna a hét sovány esztendő és a hét kövér esztendő választópontjára jutottunk volna. Ma legalább ezt reméljük, újévi reményeink ebbenösszpontosulnak. Annyit szenvedtünk, annyit voltunk tétlenségre kárhoztatva, hogy bizton hiszünk a jelekből látszó fordulat kedvező voltában. Hisszük és reméljük, hogy a magyar építészet és épitőmesterség minden munkására, akit a balsors olyan régen tép, hoz a Gondviselés végre-valahára egy víg esztendőt! Azt építőművészt A magyar műépítészeknek ajánlom. Én mindig, mindenütt így láttam: Fehér kabátban a munkaasztalnál, ahol kis ábrák, szeszélyes arcú rajzok közt a tervmár bontogatta égbetörő szárnyát. Ott állt és messze távolokba nézett kigyulladt, fájó, bús poétaszemmel: ő akkor, ott már látta az Egészet. Pedig ő is csak szürke, fáradt ember. Szalad, küzd és azon töri fejét, ha pár percig a munka engedi, hogy mi legyen holnapra az ebéd, miből vegyen cipőket és ruhát és talán labdát a kisgyerekeknek? Ő is az élet súlyát szenvedi, ha sok a gond, az ő szíve is reszket és Krisztus könnyes arca az övé is . . . Mégis, ki gondolt arra egyszer emberek, hogy ki álmodott templomra keresztet, kinek agyából születtek a házak s ki építette azt a sok-sok százat, ahol mi élünk, szeretünk, halunk? Az iskolát, hova tipegve jártunk, a háztömböt, hol szerszámokat gyártunk, múzeumot, melyben apáink arca mosolyog ránk hűs vitrinek alól, kórházat, ahol vad, emésztő lázban feküdtünk forró éjszakákon át... S mikor az érzés halkan feldalol nótás ajkon a múzsák templomában, gondoltok-e a művész bús szívére, ki nekünk adta mind e sok csodát, folyók fölé karcsú, kecses hidat, kőcsipkés erkélyt, merőszívű bástyát, eget karcoló tornyot, mesevillát, tündérgrottát, színeset és vígat, miközben lassan elhatakzott vére, mit bennük szórt el hivő szeretettel... Ki gondol őrá akkor, emberek, mikor a nap emésztő tüze kerget hűvös tanyánkon pihenni magunk, hogy ő alkotta egyszer azt a termet és e hajlékot, hol békén lakunk" Mikor viharok paripája vágtat és minden dobbanása hegyet rombol, oszlopot dönt ki, széttöri a fákat s az esőt lessük puha, kis szobákban, a művészre ekkor várjon ki gondol? Ő meg csak él messze, látatlanul, dolgozik és küzd, mint a többi ember s ha olykor szeme fáradtan mereng el szűk irodája ködös ablakán, ő akkor, ott tervezget talán kis óvodát vagy Isten-templomot... Egyszer meglestem, mikor más nem látta s nem volt rajta a fehér kabátja, csak embergúnya, szürke, rossz kabát, én meglestem, hogy fáradt volt nagyon és hangtalanul elsírta magát, (sok bánatgöröngy életét bevette). Aztán megindult újra hosszú útján és szórta szét a lelke kincseit s mikor nem volt már semmi drágasága lehajtotta szent, sápadt homlokát egy épülő kis fehérfalu házra dolgozni kezdett gyorsan és sietve és a szívét a téglák közé tette. Székesfehérvár Kinizsi Andor.