A Munkaadó, 1931 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1931-01-05 / 1. szám
1. oldal. imzz»A MSlfaiCAADé KCLl ktlV az építőmesterség KELETEM Erdély, 1930 december hó. Régi emlékek, idéződnek fel bennem az & hó 8-án, Kolozsváron tartott építőmesteri kongresszus alkalmával: különös hangsúllyal Budapest építőtudományosságából nagy oktatóerőt éreztem, mert tannak kultúrsugarai rezegtek köztünk. A megjelent tagok különféle nemzetisége sem volt a szokás szerinti sovén válaszfal. Az építőmesteri foglalkozás intellektuális jellege színvonalt adott a végigmagyarul lefolyt kongresszusnak és azt lelki egységben is öntötte. A szász kollégák nemcsak numerikus többségük által,hanem lelkességükkel is legszámottevőbb tagjai voltak a kongresszusnak. Régi emlékem különösen az, amikor a Váci utcai Új városházban jó 25 éve kimondtuk a Magyar Építőiparosok Országos Szövetségének megalakítását. Akkor közös baj hozott össze mindnyájunkat, az építőipari szakma mindenik kategóriáját. Koch Károly kartársnink felrázó, lelkes szavai érthetővétették a helyzetet: ha nem szervezkedünk, elveszünk, de velünk kull porba a polgári világrend is. ,Az ország építőmestereinek vezérszólamát i; megértette , és követte minden iparos. A polgári termelési rend, a család és az Istenhit filozófiai érvénye is meg volt mentve. Nyomorúságunk, kenyérgondunk azonban nem volt akkor. Jó karaj állott bőséggelmindenkinek rendelkezésére. Több volt a fóka, mint ember. Társadalomkiépítésben egy felsőbb fok megteremtését értük el: a végleges rendet. Munkát kaptunk szervezkedésünk által. Pénzért, az emberi izomerő által produkált, tényleges ellenértékét. Itt Keleten minket nem isannyira a baj, mint inkább a bajokból keletkezett piramidális nyomorúság, vagyis a munkaalkalom teljes hiánya hozott össze. Különös is ,ez a mi foglalkozásunk, amit építőmesterinek hívnak. [Paródia! Fából vaskarika! [ Tanult ember, és mégis iparos. Iparos, és tanult ember. A főiskolát végzett egyének egy része saját társadalmi és szellemi szintezőműszerének egyélű leolvasásával, részünkre egészen más, mélyebbre nyomott nívót akarna megállapítani mint amit iavaló reprezentál, pediga mesteremberekkel egy kategóriába mégsem lehet minket, építőmestereket már a kifejezetten szellemi elfoglaltság következtében sem összegyömöszölni. Annak idején, amikor elhatározták az építőmester képesítését és jogkörét is körülhatárolták, szükséges volt az ipari értelmiség eme nemzetileg értékes rétegére, ahol az iparűzést még csak főiskolai végzettségűekre tudták bízni. A jó építőmesterek a beléjük helyezett bizalomnak megfelelve terveztek, azután társadalmilag és fizikailag is felépítették a régi Nagy-Magyarországot és társországait. Ma már fölöslegesek, és útban vannak. A mór megtette a kötelességét: a mór mehet. Több az ember, kevesebb a fóka. Az itteni romániai "helyzet 'megismerésére sok ható komponenst kell felvonulhatnom. Habár aromán ipari és munkaügyi miniszter félreérthetetlen dekrétumban erősítette meg összes régi, építőmesteri jogainkat, azonban még sem segített rajtunk. Mintha nemis lenne kiadva rendelet! Jóllehet Erdély ipari főfelügyelője, — Wies inspektor — európai rendet akar , tehetetlen , a közigazgatás nemtörődömsége miatt. Az Ó-Romániából ideterjedt szellemet kell említenem, amely minket elsősorban lenyomott. Ott túl a Kárpátokon ugyanis mindenki „mester”, aki űzi a „mesterségül”-t, vagyis kalapálni tud. Az utcáról fogják fel ott a mesterembert, ahol rendes „stand”-juk van. Ott helyben alkusszák jól pl. a kéményseprést, a falazást, vakolást, ajtó- és ablakjavítást. Nincs kivétel a „stand-rendszer" tekintetében az ügyvédi foglalkozásnál sem. Az ügyvédek is sorban állnak a bírósági épület folyosóján és az arcképről leolvasható bizalom alapján választ a paraszt magának a tárgyalásra ügyvédet. Természetes, hogya tárgyát csak akkor ismerő ügyvéd, ki kell pótolja a fogyatékosságot. Ezért bősz hanghordozással és nem jogi megalapozással viszi az ügyet. A parasztnak a torok ad imponáló benyomást. Újabb tárgyaláskor már más ügyvéd lármázik ugyanabban a kérdésben és megtörténik, hogy a régebbi ügyvéd ezen az új tárgyaláson épp az ellenfelet képviseli. Mi építőmesterek foglalkozásunknak szószerínt románravaló lefordítása miatt lettünk „maistru construktor’’-ok. Ezért a román népies ethimológiai sejtés olyanok gyanánt minősít, mint akik szintén kiállhatunk „mesterekéként a standra, sorba, munkavállalás végett, mert mesterek, maisterek vagyunk, címünkben nincs meg ;a foglalkozás intellektus volta. Erdélyben az általános nagy nyomort és ezzel az építőmesterét is a földreform elhibázott rendszere okozta, melyben a vezető motívum ,az volt, hogy csak elvenni mentől többet a nem románoktól, vagyis a kisebbségektől. Ennek az elvnek alapján még az összes erdélyi városok telkét is kivétel nélkül felosztották és kisajátították. Ma a városok, ha , építeni akarnak, vissza kell vásárolniok az agrárreform révén tulajdonossá lett egyénektől, régi, saját telkeiket. Az építőmesteri kongresszus által elfogadott és a kormányhoz intézett memorandum így festi a kisajátított telkekre vonatkozó képet: „A felsorolandó bajok miatt az építés ma Romániában a legnagyobb luxus. Csak nagyon gazdagok építhetnek. Oly rettenetes drága az építés, hogy csak a jómód bírja meg. Ezért rendes, polgári házépítés ma a legnagyobb ritkaság. Az agrárreform útján lett telektulajdonosok által összeharácsolt kunyhószerű épületek nem nevezhetők a szó igaz értelmében építésnek. Ezek inkább iróniái az építészetnek, egyben azonban hű tükrei annak az óriási köznyomornak és lakásínségnek, melyben az ország már tizenegyedik éve sínylődik. Mi nem a hasonló városszéli nyomortanyákat akarjuk építeni, hanem a középosztály részére akarunk rendes, higiénikus hajlékot. A polgárias kulturigényeknek megfelelő olcsó építést képzeljük magunk előtt, mely házasságalapításhoz szükséges. Meleg otthonok létesítését látjuk hiányzónak!” Így fest tehát az itteni tömegépítés. Faluhelyen ezek a teljesenegyforma tákolások nem feltűnőek, városokban azonban egyenesen megütköztetők primitívségük alatt. Hasonlót Törökországban lehetett látni. Emlékeztetnek e kunyhók a Berlin külvárosából levő apróra osztott munkasikerteknek téli időben mutatkozó külsejére is, amikor e berecskék ezerszámra rúgó, kulipirityó- kalibáinak ócskásoktól vásároltrészei a lombtalanság idején láthatókká lesznek. A másik nagy baj Erdélyben a városi mérnöki hivatalok tagjai által amagánpraxis révén űzött szemérmetlen visszaélés. Aki azépíttetők közül nem ott terveztet, az várhat az építésiengedélyre, mert vagy elhúzzák az időt, vagy pedig lehetetlenműszaki kikötéssel teszik drágává a felépítést. Az építőmesteri memorandum így szól ez ügyről: „Minden másfajta magánpraxist megengedhetőnek tartunk, tőlünk bármit is űzhetnek, kizárólag csakis az oly tervezésektől kérjük eltiltani a városi műszaki alkalmazottakat, mely tervrajzok elbírálás végett a városhoz kerülnek és sorsuk a városnál dől el”. „Egyes városokban a fizetés elégtelensége is ok lehet talán arra, hogy magánpraxis címén súlyos esetek történnek a műszaki alkalmazottak összeférhetetlenségének rovására. Kormányrendelet kell, mert a helyzet valóban tarthatatlan. Ugyanis minden városban a köztisztviselő, műszaki alkalmazottak végzik majdnem kizárólag az előforduló összes tervezéseket. Privát architekt-konstruktor vajmi ritkán jut miattuk műszaki munkához, mert még a legkisebb magánmunkát is elkaparintják és maguk végzik e köztisztviselők”. „Az elkészített terveket nem saját nevükkel szignálják. Megvan a saját vállakozó benfentesük, aki aláír és akinek neve alatt megy az üzem. Sok esetben e terveket a mi békebeli kőműveseink és napszámosaink vállalatában hajtják végre. Tehát nemcsak a tervezéstől, hanem a munkától is elesünk, mert ez építéseknél vajmi ritkán nézik meg,hogy képesített adófizető egyén építi-e?i és nekünk architekt-konstruktoroknak régi napszámosaink ma a mi tényleges konkurenseink." A kongresszus kérte azépítőanyagoknál a mai vasúti fuvarbéreket a háború előttinek másfélszeresére leszállítani, a mostani 5—800 százalékos óriási árról.A legkimagaslóbb észrevétel volt a romániai cementuzsoráról szóló rész. A kongresszus megemlékezése erről kivonatosan ez: ,íírász országokban a cement vagononként az épület színhelyén 10.000 lejbe kerül. Nálunk ugyanez 80.500, tehát háromszorosa a más országban fizetett árnak. Ezt igazolandó cseh, jugoszláv, német és magyar gyárak mérsékelt árajánlatait becsatolhatók. A mostani csimzborasszóvám ötször annyi, mint a cement egész termelési költsége. Ezért kérünk normális vámot, mellyel versenyképes is maradhasson a cement. De ne lehessen több a vám, mint a külföldön is elismert eladási áraknak 20 százaléka, vagyis vagononként maximum 2000 led. Belföldi cementgyáraink teljesen automatikus gépekkel, majdnem munkás nélkül dolgoznak, az egész bevételük ezért majdnem teljesenhaszon, tehát a részvényeseké és a vezetőké, miért is a cementgyárakból az országnak sincs aza haszna, mint más gyárak, rendes, munkással folyó üzeméből. A legális eladás árát túllépő kolosszális védővám miatt a széles nagy világon Romániában legdrágább acement. Ezelőtt pár évvel véletlenül rájöttek, hogy a taxakönyvben a cement vámja egy tizedessel nyomdahiba folytán 3000 lei helyett, a tízszerest tevő 80.000 leivel volt vagononként illetve. A horribilis vám leplezése végett a tömegcikket métermázsa helyett, kiloegységeben sorolták fel, és amegállapított 0,3 lei helyett nyomtatták a 3 leit. (Kilónként ugyanis 3 lei nem kiabál, egy vagonnál 30.000 lej már feltűnően lármázott volna. Abotrányt okozó cementuzsora letörésére erős kormányintézkedés helyett az 1929. évi taxakönyvben a cement vámja, a tessék-lássék maszlagját mímelendő, a hibás 30.000 lejről 12.500 lejre korrigáltatott, mely azonban orvoslást jelentő redukciónak egyáltalán nem nevezhető. Hasonló túlhajtott védvám, mint az azelőtti 30.000 lejes. Ebben az új 1929. évi taxakönyvben már métermázsa az egység és 125 leivel van megszabva, tehát még mindig ép a hatszorosával annak, mint amekkora vámnak lennie kellene. Az olcsó cement az építést oly sokszorosan emelné, hogy a megnagyobbodott forgalom következtében a gyáraknak is több hasznuk lenne, mint a mostani kisebb forgalom mellett van nagy áraikkal. Mint munkánk után élő egyénekben, megvan bennünk is a komoly termelő munka tisztelete. Érezzük, hogy a Cobden-elmélet szerinti vámszabadhatár kezdő iparunk miatt nem kérhető, de fel kell lázítanunk mindenkit cementgyáraink arcpirító merészsége ellen, kiknek üzleti elveire Ford itt szó szerint nem reprodukálható erős kifejezése bátran alkalmazható volna, aki szerint „minden olyan közgazdasági tevékenység, mely nem, közvetlenül a termelést szolgálja, hanem csak spektlációval, pénzszerzés acélja, nem más, mint az uzsora, egyik formája. Nyugat államaiban a megélhetési indexszám 102 és 115 százalék közöttmozog és ennek dacára az olcsóság elérésére diktatórikus eljárásokat létesítettek. Az ármegállapító diktatúra jogot kapott, hogy a termelés kalkulációiba betekintést nyerjen. Rémes, hogy Nagy-Romániában az építőanyagnak 300%-om felüli indexszáma van, vagyis háromszoros áron felül kell, hogy fizessük a cementet. Vasúti szállítási díjban pedig 500%-on felül. Csodálatos, hogy az állam nem veszi észre, hogy milliárdokat tevő építéseinél, mint legnagyobb építtető, százmilliókkal adózik a cementuzsorának!” Jogi biztonságról és olcsó kamatról ezek idézhetők a memorandumból: „Az építés mint befektetési ipar, csakis a legkiegyensúlyozozottabb közgazdasági élettel virágzik, szeizmográfja a legelrejthetőbb, még oly kis jogi vagy politikai bizonytalanságra reagál. A kilengések okozta jelek szerint húzódik el, vagy éppen nem is jelentkezik az építést éltető tőke. Olcsó kamat mellett lehet csak hosszú befektetésjellegű, jövedelmező munkát, az építést végezni. Habár a kamatmaximálást nemcsak a kiuzsorázott nép, hanem a jó erkölcs érdekében állónak is tartjuk és meg vagyunk győződve, hogy a kamatleszállító intézkedések után a tőke egy része keresni fogja még az építésben való elhelyezkedést is, mindazáltal az olcsó építési tőke előteremtésére nem tartjuk a kamatlimittel a kormányintézkedést befejezettnek, végre eleget kell tenni mindazoknak a rég húzódó feltételeknek is, melyek a külföldi pénzkínálat előidézésére szükségesek.” A kongresszus végül letárgyalta az alapszabályokat és megalakította az „Építőmesterek Szövetségét". Egyhangúlag megválasztott Szövetségi elnök lett: Csiszár Lajos Marosvásárhelyről, aki a kongreszszust is vezette. Ügyvezető elnökké választották: Schwecht Károlyt Brassóból; alelnökök: Roth Frigyes mérnöképítész Brassó és Purcariu Constantin Lugos. Választottak még 8 tagú választmányt és 2 ellenőrt. Székhely 3 évre Brassó. Tagdíj egyelőre évi 1200 lej. Érdekes, hogy a kongresszuson az építőmesteri címnek románul való megfelelő jó visszaadása keltett legélénkebb vitát, amivel aztán eldőlt az Egyesület címének megállapítása is. A kongresszus a francia „Architect-constroucteur”, románul az „Architect constructor” címet fogadta el az „architect” címmel szemben, mely szabad művészeti foglalkozást jelez, akár mint a festő vagy a szobrász címe. Az „architect decorateur" cím csak rajzoló foglalkozást határoz meg, ezért az elfogadott cím egyben a szerkesztésért is felelős oly minőségű intellektuális foglalkozást ír körül, melyben benne foglaltatik az is, hogy az illető vállalkozást, vagyis építkezést is foglalkozásszerűen űz. Az alapszabályok szerint a világ építőmesteri alap 1931 január 5. BORLEMEZEK éi S SZIGETELŐ ANYAGOK Bollarit r.-t, IX. ker., Calvin-tér 7. TELEFON : Automata 879-18, 851*81.